"Félmilliárd forintot fordít a kormány pályázati úton az első világháború százéves évfordulójával kapcsolatos méltó megemlékezésekre - mondta Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes."
Milyen a „méltó” megemlékezés? Csak kérdezem.
Vannak a magyarban – mint minden nyelvben – köznévi szavak, amik személynévből alakultak ki, a legtöbb esetben úgy, hogy már nem tudjuk, miért éppen az lett belőle, amit ma ismerünk, mi köze van a nevet adó személyhez, de használjuk (íme példának egy olyan, amiről még tudjuk, hogyan függ össze a jelentésével, talán ismert a sovinizmus szó eredete: egy Nicolas Chauvin nevű vígjátéki figura nevéből alakult, aki ellentmondást nem tűrve imádta Napóleont és mindent, amit a császár tett). A „méltó” szavunk II. András tihanyi jószágleveléből való, Fochas fia Miltou volt egy bizonyos birtokrész kedvezményezettje, bizonyára érdemdús fiatalember lévén rászállt a földdarab és a rajta lévő épületek meg az ott legeltetett állatok. Sok tárgyi emlékünk nem maradt a korból, az 1200-as évek elejéről ez a levéltári dokumentum is gyönyörű és értékes darab, azt már ne kérdezzék, miért éppen Miltou volt az, akiről egy olyan pozitív fogalom neveztetett el és maradt fönn évszázadokig, mint a méltó. A szót, a fogalmat mindenesetre használjuk, különféle toldalékai mind azt a bizonyos pozitív jelentéstartalmat hordozzák, amit az alapszó, a méltánylás, méltányol, méltatás, méltóképpen, méltóság az érték felemelő tudatát közvetítik, a fosztóképzős alakok pedig ennek elítélő hiányát (méltánytalanság, méltatlan). Az indogermán nyelvekben az „érték” az alapszó (például worth, werth), a latinokban az „igazság”, az „emelkedettség” (giusto, digne) – azaz minden úgynevezett kultúrnyelvben pozitív a közvetített jelentés, nálunk csak az eredet más, de föl kell tételeznünk, hogy Miltou értékes és igazságos jellem volt, ezért őrizte meg nevét a nyelv.
Namármost. Egy miniszterelnök helyettesnek mindezt nem kell tudnia (nem volna ártalmára, ha tudná, de nem kötelező, bár a beosztás totális fölöslegességének ismeretében azt végképp nem határozhatjuk meg, mit kell tudnia egy miniszterelnök helyettesnek, valószínűleg semmit, az a jó, az a biztonságos, a magyarországi miniszterelnök helyettesnek meg kiváltképpen praktikus semmit sem tudnia, ha meg akar maradni a posztján, ezzel rendben meg is volnánk, az illető többször bizonyította, nincs félnivalója a státuszát illetően).
Vissza az eredeti kérdéshez: milyen az a megemlékezés, ami „méltó” az első világháborúhoz? Semmilyen persze, ilyen nincs, nem beszélünk a rablógyilkosság kellemes hangulatáról és emberek százezreinek kiirtásáról, amihez poétikus emlékek fűznek. Jó, mondom, nem várok finoman értő stílust egy olyan „munkakört” betöltő embertől, amihez eleve alapkövetelmény a rossz ízlés, valamint a rugalmas gerinc.
De ha helyettesítjük ezt az ostobán alkalmazott jelzőt valamilyen hasonló jelentéstartalmú szóval, amilyenre esetleg gondolhatott a beszélő (ajándékozzuk meg a gondolás képességének feltételezésével), ha mondjuk az „illeszkedő”-t használjuk, akkor mire jutunk? Ásunk lövészárkokat, szétlövünk városokat, megölünk katonaruhába öltöztetett embereket meg úgynevezett civileket? Esetleg nem annyit, amennyit az első világháború idején ástak, lőttek, öltek, hanem annál kevesebbet. Vagy esetleg csak eljátsszuk, markírozzuk, az emberek például nem is halnak meg, a vaktölténnyel való lövöldözés után fölkelnek, leporolják a ruhájukat és hazamennek fürödni, a lövészárkokat betemetjük, és ültetünk oda muskátlit, és csak díszletvárosokat lövünk szét, az azért nem kerül annyiba.
Minek? A tanulóifjúság épülésére? Hogy lássák, milyen volt az? Vagy minek? Miért kell megemlékezni? Mert száz éve volt? És? Mi lesz az emlékezés lényege? Hogy milyen rossz volt az a háború? Vagy hogy milyen jó volt? Erről a jelenlegi országvezetőről el tudom képzelni, hogy nosztalgikus sóhaj szakad ki jóltáplált kebeléből, ez folyton harcolni akar, mindenért küzd és háborút visel, miért ne érezne heves vágyat a régi szép idők iránt (Mein Gott, wo sind die schönen alten Zeiten?), de azért a morbiditásnak is kellene valamilyen határt szabni. A futballstadionok mellé most már világháborús megemlékezés is, félmilliárdért? Komolyan?
Vagy netán a megemlékezés azért szükséges, hogy felhívja az ország közvéleményének figyelmét az úgynevezett történelmi jobboldal kártékony bornírtságára? Amely történelmi jobboldal – egyebek között – két világháborúba rángatta bele az országot, mindkét esetben a vesztesek oldalán? Ami a kisebbik baj, lehet mondani, nem tudhatták (dehogynem), hogy el fogják veszíteni a háborút, de az igazi förtelem az, hogy lehetett tudni, az embertelenség, a sötétség, az aljasság, a gerinctelenség oldalára állnak, ennek tudásához még okosnak sem kellett lenni, ezt azon a mélységesen mély szinten bambuló butaság sem volt képes elfedni, ami ezt a bizonyos történelmi jobboldalt jellemezte.
Ez lesz a „méltó” megemlékezés lényegi eleme?
Úgyis tudják, viccelek. Ez a jelenlegi kormánygarnitúra nemcsak minden tettével és mondatával illusztrálja, mennyire nem különbözik attól a bizonyos történelmi jobboldaltól, hanem még a mellét verve deklarálja is, ami azért elég döbbenetes élmény, az ember ritkán találkozik olyannal, aki megállítja, és fejét büszkén felvetve azt mondja: látod, milyen hülye vagyok?
De ha netán így emlékeznének is meg (ismétlem, fölöslegesen) az első világháborúról, azon mi kerül félmilliárdba?
És végül. Az osztrákok 1914. július 28-án üzentek hadat Szerbiának, ez a dátuma az I. Világháború kitörésének. Ennek a százéves jubileuma(!) jövő nyár derekán lesz. Tetszik gondolni, hogy akkor még ugyanez a társaság fogja „vezetni” az országot? Nem mondom, lehet, sőt egyre valószínűbbnek látszik, a butaságban komoly verseny folyik, azt hinnénk, már egyik sem tudja alulmúlni a másikat, aztán kiderül, hogy de mennyire. De ha netán egy másik garnitúra jön? És ők nem akarnak méltó ünneplést? Mi lesz azzal az 500 millióval?
