Az milyen, amikor egy pitiáner tolvaj elkezd százmilliókat lopni? De közben marad ugyanolyan pitiáner, amilyennek született. Csak a körülmények változtak meg. Kiderült, hogy a pitiáner tolvajt adó környezet, az idők során nagy sebességgel táguló környezet pontosan az ilyen pitiáner tolvajt szereti. Mit szereti, rajong érte. Hogy lám, mennyire fölvitte az isten a dolgát, pedig pontosan olyan primitív körülmények közül jött, amilyenekben mi élünk, maradt is olyan egyszerű gondolkodású, szűkagyú, buta ember, amilyennek született (a környezete ezt így nem tudja róla, de azért érti meg és azért szereti, mert ilyen maradt), és mégis mire vitte, már százmilliókat lop, hát nem csodaszép az élet, csak akarni kell, és mi is lophatunk büntetlenül százmilliókat, kaparj kurta.
Pedig a pitiáner tolvajnak eszében sem volt százmilliókat lopni. Ő csak jól meg akarta szedni magát, hogy tiszteljék. Mert a tisztelet az, amire vágyott, hogy kikezdhetetlen és érinthetetlen legyen.
Ezt el lehet érni úgy, hogy az ember nagyot tud ütni, és bármikor képes bárkit megölni. Mármint sajátkezűleg. Az ilyesmivel nagy tiszteletet lehet kivívni. De ha az ember pitiáner tolvajnak születik, az általában azzal jár, hogy gyávának is születik. Azt hozza a génjeiben, és a hozzá hasonlóan gyáva, pitiáner környezete (a szűkebb) csak növeli ezt a gyávaságot megfélemlítéssel, megalázással, gyűlölettel, lenézéssel.
A kitörni vágyás önmagában lehetne tiszteletreméltó. Kis túlzással azt is mondhatnánk, a világot a kitörni vágyók vitték előre. Nem a saját magukat forradalmároknak nevező tömeggyilkosokról van szó, azaz nem a rombolókról, hanem az építőkről, akik nem valami ellen, valaminek a megsemmisítéséért vágytak kitörni, hanem valaminek a megvalósításáért.
Aki tiszteletre vágyik, az gyanús, sőt veszélyes. Az nem tudja, hogy tiszteletre a teljesítmény méltó, sosem az ember, legkevésbé az, akinek a képességei arra elegendők, hogy pitiáner tolvaj váljék belőle. Aki tiszteletet követel akár magának, akár a háznépének, az nevetségessé válik, az csak hangsúlyozza a tényt, amit már úgyis mindenki tudott: semmi tiszteletreméltó nincs sem a követelő személyében, sem a háza népében. Ha volna, észrevenné a bánásmódból, a viszonyból, ahogyan a külvilág közeledik hozzá. Azaz nem is venné észre, mert az értéket, a méltóságot övező viselkedést nem tiszteletnek hívják, hanem elismerésnek – ha hívják egyáltalán valahogy. De nem kell elnevezni, a viselkedésforma adott és magától értetődő.
Tiszteletet a keresztapa követel, a rablógyilkos, a nagy gazember és a pitiáner tolvaj.
Tetszik kérdezni, hogyan lesz a pitiáner tolvaj lelkületű emberből százmilliókat rabló, nagyszájú felfuvalkodott? Hogyan kezdi, amikor még semmije sincs, csak az elementáris vágya a tisztelet után?
Maga köré gyűjti a hozzá hasonló, beteg lelkű embereket, akikből hiányzik a vágy elementáris ereje, akik csak csöndesen vágynak valamire, és ígér nekik. A csordaszellem egy bizonyos szellemi szinten működőképes, csak meg kell találni a csordának szóló szavakat. Például harcot kell hirdetni, mert harcolni mindenki szeretne. De vigyázat, harcot hirdetni akkor kell, amikor már nincs ki vagy mi ellen harcolni, azaz a „harc” abszolút kockázatmentes, nem lévén ellenfél, ebben a harcban nem lehet veszíteni.
Ezen a ponton válik teljessé az egymáshoz kapcsolódó alkalmi hazugságok láncolata, és válik rendszeres hazudozássá, létformává, mert hazudni muszáj, méghozzá folyamatosan, mielőtt a rajongótábor műanyagharcosai közül valaki észrevenné, hogy nincs is harc.
Harcolni pedig azért szeretne mindenki ezen a szellemi szinten, mert győzni akar, harcban győzni pedig dicsőséges dolog. Az ilyesmiben való részvétel akadálya az eredendő gyávaság, mert a valódi harc természetéből adódóan veszíteni is lehet. És akkor jön valaki, aki olyan harcot ígér, amely harcban nincs ellenfél. Akkor pedig nem lehet veszíteni.
Ezen a szellemi szinten odáig nem szokás eljutni, hogy olyan harcban, amiben nincs ellenfél, nemcsak veszíteni nem lehet, győzni sem.
Győzni viszont kell. A vazallusi kör tiszteletét valahogyan életben kell tartani. Akkor kell elkezdeni lopni. Eleinte körültekintően és óvatosan. Ezzel két célt lehet elérni. A beavatott (és természetesen még gyávább, még a lopáshoz is gyáva) társ elismerését, valamint némi anyagi gyarapodást.
És itt jön a nagy meglepetés: a lopásnak nincs következménye. Azaz ami van, a vágyakozással vegyes rajongás, mert közben kiderült, hogy rengeteg pitiáner tolvaj képezi nemcsak a közvetlen, hanem az egészen távoli környezetet is, akik a szájuk szélét nyalogatva nézik a pitiáner tolvajt, mert olyan jó legalább nézni, ha már tenni nem merik. Aki meg látja és tudja is, mi történik, azt az undor tartja vissza a megtorlás követelésétől.
Gyűlik a pénz, jönnek a milliók számolatlanul – de a pitiánerség nem változik. A mentalitás marad a stílustalan, faragatlan, buta kis senki szintjén, aki körül hirtelen nagyra nőtt a világ. Az ostoba rajongásról azt hiszi, hogy az tisztelet, mert soha nem is volt fogalma a tiszteletről, az összelopott vagyonról azt, hogy az már csak nőni fog, a harcról meg azt, hogy azt folytatni kell, mert lám, mennyi győzelmet hozott.
Kevés szánalmasabb látvány van, mint egy pitiáner tolvaj, amikor rájön, hogy nem így kellett volna. Amikor kiderül, hogy a rajongás és a gyűlölet között hajszálnyi a különbség, hogy a vagyon szétporlik, a győzelem meg még pirruszi sem volt, mert csata sem volt, ami elveszett, az csak úgy elveszett.
Marad a gyávaság, a stílustalanság, a faragatlanság, a nehezen hihető tény – nincs lehetőség elölről kezdeni.
Egy pitiáner tolvajnak úgy kell élnie, ahogyan az egy pitiáner tolvajhoz illik.
Émelyítő, nem?
