Ha már nemrég a hátra tolt öregekről volt szó (Jóreggelt Európa, Holnap már késő, október 27.), beszélgessünk egy kicsit erről, az öregkorról.
Tiszteld a kort, add meg a tiszteletet a nálad öregebbnek, az öregember tiszteletre méltó meg ilyesmi, sok ilyen ostoba mondást ismerünk mindannyian. Mi a fenét kellene tisztelni egy öreg emberen? A kor előrehaladtával az emberrel mindössze annyi történik, hogy megöregszik. Nehezebben mozog, romlik a látása. Lehet kíméletet várni, segítséget, türelmet, miegymást, de tiszteletet? Miért? Mert az illető régen megvan? Akkor egy elefántot vagy egy teknősbékát sokkal jobban kellene tisztelni, utóbbiból tudunk olyanról (állítólag Cook kapitány kapta ajándékba), ami 188 évig élt. Akadémiai tagságot, díszdoktorságot a teknősöknek! Fiúk, lányok, tiszteljétek a variszkuszi röghegységeket, nagyon öregek!
Tiszteletre a teljesítmény méltó, semmi más.
A szépséget lehet csodálni, a tehetséget méltányolni (esetleg irigyelni), a gazdagságot… hát azt nem is tudom, de tisztelni kizárólag a teljesítményt lehet. (Nem a fizika meghatározását értem teljesítményen, azaz nem munka szorozva idővel.) Leborulok egy rendes, emberséges ember előtt, mostanában ritka erény, ha valaki emberi tulajdonságokat mutat, kedvelem a humánumot, nagyra becsülöm a tisztességet, az egyenes jellemet és egyenes beszédet, de tisztelni csak a teljesítményt tudom. Oldal Anna, azaz Panni néni óráit (elsőben tanított engem a Mária Terézia téri gyakorló iskolában, ma Fazekas gimnáziumnak hívják az intézményt), azokat az órákat például mint a legnagyobb teljesítmények egyikét, a legnehezebb munka árán előállítható teljesítményt tisztelem. Aztán El Greco Madonnáját és az összes többi képét. Popper Péter – hogy is mondjam csak – megnyilvánulásait, bármilyen formában, legszívesebben azt is adásba szerkesztettem volna, amit kikapcsolt mikrofonnál beszélgettünk, az is teljesítmény volt. Daniel Barenboimot minden egyes produkciójáért, de mindenekelőtt azért a teljesítményért, hogy megalapította a West Eastern Divan Orchestrát. Ilyesmiket.
Nem szeretném viszont itt most elemezni azt a mondatot, miszerint „Magyarország jobban teljesít”, mint ahogy azt sem, „Pióker Ignác, a Rákosi Mátyás Művek sztahanovistája 400 százalékot teljesít”, mert most éppen nem primitív diktátorok ostobaságairól beszélünk, hanem a teljesítményről. Aminek az értéke elég furcsán viszonyul az öregedéshez. A nehezebb mozgás azzal jár ugyanis, hogy a lassúság több időt ad az alaposabb megfigyelésre, a romló látást meg bőven kompenzálja a jelenségek mögül lassan előtűnő dolgok élessége. És ahogy erősödnek a kontúrok, ahogy tisztábban láthatóvá válnak jelenségek és fogalmak, amik mellett az ifjú annak idején elrohant, amikről elfogadta a közvélekedést anélkül, hogy kérdezett volna, öregedvén meg-megáll, elcsodálkozik, és elkezd kérdezni. Hogy a könyvek például tiszteletreméltók, mert okos dolgokat tartalmaznak, a papok meg tisztelendők? A könyvekről az évtizedek során bebizonyosodott, hogy a legnagyobb részük festékpazarló locsogás, a papokról meg, hogy egy retrográd, visszahúzó és kártékony erőszakszervezet, az egyház engedelmes és ilyenformán eléggé szánalmas szolgái, és az jó eset, ha ezt legalább tudják magukról, és igyekeznek megfelelni egy ideálisra formált képnek, mintha az egyház olyan volna, amilyennek hirdeti magát.
Aztán az például egy fontos kérdés, mit kezdjek a különféle tisztségekkel? Tiszteljem a hivatalt? Vegyük a korunkban legtöbbet emlegetett munkakört, a miniszterelnöki beosztást.
Tiszteletre méltó a miniszterelnöki hivatal? Tisztelendő dolog a miniszterelnökség vagy hogy érthetőbb legyen a kérdés: egy ember, aki miniszterelnök azért tisztelendő, mert az neki a hivatala, mert az van kiírva az ajtajára, hogy miniszterelnök?
Na jó, itt álljunk meg egy pillanatra. Egy kis szófejtés látszik szükségesnek a továbblépéshez.
A „tisztel – tisztelet” szavunk a „tiszt”-ből származik. Azaz aki tiszt, annak méltósága van, az tiszteletet érdemel. Ez a szavunk szláv eredetű (csasztyíti, csesztyity), értelemszerűen a szláv mentalitást, a szláv lelkületet hordozza. Szeretjük azt hinni, hogy a szlávság idegen tőlünk, nemcsak nyelvében, hanem természetében is, amiben van némi igazság (ha egyáltalán elfogadjuk a „szláv lélek”, „német precizitás”, „latin szerető”-szerű sztereotípiákat, dehát fogadjuk el az egyszerűség kedvéért, mint minden közhelynek, ezeknek a primitív jellemzéseknek is van némi alapjuk), de egyvalamiben nem különbözünk: az alázatnak, az alávetettségnek nemhogy az érzésében, az igényében. Kossuth apánk, Kádár apánk – mindig kell egy cáratyuska, akkor érzi magát biztonságban a magyar (amolyan igazi szláv, kézcsókos alázattal). Ha van egy apafigura (mindig van, most is, most csak igazán), aki mindent elintéz, és megmondja, hogyan legyen. Ebből az utóbbi mindig teljesül is, megmondja, mit, mikor és hogyan, az előbbi meg sosem teljesül, nem intéz el ugyanis semmit.
Ha nem volna evidencia, ha nem tudnánk sok évszázados tapasztalatból, hogy jobbágylelkűek lettünk valamikor a 16. század tájékán (1495-ből származik a "tisztelet" szóról az első hiteles nyelvemlékünk: „tiztélém”–Bécsi Krónika), és ez azóta csak rosszabbodott, akkor itt van rá a makacs bizonyíték. A tárgyak és foglalkozások körébe tartozó szavaink legnagyobb része török vagy szláv jövevény, megvan ennek a természetes magyarázata, de a fogalmak – zömmel későbbiek lévén – a németből, franciából, olaszból erednek, érdekes, hogy még a germán származékok is főként az ő latin eredetű szavaikból valók.
Mégis. Nem az offizier (német), officer (angol), ufficiale (olasz) – („tiszt”) szó honosodott meg a magyar nyelvben, vagyis nem a latinból származó, hivatal, hivatali eredetű (pedig milyen logikus) „tiszt”. Ezek a szavak világosan jelzik: a „tiszt” hivatalnok, olyan foglalkozás, mint a könyvelő vagy a bérelszámoló. Ennek viszont semmi köze nincs a verehren, respektieren (német; die Ehre – becsület, tisztesség), vagy az honour, respect (angol; honour – becsület, tisztesség), vagy az onorare, rispettare (olasz; onore – becsület, tisztesség) szavakhoz, mint látható, ezekben a nyelvekben a tiszteletet a becsületességből eredeztetik, respektálni (azaz értékelni, méltányolni) emberi (ha tetszik, humánus) tulajdonságokat tudnak és nem a tiszteket, vagyis nem a hivatalt.
Az atlanti térség országaiban, az úgynevezett fejlett demokráciákban (azt most hagyjuk, mi a véleményem a demokráciáról) semmiféle különös tisztelet nem övezi a hivatalt, légyen az akár a legmagasabb. De Gaulle-t tisztelték meg Churchillt, nem a hivatalát. És bár voltak számosan ezekben az országokban olyanok, akik miatt a hivatal elveszíthette volna a becsületét, ezeket az embereket elég gyorsan elzavarták, hogy a munkakör megtarthassa a szükséges méltóságát.
Mert mindenféle hivatalnak, tisztségnek van valamilyen, hagyományokból eredő respektusa, kell is, hogy legyen, azért találtak ki bizonyos funkciókat, mert szükség volt arra, hogy az embertömegek respektálják a rendőrkapitányt, a falusi jegyzőt meg a böllért. De ehhez a respektushoz értelemszerűen az is hozzá tartozik, hogy a disznó nem rohangál sebesülten az udvaron, veszélyeztetve a falu népének testi épségét, mert a böllér érti a dolgát, úgy szúr, ahogyan kell.
Ha ugyanis egymás után kétszer elvéti a szúrást a böllér, vége a respektusának. Egyelőre csak a személy megbecsültsége vész el, a hivatalé marad. Nem tudom megmondani, hány elhibázott disznóölés kell a hivatal tekintélyének elmúlásához, de nem sok.
Hol is tartottam? A miniszterelnökség mint hivatal tiszteleténél. Hogy ugyanis mi a fenét tisztelnék a hivatalon, ha az oda bejáró figura nem képes semmiféle teljesítményre? Ha kizárólag olyan cselekvések telnek tőle, amik megvetést, undort, felháborodást váltanak ki olyan emberekből, akik képesek a gondolkodás alapját képező tevékenységre: föl tudnak tenni értelmes, lényegre törő kérdéseket. Ha a környezete, a cáratyuskát ájultan vagy sunyin imádó hivatalnokok is csak hazudni, lopni, tódítani képesek, ha minden megnyilvánulásuk a gyengék megalázására és tönkretételére irányul, ha egy félfordulat után azonnal csattogni kezd a nyelvük, mert maguknál erősebbet látnak.
Ezekkel a magyar miniszterelnökökkel (kivel többé, kivel kevésbé) éppen az a baj, amit fentebb megpróbáltam levezetni: abból indulnak ki, hogy a tisztség a tiszteletreméltó. Hogy nekik semmi teendőjük, az a puszta tény, hogy bemennek egy ajtón, amire az van írva: miniszterelnök, ők már mindjárt tisztelnivalók lesznek. Ennélfogva belekezdhetnek mindenféle tevékenységbe, egyik marhaságot csinálhatják a másik után, pöffeszkedhetnek, lophatnak, sőt rabolhatnak és harácsolhatnak, összevissza beszélhetnek és vághatnak rémületes majompofákat (copyright W. S.), semmi nem számít, mert ők miniszterelnökök, a hivatalba pedig be van építve a tisztelet.
Nincs beépítve! Mondhatnám az ellenkezőjét sikerült elérnie már az első szabadon választottnak. És 20 évvel később elérkeztünk egy olyan mélypontra, amit a reménytelenség sötétsége vett körül (az erő, az egység, a nemzet, a munkaalapú társadalom például), ami bizonyos országokban már 200 évvel ezelőtt is szorongást váltott volna ki, és amiről 3 és fél éve azt hittük, annál nincs mélyebben.
Azóta süllyedünk. Gyorsuló tempóban. Lényegében egyetlen szó etimológiai fátuma miatt: a tiszt az, ami eo ipso tisztelendő.
Pedig volnának ismérvek, amik nagyjából képesek volnának meghatározni a hivatal jellemzőit, hogy ugyanis mi a teendője egy miniszterelnöknek. Elismerem, nehéz egy foglalkozás munkaköri leírását szavakba önteni, amely foglalkozásnak az égvilágon semmi értelme nincs, nehéz bármiféle tartalommal megtölteni egy tökéletesen üres fogalmat, dehát próbálkoznak vele itt-ott, némely helyen egész ügyesen tudják elfedni ennek az élősködő, kártékony, minden fejlődést akadályozó hivatalnak a fölöslegességét (Jóreggelt Európa, Jelentkezők 1,2,3,4. június 18-26.).
Pedig csak néhány másodpercig kellene elmélázni azon, mit jelent egy névjegyen a név (mondjuk Kovács Mihály) alatti foglalkozás meghatározás: miniszterelnök. Kovács Mihály, korcsolyázó. Ezt értem. Tud korcsolyázni, Kovács Mihály? Tudok, kérem. Mutassa. Akkor Kovács Mihály felköti a korcsolyáját, kimegy a jégre, és elkezd korcsolyázni. Rendben van. Az is lehet, hogy nyomban orra bukik, megpróbál felállni, de folyton szétcsúsznak a lábai, akkor kihúzzuk a Kovács Mihály alól azt a szót, hogy korcsolyázó, keres magának más foglalkozást. Az is lehet, hogy szélhámos, gyorsan csináltat másik névjegyet, amin az áll, hogy ő korcsolyázó, hátha majd nem akarják ellenőrizni, tud-e korcsolyázni.
Ezzel szemben a Kovács Mihály miniszterelnök feliratú névjegy tulajdonosáról rögtön lehet tudni, hogy szélhámos. Menjen be a miniszterelnök feliratú ajtón és mit csináljon? Kezdjen el lopni, csalni, hazudozni, embereket megalázni és halálba kergetni, ha jól megy a dolog, akkor alkalmas?
Nem sokat tartok erről a hivatalról, de ennél azért valamivel etikusabb magatartást is el tudok képzelni, mondjuk úgynevezett rendes emberre jellemző tulajdonságokat.
Teljesítményt, ami tisztelhető volna, nem várok, arra a munkakör alkalmatlan. Mert a hivatalon nincs semmi tiszteletreméltó, még annyi sem, mint az öregségen. Nem tiszteletreméltó még a tudományos akadémia elnöki hivatala sem, kivált, ha az ott terpeszkedő legfőbb tevékenységének azt tartja, hogy minél szebb vigyázzállásban mutassa, milyen szolgálatkész famulusa a politikusnak. Nem tiszteletreméltó a tanári katedra, a sebészeti műtő, a mérnöki tervező iroda, de még a festő műterme vagy a költő padlásszobája sem. Kosáry Domokos tiszteletreméltó, Bóka László professzor úr és Hanák Tibor fizikatanár úr, Lozsády Károly gyerekszív sebész, Pollack Mihály építész és Gulácsy Lajos festő és József Attila, ők tiszteletreméltók.
Csak azt akartam mondani, hogy ne tessék külországban még jobban lejáratni Magyarországot azzal, hogy tiszteletet tetszik követelni neki.
Magyarország miniszterelnökén kívül mindenki tudja, hogy a tisztelet nem követelhető, jó esetben meg lehet dolgozni érte.
Bár aki megdolgozott érte, annak eszébe sem jut, hogy tiszteletet várjon. Elég a tudat, az elvégzett munka eredménye, a teljesítmény.
Majd' elfelejtettem, akartam mutatni valamit, ami az általam ismert legnagyobb teljesítmények egyike. Kicsit hosszúnak vélhetik első látásra, de higgyék el, nem az, ha elkezdik nézni (és hallgatni), nem bírják abbahagyni. Ezúttal nem a koncertet ajánlom figyelmükbe (persze azt is), hanem egy olyan szakmai teljesítményt, amiről nem szoktunk beszélni: a szerkesztő munkáját. Ennek a tavaly szilveszteri, baden badeni koncertnek mint minden ilyennek, természetesen van egy szerkesztője, egy ember, aki kitalálja a műsort. Azaz kiválogatja a műveket, méghozzá nyilván személyre szabva, felépíti dramaturgiailag (ha tetszik, a hatást "vadászva"), és még sokmindent meghatároz. Ennek a fajta dramaturgiának is az a célja, mint a filmének vagy a színházénak: magasan kell kezdeni, aztán már csak emelni a "lécet". Figyeljék meg, hány olyan csúcspont van ezen a koncerten, ami után nehéz elképzelni, hogy ezt még lehet fokozni, aztán kiderül, hogy lehet. És még valami, pontosabban valaki: Olga Peretyatko. Be kell ismernem, itt találkoztam vele először. Valamint azt is, hogy ehhez fogható hangot és énektudást nem sokat hallottam. Lehet, egyet sem.
