Keresés ebben a blogban

2016. január 24., vasárnap

Zabhegyező

Csak néhány mondatot, jó? Erről az újrafordító járványról.
Nem akarok általános érvényű megállapításokat tenni. Ha mégis tennék, előre szólok, nem azt állítom, hogy az egyedül érvényes szabályt tárom az olvasó elé, csak közlöm a véleményemet. Amit mindaddig elfogadhatónak, sőt jónak tartok, amíg valaki értelmes érvekkel el nem térít. Naná, különben nem mondanám.
Megvettem a Rozsban a fogó című könyvet. Addig sokmindent elolvastam, ami arról szólt, miért kellett újra fordítani. Sietek közölni, valamennyit nagy marhaságnak tartottam, a skála szelíd hülyeségtől a kártékony és ostoba mételyezésig terjedt – még egyszer (utoljára) szerintem.
Még valami. Az új fordítást megvettem, de csak azért, mert  Barna Imrét elég régen személyesen ismerem, tehetségét, munkásságát nagyra tartom. Gyepes Juditról, a Zabhegyező című könyv fordítójáról annyit tudok, hogy angoltanár. A magyarul 1964-ben megjelent könyvről meg annyit, hogy a fordítás remek, a magyar cím kongeniális. De mondom, elfogultsággal vádolni legföljebb az új fordítás mellett lehetne.
Szépen rendesen elolvastam mind a három könyvet, az eredetit, Gyepes Judit fordítását és Barna Imréét. Ha nem volna más dolgom, írnék egy terjedelmes tanulmányt, de minthogy nem érek rá, csak egyvalamit kérdezek: tessék mondani, mi a fenének kellett ezt a könyvet újra fordítani?! (Az újrafordítás elnevezésű epidémiáról, ami különben értelmes embereket is megfertőz, most nem beszélek, pedig kellene, felmérhetetlen károkat okoz, szellemi értékeket rombol, és pénzmilliókat hajít ki az ablakon.)
A Zabhegyező könyvcím a magyar fordításirodalom legelmésebb találmánya, ami úgy felel meg az eredetinek, hogy benne van annak a címnek az értelme és az egész regény szelleme, és nem utolsó sorban Magyarországon mindenki ismeri a szó jelentését. (Voltak valamikor kiváló fordítói lelemények, mint az Enyhe kis mosoly vagy a Közöny, utóbbi azzal együtt nagyon jó, hogy Az idegen talán pontosabb vagy Az öreg halász és a tenger vagy a Koldusopera, egyik sem olyan remek, mint a Zabhegyező.)
A Rozsban a fogó nem egyszerűen rossz és értelmetlen, félrevezető is, a szórendcserével ráadásul az eredeti címet is kicsavarja. Magyarországon még annak sem mond semmit, aki tökéletesen ismeri a baseball szabályait – a könyvolvasó közönségnek ez nem tudom megmondani, hány százaléka, de hogy egynél nem sokkal több, abban bizonyos vagyok.
Nem tudok elég jól angolul ahhoz, hogy támadhatatlan nyelvi (stilisztikai) elemzést írhassak Salinger regényéről. De ahhoz igen, hogy megállapítsam, Gyepes Juditnak a 60-as évek elején készült fordítása annyira hű tükre magyarul az amerikai szlengnek, amennyire ez egyáltalán lehetséges, főképp azért, mert nem akar ott is pesti aszfaltjópofaságokat elhelyezni, ahol az eredeti egyszerű irodalmi angolul szól. És ahhoz is elég jól tudok angolul, hogy megállapítsam, a huszadik század 40-es éveinek amerikai szlengje más, mint a 2010-es évekéi. Azt megint csak nem tudom, ez a nyelv szegényedett-e 60 év alatt vagy csak változott, de azt igen (ez a szakmám), hogy a magyar jassznyelv nemcsak szókészletében csökevényesedett el, hanem stíluselemeiben is: a hajdani metonímiák, hangulatfestő szavak egysíkúak lettek, kiüresedtek, leszálltak az altesti kifejezések szintjére, nyelvileg nem groteszkek lettek, hanem egyszerűen hibásak. Azaz mai magyar jasszra fordítani Salinger regényét nem fölösleges, hanem már-már bűncselekmény: ártó hamisítás. (Példa a Rozsban a fogóból: „Behaltam tőle” – eltekintve attól, hogy ez a förtelem hogyan silányítja a nyelvet, semmiképpen sem illeszthető a 40-es években író Salingerhez. „It killed me” – így szól az eredeti, „Halálos volt” – áll a Zabhegyezőben.)
Bizonyos fordítások részeivé váltak a magyar irodalomnak. (Hogy melyek ezek a bizonyos fordítások, és milyen szempontok alapján lehet ezeket meghatározni, ahhoz körülbelül egy közepes tanulmányi eredménnyel végzett általános iskolás irodalmi műveltsége szükséges.) Lehet ezeket újra fordítani, miért ne lehetne? Csak ha szabad kérnem, otthon és csöndben, hogy senki ne tudjon róla. Meg persze el lehet vinni hivatásos könyvkiadóhoz is. Egy ott alkalmazásban lévő szerkesztőnek, lektornak elvileg van ahhoz való ízlése, felkészültsége, értékítélete, hogy meg tudja állapítani, érdemes-e Babits után másik Isteni színjátékot kiadni. Hangsúlyozom, elvileg.
Meg aztán lehet jópofizni azzal, miért rossz Ottlik Géza Hemingway-fordítása, mondván, a regényben szereplő ember horgássza azt a halat és nem halássza, tehát a cím nem lehet az öreg halász… Eltekintve attól, hogy egy halász is horgászhat olykor, azt külön imádom, amikor egy ilyen vicces magyar fiú nemcsak jobban tud angolul Ottliknál, de Hemingway-nél is jobb például irodalmilag és halszakmailag. (Who fished alone – írja ez a kezdő Hemingway, pedig utána nézhetett volna, hogy a horgász angolul angle, dehát mit várhat egy ilyen vicces magyar fiú a Hemingway meg az Ottlik féle dilettánsoktól?)…

Na jó. Ha akarják, vegyék meg a Rozsban a fogót. De ha Salinger könyvét szeretnék elolvasni olyan hű magyar fordításban, amilyen egyáltalán lehetséges, akkor azért szerezzék be a Zabhegyezőt.