Keresés ebben a blogban

2026. november 19., csütörtök

Adok egy jó tanácsot: szabadulj meg a feleslegtől!

Ezt egy Lee Iacocca nevű gépészmérnök mondta, aki előbb a Ford hanyatlásnak induló korszakában lett vezérigazgató, majd a csőd szélére jutott Chryslerből csinált hatalmas nyereségű vállalatot. Úgy tudom, ő volt az első és a hozzáértők számára örök referenciaszemély a rendszerszervezés történetében, az igazi "klasszis" ebben a tudományban, azon kevesek egyike, aki bizonyította, hogy az emberi faj lehetne az első lépcsőfok a törzsfejlődésben, mely élőlény képes a racionális gondolkodásra és cselekvésre. Valamikor a 60-as évek végén olvastam róla, például a munkamódszeréről, aminek az volt a lényege, hogy az autógyártás egyes részterületein keresett magának egy-egy helyet, ahová leült, és ahonnan mindent jól meg tudott figyelni, a tervezők módszereitől az összeszerelő műhely munkásainak egyes mozdulatain át a gépek felépítéséig és elhelyezéséig, aztán az egészet kiszórta, és átalakította a lehető legészszerűbb működés kiszolgálását alapul véve. Minden tevékenység fundamentumát, a megfelelő kérdés megtalálását tartotta legfontosabbnak.

Olvasom, hogy a Független Közmédia Testület (FKT) ma és holnap hallgatja meg azokat, akik a Magyar Rádió és Televízió Nonprofit Zrt. (MRTV) vezérigazgatói posztjára pályáztak.

Mielőtt folytatnám, ideteszek néhány ismérvet az életrajzomból, hogy látható legyen, mit tudhatok a rádiózásról és a televíziózásról. 1949-ben mentem be először a Magyar Rádió kapuján az akkor még Mária Terézia téri (hamarosan és azóta is Horváth Mihály tér) általános iskola első osztályosaként mint a gyerekkórus tagja, a Rádióban a villanyszerelésen és takarításon kívül minden munkaterületen dolgoztam, mert minden érdekelt, és úgy véltem, a legtöbb ismeretet akkor szerezhetem meg, ha benne vagyok. 2004-es eltávolításomig (idő előtti nyugdíjazásomig) ki sem jöttem onnan, és bár sokmindennel foglalkoztam még, a rádiós munkáimat soha nem hagytam abba. Például maradtam riporter és bemondó az olasz szekcióban, készítettem a zenei műsoraimat, köztük a Jazz világát és a Jazzklubot akkor is, amikor 1962-től 69-ig operatőr voltam a Televízióban, újságíró és szerkesztő a Képes Újságnál meg még egyetemre is jártam, éjszakánként taxiztam, és vendéglátóztam muzsikusként, többek között például Benkő Lászlóval zenéltünk, amíg ő meg nem alapította az Omegát, hívott engem is, de hívott Illés Lajos is, én meg két szék között a pad alatt maradtam... az igazság valahol ott van, hogy ők talán tényleg jó dobosnak tartottak, és éjfél után egy zenés étteremben, amikor már mindenki eleget ivott, jópofa produkció volt, hogy hangszert cseréltünk, táncra tűrhetően zongoráztam, de én nem ítéltem magam elég jó zenésznek. Csak azt akartam mondani, hogy tömegtájékoztatás, -szórakoztatás ügyben bírok némi szakértelemmel.

Ilyenformán ha most valaki kérne tőlem tanácsot (biztosan senki nem fog, Magyarországon soha semmi becsülete nem volt a szakértelemnek, tapasztalatnak, az idősek iránt való respektusnak), azzal kezdeném, hogy mindenekelőtt azonnal szüntessék meg a két fentnevezett intézményt, az ott tartózkodókat pedig mint fölösleges, sőt kártékony szélhámosokat eresszék szélnek, annak tudatosításával, mit úsznak meg a szabadon távozás lehetőségével. És ezekkel együtt a harmadik hátramozdító, a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) is 24 órán belül tűnjön el nyomtalanul és személyzetestül. Méghozzá elsősorban azért, hogy Iacocca erőfeszítése ne maradjon teljesen hiábavaló, hogy az ember racionális képességeinek e meggyalázói soha többé ne akadályozhassák a rádiósok és televíziósok munkáját.

Azokról a léhűtőkről, akik e három élősködő testület alkalmazásában állnak, nekem mindig azok a fegyveres őrök jutnak eszembe, akik a bányában a kőtörő rabokat őrzik. A különbség mindössze annyi, hogy ezeknek a smasszereknek legalább van valami indokolható funkciójuk.

Elmondtam, leírtam ezerszer: a rádiózás és televíziózás szakma, méghozzá egy nagyon nehezen, nagyon sok év alatt, kizárólag a folyamatos gyakorlatban elsajátítható szakma, minden emberi foglalkozások között a legszínesebb, leginkább szerteágazó, legmagasabb intelligenciát kívánó diszciplína. Ahol egy bizonyos fajta embernek egész bizonyosan az égvilágon semmi keresnivalója nincs, ez pedig a politikus. Aki természetes, soha be nem ismert kisebbrendűségi érzésétől hajtva mindenekelőtt mindig a rádiókat és televíziókat akarja elfoglalni, mert tudat alatt, valahol a zsigerei mélyén érzi, hogy az ő megnyilvánulásainak legszigorúbb, legkérlelhetetlenebb felügyelője e két intézmény, amiknek soha nem lesz képes megfelelni.

Most ezek a kártékony paraziták fogják kiválasztani azt a szerencsétlent, aki pályázván nincs tudatában annak, hogy egy mérgezően ártó gittegylet vezetői posztjára fogják alkalmasnak vagy alkalmatlannak ítélni olyanok, akik valószínűleg soha semmilyen produktív, hasznot hajtó munkát nem végeztek, vagy ha mégis, azt felcserélték egy állásra, ahol naphosszat sétálgathatnak, kezükben a töltött fegyverrel.

Elképzelem Iacoccát, amint ül és figyel. Aztán megszabadul a fölöslegtől.

2026. november 17., kedd

Fékek és ellensúlyok


Ez már ép ésszel, indulatok nélkül nem feldolgozható. Új „politológus” tolakodott bele a jobb sorsra vágyó ember életébe – legalábbis az én napjaimat eddig nem szennyezte. Ez valami baromi, ez a „foglalkozás” vagy mi a nyavalyának nevezzem. A bulvárújság szerkesztője meg (ez maga a legolvasottabb „napilap”) kiteszi a kellő középre, nehogy valakinek elkerülhesse a figyelmét, és még előfizetéshez is köti a teljes cikk elolvasását, ami – gondolom – azt jelenti, hogy nagy érdeklődésre alkalmas az illető írás. Meglátom a címet, és már érzem a nyomást a tarkómban, ez a néhány szó azonnal feljebb löki a vérnyomásomat: Körösényi András: Árad az új rezsim, de vannak-e gátak? – korlátozzák-e fékek és ellensúlyok a Tisza hatalmát? Megnéztem a neten, ki ez a mérsékelt szellemi tevékenységet mutató alak, aki még a szavak jelentésével sincs tisztában, akinek fogalma sincs róla, mit idéz fel a magyar értelmiségben a „rezsim” említése (ha netán mégis van, az sokkal rosszabb). 67 éves, „egyetemi tanár” (te úristen, hová rángatták le ezt a hajdan nagy tiszteletet kiváltó címet), és valószínűleg egyetlen pillanat sem volt az életében, amikor valamilyen önálló gondolat zavarta volna meg, amikor – miként a papagáj – ne különféle hangalakzatokat ismételgetett volna, amiket korábban másoktól hallott, ilyeneket például, mint a „fékek és ellensúlyok”. Aki nemcsak azt nem tudja, hogy a „rezsim” valamely rosszízű államhatalom-bitorló bandát jelent, hanem azt sem, hogy korlátozni elszabadulás útján elkövetett károkozásra gyanút jelentő élőlényt, szervezetet, intézményt szükséges. Hogy a „hatalom” egyik szinonimaszerű jelentésárnyalata a másokra ráerőltetett, nemkívánatos, ártó szándékú, erőszakos akarat. Aki azzal a félmondattal (korlátozzák-e fékek és ellensúlyok a Tisza hatalmát), ami a címben szerepel, nemcsak a maga szerény képességeit manifesztálja, hanem a valószínűleg ebből fakadó fals értékítéletét is, hogy ugyanis a jelen parlamenti többség és a kormány „hatalmat” gyakorol, és ebbe naponta beleveri az orrunkat, minélfogva ebben a tevékenységében korlátozni kell, méghozzá fékek és ellensúlyok által.

Ritkán piszkolom be a Jóreggelt Európa külalakját efféle betűhalmazokkal, ezt most azért teszem ide, hogy lássák, az iszonyatos főcím nem alaptalanul idézett bennem baljós gondolatokat, aki ilyenre képes, mint ez az itt következő, az bármilyen aljas, alattomos tevékenységre kapható: A NER „lebontása” és a vezetőinek elszámoltatása nem pusztán „rendszerváltó” cél, és nem is csak a választási ígéretek beteljesítése, vagy a szavazói elvárások kielégítése. A fideszes ellenzék gyengítése diszkurzív eszközök mellett – mint például a „Tisztítótűz”-hadművelet elnevezés, vagy Magyar Péter retorikája, kommentjei és parlamenti performansza – közjogi és büntetőjogi eszközökkel is folyik. Ez új, aszimmetrikus pártstruktúra és a domináns hatalmi helyzet megszilárdítását is szolgálja.

Még egyszer, fenti idézetek nem a hírtévén jelentek meg, nem is egyéb újnáci hírharsonákon, fentnevezett szerzője pedig a Corvinus „tanára”. Ilyet csak egy rendkívülien buta, ócskalelkű, a körülötte lévő világból semmit nem értő kitüremkedés képes leírni. Félre ne értsenek, nem ezt az alakot akarom elemezni, nem teszem a tárgylemezre a levéltetűt, csak próbálom megérteni, az ilyen holmikat a mindent beborító, rettenetes tompaagyú korlátoltság termi, vagy ehhez azért szükséges az a fajta fasisztoid sunyiság is, ami a jelen parlamenti „ellenzék” sajátja. És hogy ez így együtt hogy kerül egy magát „függetlennek” hirdető hírportálra.

Nem hiszem, hogy az én olvasóim igényelnék, de az esetleges legkisebb kétségek eloszlatásának céljából is azért megpróbálkozom (nem könnyű, mert egyelőre felrobbanok a dühtől) egy rövid definícióval a folyó év április 12. óta jellemző közállapotokat illetően. Nem a véleményemet közlöm, hanem a puszta – számtalan adattal és dokumentummal igazolható – tényeket.

Megalakult egy parlamenti frakció és egy kormány. Ezeknek a tagjai a társadalom különféle szakterületeinek munkásai, ismerői, semmiféle párt semmiféle politikai lózungjaival nem élnek, semmiféle hatalomra soha nem hivatkoznak, a viselkedésük soha nem utal arra, hogy bármiféle hatalmat kívánnának gyakorolni. Ezek az emberek nekiláttak egy iszonyatos állapotban lévő ország kitakarításának, egy megalázott és megnyomorított nép mentális egészségének a megteremtésének, egy megbénított gazdaság elindításának, egy meggyalázott ország- és népnév soha nem létezett nemzetközi becsületének a megalapozásának. Praktikus (működéstechnikai) és az igazságosság érvényesítésének okán elindították a jog gépezetét, céljuk az egyes ember tekintetének a felemelése, sosemvolt méltóságérzetének kialakítása azáltal, hogy bizonyítják, a tetteknek következményük van, a köztörvényes bűnök büntetendők és büntethetők.

Aki mindezen tevékenységek gyakorlásában korlátozni akarja bármilyen eszközzel a parlamenti frakciót és a kormányt, az nemcsak sötét és borzalmasan ostoba, hanem különböző paragrafusokba ütköző, köztörvényes bűnöző is.

Az ellenzék funkciójáról már írtam régebben, majd visszatérek rá, ha lehiggadok.

2026. november 15., vasárnap

A jogtechnikai előírásról

"...Felidézte Bodó Viktor Telexnek adott nyilatkozatát, aki arról beszélt lapunknak, hogy a hat évvel korábbi események felelősei azóta sem kértek bocsánatot, és közülük többen ma is pozícióban vannak az egyetemen..."

Elég unalmas már ez a folytonos bocsánatkérés, tudom, hiába próbálkozom annak megértetésével, hogy a szándékosan elkövetett bűn akkor is bűn marad, ha bocsánatot kérnek, hogy bocsánatot kérni akkor adekvát reakció, ha az ember véletlenül rálép valakinek a lábára. De nem is ez a legsúlyosabb baj, hanem a bocsánatkérési áradat okozója, az általános következmény nélküliség. Hogy Bodó Viktor azt nehezményezi, a felelősök nem kértek bocsánatot, és nem azt, hogy a tettük büntetlen maradt. Miért nem jut eszébe senkinek a felelősök bíróság általi felelősségre vonása?

Vagy itt van a másik baromi ostobaság, ami fölött úgy siklik el az úgynevezett közvélemény, jogászostul, magasan képzett értelmiségiekkel együtt, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna - íme a köztársasági elnök legújabb megnyilvánulása:

„Az ártatlanság vélelme, a védelemhez való jog és a tisztességes eljárás nem pusztán jogtechnikai előírás. Az ügyvédnek akkor is helyt kell állnia, amikor ügyfele ügye népszerűtlen, vagy a közvélemény már ítéletet mondott.”

Bele tetszett már gondolni egyszer is ezekbe az állításokba? Nem pusztán jogtechnikai előírás? Hanem mi? Vegyünk egy példát, mondjuk az előző miniszterelnökét. Az "ártatlanság vélelme" ugyebár azt jelenti, hogy a "jogtechnikai előírás" szerint fel kell tételeznünk... nemnem, mondjuk inkább úgy, kötelező feltételeznünk, hogy a csúti szörnyeteg ártatlan. Ugye nem kell magyaráznom, milyen bődületes, felháborító marhaság ennek a puszta említése is? A per ügyészének fel kell tennie a kérdést, a vádiratban felsoroltak kivétel nélkül cáfolhatók, bizonyíthatóan alaptalanok-e. Milliók szenvedése igazolja, hogy nem, nincs miről beszélni. A védelemhez való jognak mi értelme van? Van-e tisztességesebb eljárás, mint az összeállított vádirat és a bírósági tárgyalás? Hogyan kell az ügyvédnek helytállnia? Hülye kérdésekkel, különféle akadékoskodó szövegekkel, amikkel az időt lehet húzni, másra a "jogtechnikai előírás" nem használható. Hónapokig, évekig tart a köztársasági elnök által természetesnek tartott, éktelenül bornírt procedúra, iszonyatos pénzekbe kerül, holott miről van szó? Nevezett személyt minden kétséget kizáróan egy óra alatt életfogytiglani fegyházra lehet ítélni, pusztán a mindenki által ismert, semmiféle jogtechnikai bizonyítást nem igénylő bűnei alapján. Nem a bírónak kell azt a kérdést föltennie, a vádlott beismeri-e a bűnösségét, bűnösnek érzi-e magát, hanem az ügyésznek kell a bírót megkérdeznie, a vádlott tetteinek és a vádiratnak az ismeretében van-e kétsége a bűnössége iránt. Ha a sajtó és a csámcsogni kívánó közönség akar még szörnyülködni a részleteken, tegye. De úgy, hogy a Magyarország miniszterelnöki hivatalát húsz éven át bitorló köztörvényes bűnöző életfogytiglani büntetésének letöltését már megkezdte.

Az is elég sokba kerül nekünk.

2026. november 14., szombat

Ahogy elkezdődött

Két jegyzetemből teszek ide egy-egy részt. Az elsőt 1994 tavaszán mondtam el a Jóreggelt Európa című rádióműsoromban, a másodikat 2025 nyarán írtam ebbe a blogba.

1960 őszén rendeztem egy darabot, Voynich Bögölyét alkalmaztam színpadra, Huszti Imréné bízott meg az adaptációval is, a rendezéssel is, akkor már közismert volt az Apáczaiban, hogy a Színművészeti Főiskolára adtam be a jelentkezésemet színházrendezői szakra. A Bögöly a második rendezésem volt, előző évben az Egyetemi Színpadon volt bemutatónk, Gottfried Keller Ruha teszi az embert című darabját játszotta az Apáczai gimnázium színjátszó köre, a minden szempontból kiváló magyartanár, Husztiné vezetésével (engem nem tanított). Az Egyetemi Színpadot kinőttük, akkora volt a sikerünk, hogy a Bögöly átkerült a Tisztiház színháztermébe. A honvédség központi tisztiháza önmaga egy hatalmas épülettömb, négy utca határolja, a Váci-, Irányi-, Veres Pálné-, Duna utca, az egy hónapig tartó próbák idején megpróbáltam bejárni, megismerni - mindig nagyon érdekelt az építészet -, egy ilyen impozáns ház kiváltképpen izgalmas volt, egy hónap alatt nem sikerült bejárnom... Ezt kapta megosztva az MDF és a Fidesz. És ezt adták el két év múlva egy banknak. Rendben van ez így? Nem hiszem, ahogyan az sem volt rendben, ahogyan a pártok hozzájutottak a közvagyonhoz, de már nem volt kinek szólni, ebben a 20-as, 30-as éveket visszahozó, árvalányhajas, csendőrtollas féldiktatúrában nincs szervezet, ami ezt a bandát megállíthatná. A szépreményű fiatalok, akikben csekély értelmű masamódok és leánylíceumi kézimunkatanárok bíztak, valószínűleg a legújabb "politikus"kínálat legalját képezik, élükön a 89-es újratemetés visszataszító szónokával...


A gazemberségek sorozatát, amikkel a mi kis legújabbkori történelmünk kezdődik, "rendszerváltás" címszóval próbáljuk kiemelni az áporodott, orrfacsaró bűzt árasztó köztörvényes aljasságok mocsarából. Egy dzsentroid miniszterelnök (az első "szabadonválasztott") fasisztoid országlásának első néhány éve abszolút lehetetlenné tette, hogy ebből az országból valami más legyen, mint a 21. század legundorítóbb közéleti fertőjének gyűlöletet böfögő gócpontja. Az a pénz, amit a mai kormány prominensei, élükön a miniszterelnöki hivatalt bitorlóval, a belügyminiszterrel meg a többi bitanggal, valamint az évtizedek óta élősködő pártokkal akkor, 30-35 évvel ezelőtt kezdtek ellopni, valahonnan hiányzott, és azóta mértani haladvány szerint növekvő mennyiségben hiányzik. Amit ez a néhány briganti azóta folyamatosan rabol, az ennek a népnek a pénze volt, amiből lehetett volna emberhez méltó életet teremteni, majd' azt mondtam, európait. Mindössze értelmesen kellett volna elosztani, a szakértelem-teljesítmény-érték hármassága alapján.

Az esetleg bekövetkező, 2026-ra ígért "rendszerváltást" vagy erre a fundamentumra helyezik a most szolgálatra jelentkező, leendő ügyintézők, természetesen úgy, hogy nevezettektől az utolsó fillérig mindent visszavesznek, az illetőket pedig életfogytig fegyházba zárják, vagy folytatódik minden úgy, ahogyan eddig volt.

Mert nincs bocsánat...

Eddig a részletek. Ma, 2026. november 14-én be kell ismernem, nem bíztam abban, hogy majd "mindent visszavesznek", és bár akkor már bizonyos voltam abban, hogy a csúti torzulat el lesz söpörve, nem láttam alapját semmiféle "rendszerváltásnak", annak meg különösen nem, ami valójában történt, és amit 7 hónappal a választás után még mindig nem lát senki, hogy jön egy ember, aki felszabadítja  ezt a népet, hogy ezeregyszáz év kínlódás és megaláztatás után végre hont teremt a magyarságnak.

Ez jutott eszembe a kiásott pénzről.

2026. november 13., péntek

Vágják már be a kóterba

„Olyan közlekedési miniszterünk van, akinek nincs jogosítványa. Ez azt jelenti, hogy még nem tankolt életébe, nem cserélt kereket, nem kapott defektet, nem nyitotta ki a motorháztetőt. […] valahogy ez szerintem hozzátartozik a férfias élethez”.

Ezt mondta a csúti förtelem valamilyen interjúban, én a neten láttam a mondatot. Szorgalmas olvasóim (és hajdani rádióműsoraim hallgatói) tanúsíthatják, hogy soha senkinek a külsejére nem tettem semmilyen megjegyzést, ha az olyan születési jellemzőre utalt volna, amiről az illető nem tehet, olyasmire is ritkán, üvöltően kirívó ízlésrombolás esetén, ha azon a megjelenésen lehetett volna változtatni. Úgy emlékszem, soha nem taglaltam, valaki férfias vagy nőies, kiváltképpen azért nem, mert meglehetősen jól beszélek magyarul, ennélfogva tisztában vagyok vele, hogy amint nyárias idő bármely évszakban lehet, kizárólag nyáron nem, úgy férfias is csak egy nő lehet, miként nőies is csak egy férfi. (Azoknak, akik nem szerették és nem is szívesen tanulták a nyelvtant: az -as -es melléknévképzős szavak jelentése a hasonlóság kifejezése, azaz másképpen: olyan, mint.) Azaz férfias életet is csak egy nő élhet... Dehát hagyjuk a fenébe a magyar nyelvet, vegyük csak azt, amit a csúti szörnyeteg mondani akart, abból értelemszerűen az következik, hogy nevezett magából kiindulva határozza meg, milyen egy igazi férfi.

Nem kellene. Sosem foglalkoztam ugyan annak definiálásával, milyen az ideális férfi, de arra kapásból tudok válaszolni, milyen nem. Először is bizonyosan nem 160 centi, rövidlábú, hordóhasú, akinek a fej-törzs aránya egy az öthöz, másodszor a járása nem olyan, mint egy elhízott nősténygorilláé. Ezenkívül legalábbis nem szembeötlően gyáva, nem gerinctelen, tanulatlan primitív bunkó, ennek megfelelően soha nem akarja meghatározni, milyen is az igazi férfi.

Mellesleg - ami a defektet és a motorháztetőt illeti - én 17 évesen, korengedménnyel szereztem jogosítványt azaz 67 éve vezetek autót, az egyetem első két évében az ÁFOR egyesületben versenyeztem (állítólag nem is rosszul), soha nem okoztam és nem szenvedtem el mások okozta balesetet, egyelőre nincs baj a reakcióidőmmel, viszonylag rendszeresen látogatunk ki a 700 kilométerre élő kisebbik fiunkhoz, az utat oda is, vissza is egyvégtében teszem meg, bármelyik évszakban, és még soha nem fáradtam el a vezetéstől, a Rádióban a garázsmesterek "berepülő pilótának" használtak, ami azt jelenti, hogy az új beszerzéseket nekem adták először kipróbálásra, mert elég pontosan meg tudtam határozni az autók részletes jó vagy rossz tulajdonságait, képes voltam megállapítani, melyik hang- vagy menetjelenség mire utal - de soha nem volt defektem, és soha nem nyitottam ki motorháztetőt, mert nem értek az autószereléshez, és nem kontárkodom bele mások munkájába.

A közlekedési miniszterünket nem ismerem (azt hiszem, az nem számít, hogy 3-4 éves kora körül vagy a nagypapájával vagy a mamájával bejött hozzám néhányszor a Rádióba), csak különféle műsorokban szoktam látni, körülbelül két fejjel lehet nagyobb a csúti rémnél, és ettől eltekintve sem támadt bennem soha az a benyomás, hogy nőies volna, pedig a fent idézett kertitörpének a szavai mintha arra utalnának...

Csak azt akartam mondani, hogy a miniszterelnökséget hajdan bitorló torzulat ne beszéljen nekem arról, milyen egy férfiember.

2026. november 11., szerda

A magyar emberekről 8.

Maradt egy nagyon fontos momentum, ami az eddigiekben nem szerepelt a kellő súllyal, úgyhogy pótlólag még ideteszek egy részt azokból a tudnivalókból, amik jellemzik a mi legnagyobb királyunkat és az ő cselekedeteit:

... A magyar történelemírás ezekkel az eseményekkel úgy bánik, ahogyan már megszoktuk: egyszercsak Géza elment leánykérőbe, egyszercsak lett egy esküvő, egyszercsak hazajöttek arról az esküvőről, útközben meg mit tesz isten, egy Vencellin nevű „lovag” jól megölte Koppányt, afféle szívességből Istvánnak, hogy bevágódjon nála. Forrás: Képes Krónika 1360-ból, ami azért mégiscsak valamivel kevesebb, mint 400 (Négyszáz) év távolából tudósít az eseményről, nyilván abszolút hitelesen, úgyszólván első kézből...

...Nem dolgunk a korabeli leánykérés, majd az esküvő részletes leírása, de inkább el tudom képzelni a 11 éves Liudolf Gizella kísérőjeként a nevelőnőt meg egy-két udvari léhűtőt, mint a már felnőtt, nyilvánvalóan a Birodalom dolgaival elfoglalt Henriket. Akinek a jórészt Itáliában időző, a pápaság ügyeivel bajlódó, tizenéves unokatestvére, a hivatalosan császár III. Ottó helyett kellett foglalkoznia az uralkodással járó napi gondokkal. És akit épp eléggé megviselt a puszta tény, hogy a birodalom érdekeiért fel kell áldoznia a húga rendes élethez való jogát, ezért is elég valószínűtlen a személyes jelenléte ennél az aktusnál. Megbeszélte ő azt már korábban a kislánnyal, hogy a körülmények valamelyest kárpótolni fogják. Amennyiben nem a megszokott királynéi szerepben kell fellépnie.

Azt el tudom képzelni, hogy Henrik az esküvőn azért ott volt, talán adott a protokollra, és még ezt a keletről jött barbárt sem akarta megalázni, ha már hozzáadta a húgát. Az sem lehetetlen (sőt nagyon valószínű), hogy Istvánt elvitték a könnyen végig lovagolható távolságnyira lévő Aachenbe. Talán ott is lakott – fel kell tételeznünk, hogy az esküvő után nem rögtön indultak vissza. Köln akkor még, érseki székhely lévén kevésbé volt világi település, mint a koronázó város Aachen, a Német-Római Birodalom hatalmi és (egyik) szellemi központja. Az új rokonnak azt látnia kellett, már csak azért is, hogy érezze azt a levegőt, amit a felesége addig magába szívott, hogy világos legyen (esetleg szavak nélkül is), ez nem olyan feleség, amihez az ő népe szokva van, azt az otthoni nadrágot nem István fogja viselni. A különböző szakférfiakból összerakott sereget vélhetőleg ugyancsak Aachenben állították össze, aminek a feladatai közé tartozott annak biztosítása, hogy a Gizellával való bánásmód megfelelő legyen.

Mi következik ebből? Elsősorban az, hogy István olyan impulzust kapott majdani uralkodásához, amit nem is remélhetett. Saját szemével látta mindazt, amit a családi elbeszélésekből hallott, amiket még az apja által is kiküldött felderítők (ideje elhagyni a „kalandozók” elnevezésű marhaságot) és az azoknál is korábban nyugaton jártak élményeiből és az általuk itt-ott lopott holmikból raktak össze. Majd hazajött, és az itthoni átalakításokhoz kapott egy ingyen (mégegyszer, nem önzetlen) segítséget a vele érkezőktől. És most jön az egyik legfontosabb, a magyar történetírás által még csak nem is említett tényező: Istvánnak volt öt éve arra, hogy a saját életét átalakítsa, és ezenközben az országát is elkezdje felkészíteni a gyökeres változásokra. Amikről már tudnia kellett, hogy bekövetkeznek, elmondták, mivel jár a királlyá koronázás és a vele együtt rászakadó kereszténység.

Tetszik emlékezni a Nemeskürty-idézetre? A Mohács utáni 15 évre? Íme ennek a jó 500 évvel korábbi előképe. Itt volt a mi históriánk első, semmittevéssel eltöltött időszaka, ami valószínűleg nem pontosan 5 év, lehet kevesebb is, több is, de nagyságrendileg vélhetően stimmel – pontos évszámokat nem ismerünk. Még nincs királyság (az államiság fogalmára mindjárt rátérek), sem kereszténység, sem semmiféle kötöttség. Utódlási belvillongások vannak, de Géza halálával megszűnt a fafejű ragaszkodás a pogány törzsi szokásokhoz, István mamája még él és felszabadult, itt van a másik értelmes nemhez tartozó ember is, a feleség. Igaz, ő még gyerek, de hozott magával sokféle férfit, akiket ugyancsak meg lehetne nyerni egy olyan átalakításhoz, ami legalább valamelyest hasonlít arra, amit István a Birodalomban tapasztalt. A két nő nyilván tudta, hogy a nép hajlandósága nélkül semmi olyan nem fog történni, ami legalább emlékeztet a nyugaton látott életre.

A két nőt István nem kérdezte. Fogcsikorgatva teljesítette azokat a parancsokat, amelyeket a feleségétől kapott, és amik csak arra voltak jók, hogy a kisebbrendűségi érzéséből fakadó dühöt és bosszúvágyat a paroxizmusig fokozzák. Az esküvője után nem ment többé sehová. Nem talált alkalmat, hogy átfáradjon Rómába a koronáért, ha már viselni kell, hozzák ide. Nem érdekelte többé az, amit látott (megvan még a Herzmansky áruházban tülekedő magyar a hetvenes évekből, aki csak az izzasztó sorbaállásra emlékszik, de Bécsből semmi más nem maradt meg?), csak az töltötte ki a napjait, hogy kit milyen mértékig gyűlölhet annyira, ami már fájdalmat okoz, esetleg halált.

Istvánnak volt sok ideje arra, hogy felkészüljön az Európához való csatlakozásra. Nem tudjuk, mit tett ezekben az években (Vencellin megölte neki Koppányt), de tudnánk, ha tett volna valamit. Huszonvalahány esztendősen egy normális agyberendezésű emberben élénken munkál a megismerés vágya, akarja az újat, kipróbál mindent, amivel még nem találkozott. A mi Istvánunk ráadásul abba a kiváltságos helyzetbe került, hogy rokona lett, méghozzá közeli rokona a Szász-dinasztiának, a kor legjelentősebb és legnagyobb hatalmú uralkodóházának. Kérhetett volna bármit, megtanulhatott volna tanulni például, hogy aztán taníthassa, taníttathassa a népét, kérhetett volna papokat iskolaalapításra, megnézhette volna Bolognában az akkor már működő világi jogászképzést, hogy hasonlókat telepítsen a saját országában is. Az elkezdett oktatás első hozadéka, amikor már valamilyen eredmény mutatkozik, harminc-ötven év. De az iskolaalapítás elhatározása csak néhány perc, a szándéktól az indulásig néhány hónap.

Mit tett István? Ezügyben természetesen semmit. Viszont a Vencellin által megölt Koppány holttestét négyfelé vágatta, és az általa uralt terület négy pontján kiszögeztette. Tessék elolvasni a mi történészeink erről szóló leírásait. Megmagyarázzák és méltatják. Hogy az milyen nagyszerű cselekedet volt, mert hogyan ráijesztett mindenkire. Nem azt írják, hogy ez a barbár, minden emberi érzésből kivetkőzött, gyűlölettől és bosszúvágytól beteg alak még a kor elemi követelményeit sem volt képes tudomásul venni, miszerint a halottat eltemetjük. Hanem a mi történészeink a magyar történelem szép pillanatának írják le, hogy egy példaadásra kötelezett tisztségviselő darabokra vágat egy emberi testet, és azt kiszögezteti valamely kapukra. Hogy a napsütésben ott rohadjon és bűzölögjön a kisgyerekek épülésére, valamint az európai kultúra széles körű terjedésének előmozdítására.

Azt tetszik kérdezni, miért veszek ennyire komolyan valamit, amiről nincs semmiféle megbízható dokumentumunk? Hogy mégis csak haragos és elfogult vagyok, mert adottnak veszek valamit, amit éppen a saját módszerem alapján nem volna szabad? A válaszom az, hogy egyrészt a meglévő, valós adatokból kiindulva az említett trancsírozás tökéletesen belefér első nagy királyunk tulajdonság halmazába, abszolút a sajátja ez a baromi kegyetlenség (ahogyan például a vérszerződés is valószínűsíthető). Másrészt ennek az általam való elfogadása remek kis jellemzés a magyar történetírás minőségére. (Arról az apróságról nem is beszélve, hogy az ajtót sem ismerték, nemhogy a kaput, azokhoz valamely kőépület volna szükséges.)

Na aztán itt vannak még az István által íratott törvények. Egyháziak. Nem is volt szükség másra.

Állítólag építtetett is. Templomokat. Nyomuk nem maradt ugyan, de ezt kivételesen elhihetjük, ennyi telt a mi első, mindmáig legnagyobb királyunktól.

Mindebből mi van nekünk előadva? A kereszténység (mindjárt mondom azt is), valamint az államalapítás. Voltaképpen az is egyszercsak, de annak csak az eleje, a kezdete ilyen hirtelen, utána már bőven van taglalva, hogy ugyanis mi mennyivel járunk a világ előtt. (Államalapítás: Magyar Fejedelemség: 895 körül, Magyar Királyság: 1001. január 1.). Ezzel szemben a hülye németeknek csak 1870-ben lett államuk, a majdnem olyan hülye olaszoknak 1861-ben – én nem is tudom, mit képzelnek ezek magukról, hát majdnem 900 évvel vannak elmaradva hozzánk képest. A hülye franciákról meg nem is lehet pontosan tudni. Talán nincs is nekik államuk, de persze nem merik beismerni, mert ránéznek a Wikipédia adatlapjára, ott meglátják a miénket, és ettől olyan inferioritási komplexumuk támad, hogy inkább nem is közlik az államalapításuk időpontját. Ők sem. Mindenesetre ez így, hogy „Államalapítás” egyedül Magyarországnál van feltüntetve, hogy mindenki számára világos legyen a beosztása, hiába kapaszkodnak, hamarabb kellett volna felébredni, he-he, hülye Európa és ezek akarnak minket itten demokráciából… Január elsején, igen. Akkor volt a mi államalapításunk. Tíz óra három perckor. Azért ilyen késő délelőtt, mert a mi nagy királyunk szeretett későig ágyban lenni. És utána komótosan reggelizni. Aznap éppen sült virslit evett, ami maradt a szilveszteri mulatságról (mármint nyersen maradt, de frissen sütötték természetesen), valamint téliszalámit újhagymával, hozzá lágytojást pohárban, majd vajas zsömlét, bőségesen megpakolva narancslekvárral. És hozzá tejeskávé. Amit meisseni porcelán kávés készletből ivott. Ezért történt az államalapítás csak tíz óra három perckor.

Ezt itt fent éppen sehol nem olvastam, de valahol nyilván ez is le van írva. A mi „történészeinktől” mindenesetre nem volna szokatlan.

Minthogy a magyar történelemtudomány vonatkozó része nem perelhető, kénytelen vagyok bírósági ítélet nélkül, saját hatáskörömben közölni a helyreigazítást (az egyéb, ma még hiányzó, de múlhatatlanul szükséges, súlyos büntetést kiszabó bírósági ítéletekről kicsit később):

A magyar történészek túlnyomó többsége azt állítja, hogy István király államot alapított. Ezzel szemben a valóság az, hogy nevezett tisztségviselő nem alapított semmiféle államot, sok egyéb körülményen kívül már csak azért sem, mert az államiság fogalma a jelzett uralkodó idejében egyáltalán nem létezett. Nemcsak itt, a Kárpát-medencében, sehol máshol sem. Ennek a könyvnek az elején már elejtettem egy félmondatot az ügyről (…az állam közjogi kategória, a középkori magyar társadalom berendezkedése meg magánbirtok jellegű…), most erről egy kicsit bővebb információt akarok nyújtani. Méghozzá a remek történész, az eléggé el nem ítélhető módon 63 éves korában meghalt Engel Pál  segítségével, bizonyítandó egyben azt is, hogy nem minden magyar történész terjeszt kártékony marhaságokat, csak mi azokat ismerjük, mert az a hivatalos, azt tolják le a torkunkon. Olyan helyről írtam le ide Engel Pál mondatait, ahol bárki elolvashatta volna, az újságárusoknál lehetett kapni a Rubicon című folyóiratot, annak egy 1996-os számában jelent meg a vele készült interjú. Ezeket a mondatokat különben a történész korábban már igazi szakmunkákban is rögzítette.

„… a 17. század körül, amikor létrejön a tulajdonképpeni állam, vagyis az, amit ma értünk alatta. Ekkor alakul ki az elképzelés arról, hogy milyen az ideális politikai rendszer, s ehhez igazodik a politikai gyakorlat is. Ez a modern politikai szervezet először Hollandiában jött létre, s az állam szó is a hollandok révén került be a nemzetközi jogi terminológiába. Tehát a középkorban még szavunk sem volt rá, hazánkban a nyelvújítók alkották meg az 1800-as évek elején a latin status és a német Staat szó magyarításaként az államot.

A fogalom használata akkor vált igazán elterjedtté, amikor az európai abszolút monarchiák élére olyan uralkodók kerültek, mint például Magyarországon Mária Terézia, majd II. József, akik elfogadták a modern államtan legfontosabb tanítását, miszerint az uralkodónak az ország közjava érdekében kell tevékenykednie, és az, ami fölött uralkodik, semmilyen értelemben nem az ő tulajdona. A modern államfogalom a forradalmak korában jött létre. A leglényegesebb lépés a francia forradalom idején történt, amikor eltörölték a monarchiát, és megszületett az az elgondolás, hogy az a francia nemzet állama, amelynek tagjai az állam polgárai, akik jogilag valamennyien egyenlők. Az állam voltaképpen az ő államuk, amelynek az a feladata, hogy a közjót szolgálja. Végül is ezen az elképzelésen nyugszik a modern állam – még ha az ember nem is érzi pontosan így nap mint nap –, és ezen alapulnak az intézményei.

Ez a fajta állameszme Európában született s az európai kivándorlók által létrehozott Egyesült Államokban valósult meg először kiterjedt formában. S ha végigtekintünk a történelmen, akkor azt látjuk, hogy a fáraóktól kezdve Szent Istvánon át egészen az újkorig teljesen másfajta politikai berendezkedésekkel találkozunk, amelyek, noha nagyon sok mindenben különböznek egymástól, alapvetően mégis a modern államtól különböznek a leginkább. Ezek a politikai rendszerek ugyanis az uralkodó s az uralkodó dinasztiájának uralmi rendszerei voltak. Úgy fogták fel őket, mint egy uralkodóház vagy egy uralkodó személy tulajdonát, amely fölött szabadon rendelkezik, és amellyel kapcsolatban lehetnek ugyan, de nem szükségképpen vannak kötelességei. Az a gondolat fel sem merült, hogy egy császár, király, kalifa vagy szultán valamiféle közjót szolgáljon…”

… ha nem állam, akkor voltaképp mi jött létre?

Ezt a latin terminológiában regnumnak nevezték, amely a latin rex – király – szóból származik, és voltaképpen királyságot akar jelenteni, de magyarra ugyanolyan jól fordítható az ország szóval is. Az ország voltaképpen ”úrság”, uraság, tehát egy úrnak az országa, tartománya, vagyis ami fölött egy úr uralkodik. A regnum egy olyan országot, ”úrságot” jelöl, amelynek az ura a király. Szent István és utódai, az Árpádok nem azért uralkodtak, hogy a közjót segítsék elő, hanem mert – Isten kegyelméből – ez az ő országuk, az ő „tulajdonuk” volt. Mert Isten úgy látta jónak, hogy Szent Istvánnak koronát küldessen, őt királlyá koronáztassa, és utódai ezt a koronát viseljék – az Árpádok nagyobb dicsőségére, de semmiképp sem a közjó érdekében…”

Mégegyszer: a fenti szövegnek különféle variációi már jóval 1996. előtt is olvashatók voltak. Engel Pál csak érthetően megfogalmazta (korábban a saját kutatásaival kiegészítette) ezeket az ismereteket (a szentistvánozást meg az Árpádokat most csak engedjük el a fülünk mellett).

Rögzítsük mégegyszer, nem lehet elégszer hangsúlyozni: nem volt semmiféle államalapítás, a magyar állam sem akkor nem keletkezett, sem később, a magyar államiság a történelmünkben soha egy percig sem létezett.

És?

Érdekel ez ma valakit Magyarországon?


2026. november 8., vasárnap

A magyar emberekről 7.


Ha már említettem a könyvben leírt 6 pontot, úgy illik, hogy abból a részből is idetegyek valamennyit búcsúzóul,

A magyar történelemnek a legalább nagy vonalakban azonosítható folyamában két sorsfordító eseményről tudunk (hogy legyen itt válasz az önálló gondolatokra képtelen, közhelyimádó, örökké visszatérő kérdésére, a „sorsfodításra”), de egyik sem az, amiről tanultatok, és amiket a jelen pillanatig kegyetlenül belevernek a különböző korú iskolások fejébe. Az elsőt a valódi sorsfordítók közül Czeizel kutatócsoportjának és a szegedi tudósoknak a kiváló munkájából legalább vázlatosan ismerhetjük, ez az a bizonyos 2000 kilométeres út 30 év alatt – ezzel minden rendben is van. Akár úgy és azért történt, amilyennek én leírtam, akár valahogy másképp, a tett nagyszerűsége, a magyar nép zsigereiben meglévő hajlam mindenféle pozitív cselekedetekre nem változik. Mielőtt pedig valaki kajánul letorkolna, hogy igenám, de a magyarok keveredtek a már itt lévő népekkel, sietek idetenni egy rövid meghatározást Czeizel Endre A magyarság genetikája című könyvéből, abban a reményben, hogy őt elfogadjátok hiteles tudományos forrásnak: „1. A magyarságban a homozigóta-index alacsony. A lokuszok jelentős részében a két gén tehát eltér egymástól, vagyis hetero-zigóta állapotban van. Ez a magyarság történelmének és népesség keveredésének ismeretében könnyen meg is érthető. 2. A recesszív genetikai ártalmak gyakorisága Magyarországon nem haladja meg az elfogadott nemzetközi értékeket…” Akit érdekelnek a szakkifejezések, nézzen utána, de nem fontos, így is érthető a lényeg: a keveredés nem tett kárt bennünk, sőt. Ami azt jelenti, hogy ez a zsigeri hajlam lényegében nem változhatott, minthogy genetikai oka nincs, ezt több mint ezer éve a folyamatos környezeti ártalmak nyomják el. E környezeti ártalmak közül a legnagyobb és legismertebb az, ami egyben a második sorsfordítóval a lehető legszorosabban összefügg: az István nevű király.

Az elsővel, mint néhány sorral feljebb jeleztem, minden rendben van, lényegi esemény nem befolyásolta, nem változtatta meg, a folyamat alapjában véve töretlen. Tényleg teljesen lényegtelen, hogy a népmesei elemeknek volt-e bármilyen valóságalapjuk, a hét vezér Árpádostul, vérszerződésestül, Gézástul tökéletesen indifferens, bárki és bármi (még a turulmadár is, Álmos kikelhetett akár egy füstifecske tojásából is – oppardon, lehet, hogy a turulmadár szülte Álmost?) helyettesíthető más buta mesékkel, nincs meghatározó szerepe sem a fabulák szereplőinek, sem az elbeszélt történeteknek, és még az sem számít, hogy melyik a legvalószínűtlenebb, egyvalami fontos: a magyar történelemírásban ezeknek nincs keresnivalójuk.

A második sorsfordító elem, már bonyolultabb képlet. A Német-Római Birodalom beavatkozása, a keleti és nyugati hatalmak alapvető hatása önmagában aligha vitatható, a nagy történelmi folyamatokon ugyancsak nem változtathatott semmi és senki az Anonymus és Kálti Márk mesekönyveiben leírtak közül, végülis mindegy, ki mikor keresztelkedett és koronázkodott. A semmilyen attribútummal nem cáfolt tény, miszerint István nem bírt olyan tulajdonságokkal, ami őt bármelyik által mássá tette volna az ismert genetikai folyamatokhoz képest, ugyancsak vitathatatlan és változtathatatlan. Mint ahogyan az is, hogy nem tudunk egyetlen olyan történésről sem, amely katartikus hatásával a mi Istvánunkat kiemelte volna a sok évezredes törzsi lét mindenféle szellemi és egyéb fejlődést akadályozó vegetációjából. Egyszerűen szólva semmiféle különleges képességéről nem tudunk, hacsak a különleges kegyetlenséget nem tekintjük annak. Ezekre a tényekre bizonyíték, mint már többször mondtam, a totális tárgyi nihil.

A második sorsfordító mozzanat a tény volt, amiről nem tudjuk, hogy elhatározás, döntés vagy valamilyen kényszer hatására vált ténnyé: a maradás. Annak elfogadása, hogy innen nincs tovább, de a visszaút is kizárt. Ha ez István döntése volt – legyünk nagyvonalúak, tételezzünk fel róla legalább egy helyes választást –, akkor ez egy olyan motívum a megítélésében, ami a javára írandó. Valószínűleg nem tévedek nagyot, ha azt állítom, bármilyen egyéb esetben, bármerre való elindulásban a magyarság sorsa vagy a nyom nélküli beolvadás vagy az ugyancsak nyom nélküli (de tényleg minden nyom nélküli) pusztulás lett volna. Ami akkor ezervalahány évvel kitolódott.

Hogy a harmadik sorsforduló merre fog vezetni, az ebben a pillanatban még kérdés – egy bizonyos, ezúttal a maradás, azaz a múlttal való szembenézés elmaradása vagy a beolvadást (méghozzá hova) vagy a pusztulást fogja jelenteni, így ugyanis ez nem mehet tovább, de erről majd kicsit később, ez a befejezés része.

Mégegyszer: az bizonyíthatatlan, hogy a kereszténység és a királyság oka volt vagy következménye a maradásnak, de ez végülis megint csak indifferens.

István azért volt a maga személyében a magyar történelem eddigi sorsának második és egyben legfontosabb meghatározója (az első a 2000 kilométer), mert az ő idejében, az ő jelenlétében egyesült minden, ami a magyarságot elindíthatta volna egy teljesen másfajta, részleteiben természetesen leírhatatlan úton. Az ő minden tevékenysége, ami kíméletlenül egy bizonyos, az elmúlt ezer évben ismert irányba kényszerítette a sorsunkat, akkor is a magyar történelemnek a fundamentuma, ha ez az alap egy áporodott mocsár. Pedig semmi egyebet nem kellett volna tennie, mint kihasználni a lehetőségeket:

  1. a népben még mindig, száz éve buzgó tettvágyat, ami változást kívánt a korábbiakhoz képest, amit a nép azzal igazolt, hogy a megtett nagy út után újra meg újra kigazdálkodta a feltételeit a felderítő csapatok összeállításának, vetett, aratott, állatot nevelt és szaporított és várt, hogy tovább mehessen

  2. a szabad választást a nép sorsának alakításában, miszerint rabszolgai nyomorba és félelembe dönti az alattvalóit, vagy kiemeli őket a törzsi létből – nincs egyszerűbb felismerés, mint annak tudomásul vétele, hogy az általuk vagy nélkülük két végzetesen eltérő pólus, azaz a küzdelmes, de kívánatos fejlődés velük együtt vagy a bukás, ha nélkülük próbálkozik (nemcsak mi tudjuk, István is tudhatta, akár a fejlődést választja, akár a bukást, az egész magyarság jövőjét vagy így határozza meg vagy úgy)

  3. a környezetében lévő nagyhatalmak kínálta eszközöket, elsősorban a rokon Német-Római Birodalom segítségét, az okos diplomáciával megszerezhető Bizánc és Kijev meggyőzését arról, milyen hasznos lenne nekik egy erős és a Nyugat értékrendjébe tagozódott, de minden emberi érték iránt fogékony magyar formáció az ismert helyen – amin sem keletről nyugatra, sem nyugatról keletre nem lehet keresztülmenni; mellesleg a jelen pillanatig ez lehetett volna Magyarország biztos és megingathatatlan státusza Európa keleti részén, ugyanaz az érinthetetlenség, ami Svájcot megőrizte (egy pillanatig sem kétségesen a Nyugathoz tartozóan), lehetett volna ennek a népnek a jellemzője hegyek, bankok és csokoládék nélkül (jó, hegyek nélkül kétségkívül nehezebb, de a földrajzi adottság csak egy tényező), pusztán a szilárd és a megfelelően felépített hadsereggel védhető, a bankok és csokoládék helyett kifejlesztett, fölényes szellemi energia (mint látjuk, nem olyan okos ez a világ, amin ne tudnánk felülemelkedni), és legfőképpen európai elkötelezettsége által (valamilyen perszonáluniószerű társulással a Német-Római Birodalomhoz), ami a keletnek is, nyugatnak is érdeke lett volna és volna ma is

  4. a senki által nem korlátozott szabadságot és függetlenséget arra, hogy a tanulás megtanításával, a nyugaton meglévő és sokszorosan felkínált kultúra elsajátításával elkezdjen felépíteni egy olyan mentalitást a népben, ami magabiztossággal és elegendő anyagi (hadászati), de főképp szellemi erővel pótolja a hiányos földrajzi adottságokat

  5. a nyugatról áramló tudást és a hétköznapi élet szokásait átengedni az elválasztó hegyeken, minthogy a nyugat peremén meg kellett állni, oda beékelődni nem lehetett, fölösleges konfliktusok (az idegengyűlölet, a „pöffeszkedő külföldiek”) helyett együttműködésre való készséget mutatni

  6. felismerni a mintát az ideküldött német papok és nemesek tevékenységében, és kialakítani a saját, magyar rendeket, minthogy a kereszténység elől nem volt menekvés, azt el kellett volna fogadni – nem pedig ádáz erőszakkal reagálni, a saját népén bosszút állva a saját kicsisége, jelentéktelensége és gyávasága miatt

A baj az, hogy valójában nem tudjuk, István mit csinált, mert semmiről nincs semmilyen hiteles adatunk. Egyvalamit tudunk teljes bizonyossággal: a fentiekből semmit nem tett, hozzá sem kezdett, mert fogalma sem volt róla, hogy mi a feladata. Az elszenvedett kereszténységen és a lényegét tekintve számára totálisan homályos, kizárólag a despotikus hatalmat jelentő királyságon kívül neki tulajdonított „alapításoknak” (püspökségek, vármegyék és a többi) semmiféle korabeli bizonytéka nincs, ha valamit tényleg tett, az annyira volt fennmaradó, amennyit néhány kőből rakott alaprajz képes mutatni, aminek az eredetije vagy olyan volt, vagy nem. (A bazilika helyreállításánál többször voltunk gyakorlaton – talán másodéves lehettem, Zádor Anna, minden idők legkiválóbb professzora tartotta fontosnak, hogy a helyszínen lássuk azt, amit elméletből már ismertünk –, a „Gézatemplomnál” dolgozó munkások nagy tisztelettel tekintettek ránk, egyikük meg is kérdezte, jó lesz-e a vonal, amivel a „régi templom” helyét rajzolja. Azt mondtam, az ív szerintem laposabb, a bizánci stílus ritkán használt ennyire szabályos köröket. Az ember megköszönte és kijavította – arra persze nem esküszöm meg, hogy az látható ma is, amit mi ketten azzal a székesfehérvári kőművessel „alkottunk”, de a módszer máshol sem volt szokatlan. Ha valahol nem látszott, milyen volt, a szakértő megmutatta, milyen lehetett.) Különben a fent leírt lehetőségek nem innen, a XXI. századból láthatók, ezeket István is pontosan tudhatta.

Ha ragaszkodunk az adatokkal alátámasztható tényekhez, csak a népnyomorító tehetetlenséget látjuk, mert annak ismerjük az utóéletét néhány évtizeddel későbbről is és azóta is, amivel István király az egész magyarság sorsát elintézte ezer évre. Még valami bizonyos: a halála közeledtével neki már látnia kellett, hogy megbukott. Hogy az öröksége a szegénység, a megalázottság és az a félelem, amit VI. León bizánci császár leírt a kilencszázas évek elején. Nem lehetett szép halál.

Valamit a Német-Római Birodalom „felelősségéről”, ha valakiben felmerülne. Idehozta a papjait és katonáit, idetelepítette az ipar és a mezőgazdaság működésének alaptechnológiáját, levezényelte a törzsszövetségből a társadalom felé vezető változást, azaz koronát szerzett, megmutatta, hogyan kell királyságot csinálni. Jó, lényegében a saját érdekében pacifikálta az ideérkezett vadembereket, de segített a gyökeres változtatásban.

Ám valami alapvető működési szabályt azért rögzítsünk: a gyarmatosító nem fejleszt a gyarmaton. Mindössze annyit, amennyi érdekében áll. Van viszont ez tovább is: nem is akadályozza a fejlődést. Nem tesz semmit ellene, hogy a gyarmat a saját épülésére kihasználja a földjére telepített holmikat. Az már megint egy másik kérdés, hogy ha a megszállt terület népe elkezd dolgozni a saját épülésére, akkor a gyarmattartó meddig engedi a fejlődést, hol állapítja meg azt a határt, ahonnan már veszélyben látja az olcsó alapanyagok megtermelését, meg az olcsó és irányítható munkaerőt. Egyáltalán, mit tart majd fontosabbnak: egy stabil gazdaságot és megbízható hadi szövetségest, vagy a gyarmati lét fennmaradását. Ez a konfliktusforrás Hammurápi óta a világtörténelem nagy drámáit képes átírni.

A Birodalmat az érdekelte, hogy az általa a megfelelő szintre fejlesztett állapot megbízhatóan szilárd és megingathatatlan, a helyzet bármiféle változása nem fenyeget. István népe finoman szólva nem bizonytalanította el a császárt. Akinek ilyenformán semmi oka nem volt a beavatkozásra. Istvánnak lett volna.


Eddig a könyv részletei. Egyszer, bő ezeregyszáz évvel ezelőtt ez a nép megmutatta az élni akarását, a kíváncsiságát, a vágyát az emberi életre, és hogy ezért tenni is képes: 2000 kilométert utazott az akkori viszonyokhoz képest is megerőltető módon, vállalt törődést, veszélyt, szinte bármit, hogy elérje a célját. Ezt az élni akarást, kíváncsiságot, vágyat gyilkolta meg kegyetlenül, évtizedek alatt pusztítva ki minden jótulajdonságot az alattvalóiból egy primitív törzsi elöljáró, a magyar történelem legszörnyűbb alakja, bizonyos Istvánra keresztelt Vajk(?), majd utána ezer éven át az összes utódja…

Kevés olyan momentum van a magyar történelemben, amire jóleső elégedettséggel lehet emlékezni, ami magyarázza, sokféle nyomorúságával együtt milyen tulajdonságai tartották életben ezt a népet. Az a 2000 kilométeres utazás az első ezek közül, és szerintem máig hatóan reményt keltő. A szerencsétlen „szabadságharcainkról” szóló hamis melldöngetés helyett ilyenekről kellene beszélni a következő nemzedékeknek (van ám még, nem sok, de van, például mindmáig az utolsó az 1867-es Kiegyezés). Ehhez persze lassan meg kellene ismerni a valódi történelmünket. Magyar Péter, ugye így gondolja?