Pusztítók

Le fogják bontani a Magyar Rádió épületét, az egyetemes kultúrtörténet egyik legjelentősebb intézményét. Egy Gellért Kis Gábor nevű kuratóriumi elnök kiválasztott magának egy vendéglőst, a nevét elfelejtettem, abból rádióelnök lett, azzal elkezdték pusztítani a Rádiót, utána jött egy Kondor Katalin nevű cirkuszi műlovarnő, az befejezte az akciót. 

Volt egy műsorom, amikor még létezett a Rádió, abban mondtam el az alábbi jegyzetemet, amit aztán Györe Éva (örökítessék meg a neve legalább így), a zenei osztály egyik kiváló titkára leírt szalagról (beszédsebességgel gépelt, én egyszer sem láttam, hogy megállította volna a felvételt, mert túl gyorsan beszéltek rajta). Akkor még nem tudtam elképzelni, hogy az MSZP "médiapolitikusai" (korábbi besúgók) fogják elkezdeni a bontást belülről.

Soha nem volt aktuálisabb, mint most, amit 22 évvel ezelőtt elmondtam. 

Média

Most képzeljék el, hogy azt akarom mondani, jó reggelt kívánok, teszem azt Szatmárcsekén Bözsi néninek, és nincs ez a rádió, de én ragaszkodom hozzá, hogy ma, 2002. február 17-én reggel azt üzenhessem Szatmárcsekére, hogy Bözsi néni, jó reggelt kívánok. Ne mondják, hogy beülök az autóba, és 9 körül ott vagyok, mert nincs autó. Nemcsak nekem nincs, hanem egyáltalán, feltalálva sincs. És vonat sincs, és semmiféle energiarobbanással működtethető pokolgép sincs, csak írószer, papír meg egye fene, könyvnyomtatás. Azt se mondják, hogy hej, boldog idők, mert régen az emberiség összlétszámához viszonyítva nagyjából ugyanannyi gazember volt, mint most, csak nem tudtak róla, részint mert akkor azért a parlamentekbe talán nem engedték be őket, részint mert ha mégis, nem volt, aki és ami világgá kürtölje a gazemberségeiket.

A gondolatkísérletnek – ha már itt tartunk – az is gyenge pontja, hogy én például jó reggelt akarok kívánni Szatmárcsekére Bözsi néninek, holott az volna a természetes (mert manapság inkább ez a szokás), hogy Józsi bácsinak kellene üzenni: rohadt szemét, jó lesz, ha tartja a pofáját.

Úgy értem, ez nem a jókívánságok kurzusa, egyelőre az el- és megriasztás folyik, külön kell választani jó magyart és hazaárulót, rendes hazafit és kommunista lámpavas aggatékot, de most próbáljunk eltekinteni a divatos eszmeáramlatoktól, legyünk kicsit régimódiak és kívánjunk jó reggelt Bözsi néninek Szatmárcsekére.

Pontosabban legyünk reálisak, mint mondtam, egyelőre sem jókívánságot, sem gyalázkodást nem tudunk közvetíteni, mert még nincs feltalálva, hogyan kellene. Egyelőre csak azt tudjuk, hogy az állapot tarthatatlan, az üzenetváltások idejének hossza tűrhetetlen.

Mi van, ha bevezetjük a füstjelek rendszerét? Mert akkor azért a dolog működik, csak fölmegyek, mondjuk a Pollack Mihály téri irodaház tetejére, rakok egy jó nagy tűzet, rászórok sok vizes avart, hogy erősen füstöljön, fölviszem mondjuk a kabátomat, és azt a füst útjába lendítve meg-megszakítva a füstöt, a korábban már megállapított jelekkel elküldöm az üzenetet innen, mondjuk Ferihegyig. Ott valaki veszi az üzenetet, a saját tüzével továbbítja Vecsésre, és így tovább, úgy 1 óra múlva az üzenet Szatmárcsekén van. Ugyanez dobokkal kicsit strapásabb, minthogy a hang elég nehézkesen terjed a levegőben.

Aztán lehet még futni, mint az a bizonyos szerencsétlen görög közlegény Marathóntól Athénig, esetleg lovagolni, netán szamárra ülni, mint Sancho Panza – ez bizony mind elég lassú.

Az emberiség pedig éhes a hírre, azon belül is elsősorban a borzalmakra, nyomban utána a pletykákra, nehéz eldönteni, mit szeret jobban, csinálni vagy értesülni arról, hogy mások csinálták. A két leggyorsabban fejlődő üzletág valószínűleg nem véletlenül a haditechnika és a hírközlés, valószínűleg nem véletlenül egymást kiegészítve, valószínűleg nem véletlenül azért, mert ölni önmagában is remek dolog, de még jobb, ha sokan tudnak róla.

Ha eddig nem derült volna ki, saját magunkról szól a mai műsor, a tömegtájékoztató és tömegszórakoztató eszközökről, hogy miért éppen ezekről, miért éppen most, azt szokásunktól eltérően mindjárt elmondom, lévén különös aktualitása ennek a témának. Most pedig addig is, amíg az egymást mind jobban gyűlölő politikus urak és hölgyek visszajuttatnak bennünket a hírközlés füstjelekkel való terjedésének szintjére – innen a rádióból, ebben az ezredmásodpercben kívánok jó reggelt Bözsi néninek Szatmárcsekére.

 Körülbelül egy félórája  a biharugrai feketepárducról volt szó. Az én ifjúkoromban meg annál is régebben, amikor az újságírást még olyanoktól lehetett tanulni, akik értettek is hozzá, az volt az egyik alapmondat, hogy az nem hír, ha a kutya megharapja a postást, hír az, ha a postás harapja meg a kutyát.(Korunkban, amikor az esti híradóban 3 perces anyag szól arról, hogy a kutya farkcsóválva ül a postás mellett, valóban nagy szenzáció a biharugrai  feketepárduc. Pontosabban az lenne, ha legalább valami történt volna. Ezzel szemben mi van? Látom a kies rónát, némi letaposott füvet meg néhány beszélő embert, akiknek mondták, hogy arra járt egy fekete párduc, esetleg egy krokodil is, és verekedtek… Ott tartunk, hogy én most innen felhívom valamelyik kalmáradót, és azt mondom, többen láttak egy ősz szakállú, hosszú ruhába öltözött férfit, a Csóványoson egy sziklán áll, kőtáblával a kezében, a helyi, plébános szerint nincs kétség, ez Mózes – akkor ők bepattannak az autókba, odarohannak, és én az esti híradóban megnézhetem a csóványosi puszta sziklát, amelyről Mózes éppen az imént távozhatott, Csínom Palkóné, született Schneider Fáni a saját szemével látta. Ezután meghallgathatom Csínom Palkóné, született Schneider Fáni elbeszélését arról, milyennek vélte látni a tegnapi estén Mózest, amikor különben a Csóványos körzetében 24 m volt a látótávolság. Ezt már a meteorológus mondja, mintegy megerősítendő Fáni szavait, hozzátéve, hogy holnap mínusz 30 fok lesz, amit trópusi zápor kísér 250 kilométeres széllökésekkel, a várható földrengés a Richter skála szerint 6-os, 7-es, romba fog dőlni fél Magyarország, ami annak köszönhető, hogy légkörünkben időjárás van.)

Mert miről van szó? Arról, hogy ez egy 10 milliós ország, ahol jobbára – hála istennek – nem történik semmi, de a szükségesnél sokszorta több tömegtájékoztató eszközénél jelenléti ívet aláíró rengeteg munkaerőnek ki van adva, hogy valamit csináljon, mert a szükségesnél sokszorta több műsoridőt ki kell tölteni. Minthogy pedig azok az emberek, akik magukat szakértőnek nyilvánítva a fejünkre löttyintették a médiatörvényt azt látják a világban, ahová a pénzünkért utaznak, hogy ott rengeteg híradó van rengeteg eseménnyel, úgy gondolják, hogy ennek nálunk is így kell lennie. És úgy is van. És nincs is min csodálkozni, mert egy országban, ahol a háromszor annyi lakos képviseletére épült Országház kicsi tud lenni manapság az önnön fontosságtudatuktól ötszörösükre nőtt honatyáknak, ott a híradóban is lesz mindig anyag, és vasárnap 7 órakor is negyedórányi híreket hallgathatnak, pedig ebben az időben még az Egyesült Államokban sem történik semmi.

Így lehet, hogy az egyik kereskedelmi adón múlt vasárnap lement egy 10 perces anyag, ami nem szólt semmiről, a benne szereplő szerencsétlen asszonyból sajnos 12 egy tucat, 2-3 perces riportok taglalják azt, ami egy újságíró szakember számára egy félmondatot sem ér, és bombáznak bennünket naponta többórányi feketepárduccal, amiről az beszél, aki hallotta, mit olvasott róla a plébános úr.

Mindezek tetejébe még versenyeznek is egymással, ami abban nyilvánul meg, hogy egyik kereskedelmi csatorna a híradó elején adja a feketepárducot, a másik a közepén, a harmadik a végén, de egyik sem ott, ahol rendesen lennie kellene.

Mindössze annyit akartam mondani, hogy be vannak csapva, ha eddig nem vették volna észre, a hírrel most már nem az a baj, hogy nem igaz, hanem az, hogy nem hír. Mellesleg – ha egy kicsit belegondolnak – olyan nincs, hogy egy hír igaz vagy nem igaz. A hír az hír, igaz vagy hamis az lehet, amiről szól. Rendes körülmények között.

Minthogy nem akarnám az idei összes műsort a tömegtájékoztató eszközök elemzésére áldozni, megpróbálom néhány mondattal elintézni a hitelesség kérdését. Azt mondta Körmendi László, a rádió egyik hangja 1956-ban, hogy hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal…. Ismerik, mostanában sűrűn idézik mindenfelé.

Tényleg ez történt, hazudtunk minden hullámhosszon, jóllehet a többes szám első személy részemről inkább nagyképűsködés, mert bár sűrűn voltam itt a rádióban, de csak a Horváth Mihály téri általános iskolai gyerekkórusának tagjaként, és hazudni legföljebb Sugár Rezső Hősi énekével tudtam – de akármennyit hazudott is, a Rádiónak akkor is volt hitele.

Egyszerűen ezért… ráérnek egy kicsit? Úgy értem, estig, mert ha én ebbe belekezdek, nem egyhamar hagyom abba, ez ugyanis mindenfajta közlés egyik alapproblémája, csak nem nagyon foglalkozunk vele. Minél többet és többször hazudunk, annál kevesebbet és kevésbé. Szóval ez a Rádió az 50-es évek elején folyamatosan hazudott, de ha egy hallgató súlyos érvvel akarta védeni az álláspontját, akkor az volt az ellenállhatatlan mellékmondat, hogy azt mondta a Rádió. Mert fontos dolgokban a Rádió nem hazudott, amiről pedig hazudott, arról mindenki pontosan tudta, hogy hazugság.

Az előbb azt mondtam, hogy Körmendi László volt a Rádió egyik hangja, azért úgy, hogy egyik, mert akkor több is volt: Pintér Sanyi bácsi, Bán György, Varga József. Ők mondták a híreket és mégis volt hitelük, pedig a hírek alapvető hazugságokról szóltak, olyan tömény ideológiára építve, amelyről ugyancsak mindenki tudta, milyen anyagból van.

Szeretnék bizonyos lenni abban, hogy ezek az emberek más hanghordozással beszéltek, amikor tudták, hogy hazudnak, és megint másképp, amikor igazat mondtak, de lehet, hogy ez már csak legenda, hiszem, mert hinni akarom, hogy Bán Gyuri nem tudott hazudni. De nem erről van szó, hanem arról, hogy bármilyen volt is a politikai helyzet, ebbe az épületbe jórészt csak szakember jöhetett be, pontosabban olyan alapanyag, amelyből hiteles, hozzáértő szakembert lehetett faragni. Ezt megtették, akik már itt voltak, és ebben segített nekik a hely szelleme, azaz a Rádió maga. A RÁDIÓ, így, csupa nagybetűvel. Ehhez pedig idomulni kellett, a szó pozitív értelmében, még a kémkomisszárok és a legfelső vezetők is rádiósokká váltak, különben kivetette őket ennek az intézménynek a jobbára egészséges immunrendszere.

Amikor 93-94-ben megkezdődött az a sajátos háború, amiről semmit sem értő emberek azt hiszik, hogy politikai nézetkülönbségek miatt tört ki, nekem csak egy csöndes kérdésem volt: mit akarnak ezek ellenünk, akik mögött sok évtizedes bozótháborúban szerzett gyakorlat van. Mondtam az előbb a háromszor ekkora országra épített Parlamentet emlegetve: ez egy 10 milliós kicsi ország, ennek annyi újságíróra, rádiósra, televíziósra telik, amennyi az alapintézményekben kitermelődik.

Nem vásárlóerő és fogadókészség nincs 72 napilapra, nem tudom, hány hetilapra, többtucat rádióra, ki tudja hány magyar nyelvű tv-re,  hanem szakember nincs hozzá. Nem politikai okok miatt nem lehet eladni bizonyos tömegtájékoztató termékeket, hanem ólomnehéz tehetségtelenség miatt.

Egy kicsi országnak van bizonyos számú fizikusa, tehenésze, újságírója és kazánkovácsa, de egyikből sem tud többet termelni, mint amennyit a rendelkezésére álló genetikai állomány előállítani képes. Nem terem több tehetséges tehenész akkor sem, ha tízszer annyi istállót építünk. Hiteles emberből ennyi van, 20-szor ennyi nincs. Vannak bizonyos dolgok, amikre még a miénknél nagyobb létszámú nemzetek sem képesek. Hogy egyebet ne említsek, az 1 milliárdon felüli Kínában nem találtak egyetlen építészt sem, aki megfelelő lett volna a kínai Nemzeti Színház megtervezésére, egy franciát bíztak meg. Pedig ők nem 10 millióan vannak.

Csöndesen töprengek, nem akartam megszakítani a műsorfolyamot – ezt most úgy hívják, ha jól tudom: műsorfolyam. Bizonyára bennem van a hiba, én az esetek többségében csörgedező erecskét tapasztalok, és minthogy nem győzöm kivárni, amíg legalább patakká duzzad, odébblapozok. Rádiókban, televíziókban, újságokban.

Olvastam egy hirdetést, arra szólít fel, hogy mondjam el valamely szerelmi történetemet, nyerek egy hangszórót vagy elutazhatok Ulan Batorba. Namármost. Abban a nemlétező felsőoktatási intézményben, amelyben például a rádiózást tanítják, egy diák azt találja mondani, hogy felhívjuk a hallgatót (akár telefonon, akár valamely cselekedetre), már el is van tanácsolva a reménybeli oktató által. Ha ugyanis valaki rádiós szerkesztő szeretne lenni, és ennyit bír kitalálni, annak jó szívvel tudom ajánlani a leányregényekre szakosodott kiadókat, ha mindenáron a kultúrával kíván foglalkozni, de a rádiótól egyszer s mindenkorra eltiltanám. Felhívjuk a közönséget, bejön a közönség, elvan magával a közönség. Csak nehogy igényei legyenek, mert azzal már nem tudunk mit kezdeni…

Elhangzott itt az előbb, hogy jól megcsinálják nekünk a sztárokat. Gondoltam, megvárom a téli Olimpia végét, amíg hazajön a Vitray, megkérdezem tőle, őt ki csinálta meg. Attól tartok, Gyulai István nem jön mostanában Magyarországra, hogy kifaggathatnám, ki csinálta meg olyanra, hogy 10 év után odaül a mikrofon elé, és bármely sportág, amit közvetít, élvezetes eseménnyé válik, pusztán attól, hogy ő beszél róla. Vértessyt, Sipos Tamást, Sebestyén Jánost ki csinálta milyenre, hogy hiteles maradt évtizedeken át? Nem bízom én ezekben a sztárcsinálókban, mint ahogy Samuel Goldwyn sem bízott. Azt mondta, nekem embert hozzanak ide filmezni, ne festett bábút, mire legyintettek mögötte: az öreg nem érti az új idők szavát. Csinálták, csinálták az újabbnál újabb sztárokat, a fene sem emlékszik rájuk. Maradtak azok, akik valamiért jelentősnek születtek, akiknek hitelük volt és maradt.

Tegnapelőtt este legrégibb barátommal, bizonyos Andrással beszélgettem, szóba került a mai műsor témája. Azt kérdezte, belegondoltam-e már abba, hogyan és miért merek ennyi embernek mondani bármit is, miféle képesség, miféle alkat szükségeltetik ahhoz, hogy valaki ideüljön a mikrofonhoz, és arra érdemesítse magát, hogy a közlendőjét bizonyos gépezetek segítségével elküldje mások, számára ismeretlenek lakásába.

Mi az, hogy elküldje, miféle nagyképű elszántság kell ahhoz, hogy egyáltalán közlendője legyen. Azt válaszoltam, egyebet sem teszek, mint belegondolok. Néhány éve legalábbis. Azt nem tudom, 30 éve is voltak-e skrupulusaim, talán kevesebb, de nem az alázat lett több, inkább a kétség. 30 éve éppúgy némi hitetlenkedéssel kevert csodálkozással jöttem be ide, mint ma, hogy én itt beszélhetek, legföljebb valamivel energikusabb voltam, több daccal fölvértezve a világ csúfságai ellen – ma leülök ide, és elgondolkodom, mennyit érnek a szavaim.

Hogy szabad-e egyáltalán, hiszen senki soha nem hatalmazott fel arra, hogy megszólaljak a lakásában. Az a kattanás, ami a készülék bekapcsolásakor hallatszik, nem felhatalmazás, hanem a megadás mozdulata, jöjjön, aminek jönnie kell… Talán ha itt marad, ezen az adón, és ezt a műsort hallgatja…

Jó, kicsit farizeus szöveg, azt is mondhatják, könnyű nekem itt felelősségről beszélni, mikor mennyi levelet kapok, tekintsem ezt felhatalmazásnak.

Mindenki tud rajongó levelet mutatni, a legtehetségtelenebb, legostobább, legalkalmatlanabb alak is, közönsége mindenkinek van. Egy televízióműsorban szakember számokat mond, a legszigorúbb matematikai alapon kér számon elsumákolt ígéreteket, az egyik néző erre azt üzeni, hogy de legalább magyar és a miénk. Mármint a kormány. Hogy merek én ennyi embernek mondani bármit is? Nagyon gazdag, sokszoros milliomosok mondják bele az arcomba mindennap többször, hogy milyen jó lesz nekünk olimpiát rendezni. Optimista és acélos tekintetű hajléktalantól, magabiztos 3 gyerekes tanárembertől, megelégedettséget sugárzó nyugdíjastól szeretném hallani ugyanazt, akkor talán én is azt mondom, nincs alkalmasabb a magyarnál arra, hogy olimpiát rendezzen. Hogy merek én ennyi embernek mondani bármit is, mikor attól félek, hogy majd egyszer nem bíznak a tömegtájékoztató eszközökben, mert azok ilyeneket közvetítenek. Mint például hogy fedezzük fel Magyarországot sorozatcím alatt mi a soros felfedeznivaló? Sepsiszentgyörgy.

Most ez butaság, tájékozatlanság vagy provokáció? Mi ne tudnánk, milyen egy nemzet kisebbrendűségi érzése? Mást sem próbáltak belénk verni, török-tatár-német-miegymás csak azt mondta, kuss, kicsi vagy, örülj, hogy élsz. Most van egy 12 éves szabadságunk, és már provokáljuk a másik szerencsétlen kicsit, azzal, hogy fedezzük fel Magyarországot –  Sepsiszentgyörgy?

Hogy merek én ennyi embernek mondani bármit is? Hallasz-e András?

Nem tudom.

2002.02.17.