Hárítók

Alapfokú közgazdasági elemzés eredményét közlöm. A számítást - aminek a részleteivel most nem untatom az olvasót - azért végeztem el, mert meg akartam érteni, miért nem változik semmi, miért reménytelen, hogy ez a rablóbanda (fideszkádéenpé kormány és maffiahálózata) eltakarítható legyen. A kulcsszó az áthárítás. A rablóbanda intézkedik, hogy az általuk ellopott ezermilliárdok összege ne csökkenjen, hanem növekedjék, azaz az ország tönkretétele folyamatos. Az ezzel járó költségeink emelkedése is folyamatos. Mit tesz a kereskedő, a kisiparos, a paraszt, az orvos, az ügyvéd, a bankár, a szolgáltató, a patikus, a szórakoztatóiparos? Áthárít. Kire? Azokra, akikből a jelzett foglalkozások művelői élnek, akik fizetik őket, az úgynevezett munkavállalókra. Azokra, akik kénytelenek igénybe venni a kereskedő, a kisiparos, a paraszt, az orvos, az ügyvéd, a bankár, a szolgáltató, a patikus, a szórakoztatóiparos áruját, akikből a jelzett foglalkozások művelői élnek - úgy is mondhatnám, akik nélkül éhen halnának. Nevezett foglalkozások művelői természetesen egymás holmijait is kénytelenek megvásárolni, de azt is a munkavállalótól elvett pénzből fizetik, azaz az ennivalót, amit az ügyvéd megvesz a paraszttól, a munkavállalótól lehúzott sápból veszi meg, és ugyanabból fizeti az adóját. A Statisztikai Hivatal adata szerint (megnéztem) 2,89 millió ilyen munkavállaló van Magyarországon. Ezek és a nyugdíjasok fizetik a miniszterelnöki címet bitorló rablógyilkos és az ő bűnbandájának a lopásait és az egészségügy lerohasztásának következtében bekövetkezett halálokban bűnös gyilkosságait, valamint az őket tudatosan vagy ösztönösen kiszolgálókat. Ezek azok, akik nem tudnak áthárítani, akik védtelenek, kiszolgáltatottak, megalázottak és megszomorítottak. Ezek azok, akiknek az úgynevezett érdekérvényesítő képessége nagyjából a nullával egyenlő. A kereskedő, a kisiparos, a paraszt, az orvos, az ügyvéd, a bankár, a szolgáltató, a patikus, a szórakoztatóiparos olvasóimat megkövetem, vagyok olyan jóindulatú, hogy feltételezzem, legnagyobb részük ilyen kérdésekkel soha nem foglalkozott.

Egyvalami látszik bizonyosnak. Ha a kereskedőknek, a kisiparosoknak, a parasztoknak, az orvosoknak, az ügyvédeknek, a bankároknak, a szolgáltatóknak, a patikusoknak, a szórakoztatóiparosoknak  nem érdekük is ennek a rendszernek a fennmaradása, nekik legalábbis mindegy. Nem tudom, az utcai tömegösszejöveteleken résztvevők hogyan oszlanak meg, hány százalékuk a kiszolgáltatott és hányan vannak, akiknek mindegy, elég valószínű, hogy utóbbiakból van kevesebb. Fájdalom, van még valami, ami bizonyos. Ezekkel az utcai összejövetelekkel semmin nem lehet változtatni. A változtatásra azok volnának képesek, akiknek mindegy, éppen ezért nem tesznek semmit. Hogy csak egy foglalkozási ágat nevezzek meg: valamit tenni elsősorban a jogászok tudnának. Akiknek ez itt nem is annyira mindegy, mint inkább jó. Egy nyugalmas, működőképes országban miből élnének...

A kereszténységről (részvétem az érettségizőknek)

Ahogyan az mindig nyilvánvaló volt, most is az: az alant következő, a szokásosnál valamelyest hosszabb írást az olvassa el, akinek kedve van hozzá - ahogyan a rádiót is ki lehetett kapcsolni, ha valakinek nem tetszett, amit mondtam.

A történelem érettségi egyik tétele a kereszténység elterjedésének leírását várja. Nem akarom elképzelni, milyen a jó dolgozat a mai kurzus szerint. Inkább ideteszek egy részt a nem egyhamar megjelenő Ezerév  című könyvemből, a kereszténység elterjedéséről. Hetvenöt évig vártam, hogy valahol magyarázatot kapok arra a jelenségre, amit "a középkor sötétségének" nevezünk - nem kaptam. Végül megkerestem magam ezt a magyarázatot. Sem azelőtt, sem azóta nem olvastam ilyesmit, azért ajánlom figyelmükbe, mert nem a véleményemet írtam meg (az egész Ezerév dokumentumokat, adatokat tartalmaz), hanem olyan ismert tényeket, amikről bárki tudhat, ha érdeklődik, legfeljebb ezeknek az adatoknak az egymáshoz illesztése és értelmezése lehet az új, szokatlan feladat. Ez itt egy kiragadott, az egészhez képest rövid részlet, de a lényeget tartalmazza:

Íme a kereszténység diadala a hanyatló Róma fölött. Én csak azt nem értem, akik ezt a baromi lódítást le merték írni (és merik ma is), azok tényleg ennyire szemellenzősen tudatlanok, vagy titokban tisztában vannak vele, milyen hülyeségekkel fertőzik az emberiséget, csak hát a kereszténység hatalma ugyebár…

Keresem a megfelelő kifejezést: hervasztó, szánalmas? Azt hiszem, inkább borzalmas, már-már iszonyatos az a bornírtság, amivel az egyetemes kultúrtörténet évszázadok óta elkeni a kereszténység dúlását. Iszonyatos, hogy nincs egyetlen ember ezer éve (vagy ha van, én nem ismerem, minélfogva legalábbis nem nevezhető általánosan ismertnek), aki leírná a sokszázéves űrt a világi ábrázolásban. Aki szólna, hogy az nem lehet véletlen jelenség, mely szerint minden mű, a legnagyobbaké is kizárólag a katolikus vallás témáit jelenítik meg, az ember és az ő köznapjai nem számítanak. Hogy Cimabue és Giotto születéséig nincs egyetlen említhető festő, szobrász, építész – ez bő 1200 (ezerkétszáz) év. És még ők is csak vallási történeteket festenek. Giotto bátortalan próbálkozása a Találkozás az aranykapunál civil figuráinak ábrázolásával ritka és úgyszólván észrevehetetlen kivétel. Masaccio önarcképe (bődületes képzőművészeti kultúrforrás a „kollégák”, Masolino, Leon Battista Alberti és Brunelleschi arcai a saját képmása mellett) már a quattrocento, azaz ezernégyszáz év, mire valaki le meri verni az egyházi bilincset. Ghirlandaio Nagyapa az unokájával meg már a 15. századnak is a második fele. Mégegyszer, hogy világos legyen: ezernégyszáz évig nincs világi téma a művészetekben, nincs életkép, nincs csendélet vagy tájkép, aktról már nem is beszélve.

És nincs irodalom. Semmilyen. Homérosz, Szophoklész, Aiszkhülosz, Arisztophanész, Horatius, Vergilius, Plautus után következik a néma csend, ugyancsak bő ezerkétszáz, inkább ezerháromszáz évig, Dante születéséig, Boccaccióig, Petrarcáig. A dobrudzsai Exiguus a fordításai által maradt ismert, a Theodorik szolgálatában állt Cassiodorus a másolóműhelyével vált Exiguus-hoz hasonlóan hasznossá, műveik nem tartoznak a bestsellerek közé.

Tetszik érteni? Sok évszázadon át nincs semmi, csak a fojtogató vallás, nincs az a vehemensen nyomuló politikai pártpropaganda, ami bármikor képes lett volna megközelíteni ezt a rémisztő agymosást. És persze nincs az a kultúra, ami ennek az ideológiai szökőárnak képes lett volna ellenállni. A római birodalom összeomlása szükségszerűen következett be, minthogy ez volt a kereszténység legelső célja, fontosabb bármi másnál. Megkérdezem sokadszor: hogy a fenébe’ kerülnek ide a „barbárok”, miféle érdekük fűződött volna  Róma és az ő kultúrájának elpusztításához?

Tartozom némi magyarázattal, miképpen lehetséges a fentebb látható képek közötti bődületes különbség, inkább megint csak címszavakban. Ma már divatossá vált a zsidó-keresztény párosítás, ha erről a vallásról van szó, azaz ha nehezen is, de a „tudomány” elismerte, hogy Jézus zsidó volt – az a förtelmes hiedelem, miszerint neki bármi köze lett volna a kereszténység születéséhez, eléggé nem fájlalható módon a jelen pillanatig tartja magát. Namármost. Előbb vegyük szemügyre az ókori zsidó művészetet és tudományt. Ezzel gyorsan tudunk végezni, minthogy nincs mit szemügyre venni. Azok a szánalmasan egyszerű, immár keresztény emberek, akik indíttatást éreztek a „Krisztus” és az isten ábrázolására, szembe találták magukat a hagyomány nélküliséggel, a Bibliának a tudás és a művészet iránt való végtelen megvetésével. Szellemi felkészültségük és rettegésük a földi élettől semmiben nem különbözött az altamirai barlang ősemberéjétől, aki azokat a bölényeket festette, azaz a keresztény „művészeknek” mindent elölről kellett kezdeniük, lényegében az őskorral azonos szellemi szinten, nem volt honnan tanulniuk, a bűnös Rómát megvetették – volna, ha egyáltalán ismerik.

A kereszténység az evilági élet örömeire irigy szűkagyúság ideológiája, az ember elnyomásának és megfélemlítésének nem is nagyon rafinált, primitív eszközkészlete, és mint ilyen tökéletesen illeszkedik az uralkodáshoz szükséges követelményekhez. Gondoljatok egy 21. századi, képzeletbeli alakra, aki ateistaként gúnyolja az egyházat, miközben alapfelszereltségét illetően irigy, ugyanolyan szűkagyú, mint a keresztény vallás, gyűlölettel teli és bosszúért liheg – aki politikusi vágyakat dédelget, midőn egyszercsak azt veszi észre, hogy sikerült bekönyökölnie magát az úgynevezett hatalomba. Nagyon rövid idő múlva rá kell jönnie, hogy ő alapjában véve keresztény, mindig is az volt, mert egy despota nem lehet meg a kereszténységnek az emberre kényszeríthető béklyója nélkül. (Más kérdés, hogy ez a 21. században azért már nem úgy működik, ahogyan használható volt a középkorban. Képzeletbeli politikusunk – lévén politikus, azaz hüllőagyú – ezt viszont nem tudja, ezért rengeteg pénzzel kezdi tömni az egyházat, és csak igen hosszú idő után eszmél majd, mennyire melléfogott az áporodott ájtatosságával.)

A négy evangélista és a főbűnös Saul által kitalált Jézusra, a „Krisztusra”, az ő vásári csodáira magától értetődően a legalsó népréteg volt vevő elsősorban. A legalsó és egyben legnagyobb létszámú népréteg, a göröghöz képest agyonhierarchizált római társadalom természetéből adódó szenvedők, a rabszolgák és a szegény „szabadok”. Utóbbiak elsősorban az emberi élethez szükséges javaktól voltak megszabadítva. A jóságos „Jézus Krisztus” és a hajdan a judaizmus nagyszakállú öreg zsidójának képzelt és a kereszténységben hamarosan annak ábrázolt isten, azaz az „Úr” kínálta azt a vigaszt, ami korábban csak a zsidóknak jutott (a görög és római mitológiában ilyen nem volt). A vigaszt, hogy majd odaát jó lesz és egyben a  reménytelen bizonyosságot, hogy itt a földön viszont soha. A kereszténység „tanítása” szerint. Ez a kétezer éve pusztító hiedelemvilág, a primitív pogány mítoszokra épített Biblia brutalizált változata igazán demokratikus módon indult és úgy is építkezett: az anyagi és szellemi javakat abszolút mértékben nélkülöző plebsznek is a legszánalmasabb, legtudatlanabb tömegei kezdték hinni és terjeszteni. A prüdériával ekvivalens keresztény erkölcsöt sehol nem lehetett volna jobban eladni, mint a görög test- és szépségkultuszt szabadossággá torzító római patríciusokon naponta megbotránkozó proletároknak, az időszámítás előtti 6. században élt Tullius által a VI. classis-ba sorozott capite censi tagjainak (innen származik a minden kultúrnyelvben meglévő „proletár” szavunk). Akik már Tullius idejében is a legszámosabb rétegnek számítottak, azóta a helyzetük sokat romlott, számuk meg sokat gyarapodott, ahogyan a római császárság kialakulása hozta magával a mind élesebben elválasztó rang- és vagyonkülönbségeket. Tessék csak a 20. században megismert proletárgőgre gondolni, a belőle fakadó, minden értelmet és emberi értéket elsöprő proletárdiktatúrára – ha valaki nem értené a kereszténység szökőárszerűen terjedő kegyetlenségét, csak ezt a tökéletes analógiát gondolja végig. Ebből a néprétegből kellett volna kitermelődnie annak a magas rendű tudománynak és művészetnek, amiről korábban beszéltem. Mely népréteg zsigeri gyűlölettel utasított vissza mindent, ami nem az ő vallásos hiedelmét szolgálta.

A Római Birodalmat ott helyben pusztították el, nem ment oda senki, nem kellett az idegenek segítsége, ahhoz csak a kereszténység római bölcsőjében ringó keresztények kellettek.

Cui prodest? Kinek az érdeke, kinek volt ez fontos? Annyira okos kérdés, amennyire ez bármilyen forradalommal kapcsolatban feltehető. Kinek állt érdekében a nagy francia forradalom? A római birodalmat éppúgy a saját maga által tönkretett népe döntötte össze, ahogy a világtörténelem majdnem minden forradalma a megalázottak és megszomorítottak lázadásával kezdődött. Ezúttal a gyarmaton található a kritikus pont és idő, közelebbről a Gabbatán. Emlékeztek még? Szóltam, hogy annak a bibliai résznek lesz jelentősége később – itt van. Ott a nép Jézus ellen lázadt. Pontosan úgy, ahogyan mindig szokott, azaz sosem ismeri fel a valódi ellenséget, minek folytán a forradalmak haszonélvezői úgyszólván mindig a megalázók és megszomorítók, legfeljebb más jelmezbe bújnak, ezért értelmetlen és kártékony minden forradalom.

Saul és az evangélisták a Gabbatáról indultak. Ha felidézzük Hannah Arendt meghatározását a forradalomról (…ahol az elnyomás alóli felszabadulás legalább célnak tekinti a szabadság elérését…), akkor kapjuk meg a kereszténység alapvető és legfelháborítóbb hazugságát: az általa ígért szabadságot, ami majd a mennyek országában lesz elérhető. A kereszténység úgy szabadít fel, ahogy minden forradalom – felszólít a rombolásra. Gyűlöltet és kirekeszt, ember az, aki kereszténnyé vált, a pogány irtandó. Pogány pedig például az, aki Róma isteneit ismeri el maga felettinek és nem azt az eltorzított fantomot, azt a csodatévő búcsús mutatványost imádja, amilyenné Jézust alázták. Meg az ő mennyei atyját, aki félelmetes és elképzelni is tiltott öreg zsidóból egy még félelmetesebb, nagyszakállú, haragvó, viszont már ábrázolható isten lett. Az Úr. Az uralkodó, aki ítél. Elevenek és holtak felett. A zsidók ellenszenve, amivel ellopott és meghamisított vallásuk terjesztését kísérték (teljes és alapos okkal), és ami a nocrimban[1] érte el a végpontját, meg a római nép kezdeti utálata (keresztényüldözések, amik persze nem olyanok voltak, ahogyan azt a keresztény „történetírók” elmesélik) csak még inkább elvadították a keresztényeket, és még keményebbé szilárdították a maguk felsőbbrendűségébe vetett rémületes hitüket.

A kereszténység nagy ígéretéből a mennyekben várható boldogság kevésbé tudta érdekelni az egyszerű hívőt, inkább a földi élet reménytelensége járta át az ő zsigereit, és váltotta ki belőle a heves bosszú vágyát. Bár az „új” vallás nagy tanítása, a megbocsátás szelleme ott zsongott az agyában minden nap, valahogy érezte, hogy ez az ő természetétől idegen, az Úr valami olyan emelkedettséget követel tőle, ami az ő köreiben nem annyira általános. Odacsapni, a sérelmet reflexszerűen megtorolni, az rendben van, az megy, a bűnbocsánat valószínűleg a gazdagok kiváltsága. Honnan  tudta volna, hogy azoké még sokkal kevésbé?

A zsidók vallásának egyik legrosszabb tartozékát, a papok uralmát sikerült átmentenie a kereszténységnek, ennélfogva bőven volt alkalma a szerencsétlen hívőnek meghallgatni az Újszövetség legordasabb marhaságait, amik ellen Jézus már nem védekezhetett:

Ő pedig felemelvén szemeit az ő tanítványaira, monda: Boldogok vagytok ti szegények: mert tiétek az Isten országa.  

Boldogok ti, kik most éheztek: mert megelégíttettek. Boldogok ti, kik most sírtok: mert nevetni fogtok.

Nem hiszem, hogy volt olyan olvasó, aki legalább a gyomrában ne érzett volna némi nyomást, midőn ezt hallotta vagy az ehhez hasonlókat:

Ne ítéljetek és nem ítéltettek; ne kárhoztassatok és nem kárhoztattok; megbocsássatok, néktek is megbocsáttatik.

A megbocsátás arra jó, hogy semmi ne változzék – ezt már a Bibliát író papok is tudták. És sem ők, sem keresztény utódaik nem gondoltak bele egy pillanatra sem, hogy Jézus vajon miért űzte ki a kufárokat. Vagy ha netán mégis, megnyugtatták magukat azzal, hogy a templom szentségét sérti a kereskedők jelenléte – odáig már nem terjedt a felfogóképességük, hogy Jézus az „egy bűn-egy kecske” elvet találta felháborítónak, mely szerint, ha elkövettél valamit, veszel egy állatot, annak elmetszed a torkát, és akkor máris minden rendben van, megint teljesen ártatlan leszel, a bűn meg van bocsájtva.

A világtörténelem egyik legnagyobb bűnözője, a Paulus-szá lett Saulus persze tisztában volt az alaptétellel, sőt azzal is, hogy nemcsak a megbocsátás jelenti az állandóságot, hanem a bosszú is. Minthogy a bosszú a halált kívánja és nem az élet fejlődését, a megbocsátással keverve a meglévő állapot konzerválását kapjuk, azaz a keresztény vallás lételemét.

Paulus készített is egy variációt az ismert Úr-Mózes-témára:

Mert a testnek élete a vérben van, én pedig az oltárra adtam azt néktek, hogy engesztelésül legyen a ti életetekért, mert a vér a benne levő élet által szerez engesztelést. (3.Móz.17,11)

Az ebből készült mondatnál rafináltabban aljas szentenciát még kétezer év múltán sem sikerült senkinek kitalálnia:

És csaknem minden vérrel tisztíttatik meg a törvény szerint, és vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat. (Zsid.9,22)

A „demokratikus” fejlődés mindenesetre töretlen volt, a kereszténységnek az egyre magasabb rétegekbe való felszivárgása jóval megelőzte I. Constantinus türelmi rendeletét, a 313-ban kiadott mediolanumi ediktumot, ami engedélyezte a szabad vallásgyakorlást, nem is beszélve a már említett Theodosius államvallás parancsolatáról. E két bátor császár intézkedése valami olyasmi volt, mint 1989. június 16-án a szovjet csapatok hazaküldése a Hősök teréről. Azaz post festa.

A kereszténység hihetetlenül rövid idő alatt érte el a születésekor kitűzött célt: bosszút állt, mert azt az embert, akit a görögök felfedeztek (lásd Szerb Antal), hosszú időre sikerült eltüntetnie, az Úr akarattalan szolgájává silányítania, azaz sikerült megvalósítania a voltaképpen fegyver nélkül fenntartható rémuralmat. A papok és királyok most már az Úr nevében irtották az alattvalókat, és az isten haragjával fenyegetve fékezték csaknem mozdulatlanná évszázadokra az ember szellemi fejlődését.

Az egyetemes kultúrtörténet rendszerint nagyokat csodálkozik, hogy miért lehetett olyan „sötét” a középkor, miért ez a cezúra, miért „múlt el” az ókor, és utána miért nem folytatódott az emberi fejlődés, miért kellett évszázadokat várni az újkor világosságára. Értem én, hogy a kereszténység rémuralma a különféle tudományok művelőit is megfélemlítette, és aki netán ismerte az evidens magyarázatot, az sem merte leírni, mert önmagának sem merte elhinni. Pedig a magyarázat olyan egyértelmű, hogy valójában lehetetlen kitérni előle: az ókor vége és a középkor a kereszténység születésének és terjedésének az évszázadaival telt, ennek a vallásnak sikerült kiválasztania a legprimitívebb népréteget, és azokból is kihoznia a legrosszabbat. Amint talán észrevettétek, igyekszem tartózkodni a kereszténység pusztításának a részletes bemutatásától, nem rajzoltam le azt a megszakítatlan ívet, ami az „üldözésükkel” kezdődött és az inkvizíción, keresztes hadjáratokon, vallásháborúkon át tart a Ku Klux Klan és a keresztény híd-, út- és disznóhizlalda  szentelések jelenéig, de azt azért ideírom – ha eddig nem lett volna elég érthető – az ókori görög (és római) kultúra „kihalásától” a renaissance születéséig semmi mást nem lehet kimutatni, ami ezt a szakadékszerű zuhanást, és az onnan való lassú kikapaszkodást indokolná, mint a kereszténységet. Semmilyen egyéb változás nem történt sehol a később atlanti térségnek elnevezett világban, ami összedöntötte volna az emberi civilizáció addigra felépített, gyönyörű konstrukcióját.

Egy pillanatra tessék belegondolni: a rombolás, a felégetés, az épületek és tárgyak elpusztítása soha a világtörténelem során nem jelentette az adott helyen, adott időben meglévő kultúra elpusztítását. Még a két iszonyatos (ugyancsak a kereszténység nevében vívott) huszadik századi világháború sem volt képes rá. Az újjáépítéssel együtt a romok alól mindig előbukkant a tudomány és a művészet, azonnal működni kezdett az egész társadalmi struktúra, onnan folytatódott minden, ahol korábban tartott. Azt a pusztítást, ami ki tudja irtani és évszázadokra képes eltemetni az ókori görög és római kultúrát, kizárólag egy ideológia viheti végbe, mert az nem a tárgyakat tünteti el, hanem az emberi szellemet fojtja meg, az nem a tájon söpör végig, hanem az embert fenyegeti és bünteti halállal, az egyént és a megjelölt csoportokat, társadalmi rétegeket. A kereszténység tilt és kötelez, minden vallásnál dühödtebben bilincseli meg az emberi szellemet, az alapvető, természetes emberi cselekvéseket és tulajdonság megnyilvánulásokat tiltja, és természetellenes viselkedésre kötelez (mint különben kivétel nélkül minden vallás, bár egyik sem olyan dölyfösen, ahogyan ezt a kereszténység teszi) – rajongást és gyűlöletet követel, megpróbálja szemforgató szeretetprédikálása mögé rejteni a kirekesztést, a bosszúvágyat és az ölésre uszítást. A keresztény ideológia alapja az a dogmarendszer, ami tilt és kötelez. És amely ideológia szolgái valamennyi vallás közül a legmegátalkodottabban, semmiféle ellentmondást nem tűrve ezt az ideológiát érvényesítik is, ennek nevében kiirtva az emberiség százmillióit.

A zsidótörvényeket a kereszténység „védelmében” írták és alkalmazták, a „Szentszék” deklaráltan a német katolikusok védelmében egyezett ki a náci párttal és a náci ideológiával, ezáltal hallgatólagosan hozzájárulva a világtörténelem leggyalázatosabb tettéhez, amit évtizedek óta azzal fokoz, hogy ezt az iszonyatos népirtást nem szégyelli a „holokauszt” (elégő áldozat) címszóval illetni, aminél undorítóbb, ostobán bombasztikus kifejezést nehéz lett volna találni sokmillió ember elpusztításának megnevezésére. Még egyszer: ember az égő áldozat. Akit nem felajánlanak, hanem elpusztítanak, aki nem egy primitív hiedelem áldozata egy magasabb rendűnek tartott és rettegett hatalom kiengesztelésére, hanem a beteglelkű ember zsigeri gyűlöletének tárgya. A gázkamrákban megfojtott és a krematóriumokban elégetett emberek a  bosszú dühöngésének hamuvá és füstté vált végtermékei. Az állat feláldozásának célja van, az embert nem egy célért ölik meg, hanem annak okán, hogy zsidónak született. Az állat ártatlan, az ember bűne miatt égetik el, a zsidó maga találtatik bűnösnek egy torz elme által, őt a maga „bűne” miatt gyilkolják meg. Csak reménykedni tudok, hogy az ádáz állatvédők kivételével mindenki érti, miért tartom felháborítóan stílustalannak, lealacsonyítónak a templomban feláldozott kecskéről indult kifejezést az elpusztított emberekre asszociáltatni (ha jól tudom, Eli Wieseltől származik a szó, ez a kiváló ember talán kevésbé volt érzékeny a fogalmak jelentésére – vagy én vagyok túlságosan az).

Namármost az atlanti térségben semmilyen más nézetrendszer, eszmei áramlat nem ismert az időszámítás után kezdődő években, mint a kereszténység, ami  azóta folyamatosan, kétezer éve akadályozza nemcsak egy faj (az ember) tovább fejlődését, az emberré válás folyamatát is. Ha netán nem volna eléggé érthető, mit nevezek az ideológia, azaz a kereszténység mindennél halálosabb pusztításának, ajánlom becses figyelmetekbe azt a két, a kereszténységet közel kétezer évvel követő, azt elpusztítani próbáló ideológiát, amit a mai kor embere már közelről ismerhet: a fasizmust (nácizmust) és a fasizmusnak egy  kommunizmusnak nevezett variációját (aminek persze a kommunizmus eredeti eszméjéhez semmi köze sincs). Nem véletlenül próbálta mindkettő elpusztítani mindenekelőtt azt az ideológiát, amit elsőszámú ellenségének tartott, a kereszténységet. Egyiknek sem sikerült. Hogy ebből mi a tanulság, azt az olvasó kombinációs képességére bízom. Annyit segítek, hogy ez a két ideológia megközelítőleg sem bírt annyi embert kiirtani, mint a kereszténység. Pedig nagyon igyekeztek. A „sötét középkor” kizárólag a kereszténység sötétsége – már amennyire a középkor valóban sötét, dehát azért ott voltak a „barbárok”, akiknek már a renaissance előtt is sikerült némi fényt hozniuk, és akik végülis megteremtették annak az újjászületésnek a lehetőségét, amit renaissance-nak nevezünk. Na mégegyszer, kicsit másképp, csak azért, hogy jól megjegyezhessük: a jelen civilizáció, a kultúra és tudomány léte ezeknek a „barbároknak” köszönhető. A Frank Birodalmat, a Német-Római Császárságot a „barbárok” alapították, ezek tették lehetővé, hogy a kereszténység tovább tenyésszen, mielőtt elpusztította volna önmagát. A kereszténység azokra rázza az öklét a mai napig, hogy lerombolták Rómát, akik legalább valamit megmentettek abból a dúlásból, amit a keresztények műveltek az ókori kultúrával. A mai keresztények, akik még mindig nagyra vannak a vallásukkal, azoknak a barbároknak a leszármazottai, akikről azt írják az ostoba történelemkönyveikben, hogy megsemmisítették az ókori kultúrákat. A keresztények, akik nem tudnak racionális magyarázatot adni a vallásukra és a vallásosságukra. Akik képtelenek felfogni, hogy ezzel szemben viszont észszerűen megmagyarázható, miért kártékony, retrográd, mindenféle fejlődést akadályozó az ő vallásuk. A kereszténység, ami a jelen pillanatban is förtelmes, cifra kolonc az emberi fajon, ami még mindig hinni akar, azaz nem akarja tudni, mi az igaz.

---

[1] őrzőket, védőket jelent. A szót eredetileg egy gnósztikus zsidó szektára, később a keresztényekre alkalmazták, a keresztények másik elnevezése a Talmudban: minim, azaz eretnekek

Pusztítók

Le fogják bontani a Magyar Rádió épületét, az egyetemes kultúrtörténet egyik legjelentősebb intézményét. Egy Gellért Kis Gábor nevű kuratóriumi elnök kiválasztott magának egy vendéglőst, a nevét elfelejtettem, abból rádióelnök lett, azzal elkezdték pusztítani a Rádiót, utána jött egy Kondor Katalin nevű cirkuszi műlovarnő, az befejezte az akciót. 

Volt egy műsorom, amikor még létezett a Rádió, abban mondtam el az alábbi jegyzetemet, amit aztán Györe Éva (örökítessék meg a neve legalább így), a zenei osztály egyik kiváló titkára leírt szalagról (beszédsebességgel gépelt, én egyszer sem láttam, hogy megállította volna a felvételt, mert túl gyorsan beszéltek rajta). Akkor még nem tudtam elképzelni, hogy az MSZP "médiapolitikusai" (korábbi besúgók) fogják elkezdeni a bontást belülről.

Soha nem volt aktuálisabb, mint most, amit 22 évvel ezelőtt elmondtam. 

Média

Most képzeljék el, hogy azt akarom mondani, jó reggelt kívánok, teszem azt Szatmárcsekén Bözsi néninek, és nincs ez a rádió, de én ragaszkodom hozzá, hogy ma, 2002. február 17-én reggel azt üzenhessem Szatmárcsekére, hogy Bözsi néni, jó reggelt kívánok. Ne mondják, hogy beülök az autóba, és 9 körül ott vagyok, mert nincs autó. Nemcsak nekem nincs, hanem egyáltalán, feltalálva sincs. És vonat sincs, és semmiféle energiarobbanással működtethető pokolgép sincs, csak írószer, papír meg egye fene, könyvnyomtatás. Azt se mondják, hogy hej, boldog idők, mert régen az emberiség összlétszámához viszonyítva nagyjából ugyanannyi gazember volt, mint most, csak nem tudtak róla, részint mert akkor azért a parlamentekbe talán nem engedték be őket, részint mert ha mégis, nem volt, aki és ami világgá kürtölje a gazemberségeiket.

A gondolatkísérletnek – ha már itt tartunk – az is gyenge pontja, hogy én például jó reggelt akarok kívánni Szatmárcsekére Bözsi néninek, holott az volna a természetes (mert manapság inkább ez a szokás), hogy Józsi bácsinak kellene üzenni: rohadt szemét, jó lesz, ha tartja a pofáját.

Úgy értem, ez nem a jókívánságok kurzusa, egyelőre az el- és megriasztás folyik, külön kell választani jó magyart és hazaárulót, rendes hazafit és kommunista lámpavas aggatékot, de most próbáljunk eltekinteni a divatos eszmeáramlatoktól, legyünk kicsit régimódiak és kívánjunk jó reggelt Bözsi néninek Szatmárcsekére.

Pontosabban legyünk reálisak, mint mondtam, egyelőre sem jókívánságot, sem gyalázkodást nem tudunk közvetíteni, mert még nincs feltalálva, hogyan kellene. Egyelőre csak azt tudjuk, hogy az állapot tarthatatlan, az üzenetváltások idejének hossza tűrhetetlen.

Mi van, ha bevezetjük a füstjelek rendszerét? Mert akkor azért a dolog működik, csak fölmegyek, mondjuk a Pollack Mihály téri irodaház tetejére, rakok egy jó nagy tűzet, rászórok sok vizes avart, hogy erősen füstöljön, fölviszem mondjuk a kabátomat, és azt a füst útjába lendítve meg-megszakítva a füstöt, a korábban már megállapított jelekkel elküldöm az üzenetet innen, mondjuk Ferihegyig. Ott valaki veszi az üzenetet, a saját tüzével továbbítja Vecsésre, és így tovább, úgy 1 óra múlva az üzenet Szatmárcsekén van. Ugyanez dobokkal kicsit strapásabb, minthogy a hang elég nehézkesen terjed a levegőben.

Aztán lehet még futni, mint az a bizonyos szerencsétlen görög közlegény Marathóntól Athénig, esetleg lovagolni, netán szamárra ülni, mint Sancho Panza – ez bizony mind elég lassú.

Az emberiség pedig éhes a hírre, azon belül is elsősorban a borzalmakra, nyomban utána a pletykákra, nehéz eldönteni, mit szeret jobban, csinálni vagy értesülni arról, hogy mások csinálták. A két leggyorsabban fejlődő üzletág valószínűleg nem véletlenül a haditechnika és a hírközlés, valószínűleg nem véletlenül egymást kiegészítve, valószínűleg nem véletlenül azért, mert ölni önmagában is remek dolog, de még jobb, ha sokan tudnak róla.

Ha eddig nem derült volna ki, saját magunkról szól a mai műsor, a tömegtájékoztató és tömegszórakoztató eszközökről, hogy miért éppen ezekről, miért éppen most, azt szokásunktól eltérően mindjárt elmondom, lévén különös aktualitása ennek a témának. Most pedig addig is, amíg az egymást mind jobban gyűlölő politikus urak és hölgyek visszajuttatnak bennünket a hírközlés füstjelekkel való terjedésének szintjére – innen a rádióból, ebben az ezredmásodpercben kívánok jó reggelt Bözsi néninek Szatmárcsekére.

 Körülbelül egy félórája  a biharugrai feketepárducról volt szó. Az én ifjúkoromban meg annál is régebben, amikor az újságírást még olyanoktól lehetett tanulni, akik értettek is hozzá, az volt az egyik alapmondat, hogy az nem hír, ha a kutya megharapja a postást, hír az, ha a postás harapja meg a kutyát.(Korunkban, amikor az esti híradóban 3 perces anyag szól arról, hogy a kutya farkcsóválva ül a postás mellett, valóban nagy szenzáció a biharugrai  feketepárduc. Pontosabban az lenne, ha legalább valami történt volna. Ezzel szemben mi van? Látom a kies rónát, némi letaposott füvet meg néhány beszélő embert, akiknek mondták, hogy arra járt egy fekete párduc, esetleg egy krokodil is, és verekedtek… Ott tartunk, hogy én most innen felhívom valamelyik kalmáradót, és azt mondom, többen láttak egy ősz szakállú, hosszú ruhába öltözött férfit, a Csóványoson egy sziklán áll, kőtáblával a kezében, a helyi, plébános szerint nincs kétség, ez Mózes – akkor ők bepattannak az autókba, odarohannak, és én az esti híradóban megnézhetem a csóványosi puszta sziklát, amelyről Mózes éppen az imént távozhatott, Csínom Palkóné, született Schneider Fáni a saját szemével látta. Ezután meghallgathatom Csínom Palkóné, született Schneider Fáni elbeszélését arról, milyennek vélte látni a tegnapi estén Mózest, amikor különben a Csóványos körzetében 24 m volt a látótávolság. Ezt már a meteorológus mondja, mintegy megerősítendő Fáni szavait, hozzátéve, hogy holnap mínusz 30 fok lesz, amit trópusi zápor kísér 250 kilométeres széllökésekkel, a várható földrengés a Richter skála szerint 6-os, 7-es, romba fog dőlni fél Magyarország, ami annak köszönhető, hogy légkörünkben időjárás van.)

Mert miről van szó? Arról, hogy ez egy 10 milliós ország, ahol jobbára – hála istennek – nem történik semmi, de a szükségesnél sokszorta több tömegtájékoztató eszközénél jelenléti ívet aláíró rengeteg munkaerőnek ki van adva, hogy valamit csináljon, mert a szükségesnél sokszorta több műsoridőt ki kell tölteni. Minthogy pedig azok az emberek, akik magukat szakértőnek nyilvánítva a fejünkre löttyintették a médiatörvényt azt látják a világban, ahová a pénzünkért utaznak, hogy ott rengeteg híradó van rengeteg eseménnyel, úgy gondolják, hogy ennek nálunk is így kell lennie. És úgy is van. És nincs is min csodálkozni, mert egy országban, ahol a háromszor annyi lakos képviseletére épült Országház kicsi tud lenni manapság az önnön fontosságtudatuktól ötszörösükre nőtt honatyáknak, ott a híradóban is lesz mindig anyag, és vasárnap 7 órakor is negyedórányi híreket hallgathatnak, pedig ebben az időben még az Egyesült Államokban sem történik semmi.

Így lehet, hogy az egyik kereskedelmi adón múlt vasárnap lement egy 10 perces anyag, ami nem szólt semmiről, a benne szereplő szerencsétlen asszonyból sajnos 12 egy tucat, 2-3 perces riportok taglalják azt, ami egy újságíró szakember számára egy félmondatot sem ér, és bombáznak bennünket naponta többórányi feketepárduccal, amiről az beszél, aki hallotta, mit olvasott róla a plébános úr.

Mindezek tetejébe még versenyeznek is egymással, ami abban nyilvánul meg, hogy egyik kereskedelmi csatorna a híradó elején adja a feketepárducot, a másik a közepén, a harmadik a végén, de egyik sem ott, ahol rendesen lennie kellene.

Mindössze annyit akartam mondani, hogy be vannak csapva, ha eddig nem vették volna észre, a hírrel most már nem az a baj, hogy nem igaz, hanem az, hogy nem hír. Mellesleg – ha egy kicsit belegondolnak – olyan nincs, hogy egy hír igaz vagy nem igaz. A hír az hír, igaz vagy hamis az lehet, amiről szól. Rendes körülmények között.

Minthogy nem akarnám az idei összes műsort a tömegtájékoztató eszközök elemzésére áldozni, megpróbálom néhány mondattal elintézni a hitelesség kérdését. Azt mondta Körmendi László, a rádió egyik hangja 1956-ban, hogy hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal…. Ismerik, mostanában sűrűn idézik mindenfelé.

Tényleg ez történt, hazudtunk minden hullámhosszon, jóllehet a többes szám első személy részemről inkább nagyképűsködés, mert bár sűrűn voltam itt a rádióban, de csak a Horváth Mihály téri általános iskolai gyerekkórusának tagjaként, és hazudni legföljebb Sugár Rezső Hősi énekével tudtam – de akármennyit hazudott is, a Rádiónak akkor is volt hitele.

Egyszerűen ezért… ráérnek egy kicsit? Úgy értem, estig, mert ha én ebbe belekezdek, nem egyhamar hagyom abba, ez ugyanis mindenfajta közlés egyik alapproblémája, csak nem nagyon foglalkozunk vele. Minél többet és többször hazudunk, annál kevesebbet és kevésbé. Szóval ez a Rádió az 50-es évek elején folyamatosan hazudott, de ha egy hallgató súlyos érvvel akarta védeni az álláspontját, akkor az volt az ellenállhatatlan mellékmondat, hogy azt mondta a Rádió. Mert fontos dolgokban a Rádió nem hazudott, amiről pedig hazudott, arról mindenki pontosan tudta, hogy hazugság.

Az előbb azt mondtam, hogy Körmendi László volt a Rádió egyik hangja, azért úgy, hogy egyik, mert akkor több is volt: Pintér Sanyi bácsi, Bán György, Varga József. Ők mondták a híreket és mégis volt hitelük, pedig a hírek alapvető hazugságokról szóltak, olyan tömény ideológiára építve, amelyről ugyancsak mindenki tudta, milyen anyagból van.

Szeretnék bizonyos lenni abban, hogy ezek az emberek más hanghordozással beszéltek, amikor tudták, hogy hazudnak, és megint másképp, amikor igazat mondtak, de lehet, hogy ez már csak legenda, hiszem, mert hinni akarom, hogy Bán Gyuri nem tudott hazudni. De nem erről van szó, hanem arról, hogy bármilyen volt is a politikai helyzet, ebbe az épületbe jórészt csak szakember jöhetett be, pontosabban olyan alapanyag, amelyből hiteles, hozzáértő szakembert lehetett faragni. Ezt megtették, akik már itt voltak, és ebben segített nekik a hely szelleme, azaz a Rádió maga. A RÁDIÓ, így, csupa nagybetűvel. Ehhez pedig idomulni kellett, a szó pozitív értelmében, még a kémkomisszárok és a legfelső vezetők is rádiósokká váltak, különben kivetette őket ennek az intézménynek a jobbára egészséges immunrendszere.

Amikor 93-94-ben megkezdődött az a sajátos háború, amiről semmit sem értő emberek azt hiszik, hogy politikai nézetkülönbségek miatt tört ki, nekem csak egy csöndes kérdésem volt: mit akarnak ezek ellenünk, akik mögött sok évtizedes bozótháborúban szerzett gyakorlat van. Mondtam az előbb a háromszor ekkora országra épített Parlamentet emlegetve: ez egy 10 milliós kicsi ország, ennek annyi újságíróra, rádiósra, televíziósra telik, amennyi az alapintézményekben kitermelődik.

Nem vásárlóerő és fogadókészség nincs 72 napilapra, nem tudom, hány hetilapra, többtucat rádióra, ki tudja hány magyar nyelvű tv-re,  hanem szakember nincs hozzá. Nem politikai okok miatt nem lehet eladni bizonyos tömegtájékoztató termékeket, hanem ólomnehéz tehetségtelenség miatt.

Egy kicsi országnak van bizonyos számú fizikusa, tehenésze, újságírója és kazánkovácsa, de egyikből sem tud többet termelni, mint amennyit a rendelkezésére álló genetikai állomány előállítani képes. Nem terem több tehetséges tehenész akkor sem, ha tízszer annyi istállót építünk. Hiteles emberből ennyi van, 20-szor ennyi nincs. Vannak bizonyos dolgok, amikre még a miénknél nagyobb létszámú nemzetek sem képesek. Hogy egyebet ne említsek, az 1 milliárdon felüli Kínában nem találtak egyetlen építészt sem, aki megfelelő lett volna a kínai Nemzeti Színház megtervezésére, egy franciát bíztak meg. Pedig ők nem 10 millióan vannak.

Csöndesen töprengek, nem akartam megszakítani a műsorfolyamot – ezt most úgy hívják, ha jól tudom: műsorfolyam. Bizonyára bennem van a hiba, én az esetek többségében csörgedező erecskét tapasztalok, és minthogy nem győzöm kivárni, amíg legalább patakká duzzad, odébblapozok. Rádiókban, televíziókban, újságokban.

Olvastam egy hirdetést, arra szólít fel, hogy mondjam el valamely szerelmi történetemet, nyerek egy hangszórót vagy elutazhatok Ulan Batorba. Namármost. Abban a nemlétező felsőoktatási intézményben, amelyben például a rádiózást tanítják, egy diák azt találja mondani, hogy felhívjuk a hallgatót (akár telefonon, akár valamely cselekedetre), már el is van tanácsolva a reménybeli oktató által. Ha ugyanis valaki rádiós szerkesztő szeretne lenni, és ennyit bír kitalálni, annak jó szívvel tudom ajánlani a leányregényekre szakosodott kiadókat, ha mindenáron a kultúrával kíván foglalkozni, de a rádiótól egyszer s mindenkorra eltiltanám. Felhívjuk a közönséget, bejön a közönség, elvan magával a közönség. Csak nehogy igényei legyenek, mert azzal már nem tudunk mit kezdeni…

Elhangzott itt az előbb, hogy jól megcsinálják nekünk a sztárokat. Gondoltam, megvárom a téli Olimpia végét, amíg hazajön a Vitray, megkérdezem tőle, őt ki csinálta meg. Attól tartok, Gyulai István nem jön mostanában Magyarországra, hogy kifaggathatnám, ki csinálta meg olyanra, hogy 10 év után odaül a mikrofon elé, és bármely sportág, amit közvetít, élvezetes eseménnyé válik, pusztán attól, hogy ő beszél róla. Vértessyt, Sipos Tamást, Sebestyén Jánost ki csinálta milyenre, hogy hiteles maradt évtizedeken át? Nem bízom én ezekben a sztárcsinálókban, mint ahogy Samuel Goldwyn sem bízott. Azt mondta, nekem embert hozzanak ide filmezni, ne festett bábút, mire legyintettek mögötte: az öreg nem érti az új idők szavát. Csinálták, csinálták az újabbnál újabb sztárokat, a fene sem emlékszik rájuk. Maradtak azok, akik valamiért jelentősnek születtek, akiknek hitelük volt és maradt.

Tegnapelőtt este legrégibb barátommal, bizonyos Andrással beszélgettem, szóba került a mai műsor témája. Azt kérdezte, belegondoltam-e már abba, hogyan és miért merek ennyi embernek mondani bármit is, miféle képesség, miféle alkat szükségeltetik ahhoz, hogy valaki ideüljön a mikrofonhoz, és arra érdemesítse magát, hogy a közlendőjét bizonyos gépezetek segítségével elküldje mások, számára ismeretlenek lakásába.

Mi az, hogy elküldje, miféle nagyképű elszántság kell ahhoz, hogy egyáltalán közlendője legyen. Azt válaszoltam, egyebet sem teszek, mint belegondolok. Néhány éve legalábbis. Azt nem tudom, 30 éve is voltak-e skrupulusaim, talán kevesebb, de nem az alázat lett több, inkább a kétség. 30 éve éppúgy némi hitetlenkedéssel kevert csodálkozással jöttem be ide, mint ma, hogy én itt beszélhetek, legföljebb valamivel energikusabb voltam, több daccal fölvértezve a világ csúfságai ellen – ma leülök ide, és elgondolkodom, mennyit érnek a szavaim.

Hogy szabad-e egyáltalán, hiszen senki soha nem hatalmazott fel arra, hogy megszólaljak a lakásában. Az a kattanás, ami a készülék bekapcsolásakor hallatszik, nem felhatalmazás, hanem a megadás mozdulata, jöjjön, aminek jönnie kell… Talán ha itt marad, ezen az adón, és ezt a műsort hallgatja…

Jó, kicsit farizeus szöveg, azt is mondhatják, könnyű nekem itt felelősségről beszélni, mikor mennyi levelet kapok, tekintsem ezt felhatalmazásnak.

Mindenki tud rajongó levelet mutatni, a legtehetségtelenebb, legostobább, legalkalmatlanabb alak is, közönsége mindenkinek van. Egy televízióműsorban szakember számokat mond, a legszigorúbb matematikai alapon kér számon elsumákolt ígéreteket, az egyik néző erre azt üzeni, hogy de legalább magyar és a miénk. Mármint a kormány. Hogy merek én ennyi embernek mondani bármit is? Nagyon gazdag, sokszoros milliomosok mondják bele az arcomba mindennap többször, hogy milyen jó lesz nekünk olimpiát rendezni. Optimista és acélos tekintetű hajléktalantól, magabiztos 3 gyerekes tanárembertől, megelégedettséget sugárzó nyugdíjastól szeretném hallani ugyanazt, akkor talán én is azt mondom, nincs alkalmasabb a magyarnál arra, hogy olimpiát rendezzen. Hogy merek én ennyi embernek mondani bármit is, mikor attól félek, hogy majd egyszer nem bíznak a tömegtájékoztató eszközökben, mert azok ilyeneket közvetítenek. Mint például hogy fedezzük fel Magyarországot sorozatcím alatt mi a soros felfedeznivaló? Sepsiszentgyörgy.

Most ez butaság, tájékozatlanság vagy provokáció? Mi ne tudnánk, milyen egy nemzet kisebbrendűségi érzése? Mást sem próbáltak belénk verni, török-tatár-német-miegymás csak azt mondta, kuss, kicsi vagy, örülj, hogy élsz. Most van egy 12 éves szabadságunk, és már provokáljuk a másik szerencsétlen kicsit, azzal, hogy fedezzük fel Magyarországot –  Sepsiszentgyörgy?

Hogy merek én ennyi embernek mondani bármit is? Hallasz-e András?

Nem tudom.

2002.02.17.

Szabadság

Április 6-án azt mondta Magyar Péter, hogy a mi népünk szabadságszerető, mert százötven év után hazazavarta a törököket. Tegnap meg azt mondta Dobrev Klára, hogy a magyar választójogi törvénnyel nem lehet mit tenni, meg hogy összefogásra vannak kényszerítve.

Azt most hagyjuk, hogy a magyar nép nem tett semmit a törökök hazazavarását illetően, vegyük csak azt a százötven évet. Vagy azt a nagyjából háromszázhatvanat, amennyi évig uralkodtak a Habsburgok, mire a szlovák zugügyvéd úgy döntött, hogy eljött az ő ideje, belezavarja a birka magyarokat a "szabadságharcba", amiben több tízezer ember hal meg a győzelem leghalványabb esélye nélkül.

E gyáva népet meg nem átkozom,
Az nem hibás, annak természete,
Hogy a nyomor szolgává bélyegezze,
S a szolgaság vérengző eszközévé
Sülyessze néhány dölyfös pártütőnek.
Csak egyedül én voltam a bolond,
Hivén, hogy ilyen népnek kell szabadság.

Mondja Miltiádészként Ádám az ötödik színben (Az ember tragédiája, ugye nem kell leírnom?). Százötven év. Aztán háromszázhatvan. Aztán negyven év "kommunizmus". És most, négy elvesztett választás után még mindig ugyanarról a helyről közli velünk a "politikus", hogy nincs mit tenni. Miközben mindig lehetett volna "mit tenni". Madáchnak abban igaza volt, hogy a népnek természete, hogy a nyomor szolgává bélyegezze, ő sem firtatta, más sem, miért van ez így, ez van és kész. Én írtam erről egy 400 oldalas könyvet, az összes beszari kiadó rémülten hátrál el a megjelentetés elől, mert ők szegények, és ha ez a könyv kijön, ők elvesztik a támogatást - meg ehhez hasonló "érvekkel" utasítanak el.

Most sem lehet mit tenni, mondja egy négy "választást" elvesztett párt embere, aki még mindig ugyanazon a helyen van, ahol folyamatosan veszít, mert - mint tudjuk - ez egy következmények nélküli ország. Még mindig él és virágzik az a pártnak csúfolt gittegylet, ami nem tud mit kezdeni a választójogi törvénnyel, és még mindig össze akar fogni. És nem érti, Magyar Péter meg miért nem akar összefogni egy rakás lúzerrel, akik majdnem annyi kárt okoztak ennek az országnak, mint a regnáló kormánypárt.

Kezdem elveszíteni a reményemet Magyar Péterben, mert mint már említettem, úgy látom, ő is azt képzeli, hogy az utcán meg lehet oldani ezt a förtelmes problémát, azaz nem történik semmi, de egy bizonyos. Addig van még minimális esély, amíg tartja magát ahhoz, hogy nem fog össze senkivel.

Ez az elmúlt tizennégy év ugyanis erősen emlékeztet arra a százötvenre meg a többi, tehetetlenségben, semmittevésben eltöltött időre.