Keresés ebben a blogban

2017. november 5., vasárnap

A kommentekről 2.

Megjelent néhány bejegyzésem egy másik felületen. Ott vannak "kommentek".
Nem szoktam ilyesmit olvasni. Máshol sem. Nem kérdeztem soha az "utca emberét", a tanítványaim tudták, ha egy rádió- vagy tévéműsorban ilyennel találkoznak, bizonyosak lehetnek benne, dilettáns készítette az anyagot, akinek sem ötlete, sem mondanivalója nem volt. A közvéleménykutatás a politikus lételeme, rajtuk kívül szociológusok és közgazdászok használják ezt a tudományágat, ami utóbbi két esetben hasznos és fontos. Én nem tudok mit kezdeni vele. A hatékonysági együtthatója olyan alacsony, hogy egyszerűen nincs rá időm. Lehetséges, hogyan ne volna, hogy valaki olyan okosat mond, ami nekem új, de ennek igen kicsi a valószínűsége, azok ugyanis, akik az én számomra referenciaszemélyek, akiknek a tudása az enyém gyarapítására való, bizonyosan nem írnak kommenteket, és szerényen elhárítják a riporter közeledését, midőn az személyükben az utca emberét óhajtaná megszólaltatni.
Tanár koromban sosem kérdeztem a diákjaimat, mit szólnak az óráimhoz, hogyan kellene átalakítanom a módszeremet, mit tartanának jobbnak. Megette a fene az egészet, ha ilyesmire szükségem lett volna, nem az volt a felállás, ha tetszik, a munkakapcsolatunk arra épült, hogy én értek valamihez, amit ők meg akarnak tanulni tőlem. Fordítva a dolog nem működik.
Rádiós szerkesztői pályafutásom alatt kaptam néhányezer levelet, bár soha senkit nem biztattam arra, hogy írjon nekem. Volt olyan a munkatársaim között, aki olvasta ezeket a leveleket, én nem olvastam el ezek közül tízet sem. Nem lett volna értelme. Ha a közönségtől kellett volna megtanulnom, hogyan kell kitalálni és megszerkeszteni egy műsort, ha zenei szerkesztőként dolgoztam, közvéleménykutatást tartok, miképpen épül fel egy szonáta vagy szimfónia és mit kell tudni Mozartról vagy Haydnról, ha egy színdarab vagy rádiójáték dramaturgja vagyok, meghallgatom a kommentelőket, mit kell tudni a drámaírás technikájáról, ha rendezek, előbb kimegyek az utcára és megkérdezem a járókelőket, mit mondjak a színészeknek és hogyan működik egy keverőasztal, akkor soha nem jutottam volna el a közönséghez.
A jelzett kommentelők között volt, aki kioktatott, mit jelent a miniszter szó, olyan is akadt, akinek az volt a problémája, hazudok-e vagy csak hülye vagyok (semmit nem állítottam, amit a valóságtól eltérőnek lehetett volna nézni), egy rendkívüli elme rávilágított primitív gondolkodásmódomra, mely szerint én nem angolul néztem meg, van-e korrupció Angliában (ő megnézte - velem ellentétben -,  bizonyára piszkosul tud angolul, idézett is közvélemény kutatásokat mint a tudományos hitelesség alapjait), és egyáltalán, mindegyikük komolyan vett egy játéknak szánt eszmefuttatást, aminek az elejére még oda is írtam, hogy "elábrándoztam".
Megfelelés címmel már írtam egy rövid bejegyzést szeptember végén, most megint előjött ez a kérdés: akarok-e megfelelni. A múltkor ezt az aspektust nem írtam le, most pótolom: persze, hogy akartam akkor, amikor eldöntöttem, mit fogok kezdeni az életemmel. Azért tanultam ifjúkoromban, hogy alkalmas legyek erre a foglalkozásra, és azért tanulok azóta is. Ha ugyanis nem tudnék megfelelni, az azt jelentené, hogy senkit sem érdekel, amit mondok vagy írok - ez a mondat fordítva is igaz. Meg kell felelnem azoknak, akik egyebet is várnak a különböző közönségszolgáló eszközöktől, mint amit a majom vár egy tükörtől. De csak ennyire. Aki valóságsót akar, nem engem fog sem hallgatni, sem olvasni. De az én szakmám nem demokratikus intézmény, itt nem a nép szava dönt. Hajót és újságot nem lehet a közvélemény kívánságának megfelelően vezetni. Ha valaki úgy képzeli, hogy lehet, a hajó el fog süllyedni, az újság főszerkesztőjével meg a legjobb, ami történhet, ha csak elsüllyed szégyenében, midőn beleverik az orrát az alkalmatlanságába.
Mindig a közt szolgáltam. Akármilyen ostobán hangzik ez, van valami alapja, az úgynevezett közszolgálati rádió vagy televízió valóban arra volna hivatott, hogy semmi mást ne érezzen kötelességének, mint a közönség tájékoztatását és épülését. De ez is csak ennyi. Ebben az nincs benne, hogy a közönség igényei szerint. Ha ugyanis benne van, akkor kapjuk meg azt, ami ma szennyezi az életünket.
Egy kérdés maradt. Jobban szeretem, ha elismerik, amit csinálok, mint amikor nagyhangú, feltűnési viszketegségben szenvedő, jobbadán rendkívül buta emberek akarnak felvilágosítani? Persze, hogy jobban szeretem. Karinthy Ferenc írta, hogy ő csak azokat a kritikákat olvassa el, amik dicsérik. A hibáival ugyanis tisztában van a kritikusok nélkül is. Ez nagyjából ugyanazt jelenti, amit az előbb leírtam.
Csak azt akartam mondani, sokáig nem értettem, mi szükség van a széles közvélemény megjelenítésére. Néhány évtizede már tudom. De nem mondom meg.