A demokrata, aki bal, jobb és még keresztény is

 

A minapi írásom után távolabbi ismerőseim azt kérdezték, én mégis melyik oldalon állok. Bal vagy jobb. Mert azt látják, hogy egyik sem vált ki belőlem valami nagy rokonszenvet, de mégis…

Na jó, legyen. Amíg fiatal voltam, és kevesebb kérdést tettem föl a kelleténél, inkább baloldalinak véltem a nézeteimet, egyszerűen azért, mert nem tudtam, mekkora baromi nagy ostobaság ez az egész oldalasdi. Igaz, a származásom miatt osztályellenségként tartottak számon az ötvenes években, az meg ugyebár, a „jobboldal” volna. Erről viszont az jut eszembe, vajon föltette-e valaha valaki a kérdést, ha egy pillanatra elfogadjuk a „progresszivitást” meg azt a sok egyéb jót, amit főképp a magukat baloldalinak tartók hirdetnek magukról: ki „baloldalibb” Széchenyi Istvánnál? Talán Kossuth? Ki tett az ország javára? És ki próbálta romlásba dönteni? Ki épített és ki rombolt? Kossuth mit tud felmutatni soktízezer halotton és egy elpusztított országon kívül? Az ellopott kincstármaradékon kívül, ami arra azért elég volt, hogy évtizedekig éljen belőle „emigrációban”, azaz gyáván elfutva a felelősség elől, ami egyedül az övé volt, hagyva, hogy az ő bűneit másokon, majdnem ártatlanokon torolják meg. Meg még az Európára szabadított oroszokon, a „Kasszandra-levélnek” nevezett iszonyatos aljasságon kívül.

A válaszom az, hogy egyik oldalon sem állok, az egész ügyet hatalmas baromságnak tartom, mindjárt elmondom, miért.

Mindenesetre jó volna nem erőltetni ezt az egész oldalügyet, dehát tudom, hogy reménytelen. Egyelőre. Ahogy néhány évtizede a kereszténységnek az életünkből való eltüntetése is annak látszott. Lassan (nagyon lassan) azért kezd eltűnni. Mint ahogy bizonyos idő múlva remélhetőleg el fog tűnni a demokrácia meg a demokrata is, az atlanti térség harmadik elképesztő ostobasága. Az ember görcsös vágyának harmadik hirdetménye, amivel a saját, kiemelkedő nagyszerűségét tárja a világ elé. Az igazán kiváló ember ugyanis a demokrata, az emberi faj csúcsát jelentő, emelkedett erkölcsű és gondolkodású, kétlábon járó evolúciós remeklés. Aki is a nép akaratának mindenekfelett való érvényesülését tartja kívánatosnak, aki úgy véli, a hatalom a népé, megingathatatlanul hisz a többségi elv uralmában, mely uralom egyik legfőbb jellemzője a kisebbségi jogok tiszteletben tartása. A demokrata ideológiájának, azaz a demokráciának a lényege a sokaság, a tömeg mindent eldöntő óhaja, ha úgy jobban érthető, a mennyiség dominanciája a minőség felett. A demokrata azt szereti, ha az élet minden fontos kérdésében a nép akarata dönt, azaz a többségi elv alapján minden úgy történik, ahogyan az garantáltan távol van a racionalitás leghalványabb árnyékától is. A demokrata mindent felülmúló életelve szerint tökéletesen rendben van például Napóleon és Hitler diktatúrája, mert őket a többségi akarat helyezte maga fölé, ahogyan a csúti rém is a briliáns demokrácia terméke. A demokrata fensőbbsége vitathatatlan, rendkívül büszke arra, ha látja az elsöprő többségű tömeg akaratának kiteljesülését, minél nagyobb létszámú sokaság áll az emberélet minőségét eldöntő intézkedés mögött, azaz minél garantáltabb ennek a sokaságnak a mélységes mélyen húzódó szellemi színvonala, annál diadalmasabb a demokrata ember.

A jelzett hármasságnak a puszta léte, a vallás, a baloldal-jobboldal, valamint a demokrácia mutatja igazán világosan, hogy a tápláléklánc legtetején álló ember a legkevésbé észszerűen élő és viselkedő faj az élővilág megszámlálhatatlan változatosságában. Egy valamirevaló rovarhoz például bizonyosan nem ér fel. Na jó, hát persze a rovarban munkál az életösztön, enni akar, a szükséges mértékben szaporodni, tevékenységeinek színes sorát ennek az igénynek megfelelően végzi, a rovarok valószínűleg nem szoktak éhen halni, számukra ismeretlen a hajléktalanság, és vélhetőleg ritka a nyomorban élő rovar. Semmiképpen sem tesznek semmit, amivel a saját fajuknak, fajtájuknak ártanának, aminek a célja a rovarság kiirtása volna. A hangya racionálisan él, sőt a gyík és a pávián is például, erre egyedül az ember képtelen. Az ember, aki nem is a saját faján belüli, egymás ellen vívott háborúival árt magának legtöbbet.

A kumráni papok már századokkal az időszámítás előtt tudták, milyen felbecsülhetetlen érték az a pogány mítoszokra épített történethalmaz, amivel állandó rettegésben lehet tartani a népet, amit századokkal később Bibliának neveztek el, és aminek az évezredeken át való megírásáról mindenféléket összehordanak, amiket „isten diktált”, de attól még a tudomány megállapításai nem változnak, elfogadható dokumentum nincs az időszámítás előtti 2. századnál korábbról. Nem tartom magam Biblia-szakértőnek, de a Názáreti című könyvemet 16 évig írtam, ezidő alatt mindent elolvastam, amihez 6 nyelven hozzájutottam, ilyenformán talán valamelyest tájékozottnak lehet nevezni – a Biblia (Ószövetség) ma ismert szövege lényegében Kumránban készült az időszámítás előtti 200 és 50 között, az ezerévekig tartó „írásról” szóló állítás mese, a „történelmi alakok” legnagyobb része sosem létezett. Az ókori Izrael mindenesetre ezt az istenfélelemre bazírozott „kultúrát” bírta felmutatni a tudomány és a művészetek helyett. A korlátozott emberi elmét a sokezer éves ókori görög kultúra közvetlen tengeri és szárazföldi szomszédjaként, amire – szolgáljon mentségére – legalább káros hatással nem volt. Ezt sikerült alulmúlnia a legsunyibb brigantinak, a tarszoszi Saulnak a zsidó vallás elvadítása által létrehozott „kereszténységgel”, az emberi történelem legcsodálatosabb alakjának, Jézusnak a totális eltorzításával, körülbelül 1300-1400 évre sötétségbe borítva a később Európának elnevezett földrészt. Én vakságnak, érthetetlen mellébeszélésnek tartok minden kísérletet, ami mindenáron a „barbárokra” akarja kenni a Római Birodalom összeomlását. Miközben számtalan érv és adat, dokumentum üvölti bele a „szakirodalmat” írók arcába, hogy a Római Birodalmat egyes egyedül a kereszténység döntötte össze. Félre ne értsenek, nem a véleményemet mondom, az Ezerév című, ki tudja, mikor megjelenő könyvemben két fejezetet szánok erre a kérdésre, adatokkal, ismert történelmi tényekkel igazolva, hogy a világ középkor történészeinek teljesen érthetetlen hazugságai kenik felismerhetetlenné a különben világos képet – csak egyetlen példát teszek ide a könyvemből (sok ilyen van): "Legyetek egyetértők! Gondoskodjatok a katonák jólétéről, senki mással ne törődjetek…” – ezt Septimius Severus mondta a fiainak a halálos ágyán. Egy császár a legnagyobb valószínűséggel ostoba, különben nem volna császár, de annyira talán mégsem együgyű, hogy kizárólag a hadsereget akarja erősíteni, ha sem közel, sem távol semmiféle külső ellenség nem látható, akkor csakis otthon lehet nagy baj, amihez a katonaság kell. Septimius Severus 211-ben halt meg. A „szakirodalom” szerint a „barbárok” 410. után érkeztek meg. Ez kétszáz év.

A „szakirodalom” szerint: „A kereszténység csodálatos gyorsasággal terjedt, a II. század közepén már a Római Birodalom legtávolabbi tartományaiban is voltak keresztény gyülekezetek.” Az összkeresztény őshazugság egyik legutálatosabb fogása a sosem létezett „barbárokból” megformált ellenségkép, a tömeg hülyítésének valószínűleg első és máig leghatékonyabb megjelenése a világtörténelemben. A jelen civilizáció, a kultúra és tudomány léte ezeknek a „barbároknak” köszönhető. A Frank Birodalmat, a Német-Római Császárságot a „barbárok” alapították, ezek tették lehetővé, hogy a kereszténység tovább tenyésszen, mielőtt elpusztította volna önmagát. A kereszténység azokra rázza az öklét a mai napig, hogy lerombolták Rómát, akik legalább valamit megmentettek abból a dúlásból, amit a keresztények műveltek az ókori kultúrával. A mai keresztények, akik még mindig nagyra vannak a vallásukkal, azoknak a barbároknak a leszármazottai, akikről azt írják az ostoba történelemkönyveikben, hogy megsemmisítették az ókori kultúrákat. Egy ilyen hihetetlenül gyorsan terjedő fertőzés elől hogyan lett volna képes elmenekülni a görög és a római kultúra? Különösen miután az uralkodók rájöttek, hogy nem létezik félelmetesebb fegyver a kereszténységnél, amivel úgyszólván minden anyagi ráfordítás nélkül le lehet igázni és rémületben lehet tartani bármilyen létszámú tömeget. Isten mint halálos fegyver egyetlen más vallásban sincs hatásosabban kitalálva, a túlvilági boldogságnál nincs behajthatatlanabb ígéret (az iszlám e tételekben való hasonlósága dermesztő, de az áldozatok száma a kereszténységhez képest elenyésző).

A középkor sötétségét a renaissance végre földerítette, Európa népe néhányszáz év alatt lassan eljutott a felvilágosodás koráig (és 1730 körül az Európa név „hivatalos” – meglehetősen szűkagyú – geográfiai megszületéséig), kis ideig világított némi remény, hogy a kereszténység iszonyatos szorításából képes lesz kiszabadulni az emberiség legfejlettebb része, a később atlanti térségnek elnevezett töredék. (Kérem szépen, ne tessék engem most belekényszeríteni annak kifejtésébe, hogy az atlanti térség lakói nem a kereszténység által, hanem annak ellenére fejlődtek. Mégpedig a Giordano Brunohoz hasonlók hatására, akik ki mertek és ki tudtak bújni az emberi szellemet mozdulatlanná dermesztő vallási béklyóból, Boccacciotól Locke-on át Rousseau-ig sokan voltak, akik majdnem elérték az értelem győzelmét.) Akkor jött a „nagy” francia forradalom, ami felszabadította a tömeg erkölcsi mélységeit, hogy fundamentumot szerezzen a maga sekélyes polgári szellemének, annak minden erőszakos vágyát rázúdítva a társadalomra, megszülte a nacionalizmust, hallgatólagosan elfogadottá süllyesztette a bárki által bárhol, bármikor elkövetett gyilkosságot, elég volt e cselekedetet „forradalminak” nevezni, és általánosan elterjesztette a „politika” újkori értelmezését a maga bal- és jobboldali pártjainak jelentékennyé növesztése által. És mert a baj nem jár egyedül, elkezdték sűrűn emlegetni az addig szórványosan előforduló „demokrácia” kifejezést, az eredeti ógörög félreértelmezett, eltorzított, fokozatosan mind kártékonyabbá váló változatát. A „néphatalmat”. Holott az a démosz, amiből az eredeti fogalom származik, az ennek a szónak az első jelentése: a démosz a község és egyben a települést irányító testület neve, mely testület az ügyeket intézte, más szóval szabályozta – a kratosz (a demokrácia szó második tagja) elsősorban nem a hatalmat, az uralmat jelenti, hanem a szabályt, az irányítást, ami valóban szolgálat volt és nem hatalom. Azt sajnos nem tudom, a démosz hogy állt össze, kikből, milyen módszerrel, erre még Moses Finley írásaiban sem találtam utalást, de lehet, csak azért, mert ez a zseniális cambridge-i klasszika filológus természetesnek tartotta a magyarázatot: a démosz ugyanúgy alakult, ahogyan minden intézmény vezető-ügyintéző testülete – a hozzáértők, az alkalmasok, azaz a khrésztoi, vagyis az érdemesek, hasznosak maguk közül, de mindenképpen az általuk ismert képességűek közül nevezték ki a különféle tisztségek viselőit, a települések lakóinak a megelégedésére /az esetleges elégedetlenség esetére létrehozták a graphé paranomón és az osztrakiszmosz szabályrendszerét, azaz a törvénytelenségi vádiratot, aminek alapján bármely görög polgár beperelhet bárkit, aki törvénytelen javaslatot tesz, és a cserépszavazást, mely „civil” technika lényege, hogy a cserépre (osztrakhon) ráírtak egy nevet, az agorára kihelyezett edényekbe bedobták, ha 6000 (hatezer) cserépen egyezett a név, az illetőnek mennie kellett - tíz évre száműzték, a száműzésről pedig maga a démosz intézkedett/. A népnek joga volt az elégedetlenség kifejezéséhez, e jogot hathatós rendszerrel tették működőképessé, de a nép nem gyakorolt semmiféle hatalmat, nem is érezte szükségét. Megvolt ugyanis annak a lehetősége, hogy a népből bárki az irányító testületbe kerüljön – ezt a vágyat bárki kielégíthette ugyanis tanulás, a megfelelő képzettség megszerzésével. Különben pedig az emberek élték a nyugodt, hétköznapi életüket, senki nem zaklatta őket olyan hülye kérdésekkel, amikre nem is tudták volna a választ, mert a démosz intézte az ügyeiket, és segített az ünnepek megszervezésében, énekesekkel, táncosokkal, színházzal, zenével, nem is próbálta a település lakóit bevonni olyan problémák megoldásába, amiről azoknak fogalmuk sem volt. Nem rendeztek izzadtságszagú csinnadrattát, ami arra késztette volna a népet, hogy „választásokon” vegyen részt, a népnek ugyanis semmi szüksége nincs az efféle felfordulásra…

Tetszik érteni? A demokrácia eredetileg a hozzáértők, az alkalmasok, az érdemesek, hasznosak által való irányítást jelenti. Ezt az emberiség történelmének mindmáig egyetlen, emberhez valóban méltó társadalma és kultúrája teremtette meg, az ókori görög, ezt sikerült a már eleve rontó római birodalom legyilkolásával végleg elpusztítania előbb a kereszténységnek, aztán a görög kultúrát feltámasztani szándékozó renaissance és felvilágosodás gyökeres kiirtásával a francia forradalomnak. Utóbbi számtalan kártékony tettei közül az egyik legártalmasabb a fent leírt demokráciának a választójog elnevezésű fétis által való visszataszító, kóros torzképpé csúfítása, amit a bő kétszáz éve mind ostobábban viselkedő ember a legbiztosabban ölő, öngyilkos fegyverré alakított. Aminek rothadt, bűzlő terméke a legócskább, legaljasabb alakoknak a felszínre nyomakodása (Szijjártó Péter: A magyar miniszterelnöknél demokratikusabb politikus nemhogy Európában, a világon nincsen – ez valószínűleg igaz, alacsonyabb szellemi, kulturális és erkölcsi szintről sehol a világon nem választott még ki senkit a demokrácia borzalmas rendszere, mely szintről nevezettnek az elmúlt negyven évben nem sikerült följebb emelkednie, valószínűleg nem is akart, nyilván tudta, hogy fölöslegesen erőlködne, sikerült viszont az egész országot összekennie a lumpenség áporodott váladékával, közvetlen környezetét és a rajongótáborát magával rángatnia a butaság, a sunyiság, a gerinctelenség, a gátlástalan pitiánerség mélyen enyésző sötétségébe).

„Valami legrosszabb voltának bizonyítéka a tömeg” – írta Seneca 2000 évvel ezelőtt. „Bizony az igazságosságnál előnyösebb az igazságtalanság - a tömeg ezt vallja, és boldognak ítéli és tiszteli a gonosz gazdagot és hatalmast és magán-, és közkitüntetésekkel halmozza el, és megveti a gyöngét és szegényt, noha elismeri, hogy ez különb az előbbinél” – ez még Senecánál is régebbi körülbelül 400 évvel, Platón Az államban már elég világosan leírta a tömeg szerepét és jellemzését. A Gondolat ’68-as kiadását a megjelenés napján vettem meg a könyvkiadó Váci utcai boltjában, néhány év alatt „rongyosra” olvastam, mert bár a görög művészetet és kultúrát Castiglione László akadémiai dolgozószobájában és Oroszlán Zoltán archeológia szemináriumain kezdtem babonás csodálattal bámulni, ez a fent említett könyv tétette föl velem az első kérdéseket a jelennek az ókorhoz való  viszonyáról. Hogy ugyanis honnan és milyen eszközökkel bírta leküzdeni magát az emberiség a 20. század nívójára – pedig hol volt az a mostanitól, fel sem látunk odáig.

„Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen, gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól a (...) veszedelmektől, melyek az által válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük” – ez Bibó István ájult tisztelettel közhellyé silányított mondata, annak illusztrációja, hogy még egy nagyon okos ember sem mindig képes feltenni alapkérdéseket, ennélfogva kételkedést kizáró értéknek tekint egy förtelmes, nyomorító, kóros ideológiai deformációt.

A demokrácia nagyszerűségéről még egy motívumot említek, aztán hagyom a rendíthetetlen hívőket tovább rajongani. Azt hihetnénk, hogy e társadalmi formáció legalább egyvalamiben képes pozitív hozadék felmutatására: a „politikus” nevű, túlnyomó többségben humanoid szörnyszülött ugyebár annak a csodaelixírnek köszönheti a létét, ami a tömeg hihetetlen butaságából és minél nagyobb egyedszámának varázsvegyülékéből keletkezik, következésképpen elemi érdeke ennek a félresikerült lénynek, hogy ajnározza, babusgassa a nép egyszerű gyermekeit. Meg is teszi – néhány hétig az úgynevezett „választások” előtt. Mindenekelőtt ígér, miként pap a templomban, csak a politikus hazugsága annyival hitványabb a kereszténység felkentjének tódításánál, amennyivel az számon kérhetőbb a túlvilági boldogságnál. Csakhogy a politikus majdnem akkora szélhámos, mint a templomi igehirdető, ilyenformán bekalkulálja a tömeg szellemi színvonalát: pontosan tudja, hogy senki semmire nem fog emlékezni, és ha mégis, a nép körülbelül olyan hatásfokkal képes behajtani az ígéreteket, mint a hívő keresztény a mennyei üdvözülést. A megválasztása utáni napon elkezdi a továbbiakban rendszeresnek tekinthető tevékenységét: egyik pillanatról a másikra a „szolgálat” átalakul „hatalom gyakorlássá”, aminek a lényege a változatlanság, a fennálló rend szinten tartása. Ezt annak a fetisizált adatnak a folyamatos közlésével lehet a legkönnyebben elérni és leplezni, amit „gazdasági fejlődésnek” hívnak, a nép egy pozitív számtól nyugodt marad és elégedett, mert nem appercipiálja, hogy ebből az adatból semmit nem ért, méghozzá azért nem, mert a kultúra fejlesztése, az iskolarendszer alakítása soha nincs a teljesítendő feladatok között, minthogy a nép butaságban tartása a hosszú politikusi élet alapja. Félre ne értsenek, nem Magyarországról beszélek, itt csak súlyosabban jelentkezik ez az alapszabály, de ez így működik mindenütt még az atlanti térségben is, az egyes országok történelmi hagyományainak függvényében mindenhol másképp. Azaz Németországban és a skandináv országokban vagy a briteknél lényegesen magasabb fundamentális civilizációhoz kell igazítani a változatlanság kötelező fenntartásának technikai részleteit, mint tőlük keletre, de még itt is nagy a különbség az európai Csehország és a félázsiai Magyarország vagy a sokszázéves török uralom nyűgét máig viselő Bulgária között. A legfejlettebbeknél mindig van valami teljesen lényegtelen látszat változtatás, amit az oktatásügy sarkalatos reformjának neveznek, és akkora léggömböt fújnak belőle, ami egy ideig a napot is eltakarja, de természetesen semmi olyasmi nem történik, ami a tömeg kulturális színvonalán egy millimétert is emelne.

Mindebből az következik, hogy ajnározásra nincs szükség, a tömeg remekül elvan azzal a tudattal, hogy ő a demokrácia, a legmagasabb szintű társadalmi formáció áldása alatt él, műveltebb rétegei kövéreket mosolyognak Churchill bonmot-ján: "A demokrácia a lehetséges legrosszabb kormányzati forma - ha nem vesszük figyelembe az összes többit, amit eddig kipróbáltak." Amiből mellesleg az derül ki, hogy Bibó István nincs egyedül. Mentségükre legyen mondva, hogy Bibó poétikusan ifjú, mindössze 35 éves volt, amikor a fentebb idézett mondatot leírta, Churchill meg még csak 73 (mindkét adatnak utánanéztem), és mint tudjuk, nagyon okos ember is hajlamos ilyen fiatalon a felületességre…

Na essünk túl végre ezen a bal-jobb ügyön. Ha nem bánják, kiragadok egy, a két oldal szerint ellentétes fogalmat a különbség illusztrálására. A baloldal a társadalmi egyenlőséget hirdeti, a jobboldal meg az egyenlőtlenséget tartja jónak. Hogy mi a „társadalmi”? Megszorító, szűkítő jelző? A baloldal teoretikusai tudnák, mekkora marhaság a francia forradalom jelszavának mindhárom fogalma, de azon belül is a legnagyobb, az „egyenlőség”, ezért próbálják valamivel kihúzni a fogalom méregfogát? Gondolják, legyen ez csak „társadalmi”? Attól tartok, a jelen pillanatig nem sikerült rájönniük, hogy az egyenlőség a természet egyik legerősebb törvényét tagadja (persze fölöslegesen, értelmetlenül és hatástalanul), a dominancia működését, anélkül kihalna az egész élővilág.

Akkor most a jobboldal jobb a maga egyenlőtlenségi elméletével? Egy fenét. A jobboldal az „erős vezető” híve, szükségesnek látja az elit hatalmát. Amerikában megkapták a szalmafejű lókupec és az ő egészségügyi minisztere képében. Utóbbi az egyetlen élőlény a világon, aki kártékony butaságban fölveszi a versenyt a csúti szörnyeteggel, és bár ez szinte lehetetlen, le is győzi. Én legalábbis életem eddigi nyolcvanhárom évében az „ifjú” Kennedyhez fogható sötéten bornírt figurát nem láttam, nem is hallottam ilyenről. Az új elit – nesze nektek. Ezek volnának az előkelők, a társadalom legkiválóbb rétege? Aha, ezek. A jobboldal. Az amerikai nép választotta. Primitív, csujogató hordák, hatalmas csarnokokban rendezett csinnbummcirkuszok, és beköltözik palotájába a legújabb, ki tudja, miért, elnöknek nevezett amerikai császár, a világ legdrágábban eltartott uralkodója, a VIII. Henrikből és Bokassából összegyúrt fékezhetetlen despota – a világ szerencséje azon múlik, milyen génekkel érkezik. Van olyan, mint ez a mostani, ennél lejjebb már semmi nincs, meg van JFK, Roosevelt, Lincoln, de a hivatal lényegén a személy hajlandóságai alig változtatnak. Ha egy despotikus hatalom lehetőségére bazírozott intézmény tisztviselője nem él minden lehetséges hatalmával, az semmit nem javít az intézmény jellemzőin, mint ahogyan az sem, milyen teleszájjal hirdetik a fékek és ellensúlyok létét, minthogy azok legjobb esetben utólag működtethetők, a korlátozatlan teljhatalom ettől nem változik (azaz például miután az amerikai uralkodó elrendelte az atombomba ledobását, esetleg néhány hónap múlva megkérdezhető, miért tette, megakadályozni nem lehet).

Ez az újkori demokrácia… Az eredmény: a nép a maga uralmával önmaga kipusztítása felé halad.

Az újkori demokrácia a politikusok homokozója, az új uraké, a dicsőséges, nagyszerű francia forradalom által lerakott petékből tömegesen szaporodó léhűtőké, az ember történetének talán még a papoknál is kártékonyabb kórokozóié. Nálunk is bőven tenyésznek, itt van most például a demokrácia legújabb dudvája, két fonnyadt gazcsomó, a kétfarkúak meg a déká, néhány humanoid kitüremkedés már most biztosan tudhatóan a maga kis ostorcsapkodó furakodásával újabb évszázadokkal fog visszavetni minket, rosszszagú leheletükkel bebüdösítik körülöttünk az egész országot, egy-két éven belül ott találjuk magunkat, ahonnan jöttünk. Bő ezer évvel ezelőtt. Megjegyzem, nem volt egy kellemes vendégség itt Európa szélén, a kapu előtt, amin sohasem engedtek át minket, dehát miért is engedtek volna. Nem tanultunk meg viselkedni, a vendégség alapvető illemszabályait sem ismerjük, ha olykor leültettek az ebédlőasztalhoz, abból csak kínos feszengés lett, ez a mostani onogur-türk ivadék, a legfőbb elöljárónk meg rendszeresen felmászik az asztalra, letolja a nadrágját, odanagydolgozik a fehér abrosz közepére, és nem érti (persze nem is érdekli), miért undorodnak tőle annyira, hogy legtöbben inkább éhen maradnak, de egy ilyen primitív előembertől, aki dokumentáltan disznóvágás-pörzsölés közben érzi magát igazán a neki megfelelő helyen,  inkább elhúzódnak, minél messzebb.

Demokrácia.

Ne tessék azt mondani, hogy nincs jobb. Többezer évvel ezelőtt már összeraktak egy rendszert, ami remekül működött, csak azt kell lemásolni, bármilyen méretben üzemképes. Igaz, ehhez mindenekelőtt a demokrácia rettentő erőlködéséből folyamatosan szakadó izzadmányát, a politikust kell kiiktatni. Ez nem lesz egyszerű, neki kell kezdenie, önmagán.

Mekkora ennek az esélye? A facebook, tiktok és a „mesterséges intelligencia”, azaz a hidrogénbombánál is pusztítóbb eszközök korában? Minimális.

Sokszor elmondtam annak idején a rádióműsoraimban, le is írtam, hogy az emberiség nem öngyilkos képződmény.

Már nem bízom benne.

Pokolba a fekélyes, nyavalyás bandával

Kérem szépen, szóljanak valami értelmes jogásznak, hogy perelje be és gyorsított eljárással villámgyorsan ítéltesse el a közpénzvagyon bűnszövetkezetben elkövetett folyamatos lopásáért, a magyar állampolgárok életminőségének különös kegyetlenséggel való rontásáért ezt a végtelenül ostoba, kártékony, beteges önmutogató két ócska bandát, a kutyapárt nevűt meg a déká betűszót használót, és érje el, hogy a közügyektől örökre eltiltsák őket, és minimum egy évre vizsgálati fogságban maradjanak, de legalább április 12-éig. Tényleg elképesztő az a megátalkodottan bornírt, minden emberre veszélyes viselkedés, amit ezek az ócska léhűtők gyakorolhatnak. Tűnjenek már el a jó büdös fenébe!

A Rigó Mari

Ezt a képet csak azért teszem ide, mert nem valószínű, hogy másképp nyilvánosságra kerül. Pedig úgy igazságos, hogy a sok öregkori fotó után ez is itt legyen, bár nem a legjobb minőségű, azért látszik: a két tenyér alatt az a kihajtott fehér gallérú a Mari, ő volt a legszebb lány az iskolában, közel 180 centis, akkor úgy mondták, "királynői termetű", szőke, barna szemű - egyszóval nagyon szép, na. Ahol és amikor a kép készült, az az Apáczai gimnázium történetének egy ritka pillanata, ebben az időben még nem volt ugyanis koedukáció, a lányok másik emeletre jártak, másik kapun mentek is be az épületbe, itt mégis együtt vagyunk, a IV. E és a IV. A. Utóbbi az az osztály, ahová én jártam, az az alak ott egy szál virággal a kezében én vagyok. Hosszú ideig ment a találgatás, mi közünk van egymáshoz Marival, elég - hogyan is mondjam - különös státuszunk volt az iskolában, ami a másik nemhez való viszonyunkat illeti, piszok dolog talán, de mindketten ajzottuk is a kíváncsiságot (a fényképen megörökített jelenet is egy ilyen "polgárpukkasztás"), hol Mari várt engem a Cukor utcai kapunál, hol én őt a Prohászka Ottokár utcainál (ez ma Papnövelde vagy mi a fene), együtt is mentünk el, de így 65 év után már beismerhetem, nem volt közünk egymáshoz, ő valami  vőlegényszerűséggel járt, én meg nehezen tudtam elképzelni magam hosszú ideig tartó kapcsolatban... Kis idővel később Mari vágó lett a Magyar Televízióban, én meg operatőr ugyanott, ő a hajdani Tőzsdepalota negyedik emeletén dolgozott, olykor fölmentem hozzá, amikor általam operált filmet vágott, ez elég volt ahhoz, hogy ott is összeadjanak minket. Ott is alaptalanul.

Most olvastam, hogy meghalt. Nyolcvanhárom éves volt. Az itt látható kép a két osztály közös kirándulásán készült...

A történelem tényleg ismétli?

 

Az idei választáson 168 párt indul. Ezt most olvastam. Ez pontosan 168-cal több a szükségesnél. Csak a rend kedvéért írom ide, hátha van olyan az olvasók között, aki még nem foglalkozott a gondolattal sem, egyszerűen természetesnek tekinti a politikai pártok létét: azokat mi fizetjük. A legkisebbektől a legnagyobbakig nagyon sokszáz milliárd forintunkba kerülnek anélkül, hogy megkérdeznének minket, akarjuk-e fizetni a „kampánytámogatásukat”, „a központi költségvetésből juttatott támogatásukat” és egyéb „költségeiket”, amiket az utolsó fillérig azért fizetünk, hogy minél több aljassággal traktálhassák a népet, jórészét pedig azért, mert azt akarják elérni, hogy „igazi” pártok lehessenek – ha nem sikerül, hát istenem. Itt van például ennek az ápolatlan, szakadt alaknak a „pártja”, a kétfarkú, ami most ismét „elindul” a választáson. Pontosan lehet tudni, mi lesz az eredménye ennek az „indulásnak”, azt is, mennyibe kerül nekünk ennek az ostoba bandának a kísérlete, hogy elősegítsék a jelenleg regnáló rablógyilkosok további országrombolását. Meg aztán van még ez a „baloldaliságot” rikácsoló pénznyelő… na itt álljunk meg egy pillanatra.

Hadd ajánljak a figyelmükbe néhány megfontolásra érdemes, talán nem is egyszerűen eldönthető kérdést. Például: nem érzik-e bosszantó anakronizmusnak a baloldaliság állandó hangoztatását? Az 1789-es francia forradalom óta, azaz majd’ 240 éve ülnek neki különféle felkészültségű emberek, hogy a baloldal-jobboldal szellemi székrekedést okozó definícióját próbálják halántékukon kidagadó erekkel leírni – szerintem totálisan sikertelenül. A történelemtudomány ezerszer megunt leírása szerint a Konvent üléstermében az elnöktől balra ülők voltak a régi rend ellenségei, a másik oldalon meg a hívei, a változatlanság akarói. Másképp meghatározva az oldalakat, a baloldalon ültek a néhány hónappal, egy-két évvel későbbi tömeggyilkosságok elkövetői, a jobboldalon meg az indulatok kiváltói, ezúttal éppen az áldozatok. A baloldaliak kezdték Vendée megyében pusztítani a tárgyalni, kiegyezni kívánó parasztokat, aztán onnan indulva végig söpörtek az országon, a vidékiek százezreit ölték meg, azokat, akik nem értettek egyet a „köztársaságiakkal”, azaz a jakobinus terrorral. Majd ugyanez a baloldal kiizzadta magából a világtörténelem egyik legundorítóbb népirtóját, milliók gyilkosát, a Napóleon nevű korzikait, akinek csak a saját hadseregében egymillióan haltak meg, akit a világ történészei a jelenkorig dicsőítenek, amiért lerohanta Európát, Afrikát és elindult Ázsia felé is – lényegében nem tett mást, mint 20. századi követője és kollégája, Adolf Hitler… Az elnöktől jobbra ülők meg ragaszkodtak az ancien régime minden embernyomorító hagyományához, halálra ítélve ezzel önmagukat és az általuk állati sorba lökött, tehetetlen híveket, felszítva örököseik, a későbbi „történelmi jobboldal” acsarkodó bosszúvágyát. Valamiféle ficamos logikai bukfenc következtében a fiókok gyártói hosszú ideje a progresszivitás megtestesítőjének képzelik a baloldaliságot, azaz azt a magatartásformát, ami kíméletlenül lerombol mindent, ami volt, a saját fékezhetetlen hatalomvágyát forradalomnak magasztalja, ezáltal valami dicsőségesen nagyszerű tevékenységnek manifesztálva a forradalmakat, az embertömegek halálát okozó, korlátozatlan indulatokból fakadó gyilkosságsorozatokat, amiknek eredményeként elpusztul minden, elsősorban az, ami megtartandó érték volt.  És a maradi kártékonyság címkét ragasztják a jobboldaliság eszméjét tartalmazó fiókra – utóbbi kevésbé alaptalan, mint a jóságos, csupa báj baloldal. Körülnézek a Földön, és nem látom ennek a kiváló baloldalnak a jótéteményeit. Látom az NDK-t a nyugati civilizáció oldalán hagyott NSzK mellett, meg a fasisztakommunizmus többi országát, a Szovjetunió alá rendelt többi aljas diktatúrát. Ez volna a baloldal? Ha ez nem, akkor hol keressük? Netán az amerikai demokratáknál? Akik képtelenek megértetni a sokmilliónyi fehérbőrű bevándorlóval, hogy a rabszolgaságot több, mint 200 éve törvény tiltja, és a sötétbőrű ember semmivel sem alábbvaló, mint a fehér rasszhoz tartozó, ennélfogva nem szabadon agyonverhető és lelőhető. Esetleg Kínában? Észak-Koreában vagy a jelenlegi Oroszországban? Hol van a baloldal nagyszerűsége? Mitterand Franciaországában? Mi teszi különbbé azt a kormányzást Kohl Németországának vezetésétől?... Az a progresszió, amit a „baloldal” a magáénak vél, soha nem volt más, mint a „jobboldalinak” nevezett kormányzás, ha ezek a rendszerek azoknak a boldogulását, a jogait tartották elsődlegesnek, akik például a nevezett országokban éltek. A baloldal ideológusai pontosan azt a fals és kártékony ostobaságot követik el, amit a kereszténység fölkentjei: azt képzelik, hogy a „baloldali” érzelmű ember a jó, a segítőkész, aki tekintettel van a másik emberre, mint ahogyan a keresztény ember is különb a más vallásúnál, de különösen a vallástalanoknál, mert a keresztény ember azt tartja magáról, hogy ő – mert keresztény – igazságos, emberséges, önzetlen, türelmes, sosem hazudik, sosem ingerült, valamint megértő és segít az elesetteken. Sajnálattal kell közölnöm, hogy fentiek emberi tulajdonságok, nem szükséges hozzá sem baloldalinak, sem kereszténynek lenni. Sőt.

Aztán itt van még az a kérdés, miért is feltétlenül szükséges egy baloldali párt részvétele a magyarországi közéletben? Kik azok, akiket egy baloldali párt nem akar „magukra hagyni”? Akik soha nem szavaznának a Tiszára? Úgy is kérdezhetném, kik azok az iszonyatosan ostoba, szűkült látókörű kriptofasiszták, akik majd éjszaka félni fognak egyedül az ő baloldali pártjuk kiterjesztett szárnyainak oltalma nélkül, ha az nem indulna el a választáson, hogy ők reszketve a boldogságtól elrohanhassanak rájuk szavazni, garantálva ezáltal egy valódi fasiszta banda újabb győzelmét? Ez volna a fent körvonalazott magyar baloldal?

Nem kellene lassan tudomásul venni, hogy Magyarország egy igazi jobboldali ország, az volt az egész történelme során egy pillanatnyi szünet nélkül, a jobboldaliság összes baromi jellemzőjét döngő léptekkel, fölvetett fejjel magáénak tudva, minden egyes megnyilvánulásával a világ tudomására hozva? Sem a Rákóczi "szabadságharcban", sem a nép akaratának ellenében kierőltetett 48-ban, sem 56-ban nem volt egy szikrányi "baloldaliság". Ma sem történik más, mint ennek a bornírt jobboldaliságnak az egyenes folytatása, mostanában valamivel mélyebbre süppedve a rossz szagú ingoványban. Ide tetszik kívánni azt a bizonytalan minőségű baloldaliságot? Megismételve ezzel azt a gazságot, amit egyszer már 1956-ban elkövetett ez a nyavalyás „politikai osztály”, az akkori dicsőséges baloldal? Ha esetleg nem emlékeznének rá, felidézem a lényegesebb mozzanatokat: egy volt „kommunista”, bizonyos Nagy Imre, rájött arra, amire most egy volt fideszes, hogy az általuk korábban szolgált rendszer nem olyan, amilyennek egy valamilyen módon tisztességes ember elképzeli. Azt most hagyjuk, miért olyan későn jöttek rá mindketten, hogyan voltak képesek egy romlott, undorító ideológiát a magukévá tenni, de hogy egy filmklasszikus utolsó mondatát idézzem, „senki sem tökéletes” (nobody is perfect, mondja Osgood szerepében Joe E. Brown a Van aki forrón szeretiben). A jeles baloldali Kádár a nevét és örök hűségét adta a szovjet csapatok inváziójához, megsemmisítve ezáltal egy emberibb rend bevezetését és egy embert, aki talán képes lett volna működtetni ezt a rendszert. A mai „baloldal”, ez a nevetséges, eléggé gusztustalan és nagyon ostoba banda valami hasonlóra készül: nem a szovjet csapatokat hívja be, itt van neki helyben a rombolás garanciája, a regnáló állampárt, élén a primitív despotával, további uralkodásának elősegítéséhez nem kell egyéb, mint indulni a választáson – elvágva ezáltal egy másik embert a bizonyítás lehetőségétől. Nagy Imréről soha nem fogjuk megtudni, mit tett volna ezzel az országgal…

Historia iteratur.

Az egyházügyről

Ezt az alábbi mondatot a minap másoltam ide, nem emlékszem az illető nevére, aki ezt kieresztette magából. A jellemtelenség egyik megnyilvánulási formája az a viselkedés, ami köszönet és lojalitás helyett fröcsögni kezd a segítő befogadóról. Természetesen itt is vannak nagyságrendi különbségek, mint például egy falusi budi és egy világháborús latrina között. A hajdani Soros-ösztöndíjas, aki a szó szoros értelmében az életét köszönheti Soros Györgynek, ő a latrina. Ez a kis tiszás budi csak nagyon büdös, de voltaképpen ártalmatlan, ez büszkélkedett az alábbi mondattal: 

„Egymagam alkottam meg a Tisza egyházügyi programtervét..."

Egy ilyen programterv "megalkotása" nem lehetett különösebben megerőltető. Ha történetesen engem kérnek meg erre a "megalkotásra", elég gyorsan elkészülök vele: néhányszáz évvel ezelőtt, a felvilágosodás korának egyik legszebb, gyakorlatban azonnal alkalmazandó elve a szekularizáció volt, azaz a szétválasztás, egyház és állam egymástól való függetlenségének manifesztációja. A Tisza nevű formáció vélhetőleg és remélhetőleg Magyarország kormányát fogja adni, az állam megtestesítőjét. Mint ilyennek, az égvilágon semmi köze nem lesz semmiféle egyházhoz, és mint ilyennek, az égvilágon semmiféle programja nincs az egyházak működését illetően. Olyan függetlenek lesznek egymástól, ami a különben kényes és többnyire árnyalt fogalom, a függetlenség tökéletes példája gyanánt hirdethető - a magyar államtól az egyház azt csinál, amit akar, élhet a hívek adományaiból vagy elszegényedve megszűnhet, a szabadsága úgyszólván végtelen. Egy bizonyos: az állam semmi módon nem szól bele az egyházak működésébe, amíg azok tartják magukat a törvények előírásaihoz. Azaz például fizetik az adót, mint minden más szervezet, de különben az állam pénzt nem fogad el az egyházaktól. Persze nem is ad. Egyetlen fillért sem. Iványi Gábortól azonnal átveszi az ő közösségét, minthogy a szegények és elesettek gyámolítása természetesen állami feladat, mely funkcióhoz az égvilágon semmi köze nincs semmiféle vallásosságnak és semmiféle felekezetnek, Iványi Gábort természetesen hálás köszönetének nyilvánítása mellett felkéri a szervezet további vezetésére, azzal a kikötéssel, hogy a működtetésben említés, utalás sem tétetik semmiféle vallási elméletre. A nemzeti kultúra részét képező épületek karbantartása természetesen ezentúl is az állam feladata, ahogyan eddig is az állam adta a pénzt az egyházak melldöngetéséhez. Az egyházaknak természetesen ehhez semmi köze nincs...

Nagyjából ennyi az "egyházügyi programterv". 

A bűn az bűn marad

Elmondom, leírom ezredszer: bocsánatot kérni akkor helyénvaló (és esetleg elfogadható, megbocsátással nyugtázható), ha valaki valakinek véletlenül a lábára lép, vagy a tömegben véletlenül meglöki. Ugyanezen tettek szándékos elkövetéséért már fölösleges bocsánatot kérni. Nem megbocsátható ugyanis.

Az összes többi, szándékosan elkövetett ártásért bocsánatot kérni arcátlanság, én - amilyen indulatos vagyok - pusztán a bocsánatkérés aktusáért húznék le egy akkorát, hogy az sokáig emlékezetes maradjon. A tettről akkor még nem beszéltem.

P.S.: Lázár Jánosnak a vécépucoló cigányokról szóló aljassága után - ha képes egyáltalán a fenti, egyszerű mondatokat megérteni (alkalmazni nem szükséges, ahhoz legalább egy náci sturmführer erkölcsi érzékének a szintje volna szükséges)

Szó, szó, szó

2021 szeptemberében házasodott össze Várkonyi Andrea és Mészáros Lőrinc – ennek immár lassan négy és fél éve, az üzletember azonban máig örömmel lepi meg feleségét a jeles alkalmakon.

Tetszik látni rögtön, első pillantásra, mi a baj ezzel a mondattal? Segítek. Egy szemantikai és egy stilisztikai... na hogy is mondjam - ezek nem hibák, hanem kártékony, ostoba otrombaságok, nevezzük talán rontásnak vagy zavarosfejűségnek. Az okozott kár lassan felmérhetetlenné nehezedik, ahogyan a magyar újságírásnak becézett iszonyatos és általános dilettantizmus beleeszi magát az ország népének hasonlóképpen romló tudatállapotába. A szemantikai, azaz jelentéstani bődület: az "üzletember". A szótól különben is viszolygok, van benne valami csirkefogást magába foglaló pejoráció, nekem finoman szólva gyanús alak az, akinek ez a foglalkozása, olyan ködös sumák, miért nem mondja meg tisztességesen, mi a munkája, ha egyszer azt kérdezik. Dehát úgy látszik, van olyan beszédhelyzet, amiben még ez a sipista fogalom is túlságosan elegánsnak minősíthető: midőn egy félanalfabéta, borzalmasan buta homo erectus-t neveznek "üzletembernek", aki nyilvánvalóan még azt sem képes felfogni, hogy amit tesz, az minimum 25 év fegyházzal büntetendő cselekedetsorozat, akit egy adekvát bírósági ítélet inkább a gyengeelméjűek közé küldene reménytelen kimenetelű kényszer gyógykezelésre, mint börtönbe. Üzletember...

A stilisztikai, azaz a nyelvi kifejezésmódokat tárgyaló tudományág ellen elkövetett merénylet maga az egész mondat. A stílus, azaz a nyelvi eszközök használata alapvetően megpróbál publicisztikai jelleget ölteni, azaz közöl, tudósít egy eseményről, mozzanatról, élethelyzetről, némi bulváros "fennköltséget" keverve az álobjektivitásba. A Horthy-korszak hírlapi kínálatában az ilyesmi a "társasági hírek" rovatban jelent meg, a "földbirtokos és szíve választottja így ünnepli a boldogító igen évfordulóját", félkövérrel szedett, kétsoros cím alatt. Korunkban és országunkban odáig süllyedt a tömegközlés színvonala, hogy ez a fenti mondat egy magát normális újságnak képzelő "napilapban" jelent meg a valódinak beállított hírek között Várkonyi Andrea megmutatta, mit kapott Mészáros Lőrinctől az 52. házassági hónapfordulójukra címmel. Holott  miről van szó? Egy fent már röviden jellemzett köztörvényes bűnöző, akinek a kártételét csak a legócskább gazemberek mércéjével lehet mérni, valamely alkalomból hihetetlenül ízléstelen, piros-fehér-zöld virágcsokrot vett egy viszolyogtató erkölcsű, az emberi társadalomból messzire száműzendő, a női nemet undorítóan bemocskoló lénynek. Tessék mondani, mekkora ennek a bulvárhír értéke? Miféle szennylap az, amelyik hivatva érzi magát ennek a közlésére?

Már csak egy kérdés maradt. Fentiek megérdemelnek akkora figyelmet, amekkorát én most rájuk szántam e hosszadalmas eszmefuttatással? Első pillantásra egy fenét. 

Dehát időről időre le kell írnia valakinek, hogy a szónak jelentése van. Akkor is, ha ezzel egyre kevesebben törődnek, ha éppen ennek következtében ezt a jelentést azért sem tartják fontosnak, mert nem értik. Hogy az avatatlan lelkiismeret múló és színehagyott látszatát semmiképpen nem nevezzük üzletembernek. Még gúnyos szándékkal sem.

P.S.: Most jut eszembe, azért van itt még egy kérdés: a másik dermesztően buta alak, akinek a pénzét a gazellaarcú gázszerelő néhány éve látványosan elkezdte szórni, vajon miért tűri ezt a pazarlást? Jó, a rabolt ezermilliárdokból bőven telik rá, de akkor is, egy ilyen primitív parasztproli két forintot sem ad ki szívesen, nemhogy jachtokra meg óceániai utazásokra elherdált milliárdokat... Elképzelem a reszkető, kezét tördelő gázszerelőt, amikor az első százmilliókat vette ki nagy barátjának a kajmánszigeteki bankjából, amint próbálja felfogni viszolyogtató erkölcsű kis feleségének a kérdését: mit gondolsz, merne megmukkanni, mikor közlöm vele, hogy másnap tele lesz a hazai és a világsajtó az ő gazdagságának a részleteivel? Mit gondolsz, ő nem nyomoztatta le az esküvőnk előtt azokat az elzárt írásokat, amik a világlapok trezorjaiban várnak arra, hogy én felszabadítsam a titkosítást?...