Keresés ebben a blogban

2017. november 5., vasárnap

Választ

Néhány napig nem voltam itthon. Utakon jártam (úgy értem, szilárd burkolatú, sima utakon, amiken repedések sincsenek, nemhogy gödrök). Az egyikre közülük nem lehetett behajtani, kiírták, hogy a híd van lezárva beljebb, sajnáltam, mert az egy nagyon szép rész. Másnap már nem volt ott a tábla, a hidat frissen aszfaltozva megnyitották. Nem nagy híd, egy patak fölé építették, 50-60 méter lehet. Magyarországon az ilyen hídra kitesznek egy táblát (pár évre, amíg leszakadással nem fenyeget), ami piktogrammul azt jelenti, úthibák, magára vessen, aki gyorsan hajt. Voltam kenyérért meg tejért. Boltban is, piacon is. Jó volt. Csak mondom. A piac végében, a templom lépcsőjénél egy húsz év körüli ember harmonikázott. Megálltam az unokámmal, hallgattuk, jól játszott. Csak akkor vett észre minket, amikor pakolni kezdte a hangszerét. Látta, hogy a kicsi csak ül a gyerekkocsiban, fel-felnéz rám, hogy miért nincs zene, kivette a kofferból a harmonikát, tovább muzsikált, már csak nekünk, ketten hallgattuk, a piac bontott, készülődtek haza az árusok. Jó volt.
Jobb volna ott élni, mint itt. Majdnem minden szempontból. Hallgattam rádiót, olvastam az ottani netet, nem volt sehol, hogy ők keresztények. Bizonyosan azok, de valószínűleg nincs kificamodva a kereszténységük, úgyhogy nem fáj nekik, nem kell róla beszélni, ahogyan a beteg ember beszél folyton a betegségéről. Meg még sokminden nem volt a hírekben.
Hazajöttem. Nem volt jó hazajönni, ahogyan régen, a szocializmusban sem. Akkor Nickelsdorfban mindig félreálltam néhány percre, hogy alaposan átgondoljam, vissza akarok-e menni abba az országba, ahol... itt most hosszú felsorolás következne, akik akarják, tudják, mik volnának ebben a felsorolásban.
Aztán mindig hazajöttem. Most is. Pedig az undor most keserűbb, nincsenek itt a szovjet csapatok, nincs kire fogni azt a förtelmet, ami itt naponta rám zúdul a csúti gazember tevékenységének következtében.
Csak azt akarom mondani, hogy lehet választani. Mindig lehetett (nem győzöm hangsúlyozni, a zsidótörvények fenyegetése kivétel a tétel alól), akkor is, amikor állt a vasfüggöny, és nem adtak útlevelet, akkor is meg lehetett szökni.
Én minden alkalommal azt választom, hogy hazajövök. Ha nem jönnék, akkor mást választanék. A választ származékszó, a válik ige tövéből jött létre -szt műveltető képző által. Jelentésének az "elkülönítés" tartalmi mozzanat az alapja. Aki választ (válogat, válik, válaszol), valamit valamitől elkülönít. A választás mindig valamilyen kényszer hatására történik (ha valakinek választásra kínáljuk, almát kér vagy narancsot, és ő mindkettőt akarja, azt is lehet, de akkor nem választott, azaz nem kényszerült olyan cselekedetre, aminek valamilyen elkülönítés az eredménye - ezt egy kisgyerekkel például meg lehet tenni, szerintem kell is, de az más).
Válni lehet ágytól, asztaltól, és lehet úgy is, hogy valaki elköltözik, de vasárnaponként hazajár, és elviszi a gyereket a vurstliba. Mintha mi sem történt volna. Dehát történt, mások is a jogai, mint amilyenek korábban voltak.
Ha én Ausztriát választom, 1990. óta hazajöhetek sétálni a Dunakorzón, de már nem utazhatom ingyen a villamoson - mások lettek a jogaim. Ha engem (a felmenőimet) a történelmi körülmények kényszerítettek a választásra, az akkor is választás volt (csöndesen jegyzem meg, azóta számos lehetőség adódott az egyéni választással korrigálni a politikusok bűneit), az effajta választás elfogadását hívják alkalmazkodásnak. Ami lényegében ugyanolyan, mint mostanában Magyarországot választani: az itthon maradás a förtelmes körülményekhez való alkalmazkodás kényszere. Nekem ez a szülőföldem, egy erdélyinek meg Románia egy része, egy szerbiai magyarnak meg Novi Sad. Mindannyian alkalmazkodunk. Ennek az alkalmazkodásnak része, hogy betartjuk a hazánk törvényeit. Amihez az én esetemben például hozzátartozik, hogy nem várom el Szerbia kormányától, támogassa az iskoláim működését és építsen nekem stadionokat. Ne tessék azt mondani, hogy nem is várhatom, mert nem vagyok szerb, mert erre én csak azt tudom válaszolni, hogy aki a fentieket mondjuk Novi Sadon elvárja, az meg nem magyar. Szerb állampolgár ugyanis. Ott él, azt az országot ismeri, ott jár iskolába, ott fizet adót. Ha én itt most fölveszem a szerb állampolgárságot, nem valószínű, hogy Szerbia kormánya kitüntetett figyelmet fog szentelni az én szűkös megélhetésemnek. És valószínűleg szankciókkal sújtana, ha bele akarnék pofázni az ottani választásokba. Valószínűleg már a kinyilvánított szándékomra is valamilyen fenyítés kilátásba helyezésével reagálna. De mondom, egyszerűen nem volna pofám hozzá.
A nemzetközi jogtól teljesen függetlenül sem.