A magyar emberekről 1.

 

Olvasok mindenféléket a költségvetésnek a kultúrát kezelő hibáiról, elsősorban a „magyarságkutató” meg a hozzá hasonló többi förtelem megmaradásáról, és a kormány finanszírozási terveiről. Ha ez mind igaz, és nemcsak figyelmetlenség, akkor az kiábrándító, borzalmas, rossz gondolatokra indító.

Leírtam többször, Magyar Péter eddigi tettei bennem azt a benyomást keltették, hogy ő az igazi honteremtő, országalapító, a magyar népet felszabadító, ezeregyszáz év nyomorúságos, széthazudott történelmének a helyreállítója. Meg is indokoltam, miért gondolom úgy. De ha ez a förtelem tényleg marad, ha ő sem képes szembenézni a hazugságokkal, és elkezdeni a nép fokozatos rávezetését az önismeretre, az ostoba, minden alapot nélkülöző nemzeti büszkeség elfelejtésére, akkor a honteremtésből megint nem lesz semmi. Akkor folytatódik a nyilván sosem élt Árpád és a hétvezér meséje, a „honfoglalás”, a hozzá kapcsolódó baromi „kalandozások”, Európa rettegése a hátrafelé nyilazó magyar lovasoktól, a felháborító szentistvánozás, egy pusztító, primitív despota soha nem volt tetteinek a magasztalása az „államalapításról” (az első államot a 17. században alapították), tovább él „a szabadságszerető magyar” legendája, mely nép oly sokat tett a szabadságáért (ezeregyszáz év alatt három, a népre erőltetett, levert „szabadságharc” szomorú elferdítését tudjuk felmutatni, olyan gyáva, vezetésre alkalmatlan alakok dicsőítésével, mint Rákóczi és Kossuth), ezentúl is siratjuk Trianont, és hamisítjuk tovább a „rendszerváltás” végrehajtását (semmi közünk nem volt hozzá, Kissinger és Gorbacsov intézte, az első „szabadonválasztott” úgy tett tönkre mindent, ami tönkretehető volt, hogy azóta is azt szenvedjük). Ha marad a „magyarságkutató” meg az MMA, akkor egy néhány hónapos illúzió után lényegében ott folytatódik minden, ahol egy pillanatra abbamaradni látszott.

Említettem már többször, írtam egy négyszáz oldalas könyvet Ezerév címmel arról, hol, hogyan és mikor kezdődött a mi „nemzeti nagylétünkről” szóló tódításáradat, ezt a könyvet hat év alatt minden kiadó elutasította – egyre inkább értem, miért. Az ember jobban szereti a dédelgető, megszokott hazugságot, mint a kiábrándító valóságot. Ugye nem kell mondanom, abból, amit az Ezerévben leírtam, semmit nem én találtam ki, tényekre, dokumentumokra építkeztem, csak olyat írtam le, amit tisztességes (ó milyen kevesen vannak) történészek már előttem leírtak, társtudományokat idéztem meg, levéltárak hiteles adatait, a saját következtetéseim is ezeken nyugszanak.

Most ebből a könyvből teszek ide részleteket annak illusztrálására, miért neveztem korábban Magyar Péter honteremtőnek, mi az alapja annak, hogy a magyar nép ezeregyszáz éve vár valakire, aki képes igazi otthont teremteni.

Nyilván lesznek utalások, amit itt most nem magyarázok meg, találkozhatnak olyan mondattal, amiben tegezem az olvasót, ez azért van, mert az alcímben a Z-generációnak ajánlom a könyvet. Ez itt most hosszú lesz, ezért több részre bontom, hagyok időt olvasásra, a leírtak megemésztésére.

Innen a könyv beszél:

...Megint megállunk egy kevéssé, mert a jelenből föl kell tennem egy kérdést, amit még nem hallottam-olvastam sehol, pedig szerintem alapvetően fontos kérdés, ráadásul van is rá válasz. Nekünk. Ott és akkor is lett volna, de akkor senkit nem érdekelt, mert mindenki természetesnek tartotta azt, ami történt.

A tudományosan felmérhető és igazolható adatok (több helyütt ebben a könyvben is leírva) az időszámítás előtti hatodik évezredig vezetik vissza a 21. század érdeklődő olvasóját. Ez idő alatt, azaz nagyjából 6-6500 év alatt a magyarság ősei megtettek körülbelül 4000 kilométert (hogy miért dobálódzom az ötszáz évekkel ilyen felelőtlenül – végülis ez nem kis idő, például Mohácstól napjainkig telt el ennyi – arról majd később adok magyarázatot – rejtélyes vagyok, mint egy krimi író, dehát tényleg van valami kriminális a magyarok történetében és nemcsak az akkoriban). Ha azt is beleszámítjuk, amennyit északra meg délre is bóklásztak, 4000 kilométernél talán valamivel többet is megtehettek. Tudunk egyetsmást az okokról is, fentebb többször leírtam, háborúk, a vesztesek menekülése tolta-húzta magával az ősmagyarokat, menni kellett, nem volt más választásuk. Aztán ha békén hagyták őket, maradtak ott, ahol voltak, még akkor is, amikor a környező népek odébbálltak. Így jutottak el a már leírt Kubán-Don közötti területre.

Ahol megint letelepedtek. És ahonnan 30-40 év alatt, még egyszer: 30-40 év alatt eljöttek ide, a Kárpát-medencébe. A 6500 év alatt megtett 4000 kilométernek nagyjából a felén, 2000 kilométeren 30-40 év alatt végigszáguldottak. Miért ez az eszeveszett rohanás? Hová? Nem üldözte őket senki. Jó, volt az a konfliktus a kazárokkal (ha tényleg volt), de azok nem forraltak bosszút, megbékéltek volna. És ha nem, annyira nem haragították meg őket, hogy éveken és sokszáz kilométeren át üldözzék a magyarokat. A besenyőkkel való véres harcok részei ugyan a honfoglalást mindenáron bombasztikusan ábrázolni kívánó sztoriknak, de azoknak annyi, tudományosan igazolható nyomuk sincs, mint a többi, ugyancsak hiányos részletnek (sírok, használati tárgyak, katonák fegyverei – semmi ilyesmit nem találtak az elmúlt ezer évben, miközben más, egyéb indoklásra alapot adó lelet bőven van, mint azt mindjárt mutatom is, csak az kevésbé látványos). Különben – ami a besenyőknek a magyarokkal szemben való vérszomját illeti – semmit nem tudunk felmutatni, ami indokolná a támadásukat, márpedig valamilyen casus bellinek akkor is alapfeltételnek kellett lennie egy háború kirobbanásához, ha a kifejezést nem ismerték. Az általunk ősmagyarnak nevezett népcsoport a 6500 év alatt mindig elég kicsi és kellőképpen jelentéktelen volt ahhoz, hogy valakik nekitámadjanak, amint már említettem, általában egy tőlük független háború menekülő vesztesei tolták őket maguk előtt. Ebben semmi változás nem történt. Mégis, a történetírók szinte összefogódzva megegyeznek abban, hogy a magyarok a besenyők elől menekülve jöttek a Kárpát-medencébe. Miközben nemcsak a casus belli hiányzott, annak sem találom semmi okát, miért hagyták abba az üldözést. Ráadásul éppen az Etelköz tájékán, ahol nemcsak a magyarok voltak védtelenek, a besenyők is. Mert a történészek abban is megegyeznek, hogy ez az Etelköz, ez egy ijesztően rossz hely volt, itt olyan kiszolgáltatottnak érezte magát mindenki, hogy a foguk is vacogott a félelemtől – aztán mégis ott álltak meg. A magyarok is meg a besenyők is, az nem teljesen világos, melyikük mikor. Mindenesetre a valóban komoly tudományok művelői nem véletlenül nem találnak a mai napig semmit, ami a magyar-besenyő háborúra utalna. Annál több nyoma van annak, hogy miután a magyarok megállapodtak, a besenyők jó nagy késéssel megérkeztek, és – na mit tettek, miután végre utolérték a pánikszerűen előlük loholó ellenséget? Hát mit tettek volna, kérték, hadd maradjanak, letelepedtek és beleolvadtak a magyarságba, Tonuzoba fejedelem lánya révén még bele is házasodtak a legmagasabb körökbe, minthogy a történetírók szerint Géza anyja a besenyő fejedelem lánya volt. (Elfogadtam valamit, aminek nincs hiteles nyoma? Inkább csak említek részleteket az ismert mesék önmagukban való ellentmondásaiból, különben ezek tökéletesen indifferensek.)

Na jó, kissé előre szaladtam. Kazár és besenyő fenyegetés kilőve, más háború sehol, éghajlat változásról nem tudunk, azon a hozzávetőleg 8-900 000 négyzetkilométeren egyelőre el lehetett férni, a 100-120 000 ember nem lépett egymás lábára (a népsűrűség 7, azaz hét ember négyzetkilométerenként), még a lovaknak is jutott hely. Akkor? Az automatikusan felmerülő következő kérdés már a magyarázathoz is hozzásegít: miért éppen nyugat felé? A „szétrajzásnak” nevezett nagy vándorláskor mentek a népek északnak is, délnek is, ott volt a példa, a magyarok miért éppen nyugat felé indultak? És – hogy egy pillanatra megint előre szaladjak – később, a 900-as évek elejétől miért megint éppen nyugatra indultak, egy-egy szúrópróbaszerű északi vagy déli kirándulástól eltekintve (bár azok is inkább északnyugatiak és délnyugatiak voltak)?

Ha nem bánjátok, körülnéznék a szokásosnál alaposabban azokon a végtelen legelőkön, kell ott lennie valaminek vagy még inkább valakinek, sőt valakiknek, akik felvilágosítást adhatnak a magyaroknak arról a villámgyors távozásáról.

Voltak bizony. Viszonylag elég közel, a Don túlsó partján. Előfordult, hogy át is jöttek, főképp nyáron, amikor a folyó lábalhatóvá apadt. Eleinte nehezen értették egymást, furcsa, idegen hangzású nyelven beszéltek, de a gyerekek hamar összemelegedtek, és könnyen megtanulták egymás nyelvét, a tél elmúltával már sokszor raktak tábortüzet, a gyerekek, főképp a lányok tolmácsoltak. 

Megint vissza kell mennünk néhányszáz évet. Korábban érintgettem a görög-római kultúra elpusztítása kapcsán a „barbárokat”, ideje kicsit közelebbről megismerni őket.

A római birodalom bukásának legkorábbi időpontját 410-re teszik, mely bukást a történetírók szerint a rohadt barbár hordák okozták. Namármost. Ezzel szemben viszont vannak dokumentumok például egy Wulfila nevű püspökről, 383-ban halt meg. 

Wulfila a keleti gótok püspöke volt, ő már gótnak is született, a családja valahonnan Kis-Ázsiából származott. Nikodémiai Euszébiosz szentelte püspökké 341-ben Konstantinápolyban. Most nagyon figyeljetek, mert látszólag bonyolult összefüggések következnek, pedig nem bonyolult, sok név van benne, de ezeket nem szükséges megjegyezni, később nem jönnek elő, csak itt fontosak (azaz egyszer, de csak Wulfila). Tehát. Ez a Nikodémiai Euszébiosz ókeresztény püspök afféle vallási tanácsadója volt Nagy Konstantin császárnak és nővérének, a nővért ő térítette az ariánus hitre, ő volt ugyanis a nála nem sokkal idősebb Ariusnak, a kor legnagyobb hatású presbiterének, az ariánizmus létrehozójának legőszintébb híve. Rokonszenvem egyidejű kinyilvánításával annyit muszáj ideírnom, hogy Arius tagadta a keresztény vallás isteni eredetét, az ő tanítása szerint a Fiú (azaz Jézus) nem egylényegű az Atyával (homoousios), hanem lévén az Atya teremtménye, csak hasonló (homoiousios). Ha esetleg emlékeztek Az ember tragédiájának 7. színére, Konstantinápolyban éppen ennek az i betűnek az elfogadása vagy el nem fogadása körül megy a gyilkolászás (különben alapműnek tartom a Tragédiát, színdarabnak használhatatlan, az élet ismeretéhez nélkülözhetetlen, olvassátok el, végigkísér az életen). Az ariánizmust először 325-ben, a niceai zsinaton ítélték el, majd 451-ben a khalkédoni zsinat végleg és visszavonhatatlanul eretnekségnek nyilvánította (István kapcsán már emlegettem Khalkédont, a Boszporusz-parti külvárost, azon a zsinaton hozták a szimónia című kánonjogi törvényt is, jó kis zsinat lehetett).

Ne adjátok föl, mindjárt vége, de higgyétek el, ezek szükséges tudnivalók a „honfoglalástól” a „kalandozásokon” át a „kereszténység felvételének” megértéséhez.

Az imént a Don partján hagytuk a magyarokat, ahol a gyerekek tolmácsoltak az idegen nyelven beszélő túlpartiaknak. Az osztrogótok (azaz keleti gótok) leszármazottaival ismerkedtek a folyónál. Majd nem sokkal az ismerkedés meg a beszélgetések után, ahogy már említettem, most csak ismétlem, mert ez is fontos: meg-megállva, kisebb nagyobb csapatokat előre küldve, majd azokat bevárva, és mikor azok visszaérkeztek, megint elindulva végigmentek azon a bizonyos 2000 kilométeren. Pedig hasonló körülmények között, hasonló helyeken a korábbi 6000-6500 évben évszázadokig maradtak, néha még némely összezördüléseket is vállalva, annyira utáltak elmenni a megszokottból. Arról nem beszélve, hogy nem 2000 kilométert nem mentek soha, még néhány százat is csak akkor, ha valóban az életüket fenyegették.

Romeltakarítás idején

Ezek itt "napilapok" kiemelt cikkcímei:

Hiába a közérdek és a régi per, Ruff Bálint tárcája is elzárja a nyilvánosság előtt a kormányülések összefoglalóit

Pósfai Gábor: Januártól megszűnik a közszolgálati dolgozók évi egymillió forintos otthontámogatása

Ez itt az első cím alatti ötödik bekezdésben van:

Az, hogy kormányülések zártak, alapvetően indokolt lehet. A minisztereknek szükségük lehet arra, hogy bizalmas körben vitassanak meg még kiforratlan javaslatokat, kétségeket fogalmazzanak meg, vagy egymással ütköztessék az álláspontjaikat. Egyes ügyekben a nyilvánosságra hozatal valódi kockázatot is jelenthet: ilyenek lehetnek a nemzetbiztonsági érdekeket érintő információk, bizonyos külpolitikai kérdések vagy a nyilvánosságra kerülésük esetén piaci következményekkel járó adatok.

Tetszik érteni. A nyavalyás, ócska bulvártechnika mögött esetünkben még munkál valami zsigeri szintű lelkiismeretfurdalás, miszerint a tisztességes tájékoztatás szabályai szerint a valóságot kell közölni, és nem valami elferdített, hamis, hazug szöveget, ami felkelti azoknak az érdeklődését is, akik nem a kormányra szavaztak. Ha kicsit sem vagyok lovagias, úgy is mondhatnám, a Népszabadság fasisztoid hajlamú címadója egyetlen piszkos mondattal hangulatot kelt Magyar Péter kormánya, azon belül is Ruff Bálint ellen. Aztán jóval később, ott, ahová már az olvasók 90 százaléka nem jut el, közli azt az ismeretet, ami megvilágítja, miért fölösleges nemcsak a bombasztikus cím, hanem az egész cikk.

Ez meg a második cím alatti harmadik bekezdésben:

"...úgy gondolják, „más típusú támogatásra van szükség”. Az otthontámogatás helyett más típusú támogatást terveznek bevezetni, és az országon belüli mobilitást is jobban szeretné támogatni a Belügyminisztérium..."

A Telex című bulvárlap a belügyminiszter nevének kiemelésével óhajtja lejáratni a kormányt. Aztán az ottani "újságíró" is leírja a valódi hírt, ami a baromi címnek épp az ellenkezője: miután a fettel szedett, ordítóan nagy betűk világgá kiáltották, mekkora egy rohadt szemét ez a Pósfai Gábor, a már senki által nem olvasott részben hozzájuthat az információhoz: egy meglehetősen ostoba, nem működő intézkedés helyett a kormány bevezet valamit, ami az érintettek javát fogja szolgálni.

Mit gondolnak, mit tett volna mondjuk Zilahy Lajos, a Szabadság című napilap szerkesztőbizottságának tagja (nem mellesleg a Halálos tavasz, Valamit visz a víz, Két fogoly, A lélek kialszik kiváló írója), ha a lap 1945 tavaszán megjelenő számában azt olvassa az egyik újságírója tudósításának címében, hogy mondjuk Hatalmas porfelhőkkel teszik kellemetlenné a pesti polgárok életét a romeltakarítók. Nyilván páros lábbal rúgta volna keresztül a csukott ajtón, dehát ez persze csak a fantázia szüleménye, akkor még voltak újságírók...

Ha elfogadják tőlem azt a megállapítást, hogy ami április 12-én történt, az egyszerűen a magyar nép felszabadítása 1100 év nyomorából és megalázottságából, akkor talán azt is elfogadják, hogy ami naponta történik, az romeltakarítás, annak az iszonyatos, bűzölgő szeméthalmaznak az eltávolítása, ami itt felhalmozódott a jelzett évezred alatt, különös tekintettel az elmúlt 36 évre, amikor már lehetett volna tisztességes körülményeket teremteni, és még különösebb tekintettel a legutóbbi 16-ra, a magyar történelem legundorítóbb korszakára, amikor a legszembetűnőbb kontraszt pusztította az idegeket és életeket: a "mi lehetett volna" és a "mi lett" közötti borzalmas különbség.

Az országnak ebben az állapotában, amiben egy jelenleg (remélhetőleg sokáig) kifogástalanul működő társaság (a magyar kormány és a vele együttműködő képviselők) küzdenek egy rothadó kásaheggyel (azaz a rájuk szakadt förtelmes viszonyokkal és aljas, alattomos, ócskalelkű emberekkel), a fenti tömegtájékoztató termékeket létrehozókat sok év letöltendő börtönbüntetéssel kellene sújtani. Ehelyett kénytelenek vagyunk tudomásul venni, hogy egyetlen olvasható hírlap sincs és egyhamar nem is lesz.

Ennek a várható következményeit egyelőre nem akarom leírni. 

Indiana Jones

Vannak örökéletű nagy marhaságok. Kártékony törvények, törvényként tisztelt proverbiumok, "erkölcsi" nyársatnyeltségek. Az egyik az ártatlanság vélelme, ami mindenkit megillet (elsősorban a mindenki számára nyilvánvaló bűnöst), mindaddig, amíg bíróság el nem ítéli. Mondok egy-két ilyen ártatlant, jó? Ártatlan például Hitler, Mussolini, Sztálin, Franco, Pinochet, Mao Ce-tung, Hirohito, Horthy Miklós, Rákosi Mátyás, Kádár János és e pillanatban még ártatlannak kell neveznünk a világtörténelem leggusztustalanabb gazemberét, százezrek rablógyilkosát, egy ország és vele egy nép pusztulásba taszítóját, a csúti kertitörpét - ezt a legutóbbit remélhetőleg már nem sokáig.

A másik az a magas erkölcsiségű mondat, hogy az erőszak nem old meg semmit. Neville Chamberlain például a békés párbeszédet választotta, és azzal ment haza, hogy Hitler alapjában véve jó ember és meggyőzhető. Lobogtatta is az egyezményt, amit ő harcolt ki. Mostanában rendszeresen beengednek a magyar parlamentbe negyvenvalahány nyavalyás, ócska köztörvényes bűnözőt, nyilván azért, mert a hely szelleme által erőszakmentesen próbálják meggyőzni őket, mennyire csúnya dolog, amit csinálnak ahelyett, hogy virágot szednének a réten, és a fűben ülve néznék a naplementét. Groteszkebb helyzetet elképzelni sem tudok, mint a naponta nálunk láthatót: egy neonáci, gyűlölettől fröcsögő és butaságtól éppen csak el nem bődülő börtöntöltelék áll a magyar országház üléstermében, és széles mozdulatokkal hazudozik és gyalázkodik, bele a vele szemben ülők arcába, azokéba, akik a magyar történelemben először egy tisztességes, jószándékú, a vállalt feladathoz értő képviselőcsoportot képeznek, és senki nem megy oda, hogy pofáncsapja (bocs a kifejezésért), vagy legalább felszólítsa a teremszolgát, vezesse ki azt a sötétlelkű brigantit.

A harmadik a megbékélés, megbocsátás, aminek az a lényege, hogy a bűnözőket felemeljük, megsimogatjuk a buksijukat, és akkor azok egyszerre nagyon jófiúk lesznek, azaz a legfontosabb az elegáns elintézése múltbeli atrocitásoknak. Amerikai és nyugat-európai jogászok nagyszámú csoportjai elítélték a későbbi nürnbergi pereknek már a gondolatát is, mondván, olyan törvények alapján tervezik a büntető eljárást, amelyek az elkövetéskor még nem léteztek, "nem elegáns dolog", mondta az amerikai legfelsőbb bíróság legelső bírója. 2002-ben Medgyessy Péter temette az árkokat a megbékélés meg az elegancia jegyében, ezzel az iszonyúan blőd "gesztussal" szabadítva rá a magyar népre a csúti szörnyeteget.

Az Indiana Jones sorozat nyitó filmjében van egy első pillantásra vígjátékinak látszó jelenet: a kairói piacon a címszereplő elől rémülten széthúzódik a tömeg, láthatóvá válik egy fekete burnuszos, vérszomjas arab egy hatalmas jatagánnal, amit egyik kezéből a másikba dobál, majd két kézzel maga előtt megforgatja, e nyilvánvaló mozdulatokkal jelezve, hogy Indiana Jones a következő pillanatban ketté lesz hasítva. "Indi" néhány pillanatig nézi, láthatóan átfutnak az agyán a lehetséges megoldások, aztán a revolvertáskájából előkapja a coltját, és lelövi a hadonászót. Nem hiszem, hogy akár Spielbergnek, akár bárki másnak megfordult volna a fejében az itt következő eszmefuttatás, de a jelenetben benne van.

Mit lehet csinálni ezzel a kaján vigyorú gyilkossal? Mindaddig, amíg csak a levegőben vagdalkozik, természetesen ártatlannak kell tekinteni, hiába nyilvánvaló, hogy a következő pillanatban ölni fog, és hogy nem ez lesz az első ilyen tette. Mindegy, az erőszak nem old meg semmit, nyilván hányatott gyerekkora volt, verték a szülei, talán éhezett is, le kellene ülni ezeket megbeszélni vele, a lelkére hatni, megmagyarázni neki, miért haszontalan, csúnya dolog, amire készül - a konfliktusnak ez az elegáns, pozitív elintézési módja. Ezek helyett Spielberg lejátszik egy ironikus western jelenetet, amivel közli, közismert, nyilvánvaló bűnözőről egy pillanatig sem feltételezzük, hogy ártatlan lehet (a világtörténelemben még soha nem fordult elő), a ránk irányuló erőszakkal szemben az annál lehetőleg több fokozattal hatásosabb erőszak alkalmazandó (a világtörténelemben mindig így volt), mert az itt látható gyilkossal soha nem lehet és nem is szükséges, sőt kifejezetten tilos megbékélni (a világtörténelemben mindig tragédia lett ennek még a kísérletéből is).

Harmadikos vagy negyedikes lehettem, amikor szünetben a folyosón odajött hozzám egy nyolcadikos, két kézzel mellbelökött, aztán nekivágott a falnak (mondták, hogy ifjúsági kalapácsvető bajnok), mert mint később kiderült, a Mariházi-ikrek közül a Kati azt mondta neki, hagyja őt békén, mert ő engem szeret (a Mariházi-ikrekbe az egész első emelet szerelmes volt - nem lévén még koedukáció, a Horváth Mihály téri általános iskola első emeletére jártak a fiúk, a harmadikra a lányok). Sok évvel később valami dolgom akadt a nyolcadik kerületben, a Baross utcában felszálltam a 74-es trolira. Akkor már 190 centi voltam, valamivel több, mint 90 kiló. A hátsó ablaknál állt a hajdani kalapácsvető, nálam 4-5 évvel idősebb, fejjel kisebb, nyeszlett fiú, éppen előtte egyenesedtem föl, akkor vettem észre. Rám ismert, az arcából egy pillanat alatt kiment a piros. Mi van Gyula? - kérdeztem barátságos mosollyal, régen láttalak, megemberesedtél, csak nem hagytad abba a versenysportot? Mint huszonvalahány évvel később Indiana Jones-nak, nekem is átvillant az agyamon, most mi legyen. Végül a legkegyetlenebb eljárást választottam, csevegni kezdtem, azaz percekig hagytam rettegni a hajdani agresszort, aki a nála sokkal kisebbet és gyengébbet fölkente a falra és véresre verte csak azért, mert egy lány azt a kicsit szerette - ez nem kor-, ez jellemkérdés, az illető különben is az iskola réme volt, mindenkibe belekötött, kereste a balhét, hogy üthessen, mindig a gyengébbet...

Magyar Péter az ünnepi beszédében tett egy félmondatos megjegyzést a párizsi utcán lefényképezett csúti torzulatról. Az eltartott kisujjú magyar értelmiségnek ez nem tetszett, azt mondták, nem volt elegáns.

Finom volt és szelíd. Noha a megjegyzés nem tartalmazta az ártatlanság vélelmét, átlengte a várható törvényes, jogalkamazó erőszak ígérete, és semmi nem utalt a megbékélés, az árokbetemetés szándékára, a szövegtöredék éppen annyit jelenített meg a tárgyból, amennyi szükséges volt annak felfogásához, kire és mire utal. A magyar miniszterelnök viselkedésében az a természetes elegancia látható, amit a parvenü pesti kispolgár azért nem fog soha megérteni, mert a neveltetésének hiányosságai miatt hiányzik belőle az érzékeléséhez szükséges receptor.  

Nem tudom, kiderült-e, mit akartam mondani.

Az értelmi szerző

Több mint hetven magyarországi oktatási intézményben elhelyezett robbanószerekről érkezett fenyegető e-mail hétfő reggel több szerkesztőséghez. A levél szerzője – írja a 24 – fővárosi és vidéki iskolákat is felsorolt. Az üzenet a „Ma eljött a bosszú napja” mondattal kezdődött. A feladó a levél végén azt írta, hogy október 19-én délelőtt 10 óra és dél között akar robbantani. 

Hetven iskola, szerte az országban. A levél szerzője (így, egyes számban) nyilván profi terrorista, ezt egy amatőr nem megszervezni, kitalálni sem tudja. Ha pedig az illető profi, akkor gyors és alapos munkát kell feltételeznünk. A tervezést most hagyjuk, vegyük csak a kivitelezést. A terrorista magától értetődően nem valami pukkanást akar, hanem rendes, mindent romba döntő robbanást, lehetőleg sok halottal és sebesülttel, elsősorban persze gyerek áldozatokkal, de jó, ha van köztük tanár is.

Nem értek a robbantásokhoz, és nem kérdezem meg az MI-t sem, ha van egy csöpp eszük a terrorelhárítóknak, titkosszolgálatoknak, hírszerzőknek, most fokozottan figyelik az erről való kérdéseket, de aligha tévedek nagyot (legföljebb lefelé), ha robbanószerrel, kábelekkel, időzítővel, telefonimpulzus jelfogóval együtt egy darab szerkezetet egymillió forintra taksálok, ez mondjuk hetven millió. Az anyagbeszerzés  - feltételezve, hogy még nincs diszkont áruház, ahol csak be kell rakni a bevásárlókocsiba az árut - , némi elővigyázatosságot is bekalkulálva, hogy ne tűnjön fel valahol a nagy mennyiségű vásárlás (szinte kizárt, hogy nem tűnik fel), egy hét. Egy ilyen holmi összerakása (még mindig egy emberről beszélünk, nincs gyár meg futószalag) egy nagyon hozzáértőnek két óra. A telepítés, három órás átlaggal számolva (nem tudni, milyen messze vannak az iskolák egymástól) tisztán 210 óra, minthogy legföljebb 4-5 éjszakai óra jöhet számításba, az bő másfél, inkább két hónap. És még mindig nagyon sok naivitás szükséges annak feltételezéséhez, hogy ezt így együtt senki nem veszi észre.

Délután négy órakor még egy bomba sem robbant. A fenyegetés nyilvánvalóan alaptalan volt, egy terrorista ezt nem tudta volna végrehajtani. De tudok mondani egy, egyetlen egy terroristát, aki ezért az egészért úgy tehető felelőssé, hogy kétség nem fér a bűnösségéhez, a büntetési tételt most nem keresem meg, de tizenöt évnél nem lehet kevesebb. A humanoid sejthalmaz nevét soha nem írom le, aki száz év múlva akarja megismerni a mostani jelen történelmét, az én írásaimból nem tudja majd azonosítani a világtörténelem legundorítóbb gazemberének a nevét - tudják, damnatio memoriae -, de annyit segítek, hogy ebben is a csúti szörnyeteg a végállomás. A gyerekek fenyegetésében már különben is rutinja van, ez meg így kiváltképpen hatásos dolog, a "bosszú napja", nehéz nem ráismerni az "értelmi" szerzőre.

És ez így fog folytatódni, amíg szabadlábon van.

Megalapozott gyanú. Mintha már említettem volna, hogy az szükséges az őrizetbe vételhez. Soha senkit nem tartóztattak le eddig, akinél hasonlóképpen bizonyos lett volna, hogy onnan élve már nem jön ki.

Isten szabad ajándéka

 Sándor Balázs szerint például Balog Zoltán püspök, amikor megkérdezték a véleményét az ominózus elnöki kegyelem ügyében, azt tette, ami felelős vezetőként a kötelessége volt: képviselte egyháza 500 éves igei, teológiai meggyőződését, azaz hirdette az Isten kegyelméből való bűnök bocsánatát. Mi a baj ezzel? – kérdezte...

A kegyelmi ügy ezért teológiai értelemben nem akkor zárul le, amikor megszületnek a szükséges lemondások, választások vagy kommunikációs válaszok. Akkor kezdhet lezárulni, amikor „felismerjük, hogy a kegyelem nem birtokunk és nem eszközünk, hanem Isten szabad ajándéka a vétkes ember számára”.

Na? Ez hogy tetszik? Isten szabad ajándéka volt, amikor balogzoltán hirdette az isten kegyelméből való bűnök bocsánatát. Mi a baj ezzel - kérdezte a kutyapárt nevű parazita gyülekezet 25 éves tagja (megnéztem a neten, ki ez a rémületesen ostoba alak).

Leírtam számtalanszor, nincs bocsánat. Hagyják már végre abba a folytonos bocsánatkérés követelést. Az elkövetett bűn az bűn marad, büntetésnek kell követnie, nem megbocsátásnak. És kiváltképpen nem kegyelemnek. Ki a fene hatalmazott fel bárkit arra, hogy eltörölje az elkövetett bűnt? Miért gondolja a vallásos ember (teljesen mindegy, milyen vallású), hogy az ő istene (mert ha netán újat mondok, minden vallásnak másféle istene van) ajándékot vár (minden vallás istene), és akkor megbocsátja a bűnt? Miért kell elégetni különböző méretű állatokat, ha az ember elkövetett valamilyen bűnt (az egyik bűnt egy másikkal tesszük meg nem történtté?)? A zsidó vallás egyik legutálatosabb "szertartása" a teljesen elégő áldozat bemutatása (ha netán újat mondok: a görög holokauszton ezt jelenti, azaz a sok évtizeddel ezelőtt divatba jött, végtelenül ízléstelen és sötét kifejezés szerint a hatmillió elégetett zsidó és cigány a nácik állatáldozata volt, azaz a német nemzetiszocialisták így kérték a nyavalya tudja, melyik isten bűnbocsánatát - ha belegondolnak, ez így nemcsak ízléstelen és sötét, hanem iszonyatosan groteszk is).

Az amerikai elnök "megkegyelmezhet", azaz ő voltaképpen maga az isten (különben a riasztóan bárgyú amerikai rendszernek tényleg ez a lényege, a mindenkori elnökük azt csinál, amit akar, semmiféle büntetéstől nem kell tartania). A magyar elnök is kegyelmez. Például gyerekgyilkosoknak ad felmentést, bűnbocsánatot. Mégegyszer kérdezem: ki hatalmazta fel arra, hogy bármely (borzalmas) vallás istenét játssza?

Ha jól értem a Nemzeti Emlékezet Bizottság ülésének lényegét: ez a hihetetlenül kártékony, fölösleges pénzégető bagázs előre elkezdte mosdatni a protestáns ügynököket, legyen mindenki nyugodt, akinek november 4-én nyilvánosságra hozzák a nevét, nem lesz semmi baj, mert ott van nekik isten szabad ajándéka...

Huhhh...

P.S.: Majd' elfelejtettem, ez a november 4-i akció meggyőződésem szerint abszolút fölösleges, ezzel szemben viszont legalább elképesztően kártékony. Nem tudom, kik tartják ezt fontosnak és miért, csak azt tudom, a fidesz miért nem akarta soha nyilvánosságra hozni az ügynök aktákat - bár az volna a legnagyobb bűnük, hogy a 90 százalékuk érintett... Elmondtam ezerszer, a szerencsétlen, megzsarolt emberek százai, ezrei nem önszántukból jelentkeztek besúgónak, aki meg mégis (a gestapó adatai szerint Magyarországon több bejelentést kaptak, mint az egész világon összesen), az úgy is reménytelen, attól nem nem lesz gerincesebb, hogy most majd kiderül - az egyetlen reménye ennek a megnyomorított népnek az, amit most Magyar Péter kezdett el: embernek nézni a széthazudott múltú magyar alattvalót, teremteni neki egy országot (ezeregyszáz évvel a soha nem létezett "államalapítás" után végre egy valóságosat, igazit), amiben élni lehet. Abbahagyni a kompországozást, szépen hangzó marhaság, beletörődésre jó, fátumnak tekinteni az ebből fakadó kivetettséget, szegénységet és egykedvűséget kétségkívül egyszerűbb, mint meghallgatni a tanyán élőt - és legfőképpen abbahagyni végre a hazudozást. Ezt éppen nem a legjobbkor mondom, lesz most nagy csinnadratta, hejehuja, kacagás, jönnek vendégek a világ minden tájáról a hetvenedik évfordulóra, és nem lesz egyetlen ember sem, aki legalább a kérdést feltenné, mit is ünneplünk. Mire emlékezünk? Hogy sokan végig mentek az utcákon, aztán mindenki hazament, és bezárt ajtók mögül, majd később a pincéből nézte, hogy a világ legostobább országvezetői előbb büntetéssel fenyegetik, aztán fölhergelik azt a néhány ezer prolit, nagyvárosi munkást és zöldségest, cigányt és szénlehordót, Auschwitzot túlélt húszéves zsidót, Teleki téri árust, és nekizavarják a Föld legnagyobb és legagresszívabb hatalmának? Miközben a rendőrség és katonaság a laktanyákba zárva reszket a félelemtől, mert ők legalább tudják, mi következik, igaz, az első Mannlichert egy rendőrtől kaptam az Üllői úton, ahol a Kálvin tértől a Nagyvárad térig álltak a csapatszállítók, benne az egyenruhások lábhoz tett fegyverrel - ellenünk vezényelték ki őket, de a parancsnokaik megtiltották, hogy kiszálljanak az autókból... Akkor eszembe sem jutott, azóta sokszor, vajon mit gondoltak azok a felnőtt emberek, akik az ország házába bezárkózva átvették a Kiliánból küldött üzenetet a futártól, egy tizennégy éves gyerektől (tőlem), mit tesznek és mi lesz ennek a következménye...

Na jó. Tudom, most még nem lehet elkezdeni a valóság adagolását, de jó volna megbizonyosodni, Magyar Péternek egyáltalán szándékában áll-e. Tisztában van-e azzal, hogy vagy ő vagy senki. Hogy ezeregyszáz évvel az első és mindmáig utolsó lehetőség után, amit a magyar történelem messze legnagyobb gonosztevője, a "királlyá szentelt" primitív törzsfőnök, a kereszténnyé ütött hordavezér nem használt ki, mert alkalmatlan volt rá, tudja-e Magyar Péter, hogy ő az igazi államalapító, aki most megkapja mindazt, amit az a Vajk nevű István kapott a házassága révén a Német Római Birodalomtól. Ugyanott vagyunk, ahol akkor, Európa keleti szélén, Ázsia legnyugatibb országa, a jövevények kései, még mindig jövevény mentalitású leszármazottai, ugyanazzal a törzsi életmóddal, ugyanazon a szellemi szinten - de talán még mindig ugyanazzal a jóindulattal és gyermeki kíváncsisággal, amivel ezerkétszáz évvel ezelőtt őseink végigrohantak néhány év alatt kétezer kilométert a Dontól idáig, mert az osztrogótok ott élő utódaitól megtudták, mi van arra nyugat felé, és ők azt akarták. Úgy élni, ahogy a Donnál megismertek rokonai, a vizigótok... Nem szűnök meg reménykedni, hogy egyszer lesz kiadó, amelyik elég bátor megjelentetni egy négyszáz oldalas könyvet, ami összefoglalja ennek az országnak és népének ismerhető, de soha össze nem foglalt, valóságos történetét. Amiből egyenesen és világosan következik, hogy ez a nép ezerkétszáz éve reménykedve, de mindig csalódva várja az országalapítót, a honteremtőt, aki a végtelenül ostoba, hamis "honfoglalás" helyett végre megadja Mari néninek és Lajos bácsinak az otthon melegét. Egyszer majdnem sikerült, Deák Ferenc közel volt hozzá, akkor a rendi Magyarország legelső és legbárgyúbb "rendje", az arisztokrácia sértőnek vélte a maga nagyszerűségéhez méltatlan Kiegyezést. Most itt van a "liberális értelmiség" élükön a baromian primitív, semmit nem értő hírlapírókkal és "politikai elemzőkkel", akik mindent megtesznek, hogy kedvét szegjék annak az embernek, aki felszabadította őket. Magyar Péter, a honteremtő országalapító - szerintem egyelőre van rá esély, hogy ez a bombasztikusnak hangzó cím elérje a maga valóságtartalmát...

Engem november végén vagy december elején (a fene emlékszik pontos dátumokra) elvittek az iskolából, majd egy lendülettel statáriálisan halálra ítéltek, amíg a kivégzésemre vártam, legalább nem voltam szemtanúja annak, ahogyan az istenadta nép megünnepelte május elsején, mennyire örül Kádár elvtárs áldozatos munkájának, amivel véget vetett annak a rohadt felfordulásnak. Később sem volt senkim, aki nekem fontos lett volna, akivel, akiért esetleg megzsarolnak, azaz én semmi módon nem vagyok érintett ebben a november 4-i akcióban. Csak sajnálom azoknak egy részét, akik most másodszor is kénytelenek lesznek megélni a kínt, amit a hajdani megalázásukkal okoztak...

Mélységes mély

Felfüggesztette Fürcht Pált az ügyészi állásából a legfőbb ügyész jogkörében eljáró legfőbb ügyész helyettes – közölte a Központi Nyomozó Főügyészség (KNYF) jogi képviseletét ellátó ügyvéd.

Rögzítsük: a hír 2026. október 15-én jelent meg, 6 hónappal és 3 nappal a választások után, mely esemény alkalmával a magyar nép kisöpörte az életéből azt a bűnbandát, amelyik 16 éven át szívta a vérünket, tette tönkre az országot jelentős részben a legfőbb ügyészség rendkívül hathatós segítségével. Ez a legfőbb ügyészség egyelőre - majdnem változatlan személyi állománnyal - itt maradt a megbukott bűnszövetkezet rossz szagú mementójaként. A pillanatnyi helyzet az, hogy megválasztásra vár az új legfőbb ügyész, akiről egyelőre annyit lehet szinte biztosan tudni, hogy ragyogóan tisztára pucolja a szervezetet, az utolsó brigantit is a megfelelő helyre fogja juttatni.

Egyetlen kérdésem van: a legfőbb ügyész jogkörében eljáró legfőbb ügyész helyettesnek milyen elképzelései vannak a saját jövőjéről, valamint azokéról, akik hozzá hasonló szellemi és erkölcsi színvonalon élik napjaikat. Csak találgatok - ő most karakán és a bitóra vezető létra első fokán állva körülnéz, majd beleköp a körül álló tömeg arcába? Vagy olyan baromian bárgyú, hogy azt képzeli, ő csak korrektül végzi a munkáját?

1994-ben, két hónappal az akkori választások előtt egy elnöki jogkörben intézkedő alelnök, egy "politikus", aki ahhoz is hülye volt, hogy el tudja dönteni, milyen nézetek felelnek meg az ő homályos világképének, elbocsátott 129 rádióst, köztük engem is. Nekem különben abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy egy bő évvel korábban már megüzente, készüljek az állásomból való távozásra. Az történt ugyanis, hogy valamiképp hozzá is eljutott az a Randé Jenő, Szepesi György, Újházy László és még sokan mások által elindított legenda, miszerint a rádiózáshoz mind elméleti, mind gyakorlati szinten én értek a legjobban. Üzent is az alelnök (elnök akkor éppen nem volt) nem sokkal azután, hogy bepofátlankodott (politikai kinevezettként) a Rádióba, menjek át az elnöki irodába, mert tudni akarja, milyen elképzeléseim vannak a Rádióról. Én mindig nagyon szerettem a politika által kinevezetteket, rögtön vissza is üzentem, hogy állok rendelkezésére attól a pillanattól fogva, hogy megismerhettem azt a nyilván terjedelmes tanulmányt, ami az ő elképzeléseit tartalmazza a rádiózásról. Csak hogy tudjak mihez viszonyulni. Néhány nap alatt sikerült feldolgoznia az üzenetem jelentését, akkor jött a fenyegetés, hogy ki leszek rúgva (sic) az elnökség megsértéséért (sic). Aztán valamiért úgy döntött, hogy majd a többiekkel együtt...

Volt egy nagyon szerény képességű fiú a Szórakoztató osztályon, az Antall-kormány intellektuális színvonalának megfelelően ezt a bájgúnárt nevezték ki a Petőfi adófőszerkesztőjének, ő adta át a felmondólevelemet. Sápadtan ült az íróasztala mögött, valamiért félt tőlem, tényleg fogalmam sincs, miért, soha nem bántottam, egyszerűen nem is láttam le odáig, ahol ő tartózkodott. Megsajnáltam. Gáborka, ne félj, ha bárki bántani akar majd a választások után, én megvédlek, mondtam és kimentem. A Rádióból is, csak ősszel mentem vissza...

Akkor még bőven a választások előtt voltunk, elméletileg akár azt is lehetett gondolni, hogy marad az első szabadon választott kormánya, amilyen iszonyú kártékonyak, tehetségtelenek és ostobák voltak, nem is látszott alaptalannak a feltételezés, dehát azért ennek sok esélyt senki sem adott. Úgyhogy például a Petőfi adófőszerkesztője hideg verejtékkel és kissé remegve értesített az eltávolításomról.

Vajon most, fél évvel egy olyan bukás után, amilyen kevés ország történelmében fordult elő, ez a helyettes főügyész miben reménykedik? És a többi nyavalyás bűnöző? A parlamentben szájukat tépő féleszű fasiszták milyen jövőt látnak maguk előtt?

Mélységes mély a butaság kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek? - kérdezem a József és testvérei gyönyörű mondatait alig átalakítva. 

Közérdekű magánlevél

Ezt most olvastam. Elrettentő példának teszek ide egy részt az országgyűlés elnökének a leveléből, természetesen azért, hogy mindenekelőtt őt óvjam a további atrocitásoktól, valamint azért, hogy mások is okulhassanak, mit nem szabad tenni.

Először is nem írunk ilyen megszólítást egy taszító mitugrásznak, akiről pontosan tudjuk, miképp kerülhetett az ismertségnek abba a sajnálatos állapotába, hogy megjelenhessen a nyilvánosság előtt. Azért hiba ez a megszólítás, mert hiteltelen, mert alaptalan, az illető ugyanis semmiféle tiszteletre nem méltó, ezzel szemben az ember vigyázva, óvatosan kerüli ki, nehogy belelépjen. Aztán meg azért, mert a "tisztelt" szavunkon kívül az "úrnak" is van egy tradicionális jelentése, mint ahogyan minden egyes szavunknak van, bármennyire nem vagyunk is képesek annak alapján használni a magyar nyelv szókészletét, amennyire az szükséges volna. Mielőtt megjegyezné az általam nagyrabecsült Fotsthoffer Ágnes, hogy a megszólítás (vocativus) hagyományos formula, sietek közölni, hogy a jelentéstan (szemantika) funkciója sokkal előbbre való, mint a K und K időkből ránk maradt üres nyelvi elemek. "Németh Balázs!" Ez is egy megszólítási formula, ami bír némi jelentéstartalommal, amennyiben a szóban forgó kitüremkedésnek van egy neve, remélhetőleg nem sokáig, sokkal illeszkedőbb lesz az "1327-es fogvatartott" megszólítás.

Forsthoffer Ágnes oldala

 

13 órája

r͏o͏d͏n͏t͏S͏p͏o͏s͏e͏l͏a͏3͏m͏f͏0͏0͏f͏4͏c͏m͏.͏m͏1͏5͏1͏6͏ó͏6͏7͏9͏6͏h͏6͏1͏m͏a͏i͏4͏u͏t͏h͏c͏4͏4͏1͏7͏l͏g͏5͏h͏1͏7͏h͏2͏2͏ ͏1͏m͏m͏ ·

Tisztelt Németh Balázs képviselő úr!

Tekintettel arra, hogy a személyemet is érintő videója alatt nincs engedélyezve a hozzászólás, ezúton szeretnék reagálni rá.

Elképesztően távol áll tőlem az a politikusi attitűd, amit Ön ezekkel a videókkal képvisel.

Nem ez az első videó, amivel próbál lejáratni, valóságalap nélkül.

Elfogadhatatlan számomra, hogy valaki úgy akarja felépíteni magát, hogy mások megítélését próbálja lerombolni: rosszindulatúan, etikátlanul, hazugságokat terjesztve.

Egyszer szóvá tettem már Önnek ezt.

Ön akkor azt mondta nekem, hogy "Ez a politika, majd megszokja..."

Nem, köszönöm, nem szokom meg. A politika számomra másról szól...

 

És így tovább. Nem, kedves Forsthoffer Ágnes (ez helyénvaló megszólítás, nemcsak én tartom "kedvesnek" - bár az is elegendő volna -, hanem a népszerűsége azt mutatja, mások is), a címzettet nem vesszük emberszámba, nem szolgált rá, ennélfogva ebben a stílusban nem írunk neki, már csak azért sem, mert ezt a nyelvet nem érti. Szívesen mondanám, hogy efféle szervesanyaghalmaznak egyáltalán semmilyen stílusban nem írunk, mert bármiféle ráirányuló figyelem arra indíthatja, hogy - teljesen indokolatlanul - embernek érezze magát, de ezt hiába mondanám, mert maga, kedves Forsthoffer Ágnes túlságosan (az én szememben kiváltképp rokonszenvesen) érzékeny alkat ahhoz, hogy képes legyen elfogadni, egy ilyen mértékig létalatti, modulált hangok kiadására csaknem képtelen mozgó szerkezet nem arra való, hogy bevonjuk bármiféle kommunikációs térbe. Úgyhogy értem, fenti levelet meg kellett írnia, méghozzá a látható stílusban, mivel - ugyancsak nagyon rokonszenvesen - nem kíván másnak látszani. Éppen ezért kínálok egy áthidaló megoldást.

Kiemelek egy részt egy hónappal ezelőtt írt jegyzetemből, és ellátom némi kiegészítéssel:

 

2026. szeptember 18., péntek

A törvényhozás megszentelt csarnoka

...Van egy 365 oldalas magyar kiadvány, 2026. január 31-én jelent meg, a neten bárki elolvashatja. Ebben, a magyar parlament Házszabályi Rendelkezések című kötetében ajánlanám három kifejezés megkeresését: a hazugság, igazmondási kötelezettség, félrevezetés szavakat, de nem vagyok olyan rosszindulatú, hogy fölösleges feladatok elvégzésére biztassam önöket – ezek nincsenek a 365 oldalon, egyszer sem. A magyar országgyűlésben szabadon lehet hazudozni, mert a házszabály létrehozói sosem hallottak az igazmondási kötelezettségről, az ország népének félrevezetése természetes gyakorlat az ország házában. Ezenkívül gyalázkodni is szabad, legalábbis a házszabály nem tiltja. Úgy emlékszem, az első szabadonválasztott miniszterelnök még szórakoztatónak is találta a köznapi életben felháborítónak ítélt stílust, a magyar országgyűléshez képest Augiász istállója maga volt a rend és tisztaság. Harminchat éve nem látok semmiféle törekvést arra, hogy a „tisztelt ház”-ról ne egy falusi kocsma jusson az ember eszébe… Engedelmet kérek a falusi kocsmáktól, csúnya dolog volt őket lerángatnom a magyar parlament színvonalára.

Most tessék elképzelni azt a nagyon nehezen elképzelhető momentumot, hogy a házszabályba felvesznek egy paragrafust, mely szerint a képviselők büntetőjogi kötelessége az igazmondás, a hazugság első és enyhe esetben egyhavi kitiltást von maga után, a következő hazugság automatikus következménye a mandátum örökre való elvétele, az illető képviselő életfogytig való eltiltása mindenféle közszerepléstől. Ha egy pillanatra belegondolnak, nem az a csodálkozó kérdés merül fel önökben, hogy „ez nem így van?” Hogy a képvelőség alapja nem az igazmondás kötelezettsége? Hogy be lehet menni az Országház üléstermébe, ott szólásra jelentkezni és elkezdeni hazudozni?

Tessék mondani, hogy’ a rossznyavalyába’ merészel egy megválasztott képviselő hazudni, méghozzá nyilvánvaló, mindenki által ismert tények ellenkezőjét állítani? Hogyan lehetséges az, ami a magyar „törvényhozás” megszentelt csarnokában történik, hogy ugyanis bemegy oda valaki, akinek milliók életkörülményeiről kell dönteni, és elkezd összevissza hazudozni, az ócska, primitív életét meghatározó gyűlöletet ráfröcsögni egy másik emberre, aki nem olyan, mint ő? Hogyan lehetséges az, hogy például egy köztörvényes bűnöző, akit például Kanadába be sem engedtek, a régen kiérdemelt, több évtizedes börtön helyett bemenekülhet a fentnevezett csarnokba, és mentelmi jog mögé bújva féregnek nevezheti azt az embert, aki az ezeréves megalázottságból először emelte ki ennek az országnak a népét?...

...kell egy szabályrendszer, benne a büntetési tételekkel. Mely tételek lényege, ahogyan már fentebb említém, hogy a második hazugság örökös eltiltás. Kilencmillió ember életéről, életkörülményeiről van szó. Tudom, azon a „szellemi” színvonalon, amit a jelenlegi „ellenzék” elért, ez egyáltalán nem érthető. Éppen ezért kell őket a lehető leggyorsabban eltávolítani.

Privileges Committee, tetszik emlékezni? Ennél gyorsabb és tisztább megoldást nem tudok. A magyar országgyűlés történetében először ül a padsorokban száznál több olyan ember, akik nem ostoba pártkatonák, akiknek a tisztességében és szakértelmében meg lehet bízni. Sok dolguk van. Nagyon sok. Nem nagyon van fontosabb egy ilyen szabályrendszer felállításánál.

Mégegyszer: a második hazugság örökös kitiltás... Hallom a károgásokat: az nem olyan egyszerű, bizonyítás, jogorvoslat, fellebbezés, a gyanúsított jogai… Nix. Semmi ilyesmi nem jöhet szóba, a parlament működésébe bíróság különben sem szólhat bele, de ezért írtam, hogy az kifejezetten nem kívánatos. A szabály világos és egyértelmű. A megszegésének következménye is. A három-öt-hét feddhetetlen, vitathatatlanul kompetens testületi tag tekintélye, szakértelme bőven elegendő. Születhet igazságtalan ítélet? Nem valószínű, de nem is teljesen lehetetlen. És akkor mi van? Egy sokkal nagyobb ügy érdekei fontosabbak, mint az, hogy esetleg valakinek vissza kell mennie dolgozni oda, ahonnan jött. Ja hogy esetleg nincs neki rendes polgári foglalkozása?

 

 

Eddig az idézet. A hazudozás tilalmához még szükségesnek látszik odailleszteni néhány paragrafust, ami az ország házába nem illő viselkedésformákat megnevezve tiltja, tekintve a jelen "ellenzék" természetrajzát.

Esetleg el lehetne érni, hogy felkiáltó jelentése legyen Forsthoffer Ágnes mondatának: "A politika számomra másról szól." A világtörténelemben először a politika nem arról szólna, amit a megszólított fehérjekupac hordoz.

Tessék egy pillanatra elképzelni, az országházi terem pulpitusán mosolygó Forsthoffer Ágnes lenne a mérce. A követendő mintakép.