Az állatokról

„…ezeket az állathistóriákat bizony haragomban írtam le. Hogy mire haragudtam? Arra a rengeteg hihetetlenül rossz, csupa hazugság állattörténetre, amilyeneket manapság kínálgatnak minden könyvkereskedésben: arra a rengeteg firkászra, aki azt állítja, hogy állatokról mesél, noha nem is ismeri őket. Aki arról ír, hogy a méh kitátja a száját és ordít, vagy hogy a csukák harc közben torkon ragadják egymást – az bebizonyította, hogy halvány sejtelme sincs arról, milyen is az az állat, amelyet – mint állítja – tapasztalatból és szeretetből ábrázol… El sem tudjuk képzelni, hogy az efféle felelőtlenül megírt állathistóriák mennyi téveszmét terjeszthetnek az eleven érdeklődő ifjúság körében.”

Konrad Lorenz, Salamon király gyűrűje. Ha nem tetszett olvasni, sürgősen pótolni. Nem azért, mert sokmindent lehet megtudni az állatokról, még csak nem is azért, mert még többet az emberről, hanem mert jó könyv.

Az állatok antropomorf leírása szokott (és jó író esetén elfogadható, olykor kifejezetten élvezetes) fogása vadásznaplónak, regénynek. A zoonomorf (van ilyen?) leírás akkor szokásos, amikor az auktor gyalázkodni kíván. Némely (ellenkező) esetben lírainak szánt ömlengésekkor is előkerülnek az állatok, többnyire a legádázabbak, legdurvábbak és legkegyetlenebbek, mint például a galamb és az őz (őzike) – e kettő azzal tűnik ki az állatvilágból, hogy kéjjel kínozza és öli a saját fajtáját, ami különben állatéknál nem szokás. Önmagában az „állat” titulus is azt szokta jelenteni, hogy a beszélő helyteleníti a címzett viselkedését.

Az itt következőket én is haragomban írom, azokra haragszom, akik össze-vissza írnak és beszélnek mindenfélét az emberről, noha fogalmuk sincs róla. Mármint az emberről.


Azokra haragszom, akik elüldöztek egy nyolcvanéves írót, aki negyvenéves korában sem tudott volna védekezni semmiféle erőszakkal szemben, és azokra, akik semmit nem tettek azért, hogy Kertész Ákosnak ne kelljen elmennie innen. Ócskalelkű politikusokra gondolok, nyavalyás, gyáva kis alakokra, akikben körülbelül annyi a felelősségérzet, az empátiára való hajlam, mint egy fejletlen poloskában. Nem arról van szó, hogy K. Á. író, legkevésbé arról, milyen író. Hanem arról van szó, hogy leírt valamit, ami bizonyos jellegű lényeknek nem tetszett. Ezek a lények alapjában véve nem tehetnek arról, hogy a törzsfejlődés során nem sikerült elérniük azt a legalacsonyabb szintet, ahol már az emberfélék (hominidae) családjához lehetne sorolni őket (még abban sem vagyok bizonyos, hogy a főemlősök /primates/ rendjéhez tartoznak), mert ennek az országnak az elöljárói is csak hozzányomják az orrukat ahhoz az üveglaphoz, ami mögött bezárva tartják az ember (homo) néhány példányát. Azért gondolom, hogy ezen elöljárók még nem érték el a delfináriumokban vízből kiugráló gyilkos bálnák szellemi kapacitását, mert odáig eljutottak ugyan, ahol a gyilkolás már megy (primitívebben és szellemtelenebbül, ahogy azt a kardszárnyú delfin műveli), viszont évszázadok alatt sem lehetett megértetni velük, hogy működőképes oktatási rendszer nélkül reményünk sem lehet az alattvaló és az alávaló (a „kommentekből” az derül ki, hogy a beíróknak e kettő ugyanaz) fogalmi különválasztására. Az meg még beláthatatlanul messze van innen, miért nem zsidózik egy két lábra emelkedett homo erectus sem.

Kertész Ákos azt írta, a magyar genetikusan alattvaló. Aztán ezt visszavonta. A visszavonásnak lényegében az volt az értelme, hogy a magyar nem az.

Pedig ezzel a mondattal nem az a baj, hogy egy népet, nemzetet nevez genetikusan alattvalónak, hanem hogy még K. Á. sincs tisztában azzal: az ember alattvaló. Úgy születik. Nem a magyar ember, az ember. Azzal el lehet vacakolni, hogy ízlelgetjük, melyik a jobb, a genetikusan vagy a genetikailag, és még sok ehhez hasonló filoszkodással sűríthető a homály, de a lényeg ettől nem változik.

Az itt következő rész nem tudományos előadás, csak vázlatos áttekintés egy komoly és egzakt tudománynak, a biológiának kicsi, de lényeges részéből, a mai ember rendszertani besorolásából, annak is a közérthetőség kedvéért kivágott szeletéből.

Az ember az állatvilág része. Amikor megszületik, benne van a lehetősége annak, hogy a tápláléklánc legtetején legyen, ha emberi közösségbe kerül, esélye van, hogy az ember elnevezésű nemnek a homo sapiens elnevezésű fajára, azon belül a homo sapiens sapiens elnevezésű alfajra jellemző tulajdonságokat mutasson. A társadalmon kívül csak egy ügyes főemlős, aki külső jegyei alapján az emberfélék (hominidae) családjához tartozik, és képes az eszközhasználatra. Különben minden megnyilvánulása azokból az ösztönökből fakad, amik ennek a rendszertani elemnek a sajátjai, és meg is marad azon a szinten, nem lévén sem tanulható, sem gátló tényező, amit az emberi társadalomban mint viselkedésformát elsajátíthatna.

Ország: Állatok (Animalia)

Törzs: Gerinchúrosok (Chordata)

Altörzs: Gerincesek (Vertebrata)

Osztály: Emlősök (Mammalia)

Rend: Főemlősök (Primates)

Család: Emberfélék (Hominidae

Az ember természetesen ugyanazokkal az ösztönökkel és reflexekkel születik, amik erre a rendszertani kategóriára jellemzők, ez az élővilágnak egy kicsi része, az alábbi ábrán pirossal írva tetszik megtalálni ott a kör 11 és 12 órája között, az van odaírva, „Állatok” (Animalia). Oda tartozunk.

Az ember elevenszülő, magzatára különösen érvényes az anyakeresés, az anyához tartozás ösztöne, ami különben a rendszertani kategóriák alsóbb „emeletein” is észlelhető: tetszett már látni vadkacsamamát úszni, mögötte a fiókákkal. A függőség determinál minden megszületett egyedet, és ez megmarad a csoporthoz tartozás során is, kiben erősebben, kiben kevésbé, attól is függően, mennyire meghatározó az egyedben a csoportazonosság percepciója.

Az alárendeltség a születés pillanatától meglévő tulajdonság, csoport sem kell a megnyilvánulásához, elegendő egy másik egyed megjelenése, azonnal tisztázni kell a viszonyt: kié a táplálék, kié a szaporodás lehetősége és így tovább, azaz két egyed közül melyik a domináns. A csoporthoz tartozás ennek az ösztönnek egy kiterjesztett formája, a gátlások erejétől és minőségétől függ, mennyire érvényesül a csoportazonosság, azaz milyen erős az inger a másik csoporthoz tartozó elpusztítására. Az már részletkérdés, mekkora csoporton belül kell kiválasztani a domináns egyedet, azaz hány vezérbika élhet egy rozmártelepen, vagy mekkora egyedszámú csoport akar magának Führert, Nemzetvezetőt, Kedves Vezetőt satöbbi.

Mondjam tovább? Vagy már az eddigiekből is világos: az ember alárendeltségbe születik, egyszerűen azért, mert a természetes kiválasztódás parancsának megfelelően nagyobb az egyedszáma az alárendelteknek, mint a dominánsoknak. A fogalom alig különbözik a K. Á. által használt alattvalótól, ez utóbbiban kétségkívül benne van annak az igénye is, hogy valaki uralkodjék az alattvaló felett, mert ő egyedül nem képes önálló döntésekre – másképpen mondva megragadt a fiókalétben. Azt nem tudom, Magyarországon több-e az alattvaló, mint például Angliában, gyanítom, mentalitásban feltétlenül, ez ugyanis nem államformától függő státuszkérdés. Azért több a magyar alattvaló, mert bizonyos szempontból szerencsétlenebb a történelme, ennélfogva rosszabb minőségű országvezető réteget tud kitermelni, mint a britek. Ez nem mentség, csak magyarázat. Azért nem mentség, mert mindenki azzal takaródzik, milyen tragikus ennek az országnak a történelmi múltja, ám a következő mondat nem az, hogy nosza, kezdjünk hozzá a javításhoz, legalább mostantól ne legyen olyan, hanem az, hogy mi így is a legkiválóbbak vagyunk az egész világon, valamint a legnagyobbak és legokosabbak. Egy tömeggyilkosról van elnevezve a legtöbb közterület és intézmény, az általa okozott, nemzethalállal felérő „szabadságharc” a mi dicső nemzeti ünnepünk, és minél butább az aktuális országvezér, annál nagyobbakat tódít és hazudik, csak hogy ne kelljen szembenézni förtelmes és szánalmas históriánkkal, benne az ő, csoportazonosságon alapuló, primitív és kirekesztő világfelfogásával, amivel mellesleg semmi egyebet nem igazol, mint az agresszióba csomagolt, sunyi és gyáva alattvalóságot.

Azokról, akik nem alattvalók és mégsem domináns egyedek, azaz az emberekről ebben a pillanatban nincs mondanivalóm. Kevesen vannak. Nemcsak Magyarországon, a Földgolyón is. Sokszor mondtam már, a törzsfejlődés nem jutott el a végpontjáig (úgy tudom, nincs is végpont, a fejlődés azért fejlődés, az valamiképpen mindig folytatódik), az ember pillanatnyilag a legfejlettebb élőlény (már amelyik), de ennek a fejlődésnek valószínűleg az elején vagyunk még, hiszen nemrég kezdődött, egy-két millió év ebben az ügyben nem valami sok. Egyelőre a magát embernek nevező élőlény meglehetősen primitív állapotában írható le. Különben Angliában is, nemcsak Magyarországon.

Csak mi jobban ismerjük a mi alattvalóinkat.

P.S.: Akik olyat képesek maguk fölé ültetni (most éppen ő az ügyeletes cáratyuska), aki ilyeneket bír mondani 2013-ban: „…a török hódoltság idején éppúgy, mint most a templom és az iskola a magyarság megmaradásáért folytatott harc legfontosabb színtere a Kárpát-medencében.”

Összerázkódtam.