Ön négy éve képtelen elfogadni a szuverén magyar kormány és a magyar emberek álláspontját az orosz-ukrán háborúról.
Ön négy éve azon dolgozik, hogy Magyarországot belekényszerítse az Önök és Oroszország közötti háborúba. Ön az elmúlt négy évben megkapta ehhez Brüsszel támogatását, és megnyerte magának a magyar ellenzéket is.
Azt is látjuk, hogy Ön, Brüsszel és a magyar ellenzék összehangolt lépéseket tesz, hogy hatalomra juttasson egy ukránbarát kormányt Magyarországon.
Ön az elmúlt napokban elzárta a Magyarország energiaellátásában kulcsfontosságú Barátság kőolajvezetéket.
Az Ön lépései Magyarország érdekeivel ellentétesek, és a magyar családok biztonságos és megfizethető árú energiaellátását veszélybe sodorják.
Mi, magyarok, nem tehetünk arról, hogy Ukrajna ilyen helyzetbe került. Sajnáljuk az ukrán népet, de nem kívánunk részt venni a háborúban. Nem akarjuk finanszírozni a harcokat és nem akarunk többet fizetni az energiáért.
Felszólítom, hogy azonnal nyissa meg a Barátság kőolajvezetéket, és tartózkodjon a Magyarország energiabiztonsága elleni további támadásoktól!
Budapest, 2026. február 26
„Barátom! – Engedd meg e megszólitást azon mult emlékének nevében, mely a hosszu számkivetés keservei, a hazafi bánat és családi bu minden sulya alatt előttem mindig szent maradt.
Mi nemcsak elvrokonok, de barátok is valánk, a szó nemesebb értelmében férfikorunk szebb szakán keresztül, midőn még egy irányban haladtunk a hazafiui kötelesség ösvényén.
Együtt állottunk őrt a nemzet jogai mellett az 1848-ki válság előestéjén, midőn mint minisztertársak közegyetértéssel megköveteltük a bécsi udvartól s kormánytól, hogy »hazánknak törvényes önállása és szabadsága minden tekintetében, a pénz- és hadügyek önálló, független és minden idegen avatkozástól ment kormányzatát is világosan oda értve, nyiltan elismerve és megóva legyen«.
És együtt izentük meg e jogszerü követelés folytán a bécsi kormánynak, hogy: »az összes nemzettel egyetértőleg változhatlanul el vagyunk határozva, a magyar nemzetnek önállásából semmi áron egy hajszálnyit sem engedni, s a szövetséges barátságra hasonló barátsággal, ellenzékeskedésre jogszerü visszatorlással felelni.«
A percz csakhamar elkövetkezett, midőn választanunk kellett, ha beváltsuk-e a jogszerü visszatorlás változhatlannak nyilatkoztatott határozatát, vagy védtelenül fogadjuk a halálos csapást mit az önkény hazánk nemzeti s állami életére mért.
Te, mert nem biztál nemzetünk erejében, a visszavonulást választottad.
Én azok soraiba állottam, kik istenben, jogaikban s önmagukba bizva, az ellenséges megtámadásra jogszerü visszatorlással feleltek, miként ezt együtt, a nemzet nevében, a hatalomnak megizentük volt.
Nem dicstelen a lap, melyet a magyar nemzet ez elhatározás folytán a történelem könyvébe igtatott.
… nemzetünk életrevalóságának amaz óriási revelatiója [megnyilatkozása] – melynél a sikerhez csak egy kissé több kitartás hiányzott – annyit mindenesetre eredményeze, hogy ugy a hatalmak politikájában, mint a népek érzelmeiben, a magyar nemzet, még bukásában is, azon önczélu életerős tényezők közé lőn sorolva, melyekkel az európai történelem progressusában számolni lehet, számolni kell, s melyeknek a történelem logikája jövendőt igér, ha csak a história önálló tényezői sorából öngyilkos kézzel maguk magukat ki nem törlik.
Nagy vivmány ez, barátom, melyet feladni bün! S a nemzet, mely oly körülmények közt is képes volt ez állást kivivni, annyit legalább megérdemel, hogy önállásának megvédése s jogainak valósitása körül ereje iránt ne essenek kétségbe vezérei.
A mint akkor e válság perczében elváltak utaink, elválva maradtak tizenkilencz hosszu éven át mind e mai napig.
Nekem hontalan bujdosás jutott osztályrészemül: – neked a nemzet tiszteletétől s a tényező elemek többségének bizalmától környezett vezéri szerep. De jutottak e vezéri szereppel osztályrészedül nagy kötelességek is és roppant felelősség.
Elvált utainkon kiindulási pontunk s utunk iránya különbözik, csaknem – mondhatnám – ellenkezik.
De nem mondhatod, hogy utadban állottam: nem mondhatod, hogy nehézségeket iparkodtam elédbe görditeni vagy számvetésidet megzavarni.
… Most szólok, és hozzád és nyiltan szólok, mert ugy látom – s az évek és szenvedések terhe alatt meghiggadt itélet tekintetével látom ugy, – hogy nemzetünk a jogfeladások sikamlós meredélyén veszélybe, többe mint veszélybe, halálba sodortatik.
Midőn 1861-ben felirataidat olvasám, melyek nevedre annyi dicsfényt özönlöttek, megnyugtatást kerestem s találtam a gondolatban, hogy a nemzet önállásából s alkotmányos jogaiból, miket nem kevesb férfiassággal mint bölcsességgel világosságba helyezél, nem fogsz engedni egy hajszálnyit is semmi áron.
Mert olyannak ismertelek, ki mérséklettel szab határt kivánalmainak, komolyan megfontolva, a mit követel; de a joghoz, melyet igy megfontolva követelt, tántorithatlanul ragaszkodik.
Engem – ki bizonyos tapasztalatokban az ellentéteket kiengesztelhetleneknek itélem – nem elégitett ki a határ, melyet kitüztél; de meg tudtam fogni, hogy, ha nemzetünk vezérleted alatt békés uton eljut azon határhoz, lesz oka többet, nagy szenvedések árán, nem merényleni; ha pedig el nem jut, nyitva maradónak hittem a tért a jövendő számára, mert nem lesz semmi jog feláldozva. – Pedig magad mondád s helyesen mondád: hogy a jogot, melyet az erőszak elveszen, vissza lehet szerezni, s veszve csak az van, a miről a nemzet maga lemondott.
Nem vélek hibázni, midőn állitom, hogy azon nagy, azon példátlan befolyás, melyet a nemzet határozataira gyakorolsz, azon álláspont következése, melyet 1861-ben választottál. S nem vélek hibázni, midőn állitom, hogy a roppant erkölcsi hatalomnak, mely kezeidben van, kulcsa abban fekszik, hogy a romlatlan nép ösztönszerüsége Téged, a nemzeti jogok békés uton visszaszerzésének terén vezérét, még mindig az 1861-ki jogalapon vél állani.
Pedig már régen nem állasz ott. A jogvisszaszerzés álláspontjáról a jogfeláldozás sikamlós terére jutottál… mi marad még feladni való a nemzet önállásából? mi marad még feladni való mindazon jogokból, melyek az alkotmányos állami élet lényegét s biztositékait képezik, s melyek hazánk sajátos helyzetében még nagyobb beccsel birnak, mint oly országokban birhatnának, melyeknek fejedelme nem más országoknak is uralkodója, melyek tehát nincsenek azon veszélynek kitéve, hogy idegen érdekeknek eszközeivé sülyesztessenek?
Éppen most látom a hirlapokból a minisztérium által f. hó 18-ikán előterjesztett törvényjavaslatot.
Végig futom elmémben az ezen javaslatok elseje által törvényesitendő közösügyi munkálatot, mely hazánkat állami állásából kétségtelenül kivetkőzteti s az osztrák birodalommal egy államtestületté összeforrasztja.
… A magyar hadsereg az osztrák birodalmi hadsereg kiegészitő részévé decretáltatik, s annak nemcsak szervezete s vezénylete, de még alkalmazása is a magyar miniszteri felelősség alul elvonatik, és a magyar országgyülésnek nem felelős birodalmi kormány rendelkezése alá bocsáttatik.
A hadi költségvetés megvizsgálásának s megszavazásának joga a magyar országgyüléstől elvonatik s a birodalommal közös delegatiókra ruháztatik át, s így idegen avatkozásnak, szavazásnak, határozásnak vettetik alá.
Ez által elveszti nemzetünk az alkotmányos állami élet legfőbb, legpratikusabb életbiztositékát. Elveszti azon tehetségét, hogy a népekre annyi szerencsétlenséget áraztható háborujogot saját nemzeti érdekei szempontjából önállólag fékezhesse vagy a nemzetközi viszonyokat ellenőrizhesse.
A közösügyi munkálatnak egyéb, nemcsak a nemzet állami életére s önállására, de még anyagi felvirágozhatására is sérelmes intézkedéseit nem is emlitve, maga ezen két tény elég arra, miszerint tagadni ne lehessen, hogy Magyarország mindazon magasabb attributumokból [meghatározó tulajdonságaiból] kivetkőztetik, melyek egy országnak állami typust adnak; hogy a legfontosabb ügyekben idegen avatkozástól menten, önállólag nem intézkedhetve, idegen érdekek vontató kötelére akasztatik; hogy a nagyon alárendelt szerepre kárhoztatott magyar miniszterium többé teljességgel nem független, s hogy ezen jogfeladások mellett a magyar országgyülés alig lehet egyéb, mint egy megszaporitott megyegyülés.
Ezek annyira világos – és semmi legistikus okoskodás által el nem vitatható – tények, hogy sérteni vélnélek, ha csak fel is tenném, hogy a te érett bölcsességed és hazafiui érzeted magának ezen jogfeladások hordereje iránt illusiót csinál.
Hanem te – fájdalom – nem bizol a nemzet erejében, s azzal vigasztalva magadat, hogy az élet és a körülmények enyhiteni fogják a következményeket, elfogadod a jogfeláldozásokat, miszerint meg mentsed, a mit megmenthetőnek vélsz, mert politikád tengelye a körül forog, hogy »el kell fogadni, a mi kivihető, miután többet elérni nem lehet«.
De éppen ez az, a mi ellen ugy a jog mint a politika nevében tiltakoznom kell.
Ily szempontból vetni koczkát a nemzet sorsa felett hiba is, de nem is szabad.
Nemzetnek lehet elnyomást türnie, de jogai valósitásának reménye iránt semmi körülmények közt nem szabad kétségbe esnie, s azért, mert valamely jogát nyomban nem képes valósitani, nem szabad arról önként, örök időkre lemondani….
Én, ki nemzeteknél uralkodóik irányában a jogfeladást soha sem tartom sem szabadnak, sem kénytelenségnek, igyekeztem magamat mennyire embertől kitelhetik, a Te álláspontodba belegondolni, s a vélt kénytelenségnek még csak árnyékát sem vagyok képes fölfedezni; hanem látom azt, hogy a magyar nemzet éppen azon perczet választja kétségbe esni állami jogainak teljes valósithatása felett, midőn minden nemzet, a nagy Angliától a kis Crétáig, érzi, hogy a kor szelleme, kor iránya s a politikai viszonyok a jogvisszaszerzésnek vagy a jogfejlesztésnek kedvezők.
Ilyenkor mond le Magyarország legbecsesebb állami jogairól és lemond oly módon, lemond, magát oly politikának eszközeül szegődtetve, mely szomszédainkat ugy nyugat mint kelet felé ellenségeinkké teszi; a nemzetiségi belkérdés kielégitő megoldását, a Horvátországgali kiegyezkedést lehetetleniti, s szemlátomást közelgő európai bonyodalmaknál hazánkat a vetélkedő ambitióknak czéltáblául tüzi ki.
És ha azt kérdem magamtól, mi hát az, a mit nemzetünk ennyi feláldozásért jutalmul kap? látom azt, hogy kapja az idegen érdekekérti katonáskodás kötelességének általánositását; ezer néhány száz millió forint államadósságot s vele az elviselhetlen tömérdek adók megörökitését, melyeknek ily viszonyok mellett még csak legcsekélyebb enyhitésére sem lehet gondolni.
És hogy a pohár csordultig teljék, látom azt, hogy a miniszterium által előterjesztett törvényjavaslatok még ama nagy jogfeladások után fennmaradott gyöngyöcskéket is kitépik az 1848-ki törvényekből.
Hazánknak s éppen hazánknak alkotmányos biztositékokra nagyon is szüksége van. Hangosan kiáltja e szükséglet füleinkbe saját szomoru tapasztalásunk s negyedfél század történelmének intő szózata. Oda igtattuk egyik biztositékul a törvényekbe, hogy a költségvetés megállapitása nélkül az országgyülés el nem oszlattathatik. S a magyar királyi miniszterium ki akarja e biztositékot is a törvénykönyvből törültetni! És miért? azért, mert lehet eset, midőn e biztositék a hatalmat terjeszkedési vágyában genirozhatja [feszélyezheti].
Ott volt a nemzetőrség. A legártatlanabb institutio a világon, szemben a törvényt tisztelő hatalommal. Sőt a rendnek, a személy- és vagyon-biztonságnak legsikeresb őrje, mert azt magának a népnek oltalma alá helyezi. De van ezen institutio eszméjében valami, a mi fékül szolgálhat a hatalomnak, hogy ne merje tulfesziteni az önkénynyé fajulás hurját. S mert ez van benne, a miniszterium a nemzetőrséget el akarja törölni.
Én nem gondolom, hogy az országgyülésnek missiói közé tartozzék a hatalom utjából az önkénynyé fajulás akadályait elháritgatni. – Biztositékokra nem a hatalomnak van szüksége, hanem a népnek; s én nem gondolom, hogy az általános katonai kötelezettség, kapcsolatban a miniszteri felelősség alul elvont rendelkezés hatalmával, biztositék dolgában a nemzetőrségi institutiót mellőzhetővé tenné.
A törvény némi politikai jogokat ruházott a határőrvidéki lakosságra. A miniszterium – a helyett hogy, a mint jogszerü is, tanácsos is volna, e jogokat kifejleszthetné… eltörültetni inditványozza. És ezt épp akkor, midőn Horvátország, melylyel a kiegyezés annyira kivánatos, a határőrvidék politikai állásának biztositását még az inaugurale diploma [koronázási hitlevél] feltételei közé is igtatandónak véli!
Általában a miniszterium által előterjesztett törvényjavaslatok annyira ellenkeznek Magyarország állami életfeltételeivel; annyira összeütköznek azon politikai irányával, melyhez nemzetünk negyed fél századon át jó- s bal-szerencsében mindig tántorithatatlanul ragaszkodott, s melyhezi hüségének köszönheti nemzetünk, hogy még van; annyira ellentétben állnak a kornak, melyben élünk, irányával, az európai conjuncturának conjuncturák sugalmaival; horderejükben annyira veszélyesek s annyira nincsenek motiválva sem a szükség, sem a kénytelenség, sem az uralkodó-ház helyzete, sem a legegyszerübb politikai számtan kivánalmai által, miszerint nem győznék eléggé bámulni, hogy akadhat miniszterium, mely az előterjesztés felelősségét el meri vállalni, ha minden oda nem mutatna, hogy a Te egyetértésedtől s általad az országgyülési többség támogatásáról magát eleve biztositottnak tudja.
Lassan-lassan fellebben a fátyol a Bécscseli alkudozások titkairól. Ugy látszik, mind ez már kicsinált dolog, s az országgyülés csak arra van hivatva, hogy a bevégzett tényt registrálja.
De én e tényben a nemzet halálát látom; s mert ezt látom, kötelességemnek tartom megtörni hallgatásomat; nem a végett, hogy vitatkozzam, hanem hogy Isten, a Haza s az utókor nevében esdekelve felszólitsalak: Nézz körül magasb államférfiui tekintettel, s fontold meg a maradandó következéseket, melyek felé vezeted a hazát, melynek élni kellene, midőn a mi csontjaink már rég elporlottak; a Hazát, melyben nemcsak a jelen röppenő perczét, de a változhatlan multat s a közelgő jövőt is szeretnünk kell. – Ne vidd azon pontra a nemzetet, melyről többé a jövőnek nem lehet mestere!
Megőszültem a tapasztalásokban gazdag szenvedések iskolájában, az évek sulya s a bu és bánat alatt. Nem személyes érdek, nem ingerültség, nem fontoskodási viszketeg szól belőlem. Nekem személyemre nézve nincs semmi várni, nincs semmi kivánni valóm, sem a nemzettől, sem az élettől. De keblemben fiatal erélylyel él s fog élni halálomig a kötelesség érzete hazám iránt.
E kötelességérzet ösztönzött e felszólamlásra. Bocsásd meg azt a kutfő kedvéért, melyből eredett.
Ha a siker megnyugvását nem vihetném magammal siromba: hadd vihessem magammal legalább a reményt hazám jövendője iránt.
Ne vezesd hazánkat oly áldozatokra, melyek még a reménytől is megfosztanának!
Tudom, hogy a Cassandrák szerepe hálátlan szerep. De Te fontold meg, hogy Cassandrának igaza volt!”
P.S.: Ha netán valaki nem tudná, a magyar történelem egyetlen olyan időszaka kezdődött 1867-ben, amikor az ország elkezdett Európához tartozni, az akkori építésből-fejlődésből élünk a jelen pillanatig, az akkori 40 év alatt többet ért el ez a nép, mint előtte és utána összesen. A Kossuth-hoz hasonló "szélsőjobboldali" brigantik, az úgynevezett magyar arisztokrácia aljas, gerinctelen figurái addig piszkoskodtak, addig tépték a szájukat, hogy bosszút állnak 48-ért (ami persze az ő "szabadságharcuk" volt, a nép csak a vérét adta hozzá), amíg belevitték az országot az első világháborúba, mely cselekedetüknek az abszolút jogos büntetése Trianon lett... ennyit Kasszandra "igazáról".
