Keresés ebben a blogban

2021. október 20., szerda

Még mindig a jobboldaliságról

Valahol azt olvastam, hogy kellene egy nyelvész, mert a segélykérőnek (aki Kálmán Lászlóért kiált) bántja a fülét Márki-Zay beszédmodora. Nem tudja, miért.

Próbálok némi magyarázattal szolgálni, hátha mások is hasonló kérdésekkel küzdenek – én is így vagyok ezzel. Csak hát nekem mégis csak ez a szakmám. Jó volna Kálmán Lászlóval megbeszélni (annak idején a Pacsirta rádióban műsoron kívül órákig képesek voltunk ide-oda száguldozni mindenféle nyelvészeti finomságokkal), dehát Laci meghalt, és hiába veszekszem ezen az istennel, hiába nem értem, miért kellett ezt, nem fogja visszaadni. Úgyhogy most nélküle, egyedül kell valamit mondanom, méghozzá úgy, hogy Laci ne piruljon miattam.

Van persze ennek a kellemetlen érzésnek nyelvészeti alapfogalmakkal indokolható része, vegyük át ezeket gyorsan, bár szerintem nem ez az igazi baj. Ezek nyilvánvaló tények, fundamentumnak kellenek is.

Mindenekelőtt nézzük a szupraszegmentális elemeket. Ez a finom és előkelő kifejezés részint arra szolgál, hogy elijessze a nyelvészet iránt esetleg érdeklődőket, részint arra, hogy érthetetlenségével bizonyítsa, mennyivel magasabban állunk mi, e tudomány művelői a közönséges halandóknál (minden tudomány szakzsargonja ezeket a célokat szolgálja, pedig ez a homály is csak az einsteini tételt igazolja: ha egy hatévessel nem tudod megértetni, te magad sem érted). Ezek az elemek arra valók, hogy a beszédhez használt hangokra (azaz a megnyilvánulásaink alapját képező hangokra, előkelően szegmentumokra) ráhelyezve (azaz fölé építve, előkelően szupra) különféle effektusokkal színezze, tegye megkülönböztethetővé a beszélőt. Szupraszegmentum például a hangszín, a hang erőssége, a hangsúly, a tempó, a dallam, a ritmus, sőt az a hangtorzulat is, amit egyszerűen beszédhibának nevezünk. Gálvölgyi János és Sinkovits Imre, minden idők legkáprázatosabb paródiáinak készítői a szupraszegmentumokat hallották meg mindenkinél pontosabban, ezeket kielemezve építették rá a saját hangkészletükre, és az eredeti túlhangsúlyozásával nemcsak utánzást adtak, hanem karikatúrát is.

Márki-Zay mindenekelőtt hadar, azaz a beszédtempója eltér a magyar nyelvre jellemző sebességtől. A lélektan általános, sokévtizedes tapasztalatra hivatkozó megállapítása szerint a gyorsbeszédű ember figyelmetlen, kusza gondolkodású, ingerlékeny és nyugtalan, valamint makacs, érvekkel nehezen meggyőzhető, minthogy a másik ember mondatai közben már a magáéval készül rohanni, de mindenekelőtt törtető, csak a saját célját látó, azt minél hamarabb elérni kívánó.

Alanyunk hanglejtése is sajátos, a magyar ereszkedő mondatvégei helyett általában felemeli a dallamot, a hangerővel együtt, mint majd’ minden szónok, úgy kezd bele a mondatba, hogy közben leli meg a lényeget, azt ilyenformán a végére hagyja, ezért helyezi oda a hangsúlyt. A mi emberünk akkor is szónokol, amikor csöndes dialógust folytat. A réshangjai (s, sz, zs) ebből a tempóból fakadóan nyitottabbak a helyesen képzett hangoknál… és így tovább, ha nem bánják, nem mondom tovább, semmi értelme egy részletes elemzésnek, mert nem ez a baj. Az érintett beszédeszközök általában ellenszenvet váltanak ki a hallgatóból, dehát hallgatója válogatja, én csak az értelmes, az emberi fejlődés magasabb fokán elhelyezkedő ember reakciójáról beszélek, nem szeretnék most kitérni a tömegpszichózis tudatmódosító hatásaira, Hitler beszédmodorát például azért nem említem, mert alaptalan összehasonlításokkal volnék vádolható – hosszú és bonyolult fejtegetésekbe kellene bocsátkoznom, hogy ne csak hangulati benyomásokat keltsek, hanem úgyszólván természettudományos törvényszerűségekkel támasszam alá a fentieket. Mondom, ezt most kihagyom, mert nem ez a fontos. Még a beszédaktus elmélet részleteit sem rakom ide, bár azok is komoly szerepet játszanak a fent említett segélykérőben kialakult antipátiában – eszerint a nyelv nemcsak a cselekvés irányítója, hanem maga a cselekvés. Arisztotelésztől tudjuk, hogy a modalitás, azaz a beszélő viszonya, viselkedése a saját mondataival szembeállítva mennyire meghatározó a mondat jelentését illetően, dehát ez meg szemantikai (jelentéstani) elemzést igényelne, mégegyszer: nem ez a fontos.

Márki-Zay sokszor hangsúlyozta, miszerint ő jobboldali. Jó. Nem hiszem, hogy egy jobboldali kormány keltette 12 éves undort éppen egy másik jobboldalival kellene váltani, de ott egye a fene a vásárhelyi polgármesterért rajongók ízlését, első pillantásra még ez is elképzelhető, az illető ember és az általa képviselt ideológia csak némi idő elteltével bukik elő a maga látványos gusztustalanságával. Csak hát ezt ő is tudja, valamint hallja maga körül a kívánságokat, a programpontokat, a jövő gyökeres változásait előrevetítő beszédeket, minek következtében ő is ezeket ismételgeti. Viszont ezek baloldali szövegek. A következő, reménybeli kormány ideológiája, intézkedési tervei kizárólag baloldali elemeket tartalmaznak, ami természetes, hiszen – az imént említém – 12 évig emberek millióit megnyomorító jobboldali rendszert készül lebontani.

Abban az esetben, ha feltételezzük (miért ne), hogy Márki-Zay igazat mond a maga jobboldaliságáról, akkor a folyton és mindenütt elmondott baloldali beszédeivel egyszerűen hazudik. Folyton és mindenütt. Ez az igazán irritáló, akkor is, ha valaki ezt az ellentmondást nem veszi észre, csak zsigeri ellenszenvet érez. És hazudik a bocsánatkéréseivel is. Sűrűn teszi, minthogy sűrűn mond olyanokat, amiket racionális gondolkodásra képes, emberszabású ember nem mond, azaz olyanokat, amik főképp a „jobboldalra” jellemzők. A jobboldal ugyanis – próbáltam már elmagyarázni sokszor – olyan nézeteket hirdet, amik gátolják az emberi fejlődés, az emberré válás folyamatát. Éppen ezért nem értem azokat a megnyilatkozásokat, amelyek szerint szükség van a jobboldalra. Az égadta egyvilágon semmi szükség nincs ugyanis a hagyomány- és tekintélytiszteletet önmagáért parancsoló, az emberek közötti egyenlőtlenséget erőszakkal is fenntartó, a változást, a fejlődést csak mérsékelten, mondhatnám fogcsikorgatva elfogadó társadalom „filozófiára”, ami összességében az ember ellen van. Ez egyszerűen létezik, méghozzá iszonyatos tömegben, de ennek a szomorú ténynek az ismerete nem jelenti az elfogadást. Nem ezek a szemforgató, természetellenes „értékek” jelentik ugyanis a politikai váltógazdaságot, a többszínűség nem az emberi és az embertelen közötti különbséggel írható le. Jobb híján nevezzük ezeket bal- és jobboldalnak, dehát már régen nem arról van szó. Voltaképpen olyan régen, hogy az ókori görög kultúrában (ami nézetem szerint az emberiség történetének máig utol nem ért tökéletességű társadalma volt) még senki nem ismert oldalakat, és mindaddig, amíg a kereszténység el nem pusztította Rómát és általa a görög örökség utolsó emlékeit, a később atlanti térségnek nevezett régióban senki nem is próbálta dicsőíteni az embertelenséget. Ez egyedül a kereszténység vívmánya, az istenfélelemre nevelő, az embert birkává alázó katolikus vallás következménye. Ami meg akarta fojtani a renaissance evilági boldogságra törekvő életkedvét, a felvilágosodást és egyáltalán mindent, ami tagadni merészelte a túlvilági üdvözülést. Márki-Zay azért kér folyton bocsánatot, mert ezt a rutint hozta a maga mély kereszténységével, mert halvány fogalma sincs arról, hogy ezt a baromi gesztust éppen az ő imádott Jézusa (akit ráadásul állandóan krisztusoznak) próbálta kiirtani, mikor kizavarta a templomból a kereskedőket. Ő ugyanis pontosan tudta, hogy a különféle állatok legyilkolásával és elégetésével nincs elintézve a már elkövetett bűn. A bűn ugyanis bűn marad, nem megbocsátandó, hanem büntetendő, a bűnnek kell hogy legyen következménye. Mely következmény nyomán az elkövetett bűn még mindig bűn marad. Egy bocsánatkéréssel nincs elintézve semmi. A pápa annyiszor kér bocsánatot az egyház elkövetett bűneiért, ahányszor akar, én például nem bocsátok meg a kereszténység által meggyilkolt százmilliók ellen elkövetett bűnökért, sem a papok egyéb aljasságaiért, sőt, (ó irgalom atyja ne hagyj el) én a pápának sem bocsátok meg az álságos uralkodásáért, az emberek kifosztásával keletkezett elképesztő vagyonért, a világ fejlődése elé fektetett gátakért. A bocsánatkérésnek ez a fajtája a hazugság minősített esete, Márki-Zay nem hirtelen felindulásból követ el olyan tetteket, amik apró kisiklásoknak tekinthetők, és tényleg elnézhetők, hanem olyasmit mond és tesz, ami az ő lényegéből fakad, amit szeretne érvényes viselkedésnek tudni, csak hát nem lehet. A „baloldaliság” miatt. Ugyan már.

Egy vallásos ember, aki fennen hangoztatja is a maga „hitét”, voltaképpen alkalmatlan mindenféle közfeladat ellátására. A primitív ember istenvágya, a körülötte lévő világtól való félelme, ami a magyarázatok megkeresése helyett mindig a túlvilági üdvözülésbe vetett hitbe hajszolja bizonyára használható modus vivendi egy futballistának például, aki azt hiszi, hogy ő a karmelita kolostorban ül, holott az illető épület százévekkel ezelőtt néhány esztendeig volt a karmeliták kolostora, különben Várszínházként funkcionált, de nem lehet egy ország népét irányító tisztségviselő létformája.

Ez megint csak a permanens hazugság fészke.

És végül még valami. Az itt következő rész nem tények és tudományos tételek sorozata, mint a fentiek, csak valami olyan, amit a jogban alapos gyanúnak hívnak, de bizonyítékom nincs, bár az adatok bőven elegendők közvetett bizonyítéknak.

A miniszterelnök jelölti versenyt megnyerte egy délalföldi kisváros polgármestere, akinek az ismertsége ennek megfelelő, a kampányra költhető pénze minimális. Már az első forduló utáni eredménye is feltűnő volt, amennyiben azt vesszük alapul, hogy Hódmezővásárhelyen a megválasztásakor 13 000-en szavaztak rá. Most az első fordulóban tízszer ennyien, ez egyben a teljes kisvárosi népesség létszámának háromszorosa. Épp annyian, amennyi ahhoz kellett, hogy tovább jusson. A nála minden szempontból ismertebb Jakab és Fekete-Győr nem jutott el a 15%-ig, ő igen. De jó, egye fene, ennyi esetleg elképzelhető, bár nem győzöm hangsúlyozni, a politikában, a történelemben nincsenek csodák. De ami utána történt, az ép ésszel felfoghatatlan. Mégis mindenki természetesnek tekinti. Háromszor annyian, 250 000-rel többen szavaztak Márki-Zayra, mint az első fordulóban. Ráadásul szájtátiék (a többiek meg az „elemzők”) azt mondják, ezek mind fiatalok voltak. Tényleg? Honnan tetszik tudni? Fiatalok? Akik tömegestül rohantak szavazni egy bevallottan jobboldali, a vallásosságára büszke, a gyerekverést normálisnak tartó, a nőket lenéző, cigányozó, négerező, melegező emberre? Azaz valaki olyanra, aki garantáltan olyan nézeteket hirdet, amikről egyvalamit lehet bizonyosan tudni: a fiataloktól mindez abszolút idegen. Egyszerűen nem fér össze az ifjúi világképpel. És mindez miből? Egyszercsak lett annyi pénz, amennyiből egy ilyen csodaeredménnyel végződő kampányt végig lehet csinálni? Aminek különben az eredményhirdetéséig semmiféle híre nem volt? Ami akkor kezdett még a szűk ellenzéki médiában is szennyes hullámokat vetni, amikor ez a két nagyszerű férfiú, a főpolgármester és a vidéki kisvárosi egymásnak esett?

Komolyan tetszik gondolni, hogy a regnáló miniszterelnök, valamint a kormánypárt meg van riadva és kapkod? Attól az eredménytől, amit nagy valószínűséggel ők terveztek meg és ők kiviteleztek? Akkor ezek annál is sokkal hülyébbek, mint amilyenek valójában. Szerintem most inkább éppen halálra röhögik magukat ezen az ünneplő ellenzéken, amelyik már megint egyszer beszopta az ő manipulációjukat.

Tetszik gondolni, hogy ezt egyedül én látom így? Az nagyon szomorú volna.

Kérdések. A korábbi állításokkal együtt remélhetőleg gondolkodásra serkentők. Én nem akarok állást foglalni, a fentiekben nem közöltem a véleményemet, az nem is fontos. A választók véleménye viszont az. Jó volna, ha ők is tudnák, a világtörténelem sok-sokezer éve alatt egyetlen csoda sem történt, sőt egyetlen váratlan, megmagyarázhatatlan esemény sincs, ami felborította volna a racionális fejlődést. Ahogyan néhány napja mondtam, nincs „egyszercsak”. Ok és okozat van.

Mindenesetre ezek a körülmények erősen befolyásolhatják azt a kellemetlen érzést, amit a bevezetőben említett ember Márki-Zay beszédmodorának tulajdonít.

P.S.: El ne felejtsem: ha jól tudom, a jövő tavaszi választás lapján nem lesz olyan rész, ahol miniszterelnököt vagy akár miniszterelnök-jelöltet kell ikszelnünk, nem a mi dolgunk. Ilyenformán ez a mostani játék nagyjából valami olyasmit döntött el, hogy a Kolnay vagy a Barabás rágja a gittet ezentúl. Annak még örülhetnék is, milyen mértékig sikerült felbolydítani a kormánypártot, ha nem a mi pénzünket költötte volna. Annak már kevésbé, mivel járt ez a totálisan értelmetlen akció. Attól ugyanis, hogy ezt máshol még undorítóbban csinálják, ez a mi kis viharunk a biliben nem lesz kevésbé émelyítő – ha valaki az ebédlőasztalra nagydolgozik, azt le lehet takarítani, az abroszt ki lehet mosni, de a bunkóság emléke megmarad. Aki egyszer képes volt az orrunk alá büdösíteni, az máskor is meg fogja tenni.

A pártok azt kezdenek ezzel a rosszemlékű szavazással, amit akarnak, az ő dolguk, a jobboldali jelölt melletti melldöngető kiállásukkal együtt. Nekünk választópolgároknak e tárgyban nincs többé dolgunk. Ha valakinek netán lelkiismereti válságot okozott, hogy miniszterelnök-jelöltet így vagy úgy választott, azt megnyugtatom: nem tett semmi fontosat, semmi olyat, aminek bármilyen következménye van.

Különben ha szavaznom kellene, természetesen Márki-Zay Péterre szavaznék, minthogy az összefogás engem is kötelez.


2021. október 17., vasárnap

Kártékonyság


Jó kérdés az, mennyire lehet független egy bármilyen tájékoztató eszköz? Jó, mert lehet rá értelmes választ adni: majdnem semennyire. A függés formáit most nem sorolom, a szakma szabályaitól indulva a fogyasztó alakítandó személyiségéig elég sok van – kivétel meg csak egy, ha jól számolok. Ez pedig a szakmával való szolidaritás parancsa, mely szerint kollégát nem minősítünk, néhány olyan esetet kivéve, ami már nem a média, hanem a büntetőjog területe.

Ez a blog ebből a szempontból független, amennyiben nincsenek kollégáim. Megírhatom a véleményemet, nem vagyok része a magyar tömegtájékoztatásnak még annyira sem, amennyire hajdan rádiós főmunkatársként vagy főszerkesztőként az voltam.

Az alant következőket hasznosítani az tudja, aki éppen készül alapítani valamilyen orgánumot, de kevés a tapasztalata – innen megtudhatja, mi volna egy főszerkesztő feladata, mi az, amit bizonyosan nem tehet meg. Különben az itt látható idézethalmazt elrettentésnek szánom, valamint biztatásnak azoknak, akik valamilyen rossz érzéssel olvasták Dull Szabolcs cikkét a Telexen. Hogy ugyanis alapos volt az émelygésük, ilyet nem lehet csinálni. Egy ilyen írásnak a szemétkosárban a helye, és valamilyen feddésnek kell vele járni, például hogy még egy ilyen és mehetsz állást keresni, de gondoskodni fogok róla, jó minőségű helyre nem vesznek föl.

Más kérdés, hogy ezt a förtelmet maga a főszerkesztő követte el. Erre is van eljárási lehetőség, dehát nem azt akarom taglalni, csak azt, miért megbocsáthatatlan egy ilyen írás közlése. Ami itt kivonatosan olvasható, az a lehető legrosszabb pillanatban diszkreditálja azt a különben is sok bajjal küszködő ellenzéket, aminek most minimum tárgyilagosságra volna szüksége. Egy állítólag (állítólag!) nem kormánypárti fórumtól esetleg némi szelíd rokonszenvre, segítségre.

Az alanti kivonat akkor is felháborító volna, ha minden szava igaz és alaposan indokolható. De ez ráadásul baromian ostoba is, egy szemellenzős, vaskalapos, könyökvédős, félvak jogász vagdalkozásai a formális jog különféle, vezérelv alapján kiragadott paragrafusainak felsorolásával.

Gondolkoztam, hogy legalább azt kiemelem, miért nem ugyanaz történik, ha „Orbán alkotmányoz”, mint amikor a reménybeli új törvényhozás teszi ezt, miért rémületesen buta kérdés, hogy „mit szólnának ahhoz, ha Orbán Viktor mondaná ugyanezt”.

Nem emelek ki semmit, nem magyarázok, aki ezt a blogot olvassa, tudja magától is, miért több mint dühítő az idézett zagyvalék.

A dolog jogi ismérveiről meg az elmúlt hetekben épp eleget írtam ahhoz, hogy ha valaki bizonytalankodna, ott megtalálja a megfelelő válaszokat. Úgyhogy kommentár nincs, csak a szörnyű valóság. Ha valakinek már a cikk címe is elég, és nem akar tovább olvasni, megértem. Íme:

 

A NER-nek kétharmaddal se, az ellenzéknek sima többséggel is? Ez abszurdum!

 

…Létezik az eljárási jogszerűtlenség, de a mostani Alaptörvénnyel ilyen nem történt. Megvolt a szükséges kétharmados többség az új alkotmányhoz. Mellesleg ha eljárási jogszerűtlenség lett volna, akkor az egész Alaptörvény lenne érvénytelen, és nem lehetne mazsolázni a rendelkezések között aszerint, hogy melyik rendelkezést tartjuk demokratikusnak és melyiket nem…

 

Valóban, ezt úgy hívják, forradalmi természetjogi érvelés. Ilyesmi például akkor szokott előjönni, amikor egy új hatalmi berendezkedés egyszerűen azt mondja, hogy addig fennálló írott jog – esetünkben az Alaptörvény – annyira erkölcstelen, antidemokratikus, disznóságon alapuló, hogy nem fogadja el. Volt ilyen a jogtörténetben, de rendszerint háborúk, népirtó rezsimek uralkodása után szokták ezt alkalmazni – például a hitleri Németország törvényeire a második világháború után. Magyarországon azonban most hibrid rezsim van: ez nem egy jól működő jogállam, nem jól működő demokrácia, de nem is totalitárius diktatúra. Valami a kettő között, egyfajta szürke zóna. A természetjogi érvelést márpedig csak extrém, legvégső esetben szabad bevetni…

 

De hogy magyarázná el a jogban kevésbé járatos olvasóknak, miért veszélyes felrúgni az írott jogot?

Mert utána mi történik? Nincs leírva sehol, mi az a természetjog – hiszen abban nagy szerepet játszanak az erkölcsi normák is. Megvan az én természetjogom, a te természetjogod, az ő természetjoga. És akik most az ellenzékből nagyon lelkesen mondogatják, hogy túl kell lépni az írott jogon, mit szólnának ahhoz, ha Orbán Viktor mondaná ugyanezt? Vagy ha Orbánnak nem lesz kétharmada jövőre, és azt mondja, ő alkotmányoz feles többséggel? Ez kétélű fegyver.

Ugyanúgy, mint annak az emlegetése, hogy az Alaptörvény tiltja a kizárólagos hatalomra való törekvést. Az ellenzék erre hivatkozva tekintené semmisnek az Alaptörvény egyes rendelkezéseit, miközben ha feles többséggel alkotmányozva az Alkotmánybíróságot feloszlatják és a legfőbb ügyészt eltávolítják, akkor pont ezt lehetne kizárólagos hatalomra való törekvésnek értékelni…

 

De az ellenzék demokráciaelméleti megközelítéssel érvel: hogy éppen arra kér majd felhatalmazást a választáson, a fő programpontjává teszi, hogy közjogilag érvénytelennek tekinti az Alaptörvényt – a vitán ebben nagyon egyetértett Dobrev Klára és Márki-Zay Péter is. Vagyis ha győz az ellenzék, a nép felhatalmazásából teheti ezt meg. Hibás ez az érvelés?

Ezt a felhatalmazást a néptől akkor kapják meg, ha elég szavazatot szereznek a kétharmados mandátumtöbbség eléréséhez. Ha feles többséggel elkezdenek alkotmányozni, az az alkotmányosság gondolatának a tagadása. Vajon ha négy év múlva a következő kormány, akár Orbán Viktor azt mondja, hogy sima többséggel visszacsinálok mindent? A NER-nek kétharmaddal se, az ellenzéknek sima többséggel is szabad? Ez abszurdum!...

 

Akkor az ellenzék ne is csináljon semmit, ha problémája van az Alaptörvénnyel?

Nagyon sok alkotmányjogi disznóságot csinált az Orbán-rezsim, de akkorát eddig még nem, mint amire most az ellenzék egyes vezetői készülnek. Nagyon sok probléma van a jelenlegi Alaptörvénnyel, ki tudnék húzni belőle sok részt, amely szerintem antidemokratikus vagy nem fér össze az én jogállami felfogásommal. De a legrosszabb, amit történhet, hogy az egyik politikai oldal azt mondja: ez nincs. Mert másnap mi lesz? Annak az alkotmánya érvényes, akinek több rendőr vagy erőszakra kész demonstráló áll az oldalán?...

Annyit azért mégis kénytelen vagyok ideírni, hogy nem az a diktatúra, amit ez a bizonyára kiváló jogász (a nyilatkozó) annak vél. A diktatúra alapját nem a recski tábor képezi, nem a kitelepítések, az erőszakszervezetek durva önkényeskedése, a fekete autó, ami elvisz meg a fogházudvar, ahol kivégeznek. A diktatúra az a rendszer, amelyben egyetlen ember akarata érvényesül. Az összes többi, amiket itt leírtam, ebből az egy definícióból következik. Amit a nyilatkozó kinyilatkoztat, miszerint „…ez nem egy jól működő jogállam, nem jól működő demokrácia, de nem is totalitárius diktatúra. Valami a kettő között, egyfajta szürke zóna…”, ez egy szépen fejlett marhaság, úgy is mondhatnám, maszatolás, fogalomzavar, sztereotípiákban való dagonyázás. A fent leírt borzalmak alkalmazását nem a diktátor hajlamai szerint válogatják, ezek a lehetőségek halmazának függvényei. Most nem áll a Szovjetunió a mi csúti futballistánk mögött, ezért nincs Recsk. Igyekszik ő, építi a kapcsolatokat a nála jóval erősebb, működő diktatúrák képviselőivel, egyelőre még nem sikerült elküldenie az aranyozott lándzsát egyiknek sem, miáltal Magyarországot az illető hűbérbirtokának nyilvánítaná – dolgozik rajta.

Az ilyen cikkek, mint amit idéztem, nagy segítségére vannak.

 

  

2021. október 16., szombat

Kutatás 2.

Namégegyszer. Csak mert fölrobbanok a tehetetlen dühtől, amit a különféle, magukat értelmiséginek képzelő emberek baromi ostobasága okoz. Ezek közül az egyik már nem is dühöt gerjeszt bennem, csak bágyadt, lemondó legyintést: az MSZP beállt egy jobboldali mélykeresztény mögé. Annak a pártnak már 2006. körül el kellett volna múlnia, elenyészni, mint kondenzcsíknak a levegőégben, valamiért még mindig itt vannak, nem értem, miért. Az a néhány (egy kezemen meg tudom számlálni őket) lényegében legalább másfél évtizede érdemtelenül szenvedő tag majdcsak ellesz valahogy, de egy baloldali párt, ami egy nyilvánosan többször szélsőjobboldali nézeteket terjesztő alakot tüntet ki förtelmes figyelmével, tényleg elzárandó a nyilvánosság elől, egyszerűen nem szalonképes.

Az internet különféle fórumain hangoskodóktól leszek rosszul, a hajdani eszdéeszesektől és kapcsolt részeiktől, akik fensőbbségesen bizonygatják, mennyire remek választás ez a Márki-Zay Péter nevű. Nem könnyű megérteni a fölényes kioktatások közös nevezőjét, de talán nagyjából sikerült kiszűrnöm: ő az, aki le tudja váltani a jelenlegi kormányt. Hivatkozási alap: a kutatások.

Aha. Be tetszett szopni az ezerszer hangoztatott szöveget, ad honorem Göbbels, Finkelstein, Cummings. Maga a kisvárosi polgármester terjeszti, hogy a kutatások is őt igazolják meg a tapasztalat, hogy ugyanis ő már bizonyított.

Piszkosul utálok valamit sokszor elmondani, ami egy hatodik általánosba járó számára egyszer is érthető, de ugorjunk neki mégegyszer.

A közvélemény kutatók megkérdezték az embereket, és ők azt mondták, hogy a jelenlegi miniszterelnököt Márki-Zay Péter tudja leváltani. Ez jött ki a „kutatásból”. Idézet a néhány nappal ezelőtti jegyzetből: „…válasszuk ki a hölgyfodrászt. Ki alkalmas a jelen kormány leváltására? Azt mondja erre a hölgyfodrász, hogy Márki-Zay Péter. Jó. Honnan tudja? Ezt már csak én kérdezem, a közvélemény kutató nem, mert ő nem tesz föl olyan kérdéseket, amivel lejáratja önmagát is meg az alanyt is. Úgyhogy hagyjuk most fenn ezt a kérdést: honnan tudja. És az akadémikus? Meg a többiek honnan tudják? Miért érdekelne engem bármelyikük válasza…

Volt az apai nagyapámnak egy fiókja, abban tartott mindenféle vacakot, azaz számára értékes holmit, szerszámokat, kulcsokat ilyesmit. Ha olykor szükségem volt egy csavarhúzóra mondjuk, akkor abban a fiókban kutattam, olykor ki is kellett rámolnom az egészet, mire megtaláltam azt a csavarhúzót. Namármost ezek a közvélemény „kutatások” engem leginkább arra a fiókra emlékeztetnek. Ezt ugyanis pontosabb, a lényeget kifejező szóhasználattal kotorászásnak nevezik. Mégegyszer. A „teljes felnőtt népesség körében” megkérdezik, hogy jövő tavasszal kinek van nagyobb esélye leváltani a jelenlegi kormányt. És akkor a teljes felnőtt azt mondja, hogy Márki-Zay. Ez a "teljes felnőtt lakosság" különben általában 1000 embert jelent.

Felkentjei a közvélemény kutatásnak! Hadd ajánljam a kávézaccot. Vagy az üveggömböt. Vagy a tarot című kártyát. Tessék szíves lenni legalább az értelmező szótárak valamelyikét kézbe venni. Amire hivatkozik a maguk hataloméhes alanya, az nem a Higgs bozon vagy az mRNS-alapú oltóanyag mint kutatási eredmény, hanem egy olyan jövendölés, amihez képest a halottidézés maga a matematikai bizonyosság. Ezzel a „kutatási eredménnyel” házal, és a magasan kvalifikált értelmiség ezt úgy eszi meg, hogy még a száját is nyalogatja.

Ezen kívül van még a tapasztalat meg az, hogy nevezett polgármester már bizonyított. Komolyan én szégyellem magam, hogy ilyenekkel kell foglalkoznunk, de ha ennyire képtelennek tetszik lenni alapkérdések tisztázására, akkor meg kell tennem.

Márki-Zay Péter nem New York polgármestere, hanem egy dél-alföldi kisvárosé. Ahol 43 000 ember él. Sietek tisztázni, én most pusztán adatokat közlök, valamint az azokból eredő következményeket, azaz senkit nem minősítek, bár régen jártam Vásárhelyen, nagyon kedvelem azt a települést, már csak elfogultságból is, Szabó Éva hajdani rádiós kollégám vásárhelyi volt, a családomon kívül őt szerettem legjobban, hozzá foghatóan nagyszerű embert nem ismertem, úgy halt meg az országúton, hogy éppen hazafelé tartott Hódmezővásárhelyre. Tehát senkit nem bántok.

Hódmezővásárhely egy kevés híján akkora területen szétterpeszkedő település, mint Budapest, azaz egy hatalmas falu. Ahol az emeletes, zártbeépítésű utcák számáról nincs ugyan adat, de emlékeim szerint ez elhanyagolható, a lakosok számának és a területnek a hányadosából is ez következik. A „tömegközlekedés” is akkor volna értelmezhető, ha a teljes település összes lakosa folyton úton volna buszon, villamoson, trolin. Különben kötöttpályás közlekedés nincs Vásárhelyen, a szegedi villamos nem a városi forgalom része. A majdnem százszor kisebb VIII. kerület lakossága kétszer nagyobb, mint Vásárhelyé, a beépítettségéről, közlekedéséről inkább ne közöljünk összehasonlító adatokat. Ezen a településen van Márki-Zay Péternek „tapasztalata”, itt „bizonyította” ő a rátermettségét a vezetésre, a nagy társadalmi integrációra való képességre.

Tessék mondani, ezeket a kérdéseket miért nem teszi fel senki, amikor ez az ember bőségeseket öblöget a saját maga nagyszerűségéről. Mely öblögetések jogosságát tényleg egy metropolisz polgármesterégével lehetne alátámasztani. És nem három év után, amióta ő a "város vezetője".

Egy provinciális polgármester uralja a közbeszédet, akkorákat tódít, hogy Háry és Münchhausen elbujdosni kényszerült, és az értelmiségnek egy nagy része ennek folyományaként lihegve szavaz erre az ájtatos keresztény népnemzetire. Aki lenézi a nőket, a négereket, a cigányokat, a melegeket, nem tudja elképzelni a határon túli magyarok szavazati jogának visszavonását (egy rendelet mindössze), imádja a fidesz családtámogatási rendszerét, és valójában nincs is semmi baja ezzel a párttal. Akit támogatnak a kutatási eredmények, a tapasztalat és aki már bizonyított.

Ezekhez képest az egész előválasztásból egyetlen olyan adatunk van, ami egzakt eredménynek tekinthető, amit nem a kávézacckotrók löktek elénk, hanem valódi dokumentumok támasztják alá: Dobrev Klára 106 (százhat) körzetből 85-ben (nyolcvanötben) nyert. Azaz rá szavaztak a legtöbben. Mely szavazat megszerzését megelőzően egyetlen olyan kérdést sem tettek föl, ami a szavazók jóstehetségét tette volna próbára. Csak azt kérdezték, kit választanak.

Tessék mondani, mi a rossznyavalyát tetszik kérdezősködni, miért tetszik istentelen hülyeségekkel összezavarni az embereket?

Már válaszoltak az összes fontos kérdésre azzal, hogy Dobrev Klára neve mellé tették az ikszet.

P.S.: Még valami. Én itt nem a véleményemet közöltem, hanem tényeket, adatokat, amik még különösebb értelmezésre sem szorulnak. Azaz nem írtam le, hogy „szerintem” meg hogy „lehet, tévedek”, ezt majd akkor, ha valaki jövendölésre akarna késztetni.


2021. október 13., szerda

Akkor megírtam. És?


Most hogy egy elszabadult, összevissza hazudozó fióknáci dúlja szét a napi közéletet, miután eltakarította az útjából a mi tejbetök főpolgármesterünket, ideteszek egy írást, ami 2019. október 16-án jelent meg egy nagyjából másfél millió kattintásos portálon. Ami azt jelenti, hogy 15-én írtam. Van ennek mindenféle tanulsága. De nekem csak a falra hányt borsó jut eszembe. Ezt a borsót most ismét felhányom a falra, íme:

Volt egy edző a Vasasban, időnként átjött megnézni a kölyökmeccseket. Ádler Zsigmondnak hívták, talán van olyan, akinek ismerős a név: ő volt Papp László edzője. Bár ha jól emlékszem, akkor még nem, amikor az én utolsó meccsemet látta. De mindegy is, ebben a történetben Pappnak nincs szerepe. Odajött hozzám és azt kérdezte, miért nem ütöttem ki az ellenfelemet. Kóválygott a gyerek minden nagyobb ütés után, ha akkor újra megütöd, vége a meccsnek. Nem ütök meg olyat, aki kóvályog, mondtam én (a „kóvályog” biztosan stimmel, ezt még sokszor hallottam Ádlertől). Akkor hagyd abba, kisöreg, mondta Ádler, sose lesz belőled bokszoló. Megfogadtam a tanácsát, igaza lett. Azért kellett egyáltalán elkezdenem, mert a felmenőim férfiága szerint pipogya kisgyerek voltam, akit mindenki megverhet, mert én nem tudok és nem is merek visszaütni. Majd ott megtanulom.

Jelentem, a tanulást tényleg elkezdtem, de ott én nem arra jöttem rá, hogy eddig nem mertem visszaütni, csak arra (mai fogalmazás, nem akkori), hogy magasan van az ingerküszöböm, nehéz annyira kihozni a sodromból, hogy üssek. Mindig nagyobb voltam a kortársaimnál. Nem mindenkinél, csak úgy statisztikailag, úgy értem, többen voltak kisebbek. Azt meg valószínűleg a családom anyai ágából hoztam genetikailag, hogy az ember a gyengébbet nem bántja. Ami mint tudjuk, jórészt ellene mond a világtörténelemnek. Más kérdés, tetszik-e nekem a világtörténelem. Vizsgálta valaha valaki, hányszor győzött a jó és hányszor a rossz? Vagy mielőtt ezt vizsgálnánk, meg kellene határozni a jó és a rossz fogalmát? Talán nem. Talán az úgynevezett épérzékű emberek képesek külön választani jót és rosszat. A gyenge nem feltétlenül jó, az erős nem feltétlenül rossz. Megszámlálhatatlan körülmény motiválja a gyengeséget is, az erőt is. Más gyengének lenni a földrajzi Európa közepén és más Afrika közepén.

De Ádlernak abban igaza volt, a boksz nem az a sport, ahol helye van etikai és lélektani megfontolásoknak. Nem ennek a sportágnak a közönségét kell megnevelni azzal, hogy a ringben jó példát mutatunk emberségből.

Kiröhögtek volna, ha felnőttként megvárom, amíg az ellenfelem magához tér. Kifütyülnek és igazuk van. Nem arra váltottak jegyet, hogy egy humanista szemléltető oktatásán vegyenek részt, hanem arra, hogy lehetőleg vért lássanak, de minimum kiütést. Azt, hogy a gyengébb fekszik a padlón és kiszámolják.

Jó volna, ha a politika az úriemberek sportja volna. Nem az. Ehhez képest az amerikai futball (szerintem a világ legundorítóbb és legostobább sportja) galamblelkű kislányok szabadidős elfoglaltsága. Erre nem azért váltottam jegyet, hogy ismét végignézzem, amint életfogytiglani börtönbüntetést érdemlő gazemberek megint elsétálhatnak a rabolt holmival, mert mi szelídek vagyunk és megértők.

Én nem tudnám csinálni, nem véletlenül undorodom a politikától. De azt már G. B. Shaw is megmondta, attól, hogy nem tudok tojást tojni, meg tudom ítélni a rántotta minőségét. Az ország azért tart itt, mert félreértelmezzük a fogalmakat. Attól, hogy a politika nem úri sport, még játszhatják úriemberek, akik képesek úri módon játszani. Churchill (hogy ismét őt hozzam példának) elég jó házból való, jól nevelt ember volt, remek stílusa elég sokszor okozott élvezetet azoknak, akik tudták értékelni az ilyesmit. De sosem mondta, hogy majd a győzelem napja után ismét elkezdjük becsülni egymás értékeit. Nem vagdalkozott, nem tört-zúzott a kocsmában, csak a maga módján hozzájárult ahhoz, hogy érvényt szerezzenek a nürnbergi törvényeknek (Werner von Braunt nem ő lopta ki Németországból).

A megfelelő hűvös távolságtartással egy ideig természetesen kénytelen együttműködni ez a nyertes társaság az ancien regime hivatalban maradt tagjaival. De csak a megfelelő hűvös távolságtartással, és csak azokkal, akikkel muszáj.

Semmi gondjuk ne legyen, az iratmegsemmisítők hétfő reggel elindultak, sokmindent nem fognak megtalálni már, ha akarnak sem. De ha nem is akarják. Ha ezentúl együttműködünk.

Könyörgök alássan, nem ez az európai viselkedés. Az együttműködés valószínűleg mindig hasznosabb és feltétlenül elegánsabb, mint az öldöklő verseny, de a kettő között vannak még viselkedésformák.

A nyálas megbocsátás nem európai viselkedésforma. Az csak nyálas megbocsátás. 

2021. október 12., kedd

Kutatás

Csúnya lesz, amit most mondok. De ideje, mert baromira elegem van a linkség mértéktelen rombolásából.

Messziről kezdem, viszont gyors leszek. A Vígszínházban volt egy Szecskő István nevű díszletező kollégánk, Márton Andrással együtt mi hárman szerződtünk egy évadra, a következő évben várt minket valamely felsőoktatási intézmény. Engem fölvettek ugyan a főiskola színházrendezői szakára, de miután megtudtam, hogy nem Nádasdy Kálmán lesz az osztályfőnökünk (pedig úgy indultunk neki a felvételinek), hanem Marton Endre, lemondtam a lehetőségről (engem Marton Endre ne tanítson, az inkább úgy volna indokolt, ha én tanítanám őt, mondtam széles körben, ma már nemcsak azt tudom, mennyire beképzelt voltam, hanem azt is, mély igazságtartalma volt ennek a vélekedésemnek). Ezenkívül fölvettek a Bölcsészkar olasz-spanyol szakára, ott viszont kiderült, egyik szak sem indul, mert nem vagyunk elegen, azt mondtam, várok egy évet, különben sem igazán akartam bölcsész lenni. Megismertem viszont egy bölcsészt a színházban, Szecskő Pista bátyját, Tamást, ő tíz évvel volt idősebb nálunk, és hamar bebizonyította, lehet izgalmat találni a bölcsészetben is. Tamás szociológusként végzett, és volt egy nagy terve, meg akart alapítani egy tömegkommunikációs hatásmechanizmust kutató intézményt. Nekem akkor már volt egy műsorom a Magyar Rádió olasz szekciójánál, bemondói feladatot is vállaltam, más-más dialektusban konferáltam fel a szekció különféle blokkjait, ezenkívül készítettem riportokat magyarul is az aktuális osztálynak. Sokat beszélgettünk Tamással, neki az volt a benyomása, hogy én hasznos adatokkal tudok szolgálni. Így aztán hízeleghettem magamnak azzal, hogy a megalakuló Tömegkommunikációs Kutatóközpontban benne lehetett az én munkám is.

Annak az erősen túlszaporodott közvélemény kutató dzsungelnek, ami ma végzi az érdeklődő közönség félretájékoztatását, a TK volt a fundamentuma. A hatvanas évek második felében még nagyjából ismertük a működés betegségeit, ha jól emlékszem, senki nem is gondolta úgy, hogy az eredményekkel alapigazságokat hirdet. Hiába hogy számokkal dolgoztak, a számok nem konkrétumokat jelentettek. Az alapadatokból következtetéseket kellett levonni, ezek a valószínűségek meg akkor közelítettek a várható valósághoz, ha a kiindulás korrekt, az alapadatok igazak voltak – ám ezek ritkán lehettek azok, minthogy ismeretlen emberek igazmondására bazírozták őket, és még ez az igazság is csak ingatag lehetett, minthogy véleményekre, pillanatnyi érzésekre támaszkodtak.

A közvélemény kutatók egyre komolyabban veszik magukat, minél több megrendelést kapnak, és ezáltal mind több pénzt keresnek. De ettől még a terület megbízhatósága nem lett szilárdabb, sőt. Az meglehetősen csüggesztő, ha a fogyasztó ránéz a „kutatást” végző cég nevére, és már el sem kell olvasni az eredményt, lehet tudni, mit hoztak ki a feltett kérdésre.

Ez eleve egy széllel bélelt szakma, a hazai megalapítója ezzel tökéletesen tisztában volt, ő tendenciák kijelölésére szánta, azt írta le, milyen irányba érdemes indulni, a vizsgált holmi (műsor) tetszik vagy inkább nem, nagyjából mekkora a tábora, és ha tetszik, mi jó benne, mit kellene másképp.

Most tessék belegondolni abba az állításba, hogy jövőre egy Márki-Zay nevű tudja leváltani a kormányt, Dobrev Klára meg nem. Ezt a kijelentést a napról napra sokak számára ellenszenvesebbé váló ember a közvélemény kutatások nyomán tette. Hogy ugyanis az emberek ezt mondták. Midőn ilyesmit hallok, képes vagyok megérteni azokat, akik véresre karmolják a saját arcukat. A tehetetlen düh másokra veszélytelen reakciójaképpen.

Mi volt a kérdés? Mondjuk az, hogy ki alkalmas a jelen kormány leváltására. Jó. Ez nyilván széles merítésben föltett kérdés volt, ami azt jelenti, hogy a válaszadók képviselték a társadalom minden szegmentumát. Helyes. Vegyünk egy átlagos mintát. A válaszadók között van hölgyfodrász, kukásember, földművelő, agysebész, áruterítő valamely nagyáruházban, hittantanár, bérelszámoló, elméleti fizikus, műkörmös, birkatenyésztő, statisztikus, testnevelő, kőműves, pszichológus, gázszerelő, állatidomár, kocsmáros, kőfaragó és balett táncos, mindezek fele-fele arányban nők és férfiak, van köztük általános iskolába járó és akadémikus, tízéves, húsz, harminc, negyven, ötven, hatvan, hetven éves, sovány és kövér, mozgássérült és országúti kerékpáros… persze nincs ennyi, egy cég nem használ ekkora spektrumot, de tételezzük fel, hogy mégis. Melyik kérdezettet vegyük? Esetleg válasszuk ki a hölgyfodrászt. Ki alkalmas a jelen kormány leváltására? Azt mondja erre a hölgyfodrász, hogy Márki-Zay Péter. Jó. Honnan tudja? Ezt már csak én kérdezem, a közvélemény kutató nem, mert ő nem tesz föl olyan kérdéseket, amivel lejáratja önmagát is meg az alanyt is. Úgyhogy hagyjuk most fenn ezt a kérdést: honnan tudja. És az akadémikus? Meg a többiek honnan tudják? Miért érdekelne engem bármelyikük válasza akár abban az esetben is, ha híve vagyok az okkultizmusnak, és a gázszerelő meg a bérelszámoló véleményéből nekem az jön ki, hogy repcepogácsa de bőrízzel.

Érdekes, nem? Ha csak így a felszínen megkapargatjuk kissé ezeket a közvélemény kutatókat. Akik a megrendelő óhajának megfelelően végeznek mindenféle kutatásokat. Rémületesen komoly pofával.

Holott miről van szó?

Hogy a miniszterelnök jelöltek közül egyszercsak (lásd az október 7-iki bejegyzést) a legkevésbé ismert, mindenféle párttámogatás nélkül induló, ám a jelen kormánypárt eszméihez legközelebb álló (lásd a renegát fogalom kifejtését) alak feltör és tarol. A közvélemény kutatások alapján. Melyek szerint ő a leg. Mindenféle szempontból. Azt az egyet kivéve, hogy a jelen kormánypárt szempontjából meg aztán kiemelkedően a legjobb, hiszen garantáltan ugyanazokat az iszonyatos elveket vallja, amiket a csúti hízott és udvartartása – ezt a szempontot valamiért sehol nem olvastam.

Lehet, hogy a közvélemény kutatók ezt még nem kérdezték. Pedig például a jelenlegi kormánypárt hívei és korifeusai bizonyára szívesen válaszolnának. És nyilván az igazat, a valódit mondanák.

Csak azt akartam mondani, hogy a közvélemény kutatás valamikor izgalmas és szép melléküzemága volt a szociológiának. Mára a megbízhatatlanság, a nagyképűség, az arcátlan pénzkaszálás gyűjtőhelye lett, hasonlatos a reklámüzlethez és a bulvárhoz. A kártékonysága is csak ezekkel mérhető.


2021. október 10., vasárnap

A jobboldali miniszterelnök-jelölt minéműségéről

Azt mondják, ne bomlasszam az ellenzék egységét. Az összefogást. Jó, nem bomlasztom.

Inkább csatlakozzam egy bornírt gyülekezethez? Akik még a struccsághoz is hülyék, amennyiben be sem kell dugniuk a fejüket a homokba, anélkül is elég sötét van körülöttük? Akik képtelenek föltenni a legegyszerűbb kérdéseket.

Azt mondják az egyik jelöltről, hogy jobboldali. Kösz, hogy szóltak.

Valahol azt olvastam, hogy a baloldal figyelmébe ajánlják, a váltógazdasághoz szükség van a jobboldalra. Nemrégen meg azt is olvastam, hogy Obama is valami ilyesmit írt. Megkerestem, íme:

„A volt amerikai elnök hangsúlyozta: a demokrácia működéséhez szükséges, hogy egyaránt legyen bal és jobboldal is.”

Aztán Barack Obama azt is mondta, hogy „…a Republikánus Párt tagadja a klímaváltozás létezését, vitatja a választási eredményeket és összeesküvés-elméletekbe kapaszkodik, amelyek közül a legőrültebbeket Donald Trump terjesztette.”

Lehet ilyeneket olvasni mindenhol, hogy a demokrácia működéséhez kell a verseny meg az eszmék ütközése. Egy pillanatra tekintsünk el attól, hogy a „demokrácia” jelen formájában egy végtelenül ostoba és kártékony módszer az emberi társadalom működtetésére, aminek úgyszólván semmi köze nincs a mintának tartott és ezáltal meggyalázott görög demokráciához, fogadjuk el alapnak a megállapítást, mely szerint szükség van a bal és jobboldalra. Ebben a pillanatban azt a megállapítást fogadtuk el, hogy mondjuk az atlétikát modellnek véve, voltaképpen nem vagyunk tisztában a futóversenyek lényegével. Mert igazi futóverseny akkor lesz az eseményből, ha bizonyos, a nép által megválasztott arányban indítunk bérgyilkosokat, kocsmai verekedőket és más bűnözőket, akik a start után elkezdik irtani a futókat. A leggyorsabbakat persze már csak hátulról agyonlőni tudják, de a „demokrácia” szabályai szerint ez rendben van, csak élénkíti a versenyt, ha azért izgulhatunk, marad-e futó, aki így is célba ér.

A közérthetőség kedvéért kissé (nem nagyon) eltúloztam a jobboldali versenyzők jellemrajzát.

Namármost. A „demokrácia” jelenkori értelmezése szerint attól a pillanattól kezdve, hogy egy köztörvényes bűnöző indul valamely közéleti választáson és ott nyer, akkor politikussá válik, és mint ilyen, automatikusan elveszíti bűnöző jellegét.

Ha elfogadjuk azt a meghatározást, miszerint a jobboldaliság az emberek közötti egyenlőtlenség erőszakos fenntartása és törvényként való helyeslése, akkor tudomásul vesszük, hogy az egyetemes történelem jelentős része a jobboldaliság történelme. Ha nem bánják, nem írom ide a jobboldaliság árnyalt jellemzőit, a lényeg itt van fent, különben nagyjából mindenki tudja, mit jelent a jobboldaliság.

A mi népünk történelme a jobboldaliság történelme, ez a nép mindig a jobboldaliságot jelentette akkor is, ha ennek a képnek a kialakulásához nem sok köze volt, rákényszerítették, elfogadta.

Mikor milyen esélye volt ennek a népnek bármire, ami legalább árnyalatnyival különbözött volna a jobboldaliságtól? Ezt kapja ezer éve. Erről tudja, hogy ebben kell élnie. Hogy mi az a másfajta? Ami Európában már sokszáz évvel ezelőtt megvolt? A szabadság kis körei (Bibó), amik még a jobboldaliság förtelmes korlátoltságát is elviselhetőbbé tették? Honnan tudná, mi az, nem volt benne része soha.

Úgy vélem, ismét kell beszélnünk kicsit a jobboldaliságról, legalább annak a legutóbbi százötven évéről, a jobboldal úgyszólván kizárólagos szerepéről ennek az országnak a mélységes mélyben tartásáról.

Ideteszek részleteket korábbi jegyzeteimből, a kompilációt egy másfajta minőség megjelenítésének szánom, hogy értető legyen, mi a bajom egy Márki-Zay nevű nyomulásával. Trianonoztunk például hosszan, sírtunk krokodilkönnyeket, a „baloldaliak” is. De valahogy egy szót sem láttam a „baloldali megemlékezések” között sem például a frankhamisításról.

A magyar „úri osztály”, azaz annak a jelentős hányadát kitevő ostoba és aljas alakjai nagyjából ugyanazt csinálták, amit 1990. óta az úgynevezett jobboldal: hergelte a náluk is ostobább (általuk butaságban tartott) köznépet. Hogy ugyanis milyen tragédia Trianon és milyen igazságtalan. Többször leírtam már, nem az. Nem tragédia ahhoz képest, amilyen tragédiának a retorziója és főképp nem igazságtalan. Dehát próbálja ezt valaki elmagyarázni egy habzó szájú mélymagyarnak.

A frankhamisítás részleteit el lehet olvasni mindenféle helyeken, én most csak a lényeget írom ide.

Windischgrätz Lajos herceg, hajdani közellátási miniszter 1922-ben saját sárospataki birtokán kezdett el – kőnyomatos technikával – előállítani ezerfrankosokat. Minthogy a hamisítványok egy vak koldus megtévesztésére is alkalmatlanok voltak, a herceg úr a fővárosba költöztette a holmiját, és az Állami Térképészeti Intézet Retek utcai épületében folytatta a munkát. Ennek az intézetnek a legfőbb korifeusa egy „nagy tudós”, bizonyos Teleki Pál buzgón vállalt részt a tevékenységből, minthogy ő is meg volt győződve Trianon igazságtalanságáról. Sőt, ő arról is meg volt győződve, hogy azt leginkább a zsidók csinálták, ezért megírta a modern kor első zsidótörvényét, amivel még Hitler Mein Kampfját is megelőzte. A nyomdagépet a Pénzügyminisztérium szerezte be. Ez csak azért lényeges adalék, mert bizonyos források a mai napig nem látják bizonyítottnak Bethlen miniszterelnök részvételét az ügyben. Ami úgy különben számos egyéb ténnyel is igazolható, dehát egy bírónak, aki hivatását a megfelelő módon gyakorolja, bőven elég egy miniszterelnök felelőssége az egyik minisztériumának működéséért.

A frankhamisítással az urak bosszút akartak állni Franciaországon. Azaz tökön akarták rúgni Franciaország lovát. Mely ország – a viccbeli jegessel ellentétben, akinek a lovát Arisztid rúgta tökön feleségének a jeges által való elcsábítása miatt – annyira sem volt bűnös a trianoni ítéletben, mint a jeges lova. De ez az urakat nem zavarta nemes bosszújuk kivitelezésében.

A sokmillió hamis frank első ezresének a beváltásával már lebukott a megbízott ezredes, azaz a végrehajtás elindításával megbízott balek. 1925-ben Hágában letartóztatták. A nyomozás gyorsan eljutott a legfőbb felelősökig, élükön Horthyval, Bethlennel és Telekivel.

És itt jön az ügy legfinomabb része. A brit és az olasz diplomácia lecsitította a franciákat. A nemzetközi jog nemhogy a fentnevezett három alakhoz nem jutott el, szóba sem kerültek mint felelősök. A magyarországi bíróság négy évre ítélte Windischgrätz Lajost, három és fél évre a budapesti főkapitányt. A herceg úr szállodákban és szanatóriumokban töltötte le „büntetését”, a főkapitány kormányzói kegyelemmel szabadulva, el sem indult a börtönkapu felé.

Nyugat-Európa úgy ítélte meg, hogy Bethlen „stabilitást” jelentő politikája, valamint a Gömbös gerjesztette fajvédő hisztéria elegendő ok a félrenézésre. Jobb a békesség. Nekik végülis semmiféle káruk nem keletkezett, az a lényegtelen apróság meg, hogy mi történik itt országon belül, kit érdekel. Szerintem baromira igazuk volt. Nem kell bolygatni ezeket a dolgokat.

Meg sem kérdezem, ismerős-e ez valahonnan.

Voltak olyanok, akik 1990-ben méltatlankodtak az osztrákok „magyar ne lopj” tábláin. A magyarság megvetése, taszító nevetségessé válása nem ott és nem akkor kezdődött.

Az a borzasztó, hogy még csak nem is a frankhamisítási botránnyal.

Annál is sokkal régebben.

Jó, nem győzöm hangsúlyozni, volt majdnem ötven év Magyarország történelmében, amikor elkezdtük magunkat otthon érezhetni Európában. De mint hamarosan bebizonyosodott, az arisztokráciának egy végtelenül ostoba része, és a hozzájuk hasonló „jobboldal” ebben nem akart részt venni, nekik jobban tetszett a „kutyaszerbia”, ezt 1878-ban már énekelték, 11 évvel a kiegyezés után, és az országnak az első világháborúba való belehajszolása.

A magyar „forradalom és szabadságharc” nem hasonlítható például a bármilyen ostoba és fölösleges, jakobinus diktatúrába, majd napóleoni császárságba torkolló, végül semmit meg nem oldó francia forradalomhoz, ami nélkül sokkal egyszerűbben és hatásosabban meg lehetett volna oldani a polgárság gondjait, de ami végülis inkább volt „baloldali”, mint a reménytelenül jobboldali magyar. A hőbörgők harca, amit csak azért nem nevezek ramazúrinak vagy felfordulásnak, mert a sok tízezer értelmetlenül meghalt ember legalább a fejet hajtó gyász tiszteletét megérdemli.

„Az egész úgy tűnik fel előttem, mint valami rossz álom! Ó, szent Nemezis! Egy lengyel és Kossuth hordják a gyúlékony anyagot a tűzre!... Nous avons vendu le pays pour deux Louis! (Eladtuk az országot két Lajosért - Batthyány és Kossuth)… Az egésznek rebellió színezete van…”

Azt tanítottam: hozzátok rendbe a vén házat; tisztítsátok meg a szennytől, mely körülveszi etc. Az érintettek nem végezték el ezt… Kossuth és társai pedig jobbnak látták felgyújtani!...”

Ez Széchenyi István naplóbejegyzése 1848. március 15-én és 16-án. Széchenyi és Deák vesztett. A főurak és köznemesek szabadságot akartak és függetlenséget – önmaguknak, a Habsburgoktól. Fogalmuk sem volt róla, mit kezdenének vele, mert a „vén ház” nem lett megtisztítva a szennytől, azzal pedig, hogy rágyújtották a népre, saját magukat is rosszabb helyzetbe lökték, mint amit el tudtak volna képzelni.

48-49 a miniszterek és hadvezérek ügye volt, a bornírt főurakból álló magyar jobboldalé. Eszükbe nem jutott a nemzetiség vagy a jobbágy sorsa, ők akartak önálló létet, ki tudja, mire alapozva. Dehát mit lehet várni egy olyan baromian ostoba alaktól, amilyen a szlovák zugügyvéd volt a hatalmasra növesztett és hazudott magyarságával, amiért bárki életét feláldozta, kivéve a magáét. Ha egyszer valaki hajlandó lesz a valóságról írni és beszélni a 48-as „emlékhelyek” helyett, akkor talán szép lassan eljutunk a felismerésig: ez a „forradalom és szabadságharc” nem a nép harca volt. Ők azt akarták, hogy hagyják őket békén – ha már az áprilisi törvények tisztességes és gyors végrehajtása helyett a hibbant nagyképűsködést választották, csinálják egyedül. Nélkülük. Dehát nem lehetett, mert a „Lajosok” úgy tartották, a népnek vannak kötelezettségei.

"Hogy tulajdonképen mit ünnepelnek martius 15-kén, midőn egy kis pesti lármánál egyéb nem történt, azt nem tudom, de hogy azon a napon, mellyen a hadsereg megmenti a hazát, lesz mit ünnepelni, azt tudom." – írta Kossuth a feleségének 1849. március 15-én.

Hááát. Ünneplés helyett lett iszkolás a kincstár maradékával, aztán sikkasztás Amerikában, aztán az a bizonyos „Cassandra-levél”. Majd a magyar jobboldal bosszúterve 48-ért, hogy majd ők most megmutatják: 1914. Hadüzenetek, kitartás az utolsó halottig, aki megint csak annak a népnek a halottja, amelyik nem akart részt venni ebben sem, de senki nem kérdezte, mely nép aztán elkezdte siratni Trianont, az ő elvesztett országát, ami nem volt az övé soha… És így tovább. Horthy, újabb világháború, a jobboldal újabb bosszúja a féleszű briganti, a nagyra tartott földrajztudós Teleki zsidótörvényeivel… Aztán Rákosi Mátyás a szovjet megszállókkal a háta mögött – ugye nem tetszik azt gondolni egy pillanatig sem, hogy ennek az „új mesének”, ennek a „fasiszta kommunizmusnak” volt valami köze a baloldalisághoz? A legsötétebbnek vélt korszak, ahol az ember kiszolgáltatottabb és megalázottabb volt minden korábbinál, amit csak a csúti szotyolahéjköpködő tudott tovább cifrázni, relatíve még sötétebb mélységekbe taszítani.

És most nagy barátsággal és örömmel konstatáljuk, hogy van egy jobboldali az ellenzéki összefogásban. Egy csizma az asztalon.

Szabad annyit mondanom, hogy én nem örülök? Hogy én nem tartom a váltógazdaság részének a jobboldalt? Különösen egy jobboldali rendszer lebontásában nem használnék „váltásnak” egy hasonlóan baromi jobboldalit a maga förtelmes nézeteivel.

Vagy én most itt bomlasztom ezt a különben is elég kelekótya „összefogást”?

 

 

2021. október 7., csütörtök

Egyszercsak

Olvasgatok mindenfélét. Majdnem mindenütt azt, hogy ez a Márki-Zay nevű hogyan fel tudott jönni. Miként az üstökös. Egyik napról a másikra.

Eltűnődtem azon, ez vajon miképpen volt lehetséges. Közvetlenül azután, hogy azon is eltűnődtem, miért gondolja ezt mindenki természetesnek. Hogy ez csak úgy lett. Mit tesz isten? De még ez a kérdés sem merült fel senkiben. Hogy esetleg az isten. Nem, még az sem. Ez van és kész. Egyszercsak. Ahogyan azt a magyar történelemírásban megszoktuk. Egy törzsi szövetségben élő, tanulatlan, a kor és a hely (a később Európának elnevezett földrész) szellemi és kulturális színvonalától évezredekre elmaradt, primitív despota egyszercsak „felveszi” a kereszténységet. És nyomban ezzel együtt államot alapít, egyedül az egész földkerekségen, hétszáz évvel mindenki más előtt (az első, államnak nevezhető társadalmi formáció valamikor a 17. század végén jött létre Hollandiában). Egyszercsak.

Mi ezt szeretjük, ehhez vagyunk szokva, magyarázat, ok-okozati viszonyok feltárása szükségtelen, nálunk minden csak úgy lesz. Egyszercsak.

Márki-Zay Péter egyszercsak felugrott a második helyre, miután korábban ugyancsak egyszercsak harmadik lett. Akkor sem érdekelt senkit, hogyan lehet az, hogy egy alföldi polgármester, aki finoman szólva nem éppen világhírű, így tör előre. Egy korábbi fidesznyik. Egy keresztény népnemzeti. Aki a határon túliak minden eszement privilégiumát megtartaná. Aki templomba jár. Sok gyereke van. Tetszik is neki a fidesz családtámogatási rendszere.

Az a helyzet, hogy nem ismerem azt a számítógépes technikát, amivel a világ egyik legfejlettebb országának az elnökválasztásába úgy bele lehetett nyúlni, hogy az illető társadalmi rendszerbe alig illeszkedő paprikajancsi legyen az elnök. Azt sem tudom, hogy egy olyan csodálatra méltó nemzet, amilyen az angol, hogy tehette meg azt, amit brexitnek nevezünk, és amiről korábban is, azóta is lehet tudni (ha valaki képes az egyszerű gondolkodásra), hogy ez a húzás az öngyilkosság határára taszította Angliát és vele együtt a Brit birodalmat.

Ezenkívül azt sem tudom, a 2018-as magyarországi választások alkalmával a néhány órás számítógépes leállás végeredményeként hogyan lett a kétharmad, amikor abszolút hiteles, magasan képzett informatikusoktól már akkor lehetett tudni, hogy a fidesz szavazói nem érték el az egymilliót.

Csak azt tudom, hogy ezek megtörténtek. Valamint azt, hogy az emberiség történelmében a társadalomfejlődés soha nem mutatott csodákat, magyarázhatatlan varázslatokat. Úgy értem, mindig mindennek oka volt, és ez az ok mindig ismerhető volt azok számára, akik képesek voltak föltenni a megfelelő kérdéseket.

Márki-Zay nem egyszercsak lett ott, ahol most van. Ez egészen bizonyos. Azt nem tudom, hogy akinek érdekében áll létrehozni ezt a pozíciót, mit tett, még kevésbé, hogyan tette azt.

Csak abban vagyok bizonyos, hogy én nem a közvélemény kutatók eléggé szánalmas (bár kétségkívül nagyon jövedelmező) tevékenységével foglalkoznék, hanem felkutatnám a legjobb informatikusokat. Akik tudják, mindazt hogyan lehet megcsinálni, amit fentebb leírtam.

Ehhez persze az kellene, hogy legyen legalább egyetlen ember, aki képes felfogni, Márki-Zay nem „egyszercsak” alakja ennek a játszmának. A viselkedése, a szövegei (a nők lenézése, négerezés, cigányozás satöbbi) nem véletlen kisiklások, ez az ember olyan, amilyennek egy fidesz-rendszerben egy korifeusnak lennie kell.

Innen már tényleg csak egy lépés megkísérelni legalább, hogy az „ellenzékre” váró bukást ezen a ponton még el lehessen kerülni.

Nincsenek illúzióim.

P.S.: Majd' elfelejtettem, nagyon nem szeretném, ha valakiben kétségek maradnának a fenti mondat után, amivel a közvéleménykutatókat érintettem. Egy lényegében használhatatlan, a kártyavetéshez hasonló megbízhatósággal működő, primitív és nagyképű "szakterület" kártékony képviselőit tetszik mostanában favorizálni. Abba kellene hagyni. Körülbelül olyan fertőzők és ártalmasak, mint a bulvár és a reklámbiznisz együttvéve.