2018 augusztusában voltam Berlinben. Előbb az akkori bejegyzésemet teszem ide változtatás nélkül, aztán egy könyvrészletet:
"Megtörtént, következésképp ismét
megtörténhet." Primo
Levi mondata a maga iszonyatos egyszerűségével azóta kísért, mióta bejártam a
berlini Holokauszt-emlékművet.
Történőben van. Nem hiszem, hogy jelentős,
nagyhatalomnak beillő ország kell a megtörténéshez. Elég egy fertőző góc. Egy
vérig sértett, az ócskalelkűséget a génjeiben hordozó, egész életében bosszúért
lihegő nagy rakás bűzölgő gyűlölet. Szóltam már többször, most megint
megteszem.
Mentegetik.
A csúti beteg gazembert ugyanúgy mentegetik, mint annak idején Hitlert. Hogy
nem antiszemita meg hogy nincs diktatúra, majd beszélnek vele. Tömik pénzzel.
Akkor majd biztosan jobb belátásra tér, ha látja, hogy szeretik, hogy
simogatják a fejét. Ez lesz belőle, ami itt fent meg lent látható. Ha marad
ember a harmadik világháború után, aki még emlékezhet.
Iszonyatos, borzalmas élmény a berlini Holokauszt-emlékmű. Azt hiszem, kell
mondanom valamit, mielőtt folytatom. A jelen pillanatig nem sikerült
feldolgoznom azt, amit a zsidókkal tettek. Sokan tanúsíthatják, alapjában véve
szelíd vagyok, soha senkit nem bántottam úgy, hogy először én ütöttem volna,
vissza is ritkán - igaz, nem is nagyon akartak megütni, egy bizonyos
tömegméreten felüli egyeddel kapcsolatban meg szokták gondolni,
kezdeményezzenek-e verekedést. De nagyon nehezen tudom megállni most már sok évtizede,
hogy ne csapjak oda, ha zsidózást hallok. Félreértés ne essék, nemcsak nincs
sehol zsidó a felmenőim között, nem is ismertem senkit, aki megélte volna a
zsidóüldözést, azaz semmiféle személyes érintettségről nem tudok beszámolni,
mégis. A leghevesebb érzelemkitöréseket akkor tapasztalom, amikor bármilyen
zsidóügyről hallok, a Rádióból való végleges eltávolításom is azért következett
be, mert élő adásban mondtam, addig, amíg olyanok nyilvánulhatnak meg, mint az
akkori rádióelnök vagy a már akkor is taszító és undorító csúti futballista,
addig tekintsenek engem is zsidónak. Nem bírom, na.
És akkor eljutottam egy szédületes város központjába, amiről addigra
tökéletesen sikerült elfelejtenem, hogy az volt a náci főváros, és megláttam
ezt a hullámzó temetőt, ezt a fényekkel és árnyékokkal rideg egyszerűséggel
bánó hatalmas területet.
19 000 négyzetméter, 2711 beton téglatest, a tégla magasságának mérete 20 centitől 4 és fél méterig terjed. A tömbök között szűk folyosók.
Az
egyik határoló utcát Hannah Arendtről nevezték el. Csak hogy ne
kelljen keresgélni: német zsidó filozófus volt. Oda egy Ben Gurion utcából
jutottam el - ő lett Izrael állam megalapításakor az első miniszterelnök.
Nincs szín, nincs felirat, nincs semmi más, csak ezek a betontestek. Hang
sincs. Legalábbis én semmit nem hallottam. Pedig a városzaj ott volt, emberek
is beszélgettek, de az egész valahogy ellebegett, szétterjedt, fölszállt.
"...ismét megtörténhet..."
Ez a nép itt Németországban képes lehet megakadályozni. Bődületes az a
változás, ami itt néhány év alatt bekövetkezett. Történelmi időben mérve néhány
nap. Már el sem tudják képzelni, hogy ismét megtörténhet - de mondom, ők itt
egyedül is elegendők lehetnek arra, hogy megállítsák azt a primitív, ostoba
trógert ott Magyarországon.
Egyelőre nem hiszik el Primo Levinek, hogy ismét megtörténhet.
A németek sok egyéb között ezzel az emlékművel manifesztálják, hogy szégyellik,
amit tettek, pedig nem is ők tették. Hogy bánják, pedig ennek a német népnek
semmi köze nincs ahhoz a német néphez. Na jó, alig valami.
A magyar történelemben is van sok olyan esemény, amit szégyellnünk kellene.
Mi büszkék vagyunk az ilyenekre.
Ez itt egy részlet az Ezerév című,
megjelenésre váró könyvemből
A magyar zsidótörvényeket a kereszténység
„védelmében” írták és alkalmazták, a „Szentszék” deklaráltan a német
katolikusok védelmében egyezett ki a náci párttal és a náci ideológiával,
ezáltal hallgatólagosan hozzájárulva a világtörténelem leggyalázatosabb
tettéhez, amit évtizedek óta azzal fokoz, hogy ezt az iszonyatos népirtást nem
szégyelli a „holokauszt” címszóval illetni, aminél undorítóbb, ostobán bombasztikus
kifejezést nehéz lett volna találni sokmillió ember elpusztításának megnevezésére. Még egyszer: ember az égő áldozat. Akit nem
felajánlanak, hanem elpusztítanak, aki nem egy primitív hiedelem áldozata egy
magasabb rendűnek tartott és rettegett hatalom kiengesztelésére, hanem a
beteglelkű ember zsigeri gyűlöletének tárgya. A gázkamrákban megfojtott és a
krematóriumokban elégetett emberek a
bosszú dühöngésének hamuvá és füstté vált végtermékei. Az állat feláldozásának célja van, az embert nem egy célért ölik
meg, hanem annak okán, hogy zsidónak
született. Az állat ártatlan, az ember bűne miatt égetik el, a zsidó maga
találtatik bűnösnek egy torz elme által, őt a maga „bűne” miatt gyilkolják meg.
Csak reménykedni tudok, hogy az ádáz állatvédők kivételével mindenki érti,
miért tartom felháborítóan stílustalannak, lealacsonyítónak a templomban
feláldozott kecskéről indult kifejezést az elpusztított emberekre
asszociáltatni (ha jól tudom, Eli Wieseltől származik a szó, ez a kiváló ember
talán kevésbé volt érzékeny a fogalmak jelentésére – vagy én vagyok túlságosan
az).
Namármost az atlanti
térségben semmilyen más nézetrendszer, eszmei áramlat nem ismert az időszámítás
után kezdődő években, mint a kereszténység, ami azóta folyamatosan, kétezer éve akadályozza nemcsak
egy faj (az ember) továbbfejlődését, az emberré válás folyamatát is. Ha netán
nem volna eléggé érthető, mit nevezek az ideológia,
azaz a kereszténység mindennél halálosabb pusztításának, ajánlom becses figyelmetekbe
azt a két, a kereszténységet közel kétezer évvel követő, azt elpusztítani
próbáló ideológiát, amit a mai kor embere már közelről ismerhet: a fasizmust (nácizmust) és a fasizmusnak egy kommunizmusnak nevezett variációját (aminek
persze a kommunizmus eredeti eszméjéhez semmi köze sincs). Nem véletlenül
próbálta mindkettő elpusztítani mindenekelőtt azt az ideológiát, amit elsőszámú
ellenségének tartott, a kereszténységet. Egyiknek sem sikerült. Hogy ebből mi a
tanulság, azt az olvasó kombinációs képességére bízom. Annyit segítek, hogy ez
a két ideológia megközelítőleg sem bírt annyi embert kiirtani, mint a
kereszténység. Pedig nagyon igyekeztek. A „sötét középkor” kizárólag a
kereszténység sötétsége – már amennyire a középkor valóban sötét, dehát azért
ott voltak a „barbárok”, akiknek már a renaissance előtt is sikerült némi fényt
hozniuk, és akik végülis megteremtették annak az újjászületésnek a lehetőségét,
amit renaissance-nak nevezünk. Na mégegyszer, kicsit másképp, csak azért, hogy
jól megjegyezhessük: a jelen civilizáció, a kultúra és tudomány léte ezeknek a
„barbároknak” köszönhető. A Frank Birodalmat, a Német-Római Császárságot a
„barbárok” alapították, ezek tették lehetővé, hogy a kereszténység tovább
tenyésszen, mielőtt elpusztította volna önmagát. A kereszténység azokra rázza
az öklét a mai napig, hogy lerombolták Rómát, akik legalább valamit
megmentettek abból a dúlásból, amit a keresztények műveltek az ókori
kultúrával. A mai keresztények, akik még mindig nagyra vannak a vallásukkal,
azoknak a barbároknak a leszármazottai, akikről azt írják az ostoba
történelemkönyveikben, hogy megsemmisítették az ókori kultúrákat. A
keresztények, akik nem tudnak racionális magyarázatot adni a vallásukra és a
vallásosságukra, akik képtelenek felfogni, hogy ezzel szemben viszont ésszerűen
megmagyarázható, miért kártékony, retrográd, mindenféle fejlődést akadályozó az
ő vallásuk, a kereszténység, ami a jelen pillanatban is förtelmes, cifra kolonc
az emberi fajon, ami még mindig hinni
akar, azaz nem akarja tudni, mi az
igaz.
Az európai civilizáció
nem a kereszténység által, hanem annak ellenére fejlődött. Mindig úgy léphetett
egy-egy lépcsőfokkal följebb, hogy a papok kénytelenek voltak engedni a
tudomány és művészet szabadságra törekvésének. Ezek ugyanis nem képesek működni
semmiféle ideológia nyomása alatt (lásd a hol Zsdanovnak, hol Sztálinnak
tulajdonított felszólítást: elvtársak, alkossatok remekműveket – nem alkottak).
A kezdetektől számítva sok évszázadnak kell még eltelnie, amíg a
kereszténységnek nevezett gyilkos ideológia felismeri, hogy az embert nem lehet
abban a butaságban és megalázottságban tartani, amit a papság és az uralkodók
ideálisnak és változtathatatlannak ítélnek. Amíg a papság és az uralkodók
rájönnek, hogy az emberi kultúra fojtogatásával a maguk hatalmát is
korlátozzák, mert lehetetlenné teszik a saját fejlődésüket, amivel
változatlanul uralkodhatnak a lázadó közkeresztényen. És még több évszázadnak,
mire Cimabue és Giotto megjelenik.
Az európai kultúra
annak az ókori görögnek a folytatása, amit a „barbároknak” sikerült átmenteni,
pontosabban kimenteni a kereszténység szorító markából. Az iszlám azért maradt
a középkor sötétjében, és pusztít ma is középkori primitívséggel, egyedül a
fegyvereket átvéve a civilizációból, mert arra soha nem volt a görögségnek
semmilyen hatása. Az amerikai földrész bigott vallásossága ugyanennek a
hiánynak a következménye: az odavándorolt és az ottani őslakosokat kiirtó
európaiak a legprimitívebb néprétegből valók voltak, ők a kereszténységet
vitték magukkal, nem a görög kultúrát – Amerikában hiányzott az a „barbár” nép,
amelyik ezen a folyamaton változtathatott volna. Az első pillanatban
érthetetlennek látszó kontraszt az amerikai magaskultúra világelsőséghez
tartozása és a förtelmesen egyszerű szokásokat konzerváló tömegek égre néző
ájtatossága között abból a törvényszerűségből adódik, hogy a minőség (az
Európából érkező vékony réteget képező szellemi elit) hosszú távon mindig győz
a silányság fölött (erre a győzelemre, Washingtonra, Adams-re, Jeffersonra így
is majdnem 300 évet kellett várni). Az ugyancsak a kereszténységből
előburjánzott politikai „konzervativizmus” ugyanezért nem képes hosszabb ideig
megállítani a fejlődést, és bár elképesztő kártékonyságát nehéz felmérni, az
emberiség szerencséje a fent leírt törvény működőképessége.
Az egyetemes
kultúrtörténet rendszerint nagyokat csodálkozik, hogy miért lehetett olyan
„sötét” a középkor, miért ez a cezúra, miért „múlt el” az ókor, és utána miért
nem folytatódott az emberi fejlődés, miért kellett évszázadokat várni az újkor
világosságára. Értem én, hogy a kereszténység rémuralma a különféle tudományok
művelőit is megfélemlítette, és aki netán ismerte az evidens magyarázatot, az
sem merte leírni, mert önmagának sem merte elhinni. Pedig a magyarázat olyan
egyértelmű, hogy valójában lehetetlen kitérni előle: az ókor vége és a középkor
a kereszténység születésének és terjedésének az évszázadaival telt, ennek a
vallásnak sikerült kiválasztania a legprimitívebb népréteget, és azokból is
kihoznia a legrosszabbat. Amint talán észrevettétek, igyekszem tartózkodni a
kereszténység pusztításának a részletes bemutatásától, nem rajzoltam le azt a
megszakítatlan ívet, ami az „üldözésükkel” kezdődött és az inkvizíción,
keresztes hadjáratokon, vallásháborúkon át tart a Ku Klux Klan és a keresztény
híd-, út- és disznóhizlalda szentelések
jelenéig, de azt azért ideírom – ha eddig nem lett volna elég érthető – az
ókori görög (és római) kultúra „kihalásától” a renaissance születéséig semmi
mást nem lehet kimutatni, ami ezt a szakadékszerű zuhanást, és az onnan való
lassú kikapaszkodást indokolná, mint a kereszténységet. Semmilyen egyéb
változás nem történt sehol a később atlanti térségnek elnevezett világban, ami
összedöntötte volna az emberi civilizáció addigra felépített, gyönyörű
konstrukcióját.
Egy pillanatra tessék
belegondolni: a rombolás, a felégetés, az épületek
és tárgyak elpusztítása soha a
világtörténelem során nem jelentette az adott helyen, adott időben meglévő kultúra elpusztítását. Még a két
iszonyatos (ugyancsak a kereszténység nevében vívott) huszadik századi
világháború sem volt képes rá. Az újjáépítéssel együtt a romok alól mindig
előbukkant a tudomány és a művészet, azonnal működni kezdett az egész
társadalmi struktúra, onnan folytatódott minden, ahol korábban tartott. Azt a
pusztítást, ami ki tudja irtani és évszázadokra képes eltemetni az ókori görög
és római kultúrát, kizárólag egy ideológia viheti végbe, mert az nem
a tárgyakat tünteti el, hanem az emberi szellemet fojtja meg, az nem a tájon
söpör végig, hanem az embert fenyegeti és bünteti halállal, az egyént és a
megjelölt csoportokat, társadalmi rétegeket. Ha már az ajánlásom a
Színművészeti hallgatóinak szól, ezt a tételt hadd ajánljam az ő figyelmükbe,
ott és a többi felsőoktatási intézményben is éppen ez folyik – az emberi
szellem fojtogatása. A kereszténység tilt és kötelez, minden vallásnál dühödtebben
bilincseli meg az emberi szellemet, az alapvető, természetes emberi cselekvéseket
és tulajdonság megnyilvánulásokat tiltja, és természetellenes viselkedésre
kötelez (mint különben kivétel nélkül minden vallás, bár egyik sem olyan
dölyfösen, ahogyan ezt a kereszténység teszi) – rajongást és gyűlöletet
követel, megpróbálja hazug és szemforgató szeretetprédikálása mögé rejteni a
kirekesztést, a bosszúvágyat és az ölésre uszítást. A keresztény ideológia
alapja az a dogmarendszer, ami tilt és kötelez. És amely ideológia szolgái
valamennyi vallás közül a legmegátalkodottabban, semmiféle ellentmondást nem
tűrve ezt az ideológiát érvényesítik is, ennek nevében kiirtva az emberiség
százmillióit…
Ez meg itt a fentiek tétova összefoglalása
A berlini bejegyzésem
óta eltelt közel három évben a mi miniszterelnökünknek sikerült többször
hónapokra megakasztani az Európai Unió működését. Azóta is próbálnak beszélni
vele, azóta is tömik pénzzel. Azóta sem indult ellene egyetlen per sem, pedig
az általa elkövetett bűnök mindenki számára nyilvánvalók.
Az „ellenzék” várja a
jövő évi választásokat. Hogy majd akkor.
Tényleg azt tetszik
hinni, hogy az a köztörvényes bűnöző, aki ezermilliárdokat rabolt, aki
megnyomorított egy népet, aki a keresztény dumájával életképtelenné tette egy
ország kultúráját, majd szépen, türelmesen megvárja a választásokat, és előre
nyújtja a dagadtra hízott karjait megbilincselésre? Hogy ő nem tudja, egy
szabad választás az ő szabadságának a végét jelentené? Hogy a szónak majdnem a
szoros értelmében az életéért kell küzdenie, ami eleve kizárja, hogy azok a
választások megtörténjenek?
Azt írtam a három
évvel ezelőtti bejegyzésben, hogy sok szégyellnivalónk van. Ezek között az
eddig eltelt tizenegy év bizonyosan a magyar történelem egyik legundorítóbb,
legszégyenteljesebb korszaka. Bővebb magyarázattal kellene szolgálnom, ha azt
is ideírnám, ami különben szilárd meggyőződésem, hogy relatíve az elmúlt
harmincegy év is az. Erről egyelőre annyit, amennyi a magyar irodalom egyik
legnagyobb zsenijének, Rejtő Jenőnek A három testőr Afrikában című könyvében olvasható:
„Mansonban csak rossz ételeket főztek.
Azt még kibírom. De itt jó ételeket rosszul főznek, és abba meg kell halni.”
