„…már rég nem a két
javaslat közti verseny az érdekes (utálok versenyezni)…”
Ezt egy okos ember írta, az általam nagyra becsült
Lévai Júlia.
Mi a verseny? A versenyzés. Tudjuk? Vannak
mindenféle meghatározások, amiknek az a lényege, hogy a verseny küzdelem. Harc.
Öldöklés. Kíméletlenség.
Ezek a szavak mind megtalálhatók a különféle
értelmező és szófejtő szótárakban, egy szót nem találtam sehol. A játékot.
Hét évvel ezelőtt ebben a blogban írtam egy
ötrészes sorozatot a versenysportról, abból ideteszek néhány sort:
Amikor
tizenkilenc évesen (már válogatottként) abbahagytam a versenysportot, csak
annyit tudtam, hogy én nem küzdeni jöttem, hanem játszani. Ha nem hagynak,
inkább elmegyek. Az amerikai profi kosárlabda bajnokság meccsein a hazai
közönség azt üvölti kórusban, hogy dííífensz (defense), magyarul védekezz.
Ennek az egy szónak a jelentéstartalmát kifejtve megkapjuk a játékok mai
lényegét: állítsd meg a gaz ellent bármi áron, dolgozd bele a talajba, üsd
agyon, öld meg, mert ha nem teszed, ő fog győzni. Ha mégis kicselezett, és
otthagyott téged, akkor nyúlj utána kézzel vagy lábbal, vesd elé magad,
nyomorítsd meg, lődd le, mindegy, csak ne hagyd pontot dobni, gólt lőni, azaz
tedd lehetetlenné magát a játékot. Dííífensz, mintha az életed függne tőle!
Azért hagytam abba a versenysportot, mert egy François
Beugneot nevű (ha jól emlékszem és ha így kell írni) azt a feladatot kapta, hogy
okozzon nekem olyan sérülést, ami miatt nem tudom folytatni… mit is? Aha, a
játékot. Így hívják ma is. Kivel játszik a Barcelona? Játszik? Ez volna a
játék? Már régen nem az.
Félre ne értsenek, lepedőben vittek le ugyan a
pályáról, de hamar rendbejöttem, kórházba sem vittek, fájt, de nem annyira.
Gyerekkoromban sokkal nagyobb fájdalmakhoz voltam szokva. Nem a fájdalom miatt
lett elegem. Hanem a mentalitás miatt. „Azt a kicsit vedd le a pályáról” – ezt mondta
az edzője François-nak, még a nevemet sem tudta. Annyit tudott, hogy egy félidő
alatt (akkor még nem negyedek voltak) dobtam harmincvalahány pontot. És a nagy
melákok nem tudtak tartani. Mire a félpályánál megfordultak, én az apró, fürge,
mindössze 190 centis termetemmel már a palánkjuk alatt voltam. A meccs után ez
a François nevű fiú odajött hozzám bocsánatot kérni (milyen ósdi gesztus, mi?),
akkor mondta, hogy ezt az utasítást kapta. Tudta, hogy beszélem a nyelvét, egy
félidőn át húztuk (zrikáltuk) egymást. Tetszik érteni? Azért hagytam abba, mert
nemcsak Lévai Juli utál versenyezni, én is. Játszani szeretek. A játék
élvezetéért. Nem vagyok versenyző alkat. Tudok ugyanis veszíteni.
Volt a családomban egy ember (nem rokon, kívülről
került be), akivel nyaranta össze voltam zárva a balatoni házainkban (kettő volt, nem egyszerre, egymás után). Az illető
imádott pingpongozni is, teniszezni is. Nem volt rossz ezekben a sportokban, de
különösebben jó sem. Fogcsikorgatva akart legyőzni, drága jó anyám könyörögve
nézett rám, már csak az ő kedvéért is veszítenem kellett. De mondom, nem esett
nehezemre. Egyszerűen azért, mert én nem versenyeztem, hanem játszottam. És a
jó játék kedvéért mindig kerestem a jó partnert. Aki lehetőleg jobb nálam.
Tegnap láttam egy tévéműsort, arról jut eszembe. A
84 éves Szilágyi Jánossal készült egy egész jó anyag, végignéztem. Sosem
számoltam, mettől meddig, olyan 40 éven át dolgoztam vele, pontosabban
készítettem úgy műsorokat, hogy ő volt a riporterem. A legtöbbet ezek közül
eleve rá alapoztam.
Elég hamar kezdtem beszélni a rádióban, 16 éves
koromban (1959) már bemondó voltam a Magyar Rádió olasz szekciójának a műsoraiban,
a Ciao című ifjúsági magazinba
riportokat készítettem, telefonos műsort vezettem (még Szicíliából is
kapcsoltak gyereket is meg öreg parasztot, meg is izzasztottak), és attól
kezdve mindig volt valami, ahol nemcsak szerkesztettem, meg is szólaltam. Azaz
volt időm elhelyezni magam a rádiós értékrendben. Elég hamar megállapítottam, hogy
nem vagyok jó riporter, egyszerűen azért, mert a jó nem olyan, amilyen én
vagyok. A baj csak az volt, hogy a kínálatban nem volt olyan, aki megfelelt
volna annak, amit jónak tartok. Egyet kivéve. Ez volt Szilágyi. Egyszerűen
élvezet volt dolgozni vele. Mindig sikerült meglepnie, mindig tett valami
olyat, ami váratlan volt, némelykor például azzal, hogy nem szólalt meg, amikor
már mindenki más megszólalt volna. Kérdezett, amikor más még a gondolkodásig
sem jutott el, állított, amikor más kérdezett volna… ezzel például iskolát
teremthetett volna, ha akad egyetlen ember is, akit érdemes ebbe az iskolába
járatni. Soha nem provokált. Megértő volt és türelmes, amitől a riportalanya,
akit fel akart bosszantani, majd’ megőrült. Nem szemtelenül volt megértő, még
csak nem is ironizált, valahogyan mégis
nyilvánvaló volt, hogy az alannyal valami baj van, hogy az úgy nem fog menni,
ahogyan az alany megpróbál mellébeszélni.
Szilágyi is szeretett játszani. Sosem versenyzett.
Mások szerettek volna versenyezni vele, szerintem ezt ő észre sem vette. Most
jöttem rá, mi voltaképpen végigjátszottuk a közös életünket. Arra nem
emlékszem, ez akkor tudatos volt-e. De az mindegy is.
Valószínűleg jellemkérdés, tud-e valaki veszíteni.
Van az a hülye mondás, miszerint a jobbtól kikapni nem szégyen. Nem a fenét. Az
a szégyen. Tudniillik miért jobb az, akitől kikaptál? Tehetségesebb? Az baj.
Azzal ugyanis nincs mit tenni. Sokak szerint a tehetséget lehet pótolni
szorgalommal, de nézetem szerint megette a fene azt a versenyzőt, aki csak a
szorgalmával tud nyerni. Fülöp Viktor nem lehetett az Opera legjobb táncosa, mert
ott volt Rab István. Puskás Ferenc soha nem lehetett volna a legjobb magyar
futballista, amíg itt volt Kocsis Sándor. Cseh László mindig csak második
lehetett Phelps mögött – szörnyű sors az örök második szerepe, ha valaki versenyezni
akar. Ha nem bír örülni annak, hogy lát valakit, aki a saját szakmájában
kiváló.
Nem tudom, például Szilágy János tisztában volt-e
azzal, hogy ő a legjobb. Ráadásul kiemelkedően, utolérhetetlenül a legjobb. De
akár tisztában volt vele, akár nem, nyilván nem érdekelte.
Ne tessék azt hinni, hogy én nem becsülöm a
versenyző alkatú embereket. Akik például valószínűleg nem tudnak veszíteni,
legalábbis rosszul tűrik.
Én csak nem szeretek versenyezni. Úgy, ahogyan azt
manapság kell.
