Árulni a hazát vagy elárulni, végülis mindegy. Áruljuk, ha valaki megveszi, az üzlet perfektuálódott, a hazaárulás lényegében kereskedelmi tevékenység, ahogyan a nevében is benne van. Ki akar hazát venni? Nyilván valaki, akinek nincs. Mondjuk, egy hazátlan. Körülnéz a piacon, milyen hazát lehetne venni. Jóminőségűt persze, először alaposan meg kell vizsgálni az eladót. Az ember akárkitől nem vesz hazát. Lehetőleg hazafitól jó vásárolni, az nyilván gondosan ápolta, a széltől is óvta a hazát, mielőtt árulni kezdte.
A hazafi az a haza fia. Ahogyan a rókafi meg a rókáé. Vagy ahogyan Dessewffy Arisztid Dezsőnek a fia, csak azt ilyen kacifántosan írják, hogy ne legyen könnyű rájönni, miről van szó. Az arisztokrata róka fiát eszerint úgy kell írni, hogy Roacaffy. A ládafiát fölösleges kacifántosan írni, így sem tudja már senki, hogy az nem a ládának a fia, hanem a fiókja. Bár attól még lehetne a fia, mert a sasfiók például a madárnak a gyereke (esetleg Napóleonnak a fia, Rostand színdarabjából ismerjük, Ábrányi persze fordíthatta volna Sasfiókának is, akkor senki nem gondolná, hogy a sasnak van fiókja, amiben biztosan a titkos holmijait tartja, például a hazáját, amíg meg nem szorul, és el nem kezdi árulni). Van aztán a vásárfia, amit a vásár fialt, hogy hazavigyék az otthon hagyott kisfiúknak, kislányoknak, a vásárfiát másképpen nevezhetnénk akár vásárfinak is, de a magyar nyelv alaposan vigyáz, nehogy valaki összetévessze a hazafival.
Aztán lehetne még hazalá is, esetleg hazalán, mert a fiból is csak egy betű maradt le, de ilyen szavunk nincs, mert a magyar nyelv alaposan vigyáz a hímsovinisztákra is, ilyenformán például Zrínyi Ilonát kénytelenek vagyunk hazafinak nevezni. Női hazafi - tesszük hozzá magyarázólag. Mint a női úszó vagy a női vécé.
Ezenkívül van még a skizofrén hazafi, aki mondjuk magyar apától és magyar anyától született mondjuk Németországban, és akinek magyar az anyanyelve, de csak németül tud, és nagyon szeretne hazafi lenni. Vagy legalább hazaáruló, de hosszas küzdelem után a pszichiátrián végzi, mert nem képes eldönteni, mikor jobb hazaáruló, ha Magyarországot árulja vagy ha Németországot. Aztán én például nagyon szeretném árulni azt az országot, amit a mások terminológiája a hazámnak nevez, dehát hol találok olyan hülye balekot, aki ezt hajlandó volna megvenni?
Napóleonról jut eszembe, ő például jó hazafi volt. Nem árulta a hazáját, hanem elment jó messzire venni még hozzá, ha nem akarták eladni, akkor csak úgy elvette. Azért az ilyen már csak igazán jó hazafi. Hitler is milyen sok földet szerzett. És például VII. Henrik? Meg az utána következő brit uralkodók? Egy londoni elment mondjuk Ravalpindibe és otthon volt. Hazafinak kellett éreznie magát például Kalkuttában. És ha el akarta adni Kalkuttát, akkor meg hazaáruló volt.
Nem vagyok hazafi. Nem azért, mert nem szeretem azt a hazát, amivel most tele van a szája minden nyomorult gazembernek, hanem mert a fogalmat tartom értelmezhetetlennek. És még mielőtt felhívná valaki a figyelmemet, miszerint válasszam a szülőföld fogalmát, sietek közölni, hogy a szülőföldemet sem szeretem. Sem konkrétan azt a marék földet, amit a szülőhelyemről felkaparhatnék (különben nem lehet, le van aszfaltozva), sem a környéket úgy általánosságban. Még tágabban sem, mert történetesen Budapesten születtem, és annak a városnak vannak kifejezetten ellenszenves részei, például az is, ahol születtem meg az is, ahol az ifjúságomat töltöttem (ez több lakhelyet jelent, mindegyik förtelmes). Aztán például azt a falut sem szeretem, ahol most élek. Vannak részei, amiket kerülök, de szerencsére azt az utcát, ahol lakom, igencsak kedvelem. Nem is szívesen árulnám. De ettől még nem vagyok hazafi.
Öblögetésnek tartom a hazafiságot, melldöngető, tartalmatlan ostobaságnak. A csoportazonosság topográfiailag körülhatárolt kinyilvánításának, amit egy színes rongydarab (zászló) meg egy cirkalmas piktogram (címer) szimbolizál. Minél primitívebbek a fajtársak, minél egyszerűbb közös dolgokat tartanak meghatározónak, annál kártékonyabb a hirdetett eszméjük. A hazafiság a kirekesztés pozitív fogalommá magasztalt válfaja, ami túlságosan általános és túl nagy kiterjedésű ahhoz, hogy tisztában lehessünk a valódi természetével. A hazafiság az ember egyik legbetegebb érzeménye, mert a fogalom eleve kizárja a befogadás vitathatatlanul szép gesztusát. Egy idegen csoport tagja lehet hazafi ott, ahol körül van határolva, de minél jobb hazafi a saját területén, annál idegenebb a hazáján kívül. Az idegenség meg egy bizonyos szellemi szinten alul gyanakvást és félelmet szül, minthogy az ember természetes eredőként gyávának születik - az emberiségnek pedig nagyon kicsi híján a száz százaléka egy bizonyos szellemi szinten alul tenyészik. Ezt a bizonyos szellemi szintet mesterségesen konzerválják a papok és a politikusok, egyebek között a hazafiság folyamatosan dicsért ébrentartásával.
Az okosok különbséget tesznek hazafiság és nacionalizmus között. Ha eddig nem lett volna világos, semmi különbség nincs a kettő között. A második külföldiül van, de pontosan ugyanazt jelenti. Azaz egy kicsit azért a nacionalizmus enyhébb címke ugyanarra a viselkedésformára.
Ide kell még tennem egy bekezdést annak illusztrálására, mit nem jelent a hazafiság világszerte elterjedt definíciója. Magyarországról, a magyarságról írtam négy évvel ezelőtt, akkor tettem föl ide, a Jóreggelt Európába:
Nem vagyunk sem különbek, sem alábbvalók, csak más a nyelvünk, és kicsit más a szellemi és civilizációs kincstárunk. Én ebbe a kincstárba születtem bele. A magyar nyelvet beszélem a legjobban, és ahhoz vagyok szokva, hogy általában körülöttem ezt a nyelvet beszélik mások is. Elfogadtam ezt a valamivel több, mint ezer évet olyannak, amilyen vélhetőleg volt, és igyekszem sokmindenkinek elmondani, hogy vélhetőleg milyen volt, megpróbálván a többi ember szemének szintjére irányítani az égre emelt, öntömjénnel elhomályosított tekintetet, és kiegyenesíteni a szolgálatra görbült gerincet. Itt voltam skarlátos, itt féltem, hogy hazafelé az iskolából megvernek, aztán amikor megvertek, már nem is olyan nagyon féltem. Magyarul tanultam írni, olvasni, és bár tudok még egy néhány nyelven, némelyiken írni-olvasni is megtanultam, az azért nem olyan, mert amikor magyarul tanultam, még kisgyerek voltam, és akkor itt hatalomátvétel volt, kitelepítés, porszag és az ápolatlanság változtathatatlannak látszó, áporodott lehelete. Meg voltak aztán napsárga színű, szalmaillatú nyarak, távolból vágyott lányokkal, akik megközelíthetetlenek, pontosan olyanok, ahogyan Karinthy Frigyes leírta őket a Tanár úr kéremben. És volt Karinthy Frigyes meg a Tanár úr kérem. Jó, volt Leacock, Milne, Thomas Mann és Montaigne, akik így együtt talán kitesznek egy Karinthy Frigyest, de amiről ők írnak, az egy kicsit más. Nem nagyon, csak éppen annyira, amennyire ez a mi szellemi és civilizációs kincstárunk különbözik az angoltól, a némettől meg a franciától. Nem jobb, mint azok, szerintem nem is rosszabb, de az bizonyos, hogy legalább egy szempontból más, abból a szempontból, hogy ez az enyém, mert jobban ismerem, mert itt éltem, ahol magyarul beszélhetek, és ahol általában körülöttem ezt a nyelvet beszélik mások is. Ez az én országom.
De - teszem hozzá most, ami akkor is értelemszerű volt, amikor idetettem - ez nem jelenti azt, hogy másnak itt nincs helye. Montesquieu írta a 18. században (körülbelül 300 évvel ezelőtt):
Hadd tegyem még ide a leggyönyörűbb szörnyűséget, amit valaha ember alkotott, József Attila Elégiájának befejező két versszakát. Csak akkor olvassák el, ha van idejük úgy olvasni, ahogy eddig még soha - megérteni minden sorát és beleborzongani.
erkölcsi rendet a sánta palánk
rikácsolva
őrzi, óvja.
Magadra ismersz? Itt a lelkek
egy megszerkesztett, szép, szilárd jövőt
oly üresen várnak, mint ahogy a telkek
köröskörül mélán és komorlón
álmodoznak gyors zsibongást szövő
magas házakról. Kínlódó gyepüket
sárba száradt üvegcserepek
nézik fénytelen, merev szemmel.
A buckákról néha gyüszünyi homok
pereg alá... s olykor átcikkan, donog,
egy-egy kék, zöld, vagy fekete légy,
melyet az emberi hulladék,
meg a rongy,
rakottabb tájakról idevont.
A maga módján itt is megterít
a kamatra gyötört,
áldott anyaföld.
Egy vaslábasban sárga fű virít.
Tudod-e,
milyen öntudat kopár öröme
húz-vonz, hogy e táj nem enged és
miféle gazdag szenvedés
taszít ide?
Anyjához tér így az a gyermek,
kit idegenben löknek, vernek.
Igazán
csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz.
Magaddal is csak itt bírhatsz,
óh lélek! Ez a hazám.
