Vannak, akik aggódnak amiatt, hogy egy kormánytag és a miniszterelnök között családi kapcsolat van. Ez érthető és a helyzet nekem is komoly dilemmát okozott.
Ezt a magyar miniszterelnök
írta (jó, a következő, mert még nem esküdött fel, húzzuk csak az időt
mindenféle baromsággal és aljassággal).
Megpróbáltam visszaemlékezni 1986-ra,
hogy okozott-e nekem komoly dilemmát behívni a Rádióba a kisfiamat. Az
iskolakezdésről szólt a Betűtenger című műsorom, Milne versével, a Hatévesek
lettünkkel akartam indítani. Akkor lett elsős az idősebbik fiacskám. Akkor már
túl volt egy tévéfilm főszerepen (legjobb gyerekszínész New Yorkban), több más
szerepen is, tudott írni-olvasni, nagyon szépen, hibátlan artikulációval
beszélt, nagyon édes kisgyerek hangja volt, ezen kívül elég alaposan ismertem,
mondhatnám soha életemben senki nem állt olyan közel hozzám, mint ő meg az
öccse, tudtam pontosan, hogy abszolút alkalmas a feladatra. Azt is
valószínűsíteni lehetett, hogy nem találnék nála alkalmasabbat... Nem, azt
hiszem, nem okozott komoly dilemmát.
A főosztályvezető-helyettes bejött
a szobámba, és helytelenítésének adott kifejezést, mondván, meghallgatta a
Betűtengert, benne a fiammal mint szereplővel. Nem volt a főnököm, mert
úgynevezett főmunkatársként - jogilag - az elnöktől is legfeljebb javaslatot
kellett meghallgatnom, de a műsorommal szabadon rendelkezhetett. Béluskám,
mondtam én, adás szombaton, van még négy nap. Ha addig találsz egy gyereket,
aki a színész szakmában ismertebb és elismertebb, mint az én fiam, aki jobban elmondja
a verset, akkor azzal a gyerekkel újra felveszem és kicserélem. Azt mondta,
biztosan nem talál, az egész úgy jó, ahogy van, jobb nem lehetséges, de ez
akkor is összeférhetetlen. Aha. Mivel? A főosztályvezető-helyettes bambán
nézett rám, nem értette a kérdést. Mi nem fér össze mivel? Hát hogy a nevem meg
a fiam neve... Mondtam, nézd Béla. A produkció minden esetben önmagát minősíti.
A kisfiam nem azért került bele a műsorba, mert az én fiam, hanem mert a
feladat megoldására a legalkalmasabb. Nekem ebben annyi a dolgom, hogy én
ismerem őt, én tudom kiválasztani, a többi az ő dolga meg a közönségé. Az én dilemmám
elsősorban az, hogy kiadok-e a kezemből egy gyengébb minőségű munkát csak
azért, mert a legjobb minőséget olyan képes nyújtani, akivel családi
kapcsolatban vagyok. Ha a produkció jó, senki nem fogja azt mondani, hogy naná,
a szerkesztő kölyke. Összeférnie a munka minőségének kell azzal, aki a munkát elvégzi. Ha az rendben van, nincs és nem is lehet szó összeférhetetlenségről.
Bizonyos idővel később a
gyerekirodalomról szólt egy másik műsorom, Tamkó Sirató, Weöres, Janikovszky,
Lázár Ervin műveiről. Akkor már senki nem kérdezte, miért az én kisfiam mond
Lázár Ervin mesét. Pedig ott volt csak az igazi összeférhetetlenség: Ervin a
fiaimnak dedikálta a könyveit, nem nekem, ők hárman igencsak szerették egymást.
A legelején idézett esetben mindössze
annyi történt, hogy a leendő miniszterelnök kiválasztotta az általa ismert legalkalmasabb
embert egy feladat elvégzésére. Ha a kiválasztott majd - mégegyszer majd -
nem megfelelő produkciót nyújt, akkor lehet mindenféléket mondani. Pedig akkor
is csak arról lesz szó, hogy a miniszterelnök rosszul választott. A nepotizmus
vádja akkor áll meg, ha nem váltja le, hanem tömi pénzzel és mindenféle
kiváltságokkal. Az üggyel kapcsolatban összeférhetetlenséget károgni most,
egyszerűen csak előítélet. Ami alig valamivel rondább
érzemény a nepotizmusnál...
Ceterum censeo a csúti rémet börtönbe kell zárni,
életfogytiglan.