Pokolba a fekélyes, nyavalyás bandával

Kérem szépen, szóljanak valami értelmes jogásznak, hogy perelje be és gyorsított eljárással villámgyorsan ítéltesse el a közpénzvagyon bűnszövetkezetben elkövetett folyamatos lopásáért, a magyar állampolgárok életminőségének különös kegyetlenséggel való rontásáért ezt a végtelenül ostoba, kártékony, beteges önmutogató két ócska bandát, a kutyapárt nevűt meg a déká betűszót használót, és érje el, hogy a közügyektől örökre eltiltsák őket, és minimum egy évre vizsgálati fogságban maradjanak, de legalább április 12-éig. Tényleg elképesztő az a megátalkodottan bornírt, minden emberre veszélyes viselkedés, amit ezek az ócska léhűtők gyakorolhatnak. Tűnjenek már el a jó büdös fenébe!

A Rigó Mari

Ezt a képet csak azért teszem ide, mert nem valószínű, hogy másképp nyilvánosságra kerül. Pedig úgy igazságos, hogy a sok öregkori fotó után ez is itt legyen, bár nem a legjobb minőségű, azért látszik: a két tenyér alatt az a kihajtott fehér gallérú a Mari, ő volt a legszebb lány az iskolában, közel 180 centis, akkor úgy mondták, "királynői termetű", szőke, barna szemű - egyszóval nagyon szép, na. Ahol és amikor a kép készült, az az Apáczai gimnázium történetének egy ritka pillanata, ebben az időben még nem volt ugyanis koedukáció, a lányok másik emeletre jártak, másik kapun mentek is be az épületbe, itt mégis együtt vagyunk, a IV. E és a IV. A. Utóbbi az az osztály, ahová én jártam, az az alak ott egy szál virággal a kezében én vagyok. Hosszú ideig ment a találgatás, mi közünk van egymáshoz Marival, elég - hogyan is mondjam - különös státuszunk volt az iskolában, ami a másik nemhez való viszonyunkat illeti, piszok dolog talán, de mindketten ajzottuk is a kíváncsiságot (a fényképen megörökített jelenet is egy ilyen "polgárpukkasztás"), hol Mari várt engem a Cukor utcai kapunál, hol én őt a Prohászka Ottokár utcainál (ez ma Papnövelde vagy mi a fene), együtt is mentünk el, de így 65 év után már beismerhetem, nem volt közünk egymáshoz, ő valami  vőlegényszerűséggel járt, én meg nehezen tudtam elképzelni magam hosszú ideig tartó kapcsolatban... Kis idővel később Mari vágó lett a Magyar Televízióban, én meg operatőr ugyanott, ő a hajdani Tőzsdepalota negyedik emeletén dolgozott, olykor fölmentem hozzá, amikor általam operált filmet vágott, ez elég volt ahhoz, hogy ott is összeadjanak minket. Ott is alaptalanul.

Most olvastam, hogy meghalt. Nyolcvanhárom éves volt. Az itt látható kép a két osztály közös kirándulásán készült...

A történelem tényleg ismétli?

 

Az idei választáson 168 párt indul. Ezt most olvastam. Ez pontosan 168-cal több a szükségesnél. Csak a rend kedvéért írom ide, hátha van olyan az olvasók között, aki még nem foglalkozott a gondolattal sem, egyszerűen természetesnek tekinti a politikai pártok létét: azokat mi fizetjük. A legkisebbektől a legnagyobbakig nagyon sokszáz milliárd forintunkba kerülnek anélkül, hogy megkérdeznének minket, akarjuk-e fizetni a „kampánytámogatásukat”, „a központi költségvetésből juttatott támogatásukat” és egyéb „költségeiket”, amiket az utolsó fillérig azért fizetünk, hogy minél több aljassággal traktálhassák a népet, jórészét pedig azért, mert azt akarják elérni, hogy „igazi” pártok lehessenek – ha nem sikerül, hát istenem. Itt van például ennek az ápolatlan, szakadt alaknak a „pártja”, a kétfarkú, ami most ismét „elindul” a választáson. Pontosan lehet tudni, mi lesz az eredménye ennek az „indulásnak”, azt is, mennyibe kerül nekünk ennek az ostoba bandának a kísérlete, hogy elősegítsék a jelenleg regnáló rablógyilkosok további országrombolását. Meg aztán van még ez a „baloldaliságot” rikácsoló pénznyelő… na itt álljunk meg egy pillanatra.

Hadd ajánljak a figyelmükbe néhány megfontolásra érdemes, talán nem is egyszerűen eldönthető kérdést. Például: nem érzik-e bosszantó anakronizmusnak a baloldaliság állandó hangoztatását? Az 1789-es francia forradalom óta, azaz majd’ 240 éve ülnek neki különféle felkészültségű emberek, hogy a baloldal-jobboldal szellemi székrekedést okozó definícióját próbálják halántékukon kidagadó erekkel leírni – szerintem totálisan sikertelenül. A történelemtudomány ezerszer megunt leírása szerint a Konvent üléstermében az elnöktől balra ülők voltak a régi rend ellenségei, a másik oldalon meg a hívei, a változatlanság akarói. Másképp meghatározva az oldalakat, a baloldalon ültek a néhány hónappal, egy-két évvel későbbi tömeggyilkosságok elkövetői, a jobboldalon meg az indulatok kiváltói, ezúttal éppen az áldozatok. A baloldaliak kezdték Vendée megyében pusztítani a tárgyalni, kiegyezni kívánó parasztokat, aztán onnan indulva végig söpörtek az országon, a vidékiek százezreit ölték meg, azokat, akik nem értettek egyet a „köztársaságiakkal”, azaz a jakobinus terrorral. Majd ugyanez a baloldal kiizzadta magából a világtörténelem egyik legundorítóbb népirtóját, milliók gyilkosát, a Napóleon nevű korzikait, akinek csak a saját hadseregében egymillióan haltak meg, akit a világ történészei a jelenkorig dicsőítenek, amiért lerohanta Európát, Afrikát és elindult Ázsia felé is – lényegében nem tett mást, mint 20. századi követője és kollégája, Adolf Hitler… Az elnöktől jobbra ülők meg ragaszkodtak az ancien régime minden embernyomorító hagyományához, halálra ítélve ezzel önmagukat és az általuk állati sorba lökött, tehetetlen híveket, felszítva örököseik, a későbbi „történelmi jobboldal” acsarkodó bosszúvágyát. Valamiféle ficamos logikai bukfenc következtében a fiókok gyártói hosszú ideje a progresszivitás megtestesítőjének képzelik a baloldaliságot, azaz azt a magatartásformát, ami kíméletlenül lerombol mindent, ami volt, a saját fékezhetetlen hatalomvágyát forradalomnak magasztalja, ezáltal valami dicsőségesen nagyszerű tevékenységnek manifesztálva a forradalmakat, az embertömegek halálát okozó, korlátozatlan indulatokból fakadó gyilkosságsorozatokat, amiknek eredményeként elpusztul minden, elsősorban az, ami megtartandó érték volt.  És a maradi kártékonyság címkét ragasztják a jobboldaliság eszméjét tartalmazó fiókra – utóbbi kevésbé alaptalan, mint a jóságos, csupa báj baloldal. Körülnézek a Földön, és nem látom ennek a kiváló baloldalnak a jótéteményeit. Látom az NDK-t a nyugati civilizáció oldalán hagyott NSzK mellett, meg a fasisztakommunizmus többi országát, a Szovjetunió alá rendelt többi aljas diktatúrát. Ez volna a baloldal? Ha ez nem, akkor hol keressük? Netán az amerikai demokratáknál? Akik képtelenek megértetni a sokmilliónyi fehérbőrű bevándorlóval, hogy a rabszolgaságot több, mint 200 éve törvény tiltja, és a sötétbőrű ember semmivel sem alábbvaló, mint a fehér rasszhoz tartozó, ennélfogva nem szabadon agyonverhető és lelőhető. Esetleg Kínában? Észak-Koreában vagy a jelenlegi Oroszországban? Hol van a baloldal nagyszerűsége? Mitterand Franciaországában? Mi teszi különbbé azt a kormányzást Kohl Németországának vezetésétől?... Az a progresszió, amit a „baloldal” a magáénak vél, soha nem volt más, mint a „jobboldalinak” nevezett kormányzás, ha ezek a rendszerek azoknak a boldogulását, a jogait tartották elsődlegesnek, akik például a nevezett országokban éltek. A baloldal ideológusai pontosan azt a fals és kártékony ostobaságot követik el, amit a kereszténység fölkentjei: azt képzelik, hogy a „baloldali” érzelmű ember a jó, a segítőkész, aki tekintettel van a másik emberre, mint ahogyan a keresztény ember is különb a más vallásúnál, de különösen a vallástalanoknál, mert a keresztény ember azt tartja magáról, hogy ő – mert keresztény – igazságos, emberséges, önzetlen, türelmes, sosem hazudik, sosem ingerült, valamint megértő és segít az elesetteken. Sajnálattal kell közölnöm, hogy fentiek emberi tulajdonságok, nem szükséges hozzá sem baloldalinak, sem kereszténynek lenni. Sőt.

Aztán itt van még az a kérdés, miért is feltétlenül szükséges egy baloldali párt részvétele a magyarországi közéletben? Kik azok, akiket egy baloldali párt nem akar „magukra hagyni”? Akik soha nem szavaznának a Tiszára? Úgy is kérdezhetném, kik azok az iszonyatosan ostoba, szűkült látókörű kriptofasiszták, akik majd éjszaka félni fognak egyedül az ő baloldali pártjuk kiterjesztett szárnyainak oltalma nélkül, ha az nem indulna el a választáson, hogy ők reszketve a boldogságtól elrohanhassanak rájuk szavazni, garantálva ezáltal egy valódi fasiszta banda újabb győzelmét? Ez volna a fent körvonalazott magyar baloldal?

Nem kellene lassan tudomásul venni, hogy Magyarország egy igazi jobboldali ország, az volt az egész történelme során egy pillanatnyi szünet nélkül, a jobboldaliság összes baromi jellemzőjét döngő léptekkel, fölvetett fejjel magáénak tudva, minden egyes megnyilvánulásával a világ tudomására hozva? Sem a Rákóczi "szabadságharcban", sem a nép akaratának ellenében kierőltetett 48-ban, sem 56-ban nem volt egy szikrányi "baloldaliság". Ma sem történik más, mint ennek a bornírt jobboldaliságnak az egyenes folytatása, mostanában valamivel mélyebbre süppedve a rossz szagú ingoványban. Ide tetszik kívánni azt a bizonytalan minőségű baloldaliságot? Megismételve ezzel azt a gazságot, amit egyszer már 1956-ban elkövetett ez a nyavalyás „politikai osztály”, az akkori dicsőséges baloldal? Ha esetleg nem emlékeznének rá, felidézem a lényegesebb mozzanatokat: egy volt „kommunista”, bizonyos Nagy Imre, rájött arra, amire most egy volt fideszes, hogy az általuk korábban szolgált rendszer nem olyan, amilyennek egy valamilyen módon tisztességes ember elképzeli. Azt most hagyjuk, miért olyan későn jöttek rá mindketten, hogyan voltak képesek egy romlott, undorító ideológiát a magukévá tenni, de hogy egy filmklasszikus utolsó mondatát idézzem, „senki sem tökéletes” (nobody is perfect, mondja Osgood szerepében Joe E. Brown a Van aki forrón szeretiben). A jeles baloldali Kádár a nevét és örök hűségét adta a szovjet csapatok inváziójához, megsemmisítve ezáltal egy emberibb rend bevezetését és egy embert, aki talán képes lett volna működtetni ezt a rendszert. A mai „baloldal”, ez a nevetséges, eléggé gusztustalan és nagyon ostoba banda valami hasonlóra készül: nem a szovjet csapatokat hívja be, itt van neki helyben a rombolás garanciája, a regnáló állampárt, élén a primitív despotával, további uralkodásának elősegítéséhez nem kell egyéb, mint indulni a választáson – elvágva ezáltal egy másik embert a bizonyítás lehetőségétől. Nagy Imréről soha nem fogjuk megtudni, mit tett volna ezzel az országgal…

Historia iteratur.

Az egyházügyről

Ezt az alábbi mondatot a minap másoltam ide, nem emlékszem az illető nevére, aki ezt kieresztette magából. A jellemtelenség egyik megnyilvánulási formája az a viselkedés, ami köszönet és lojalitás helyett fröcsögni kezd a segítő befogadóról. Természetesen itt is vannak nagyságrendi különbségek, mint például egy falusi budi és egy világháborús latrina között. A hajdani Soros-ösztöndíjas, aki a szó szoros értelmében az életét köszönheti Soros Györgynek, ő a latrina. Ez a kis tiszás budi csak nagyon büdös, de voltaképpen ártalmatlan, ez büszkélkedett az alábbi mondattal: 

„Egymagam alkottam meg a Tisza egyházügyi programtervét..."

Egy ilyen programterv "megalkotása" nem lehetett különösebben megerőltető. Ha történetesen engem kérnek meg erre a "megalkotásra", elég gyorsan elkészülök vele: néhányszáz évvel ezelőtt, a felvilágosodás korának egyik legszebb, gyakorlatban azonnal alkalmazandó elve a szekularizáció volt, azaz a szétválasztás, egyház és állam egymástól való függetlenségének manifesztációja. A Tisza nevű formáció vélhetőleg és remélhetőleg Magyarország kormányát fogja adni, az állam megtestesítőjét. Mint ilyennek, az égvilágon semmi köze nem lesz semmiféle egyházhoz, és mint ilyennek, az égvilágon semmiféle programja nincs az egyházak működését illetően. Olyan függetlenek lesznek egymástól, ami a különben kényes és többnyire árnyalt fogalom, a függetlenség tökéletes példája gyanánt hirdethető - a magyar államtól az egyház azt csinál, amit akar, élhet a hívek adományaiból vagy elszegényedve megszűnhet, a szabadsága úgyszólván végtelen. Egy bizonyos: az állam semmi módon nem szól bele az egyházak működésébe, amíg azok tartják magukat a törvények előírásaihoz. Azaz például fizetik az adót, mint minden más szervezet, de különben az állam pénzt nem fogad el az egyházaktól. Persze nem is ad. Egyetlen fillért sem. Iványi Gábortól azonnal átveszi az ő közösségét, minthogy a szegények és elesettek gyámolítása természetesen állami feladat, mely funkcióhoz az égvilágon semmi köze nincs semmiféle vallásosságnak és semmiféle felekezetnek, Iványi Gábort természetesen hálás köszönetének nyilvánítása mellett felkéri a szervezet további vezetésére, azzal a kikötéssel, hogy a működtetésben említés, utalás sem tétetik semmiféle vallási elméletre. A nemzeti kultúra részét képező épületek karbantartása természetesen ezentúl is az állam feladata, ahogyan eddig is az állam adta a pénzt az egyházak melldöngetéséhez. Az egyházaknak természetesen ehhez semmi köze nincs...

Nagyjából ennyi az "egyházügyi programterv". 

A bűn az bűn marad

Elmondom, leírom ezredszer: bocsánatot kérni akkor helyénvaló (és esetleg elfogadható, megbocsátással nyugtázható), ha valaki valakinek véletlenül a lábára lép, vagy a tömegben véletlenül meglöki. Ugyanezen tettek szándékos elkövetéséért már fölösleges bocsánatot kérni. Nem megbocsátható ugyanis.

Az összes többi, szándékosan elkövetett ártásért bocsánatot kérni arcátlanság, én - amilyen indulatos vagyok - pusztán a bocsánatkérés aktusáért húznék le egy akkorát, hogy az sokáig emlékezetes maradjon. A tettről akkor még nem beszéltem.

P.S.: Lázár Jánosnak a vécépucoló cigányokról szóló aljassága után - ha képes egyáltalán a fenti, egyszerű mondatokat megérteni (alkalmazni nem szükséges, ahhoz legalább egy náci sturmführer erkölcsi érzékének a szintje volna szükséges)

Szó, szó, szó

2021 szeptemberében házasodott össze Várkonyi Andrea és Mészáros Lőrinc – ennek immár lassan négy és fél éve, az üzletember azonban máig örömmel lepi meg feleségét a jeles alkalmakon.

Tetszik látni rögtön, első pillantásra, mi a baj ezzel a mondattal? Segítek. Egy szemantikai és egy stilisztikai... na hogy is mondjam - ezek nem hibák, hanem kártékony, ostoba otrombaságok, nevezzük talán rontásnak vagy zavarosfejűségnek. Az okozott kár lassan felmérhetetlenné nehezedik, ahogyan a magyar újságírásnak becézett iszonyatos és általános dilettantizmus beleeszi magát az ország népének hasonlóképpen romló tudatállapotába. A szemantikai, azaz jelentéstani bődület: az "üzletember". A szótól különben is viszolygok, van benne valami csirkefogást magába foglaló pejoráció, nekem finoman szólva gyanús alak az, akinek ez a foglalkozása, olyan ködös sumák, miért nem mondja meg tisztességesen, mi a munkája, ha egyszer azt kérdezik. Dehát úgy látszik, van olyan beszédhelyzet, amiben még ez a sipista fogalom is túlságosan elegánsnak minősíthető: midőn egy félanalfabéta, borzalmasan buta homo erectus-t neveznek "üzletembernek", aki nyilvánvalóan még azt sem képes felfogni, hogy amit tesz, az minimum 25 év fegyházzal büntetendő cselekedetsorozat, akit egy adekvát bírósági ítélet inkább a gyengeelméjűek közé küldene reménytelen kimenetelű kényszer gyógykezelésre, mint börtönbe. Üzletember...

A stilisztikai, azaz a nyelvi kifejezésmódokat tárgyaló tudományág ellen elkövetett merénylet maga az egész mondat. A stílus, azaz a nyelvi eszközök használata alapvetően megpróbál publicisztikai jelleget ölteni, azaz közöl, tudósít egy eseményről, mozzanatról, élethelyzetről, némi bulváros "fennköltséget" keverve az álobjektivitásba. A Horthy-korszak hírlapi kínálatában az ilyesmi a "társasági hírek" rovatban jelent meg, a "földbirtokos és szíve választottja így ünnepli a boldogító igen évfordulóját", félkövérrel szedett, kétsoros cím alatt. Korunkban és országunkban odáig süllyedt a tömegközlés színvonala, hogy ez a fenti mondat egy magát normális újságnak képzelő "napilapban" jelent meg a valódinak beállított hírek között Várkonyi Andrea megmutatta, mit kapott Mészáros Lőrinctől az 52. házassági hónapfordulójukra címmel. Holott  miről van szó? Egy fent már röviden jellemzett köztörvényes bűnöző, akinek a kártételét csak a legócskább gazemberek mércéjével lehet mérni, valamely alkalomból hihetetlenül ízléstelen, piros-fehér-zöld virágcsokrot vett egy viszolyogtató erkölcsű, az emberi társadalomból messzire száműzendő, a női nemet undorítóan bemocskoló lénynek. Tessék mondani, mekkora ennek a bulvárhír értéke? Miféle szennylap az, amelyik hivatva érzi magát ennek a közlésére?

Már csak egy kérdés maradt. Fentiek megérdemelnek akkora figyelmet, amekkorát én most rájuk szántam e hosszadalmas eszmefuttatással? Első pillantásra egy fenét. 

Dehát időről időre le kell írnia valakinek, hogy a szónak jelentése van. Akkor is, ha ezzel egyre kevesebben törődnek, ha éppen ennek következtében ezt a jelentést azért sem tartják fontosnak, mert nem értik. Hogy az avatatlan lelkiismeret múló és színehagyott látszatát semmiképpen nem nevezzük üzletembernek. Még gúnyos szándékkal sem.

P.S.: Most jut eszembe, azért van itt még egy kérdés: a másik dermesztően buta alak, akinek a pénzét a gazellaarcú gázszerelő néhány éve látványosan elkezdte szórni, vajon miért tűri ezt a pazarlást? Jó, a rabolt ezermilliárdokból bőven telik rá, de akkor is, egy ilyen primitív parasztproli két forintot sem ad ki szívesen, nemhogy jachtokra meg óceániai utazásokra elherdált milliárdokat... Elképzelem a reszkető, kezét tördelő gázszerelőt, amikor az első százmilliókat vette ki nagy barátjának a kajmánszigeteki bankjából, amint próbálja felfogni viszolyogtató erkölcsű kis feleségének a kérdését: mit gondolsz, merne megmukkanni, mikor közlöm vele, hogy másnap tele lesz a hazai és a világsajtó az ő gazdagságának a részleteivel? Mit gondolsz, ő nem nyomoztatta le az esküvőnk előtt azokat az elzárt írásokat, amik a világlapok trezorjaiban várnak arra, hogy én felszabadítsam a titkosítást?...

A kormányzás és az emberiesség ellen elkövetett bűnök

Kapitány István: A kormány sorozatos hibái lefele tartó spirálba taszították az országot

Impozáns a munkájáról szóló adatok sora, nyilvánvalóan a gazdasággal foglalkozók legjobbjai közé tartozik, a Tisza nem választhatott volna megfelelőbbet. Egy ilyen embertől kiváltképpen hervasztó a fenti mondat.

A hiba valamely tevékenység folytatása közben elkövetett tévedés, rontás, nem a cselekvéssorhoz illeszkedő tett. Hibát nem lehet általában elkövetni, csak egy meghatározott okkal egy meghatározott cél felé törekvés során, ami a favágástól az akadémiai disszertáció megírásáig terjed. Kapitány István nem mondja ki expressis verbis, de így is félreérthetetlen, hogy ő arról beszél, a kormány a kormányzás terén követett el sorozatos hibákat - Kapitány István nem az első, aki ezt a mondatot így mondja ki.

A kormány (nevezzük így, ha már a PC - azaz a "politikai korrektség", más néven az ostoba ferdítés, hazudozás - szabályai szerint ezt a konglomerátumot nem bűnszövetkezetnek definiáljuk, ami a pontos kifejezés volna) semmiféle hibát nem követett el a kormányzás terén, nem is tehetett semmi ilyesmit, minthogy soha egy pillanatig sem végzett efféle tevékenységet, soha egy pillanatig sem volt célja, hogy efféle tevékenységet végezzen. A "kormány" hibátlanul teljesítette a maga által maga elé tűzött feladatot: a magyar nemzetet, bővebben kifejtve a népet, államszervezetet, kultúrát, nyelvet kirabolta, erkölcsileg és jelentős részét effektíve legyilkolta, a magyar nemzet különben sem túlságosan magasra értékelt reputációját a maga szellemi színvonalának bűzös mocsarába süllyesztette, a magyar nyelvet beszélőket és magyar nevet viselőket kitette a környező világ megvetésének, hiánytalanul végig sértette a bétéká össze paragrafusát, olyan társadalmi, gazdasági és kulturális nihilbe taszította az országot, amilyet sem a nácizmus, sem annak variációja, a fasisztakommunizmus nem volt képes előállítani, igaz, nevezetteknek nem is volt célja fentiek teljesítése. A világtörténelemben ugyanis még soha nem fordult elő, hogy egy születési rendellenesség, egy szociokulturális torzulat eljusson olyan pozícióig, amelyből bosszút állhat egy egész népen. Az ilyen lények kitermelésében ezeréves hagyományaink vannak, a magyar történelem sorsfordító figurái valamennyien a legrosszabb minőségű szervesanyagból voltak összerakva, de olyan szerencsétlen tákolmányt, mint a jelen despotája, még Mary Shelley sem tudott kitalálni. Az öröklődés három meghatározó komponense, a genetika, az imprinting (bevésődés, rögzült minta) és a szociokulturális öröklődés (kíváncsiság, érdeklődés a világ még nem ismert dolgai iránt, az egymásra utaltság felismerése, az együttműködés kényszere) nyilván számtalan emberfélében (hominidae) alakul olyan kellemetlen eleggyé, ami az egyedet lényegében alkalmatlanná teszi bármiféle együttélésre. A sértődöttség, a gyűlölet és a bosszúvágy is nyilván számtalan emberféle példányban sűrűsödik időről időre kitörő indulattá. De mindez az exhibicionizmus, a féktelen hatalomvágy, a gyilkolás ösztönének kötőanyagával összegyúrva már sokkal ritkább, és egy többé-kevésbé egészséges társadalomban olyan mértékig feltűnő, hogy ez a tulajdonságkonjunkció idejében életfogytiglani fegyházba juttatja az effajta alanyt, és semmi esetre sem a miniszterelnöki hivatalba. Az már szinte természetes, hogy amikor egy ezeréves nyomorban tartott, szánalmasan vergődő nép kitermeli magából ezt a képletet, az vonzza magához a hasonlóan rossz minőséget, a rogán-, szíjjártó-, kövér-, lázárféle primitív ócskaságokat, és ez a hitványságlerakat maga alá rondítja a fent leírt produktumot.

Az viszont nem természetes, ha ezt bárki a "kormányzás" címszó alatt említi. Attól félek, hogy amíg nem tisztázzuk ezeknek a fogalmaknak a jelentését, addig a következmények sem adekvát módon illeszkednek az elkövetett tettekhez. Egészen más büntetőjogi következményei lehetnek ugyanis egy "hibás kormányzásnak", mint annak a borzalmas rombolásnak, amit egy bűnszövetség szervezetten követett el harminchét-harmincnyolc év alatt, de különös kegyetlenséggel a legutóbbi tizenhat évben.

Talán nem mindenki számára világos, ezért ideírom: az április 12. után következő bármiféle változás alapja nem a gazdaság, az iskola- és egészségügy rendbehozása, hanem az azonnal elindított büntetőügyek nyomán kiszabott tényleges életfogytiglani fegyházak száma. Az említett változásokat kizárólag egy hiteles kormány lehet képes megvalósítani, a hitelesség fundamentuma pedig annak az elvnek a manifesztációja, hogy minden tettnek van valamilyen következménye, ennélfogva minden bűnnek kell hogy legyen büntetése. Ennek a meghirdetése pedig elsősorban néhány kitüntető pozíció felelőssége: a fent nevezett Kapitány Istváné például, Magyar Péter, Hegedűs Zsolt és a még meg nem nevezett oktatásügyi- és igazságügyi miniszter mellett.