Eddig volt négy. Nem kellene elgondolkodni végre azon, hogy esetleg azért kell mindig új, mert már az első sem kellett volna? Elég sokat írtam erről, teszek majd ide több részletet is, de előbb elmondok valamit, amiről sosem beszéltem. 1983-ban beteg lett a kisebbik fiam. Sok próbálkozás után végre találtunk egy kiváló gyerekorvost, aki meggyógyította. Ő ajánlotta figyelmembe egy barátját, az Orvostörténeti múzeum vezetőjét, bizonyos Antall Józsefet, hogy beszéljek vele, kiváló riportalany lehet a műsoraimban, nagyon okos, jóhumorú, művelt ember. Tényleg az volt. Annyira, hogy mikor megtudtam, csak mb. vezetője a múzeumnak, felhívtam az egészségügyi minisztert, Schultheisz Emilt, aki történetesen unokatestvérem volt, valamint egyben atyai barátom, gyerekkorom óta az egyik legfontosabb referenciaszemély az életemben, akihez - lévén nálam sokkal idősebb - mindig fordulhattam, ha bölcs vigaszra volt szükségem. Kiderült, hogy régen ismeri Antallt, jó hogy mondom, már éppen készült lépéseket tenni a főigazgatói kinevezés ügyében... Ugye nem kell mondanom, én erről soha nem szóltam egy szót sem az érintettnek. Az illető néhány év múlva miniszterelnök lett. Voltak később is közös dolgaink, például Beke Kata, a kultuszminiszteri államtitkár bement Antallhoz, hogy nem bírja a főnökét, szeretne egy új minisztert, szeretné, ha az én lennék. Természetesen nem vállaltam, amikor a miniszterelnök megkérdezte, miért nem, mondtam, mert alkalmatlan vagyok rá. Mert miniszterként például nem tehetem meg, hogy buta emberekkel nem beszélek... Antall nevetett, elfogadta az érvemet. Egyetlen egyszer fordultam hozzá protekcióért: kértem, hogy ne engedje meg a politikusainak a médiatörvény nevű förtelem létrehozását, engem kapacitálnak a megírására... Nem lett médiatörvény 1996-ig, Horn Gyulát már nem tudtam megakadályozni, éltek benne a finom pártállami reflexek, nem bírta ki, hogy bele ne dumáljanak olyasmibe, amihez semmi közük.
Magyar Pétert nem ismerem, nem tudok letérdelve könyörögni, hogy ne engedjen egy új médiatörvényt, viszont törölje el az eddigit. Kérem, szóljon neki, aki teheti, én szívesen elmondom, ha megkérdeznek, miért kártékonyabb és ostobább ez a tervezet minden törvénynél.
No akkor a szemelvények:
Felhívott a Rádióban
egy Hatvani Zoltán nevű ember, hogy ő az SZDSZ médiapolitikusa és szeretne
velem beszélni. Nem sokkal később ugyanezt tette egy Kovács Kálmán nevű az
MDF-től. Hogy szeretne velem beszélni mint médiapolitikus, mennék be a
képviselői irodaházba. Majd lejön értem. Mondtam, ismerem a járást, sűrűn megfordultam
ott vagy főszerkesztői eligazításon, vagy mert fel voltam jelentve, és meg
kellett hallgatnom, hányféleképpen leszek megbüntetve. Aztán az MSZP-től is
hívott valaki, arra már nem emlékszem, ki volt. Az utóbbi kettőnek mondtam,
hogy már hívtak, nem bánták, sőt örültek neki. Akkor 1990-et írtunk.
Ezek az urak azt
akarták, hogy írjak egy médiatörvényt. Nem tudom, miért éppen én. Lehetett
ugyan tudni, hogy hajdan nyolc évig voltam operatőr a Televízióban,
főszerkesztő-helyettes az akkor legnagyobb képes hetilapnál, alapító
főszerkesztője egy havi periodikának, írtam napilapokba zenekritikákat, és
közben folyamatosan rádióztam, dehát ez csak azt jelentette, hogy egyik vagyok
azok közül, akik értenek valamennyit a tömegtájékoztatáshoz.
Mondtam, szívesen megírom
ezt a törvényt, ha adnak egy kéziratpapírt, tollam van. Egy percre volna
szükségem. De el is mondhatom, ha esetleg jegyzetelni akarnak. Az általam
írandó médiatörvény ugyanis egyetlen mondat: a politikának a jelen pillanattól
fogva semmi keresnivalója nincs semmiféle tájékoztató eszközben, bármilyen
beavatkozási kísérletre a törvény szigora fog lesújtani. Ez a törvény a
médiatörvény. Hogy ugyanis kívül tágasabb.
Nevettek. Azt hitték,
viccelek.
Soha nem voltam
komolyabb. A magyarázat rendkívül egyszerű. Az az eszköz, amihez egy politikai
pártnak bármilyen köze van, legjobb esetben faliújságnak nevezhető. Röpirat.
Szórólap. Ilyesmi. De nem újság, nem rádió és nem televízió. A balatoni strand
hangosan beszélője, ami bemondja, hogy a négyéves Mónika várja szüleit a
hangosan beszélőnél, az a hangosan beszélő sokkal tisztességesebb médium, mert
az legalább hitelesen tájékoztat.
Nem én írtam meg a
médiatörvényt. Az említett urak udvariasan megköszönték, hogy befáradtam, majd
midőn távoztam, utánam küldtek egy szánakozó mosolyt. Ez a hülye milyen
tájékoztató rendszert akar? Mit csinálnának nélkülünk?...
Ezt egy régi írásomból másoltam ide. Aztán itt van egy másik:
Elmesélek egy történetet. Nem hosszú, viszont legalább utálatos.
2004-ben végleg eltávolítottak a Rádióból. Egy évvel azután, hogy megkaptam a Pulitzer-díjat, és ötvenöt évvel azután, hogy a Mária Terézia téri Gyakorló Általános Iskola gyerekkórusának tagjaként először beléptem a Bródy Sándor utca 5-7. kapuján (a Mária Terézia térből később Horváth Mihály tér lett, az általános iskolából még később Fazekas Mihály Gimnázium).
Hosszú volna és nem is fontos, kik győztek meg arról, hogy indulnom kell az elnöki pályázaton. Leírtam, amit kellett, beadtam. A nagyfene demokrácia nevében addigra már volt egy Magyar Rádió (MR) Közalapítvány, annak egy kuratóriuma, annak is egy elnöke. Az illető korábban riporterként vált ismertté a Politikai Adások Főszerkesztőségén (PAF) – nem nagyon ismertté, de a futottak még kategóriában létezett Ipper Pál, Mester Ákos, Bolgár György, Győrffy Miklós, Bölcs István és a többiek mellett. Ideírom a nevét, ne kelljen keresgélni: Gellért Kis Gábornak hívták, már rég nem riporterként dolgozott, az MSZP nevű párt mint e konglomerátum képviselőjét jelölte őt a kuratórium elnökének. Telefonált, hogy menjek be hozzá, jóindulatúan figyelmeztetett, nincs értelme az indulásomnak, megvan már a leendő rádióelnök. Mármint az ő személyes jelöltje, akit vélhetően elfogadtatott a pártjának korifeusaival is.
Nem vontam vissza a pályázatomat, egyszerűen kíváncsi voltam a várható kutyakomédiára. Pedig ami következett, azt elképzelni sem tudtam.
Ugyanennek a nagyfene demokráciának a nevében felállítottak egy úgynevezett társadalmi kuratóriumot is. A demokrácia (mint tudjuk) az a rendszer, amit a szakértelem totális hiányára bazíroznak, azaz minden lényeges, az emberi életet alapvetően befolyásoló közügyben olyanok döntenek, akiknek halvány fogalmuk sincs arról, amiben döntenek. Na ezeknek az ügyeknek a számát duzzasztották tovább ezzel a „kuratóriummal”. Volt abban mindenféle ember, bizonyára olyan is, aki a saját területén jó szakembernek számított, rádiózás ügyben legjobb esetben annyi ismerettel bírtak ezek a tagok, hogy tudták, melyik gombbal lehet bekapcsolni a rádiókészüléket, valamint – lévén valamennyien valamilyen értelmiségi foglalkozásúak – lehetett valami elképzelésük a „szakismeretként” definiált, halványan értelmezhető fogalomról. Egy közös tulajdonság kötötte össze őket: valamennyien a nemrég bukott párt, a fidesz nevű gyülekezet küldötteiként ültek ebben a testületben. Amely fidesz nevű gyülekezet a többi „párt” elnevezésű, minden egyéb társulásnál kártékonyabb alakulat egyikeként, a többinél is jobban gyűlölt engem, tudván, hogy finoman szólva nem kedvelem őket. Ez a kuratórium akkor már három vagy négy „elnökválasztást” nyilvánított eredménytelennek, minthogy nem találtak alkalmas személyt. A pályázatokon indulók névsorát tekintve ezen olyan nagyon nem csodálkoztam. Beültem a nagykuratóriumi meghallgatásra. Kérdeztek. Válaszoltam. Ennek az lett a meghökkentő következménye, hogy a kuratóriumi elnökségnek beküldött ítélet szerint én sokszor többet tudok a rádiózásról, mint az összes többi jelölt együttvéve. Ezt az a titkárnő mondta meg nekem, aki az ügyeket intézte a kuratóriumi elnökségen, és korábban az én egyik munkatársam volt. Az volt a szabály, hogy pozitív nagykuratóriumi ítélet esetén a kuratóriumi elnökségnek is meg kell hallgatnia azt, akit a népiek alkalmasnak találtak.
Nem akarom hosszúra nyújtani, mikor abszolút nyilvánvaló lett, hogy a pályázatomat el sem olvasták, és nem is igazán érdekli őket, mit tennék a Rádióval, felálltam, és közöltem a nagyérdemű konklávéval, miért nem látom értelmét, hogy tovább játsszuk ezt a szánalmas komédiát. Azt is mondtam, hogy igazuk van, én a Magyar Rádió kivégzésében és az épületek kiárusításában nem volnék partner.
Nem érkezett feljelentés rágalmazásért, úgy tudom, a jegyzőkönyvbe sem került be ez a mondatom. Pedig szívesen a szemébe néztem volna annak, aki engem megvádol alaptalan feltételezés hangoztatásáért.
Most majd bontják a Magyar Rádió épületeit.
Aztán még egy:
A politikának és azon belül persze a politikusnak semmi keresnivalója nincs a médiában.
Nem hatóságosdit nem játszhat, nem az a kérdés, irányítson-e, megmondja, mit hogyan kell tenni, hanem arról van szó, a tájékára sem mehet. Nincs ott semmi dolga.
Ésszerű helyzetben a média eltartója a magyar adófizető, felügyeleti szerve a Legfőbb Ügyészség, működtetője egy szigorúan szakmai grémium, követendő törvényei megtalálhatók a PTK-ban és (súlyosabb esetben) a BTK-ban. Azaz ha valakinek valami nem tetszik, följelentést tehet a rendőrségen. Mint megannyi más szakma esetében.
A rádiózás és a televíziózás szakma, ahogyan például az építészet, az erőmű tervezés, a telivér tenyésztés vagy a csillagászat. Azokat a munkahelyeket, ahol a felsorolt munkaköröket betöltő emberek dolgoznak, nem politikusok vezetik, mert nem értenek hozzá, és egyelőre még nincs szó róla, hogy a Központi Fizikai Kutatót valamelyik nyikhaj vezesse, aki mostanában politikusnak nevezteti magát, és ilyen minőségben lop és csal Mari néni és Lajos bácsi csodálatától övezve. A Magyar Rádióban és a Magyar Televízióban éppúgy olyanoknak kellene dolgozniuk, akik ismerik az ottani munkakörök betöltéséhez szükséges szakmát, még élnek ilyenek, egyre kevesebben.
Hatóságok és vezérigazgatók uralkodnak, és viszik el a súlyos milliárdokat, a Rádió és a Televízió pedig halott. Nincs kedvem végignézni ezeknek a hatóságoknak a névsorát, azt sem, mennyibe kerül mindez nekünk, egyet tessék nekem elhinni: iszonyatos károkat okoznak, a létüket semmi nem igazolja, egy működőképes országban az egész társaságot a büntetőjog vonná felelősségre, az elkövetett, súlyos köztörvényes bűntettekre különben nálunk is vannak szankcionáló paragrafusok.
Az Országos Sajtószolgálat közleményeként jelent meg ez a mondat:
„Az Együtt 2014 – Párbeszéd Magyarországért Választási Szövetség szerint Karas Mónika egyaránt alkalmatlan az NMHH és a Médiatanács vezetésére is, és felszólítja a Áder Jánost, hogy az elnöki pozícióra egy, a szakértők által támogatott elnököt nevezzen ki.”
Eszerint van olyan, aki alkalmas? Mire? Most néztem meg a Neten, mi az NMHH, mert nem bírom megjegyezni: Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság. Most hagyjuk a „nemzeti”-t, amiből nekem már a Rákosi-rendszerben nagyon elegem volt, pedig azok józanul és belátón használták ezt a jobb sorsra érdemes szót a jelenlegi kurzushoz képest. Hagyjuk azt is, mi a fene az a „média- és hírközlési”, mi az a különbség, amiért a kettőt egy „és”-sel külön kell választani, maradjunk a „hatóság” szónál.
Tetszik tudni, mi a hatóság? Ideírom az Értelmező Szótárból:
„Ált. az államhatalmat, ill. ennek egy részét képviselő és gyakorló hivatalos, törvényes szerv, intézmény (testület v. személy), amelynek meghatározott közigazgatási, bírói, katonai stb. területen, ill. ügyekben önálló jogköre, hatásköre, rendelkezési joga van.” Hatalom. Ez a lényeg. A
hatóság a hatalmat képviseli, mindkettő a „
hat” igéből származik. A hatalom pedig „
rendelkezik”, mert „
hatásköre” van, és bár az Értelmező Szótár nem tartotta szükségesnek külön kiemelni (talán mert értelemszerű),
büntető joga is van.
Él ember, aki meg tudja magyarázni, mi szükség van arra, hogy a Magyar Rádióban és a Magyar Televízióban (meg a többi médiumban) dolgozók fölé Hatóságot helyezzenek? Külön hatóságot, ami kifejezetten a szerkesztők, riporterek, hangmérnökök, operatőrök és rendezők megrendszabályozására jött létre! Ne tessék félrenézni, ujjakat összeillesztve nagy szünetet tartani, mert később sem lesz válasz, mert nincs válasz! Mint ahogyan arra sem volna válasz, mi szükség van Nemzeti Cukrász- és Édesipari Hatóságra vagy Nemzeti Varró- és Szabász Hatóságra vagy bármilyen Hatóságra mindaddig, amíg van Törvénykönyv, ami szankcionálja mindazokat a vétségeket és bűnöket, amiket egy szerkesztő, egy cukrász vagy egy szabó elkövethet. És amely Törvénykönyv rögzíti az alapelvet, ami szerint senki nem tekinthető bűnösnek, amíg a bűnösséget jogerős bírósági ítélet ki nem mondja.
Nem először kérdezem: hogyan merészelnek a politikusok beleszólni olyanba, amihez a világon semmi közük nincs? Hogyan merészelnek hatóságot állítani a tájékoztatás munkásai fölé, és ezáltal helyből megfélemlíteni őket egy olyan országban, ahol ötszáz éve bazíroz arra a mindenkori hatalom, hogy az itt élő emberek már félelemmel a zsigereikben jönnek a világra? Kicsodák ezek a jelentéktelen kis alakok, ezek a pöffeszkedő, elképesztően tehetségtelen emberek, hogy úgy tesznek, ahogyan előttük tett török, Habsburg, szovjet, akik legalább gazembernek elég nagyok voltak? Kicsodák ezek, akik rendszeresen hatalomról beszélnek, kivéve, amikor azt akarják, hogy megválasszuk őket, mert akkor rögtön tudják, hogy ők szolgálatra jelentkeznek, és nem hatalmat kapnak tőlünk, hanem lehetőséget arra, hogy zökkenőmentesen intézhessék az ügyeinket? A végrehajtó hatalom nem azonos a végrehajtóval, aki elviszi a javainkat, ha nem tudunk fizetni! A végrehajtás a szolgálat része! Azért hozzák a törvényhozók a törvényeket, hogy azokat végrehajtsák. Hogy például egy faluban csatornázni szükséges, azt az intézkedést végre kell hajtani. Az úgynevezett demokráciában az a fajta hatalom, amire gondolni tetszik, az a hatalom nem létezik. Már régen nem. Kis fiókdiktátorok vélik úgy, hogy nekik hatalmuk van, pedig ahhoz börtönőrnek vagy fináncnak kell menni, azoknak van olyan hatáskörük, amivel kényszeríthetnek és büntethetnek. Miniszterelnök nem csukat le senkit, nem függeszt föl és nem utasít, ha volt gyerekszobája, miniszterelnök szolgál, szolgálja a közt, és mindent megtesz a köz javára. De hatalma nincs, csak lehetősége. Mi adjuk. Mi, az úgynevezett választópolgárok.
És mi az a Médiatanács? Kik tanácsolnak benne, kinek és mit? Sok évtizedes tapasztalattal bíró, közmegbecsülésnek és közismertségnek örvendő, a szakma elsöprő (legalább 90%-os) többsége által felkért nagy öregjei? Javasolnak (hangsúlyozom: javasolnak) azoknak, akik naponta viszik vásárra a bőrüket, hogyan lehet ezt a szakmát a lehető legjobban, a lehető legkevesebb idegi károsodással művelni úgy, hogy az illető médiamunkás tisztessége és szakértelme egy pillanatig se lehessen kérdéses? Javasolják olyan intézkedések megtételét, amik a médiában dolgozók javára vannak, munkájukat megkönnyítik és hatásosabbá teszik?
Nem erről van szó?
Akkor miről?
Akkor kit támogatnak a „szakértők”? Kicsodák azok a szakértők, az isten szerelmére?! Tudják, kit támogatnak?! Úgy értem, tisztában vannak vele, miféle munkakör betöltésére szemelt ki valakit már megint a politika?!
A különben eo ipso kártékony, párt nevű képződmények közül az eddig legkevésbé kártékonynak látszó egyik képviselője tette föl az idézett közleményt, amiből az következik, hogy mindazt adottnak veszi, amik mögé föntebb kérdőjeleket tettem. Politikus ő is, mi az ördögöt tenne? Valószínűleg úgy véli, ez a Hatóság és ez a Tanács rendben van így, csak a jelölt személy alkalmatlan.
Neeem! Az intézmények alkalmatlanok. Nincs alkalmas személy! Akit adott esetben az ön pártja jelöl, kedves Karácsony Gergely, az a személy is alkalmatlan! Most is és jövőre is. Mert az ön pártjának éppúgy nincs keresnivalója a médiának a tájékán sem, mint bármelyik másiknak.
Ezzel a nyilatkozattal azt tetszett manifesztálni, hogy a jelölt alkalmatlan, de különben minden rendben van. Csak kell egy jó elnök.
Nem kell!!!
Már abban az esetben persze, ha van Rádió és van Televízió. Tudom, megbocsáthatatlant mondok, és sok embert sértek vérig, de ami most van, az nem Rádió és nem Televízió. Csöndesen és szomorúan mondom, amit ebben a két intézményben művelnek, arra nincs mentség. Úgy értem, azok számára nincs mentség, akik ma ott dolgoznak.
Ők teszik lehetővé ugyanis, hogy legyen NMHH és Médiatanács. Ők viselik el a politikát a nyakukban.
Tizennégy éven át tiltakoztam. Kétszer távolítottak el a Rádióból, hogy megmutassák, ők az erősebbek.
De én egyedül voltam.
Fiúk-lányok, rádiósok, televíziósok. Tényleg még mindig, huszonhárom év után még mindig csak egyetlen viselkedésforma létezik ebben az országban? A megriasztott birkanyájé?
Eddig a régi részletek. Már csak egy dolgot akarok rögzíteni: az a rádiózás és televíziózás, amit én annak tartok, a mi országunkban halott (máshol nem, Angliában, Németországban, a skandináv országokban működik), de ha a politikai komisszárokat végre kihajítják abból a romhalmazból, ami a Rádióból és a Televízióból maradt, azok az emberek, akik ott maradnak, tudnak teremteni valami használhatót. Csak tartani kell magukat az alapelvhez: politikusnak nincs keresnivalója a házuk táján.
Ceterum censeo a csúti rémet börtönbe kell zárni, életfogytiglan.
