Kérdések

 

1. Hogyan lehet megkülönböztetni azt a besúgót, akit megkerestek és zsaroltak attól, aki önként jelentkezett?

2. Van fontosabb szempont, mint az, milyen embernek ismerjük azt, akiről megtudtuk, hogy besúgó volt?

3. Mit változtat a tudomásunkra jutott besúgóság például Vágó István vagy Szikora Róbert megítélésén? Úgy értem, ellenszenvesebbé válik egy pökhendi, magát mindenki fölé helyező, beteg jellemű ember, vagy egy rendkívül buta, talpnyaló-rajongó, nem túl tehetséges zenész? Kondor Katalin attól lesz ócskalelkű, bosszúra vágyó gyűlöletkupac, hogy besúgó lett, vagy azért lett besúgó, mert eo ipso egy ócskalelkű, bosszúra vágyó gyűlöletkupac?

4. Mit változtat a tudomásunkra jutott besúgóság a tönkretett, halálba kergetett Bácskai Tamáson – kevésbé lett zseniális tanár, hihetetlen műveltségű európai, etalon mindenki számára, aki az emberi lét teljességére törekszik? Nem az a kérdés, rosszabbak lettek-e Szabó István filmjei, miután egy gyáva duplanulla nyilvánosságra hozta a rákényszerített besúgóságot, hanem hogy változott-e a viselkedési, emberi stílusa annak a másodasszisztensnek, aki 1959-ben extra statisztának jelölt (ez napi 200 forintot jelentett) egy csóró diákot (engem), mert meglátta, hogy ez a fiú egy másik nyomorultnak adja a tízóraiját, annak, aki csak nézte, körülötte mindenki eszik, neki meg nincs mit – egyszóval hogy ez a hajdani másodasszisztens más ember lett-e az Álmodozások kora vagy különösen az Oscar-díj után. Nemcsak a magyar, hanem az egyetemes filmtörténetből is kimagasló Variációk egy témára és a Szerelmesfilm után. Amikor egy-két éve a Westend teraszán beszélgettünk a nyolcvan év feletti élet minőségéről, én nem vettem észre, hogy ez az ember más lenne, mint ’59-ben volt.

A válaszom erre a két utolsó kérdésre az, hogy a tartótisztek bűnösségével egyenlő gyalázat, súlyos büntetést kívánó tett azoké, akik az ilyen embereket megpróbálják bepiszkolni a „kutatásaikkal”.

Végül még egy kérdés. Hogyan viszonyuljak ahhoz a két emberhez (háromról tudok), akik rám voltak állítva, és 1970-ben biztatni kezdtek, adjam be az útlevélkérelmemet, és írjak a Salzburger Festspiele sajtótitkárságának, magyar zenekritikus még nem volt a salzburgi fesztiválon, biztosan kitüntetett figyelmet kapok. Az nem volt kérdés, ők ketten tudják-e, hogy az elmúlt tíz évben tízszer kértem útlevelet, tízszer utasították vissza, én sem gondoltam komolyan, lehet-e más a válasz, mint a „kiutazása államérdeket sért”. Most mégis miért? Mit írhattak rólam? Mi változott?

Az akkor nem jutott eszembe, hogy a megfelelő helyen már ismerték a perben hozott ítéletet, amiben anyám értesült, az osztrák állam vesztett, az örökségem nekem jár – ha kiengednek, nyilván nem jövök vissza. Dehát ez csak feltételezés, hazajöttem, nekik kettejüknek semmi bajuk nem lett. Megkérdezhetném, mindketten élnek még, de valahogy nem érdekel. Az egész nyavalyás ügynökkérdés nem érdekel.

A magyar emberekről 7.

Ha már említettem a könyvben leírt 6 pontot, úgy illik, hogy abból a részből is idetegyek valamennyit búcsúzóul,

A magyar történelemnek a legalább nagy vonalakban azonosítható folyamában két sorsfordító eseményről tudunk (hogy legyen itt válasz az önálló gondolatokra képtelen, közhelyimádó, örökké visszatérő kérdésére, a „sorsfodításra”), de egyik sem az, amiről tanultatok, és amiket a jelen pillanatig kegyetlenül belevernek a különböző korú iskolások fejébe. Az elsőt a valódi sorsfordítók közül Czeizel kutatócsoportjának és a szegedi tudósoknak a kiváló munkájából legalább vázlatosan ismerhetjük, ez az a bizonyos 2000 kilométeres út 30 év alatt – ezzel minden rendben is van. Akár úgy és azért történt, amilyennek én leírtam, akár valahogy másképp, a tett nagyszerűsége, a magyar nép zsigereiben meglévő hajlam mindenféle pozitív cselekedetekre nem változik. Mielőtt pedig valaki kajánul letorkolna, hogy igenám, de a magyarok keveredtek a már itt lévő népekkel, sietek idetenni egy rövid meghatározást Czeizel Endre A magyarság genetikája című könyvéből, abban a reményben, hogy őt elfogadjátok hiteles tudományos forrásnak: „1. A magyarságban a homozigóta-index alacsony. A lokuszok jelentős részében a két gén tehát eltér egymástól, vagyis hetero-zigóta állapotban van. Ez a magyarság történelmének és népesség keveredésének ismeretében könnyen meg is érthető. 2. A recesszív genetikai ártalmak gyakorisága Magyarországon nem haladja meg az elfogadott nemzetközi értékeket…” Akit érdekelnek a szakkifejezések, nézzen utána, de nem fontos, így is érthető a lényeg: a keveredés nem tett kárt bennünk, sőt. Ami azt jelenti, hogy ez a zsigeri hajlam lényegében nem változhatott, minthogy genetikai oka nincs, ezt több mint ezer éve a folyamatos környezeti ártalmak nyomják el. E környezeti ártalmak közül a legnagyobb és legismertebb az, ami egyben a második sorsfordítóval a lehető legszorosabban összefügg: az István nevű király.

Az elsővel, mint néhány sorral feljebb jeleztem, minden rendben van, lényegi esemény nem befolyásolta, nem változtatta meg, a folyamat alapjában véve töretlen. Tényleg teljesen lényegtelen, hogy a népmesei elemeknek volt-e bármilyen valóságalapjuk, a hét vezér Árpádostul, vérszerződésestül, Gézástul tökéletesen indifferens, bárki és bármi (még a turulmadár is, Álmos kikelhetett akár egy füstifecske tojásából is – oppardon, lehet, hogy a turulmadár szülte Álmost?) helyettesíthető más buta mesékkel, nincs meghatározó szerepe sem a fabulák szereplőinek, sem az elbeszélt történeteknek, és még az sem számít, hogy melyik a legvalószínűtlenebb, egyvalami fontos: a magyar történelemírásban ezeknek nincs keresnivalójuk.

A második sorsfordító elem, már bonyolultabb képlet. A Német-Római Birodalom beavatkozása, a keleti és nyugati hatalmak alapvető hatása önmagában aligha vitatható, a nagy történelmi folyamatokon ugyancsak nem változtathatott semmi és senki az Anonymus és Kálti Márk mesekönyveiben leírtak közül, végülis mindegy, ki mikor keresztelkedett és koronázkodott. A semmilyen attribútummal nem cáfolt tény, miszerint István nem bírt olyan tulajdonságokkal, ami őt bármelyik által mássá tette volna az ismert genetikai folyamatokhoz képest, ugyancsak vitathatatlan és változtathatatlan. Mint ahogyan az is, hogy nem tudunk egyetlen olyan történésről sem, amely katartikus hatásával a mi Istvánunkat kiemelte volna a sok évezredes törzsi lét mindenféle szellemi és egyéb fejlődést akadályozó vegetációjából. Egyszerűen szólva semmiféle különleges képességéről nem tudunk, hacsak a különleges kegyetlenséget nem tekintjük annak. Ezekre a tényekre bizonyíték, mint már többször mondtam, a totális tárgyi nihil.

A második sorsfordító mozzanat a tény volt, amiről nem tudjuk, hogy elhatározás, döntés vagy valamilyen kényszer hatására vált ténnyé: a maradás. Annak elfogadása, hogy innen nincs tovább, de a visszaút is kizárt. Ha ez István döntése volt – legyünk nagyvonalúak, tételezzünk fel róla legalább egy helyes választást –, akkor ez egy olyan motívum a megítélésében, ami a javára írandó. Valószínűleg nem tévedek nagyot, ha azt állítom, bármilyen egyéb esetben, bármerre való elindulásban a magyarság sorsa vagy a nyom nélküli beolvadás vagy az ugyancsak nyom nélküli (de tényleg minden nyom nélküli) pusztulás lett volna. Ami akkor ezervalahány évvel kitolódott.

Hogy a harmadik sorsforduló merre fog vezetni, az ebben a pillanatban még kérdés – egy bizonyos, ezúttal a maradás, azaz a múlttal való szembenézés elmaradása vagy a beolvadást (méghozzá hova) vagy a pusztulást fogja jelenteni, így ugyanis ez nem mehet tovább, de erről majd kicsit később, ez a befejezés része.

Mégegyszer: az bizonyíthatatlan, hogy a kereszténység és a királyság oka volt vagy következménye a maradásnak, de ez végülis megint csak indifferens.

István azért volt a maga személyében a magyar történelem eddigi sorsának második és egyben legfontosabb meghatározója (az első a 2000 kilométer), mert az ő idejében, az ő jelenlétében egyesült minden, ami a magyarságot elindíthatta volna egy teljesen másfajta, részleteiben természetesen leírhatatlan úton. Az ő minden tevékenysége, ami kíméletlenül egy bizonyos, az elmúlt ezer évben ismert irányba kényszerítette a sorsunkat, akkor is a magyar történelemnek a fundamentuma, ha ez az alap egy áporodott mocsár. Pedig semmi egyebet nem kellett volna tennie, mint kihasználni a lehetőségeket:

1. a népben még mindig, száz éve buzgó tettvágyat, ami változást kívánt a korábbiakhoz képest, amit a nép azzal igazolt, hogy a megtett nagy út után újra meg újra kigazdálkodta a feltételeit a felderítő csapatok összeállításának, vetett, aratott, állatot nevelt és szaporított és várt, hogy tovább mehessen

2. a szabad választást a nép sorsának alakításában, miszerint rabszolgai nyomorba és félelembe dönti az alattvalóit, vagy kiemeli őket a törzsi létből – nincs egyszerűbb felismerés, mint annak tudomásul vétele, hogy az általuk vagy nélkülük két végzetesen eltérő pólus, azaz a küzdelmes, de kívánatos fejlődés velük együtt vagy a bukás, ha nélkülük próbálkozik (nemcsak mi tudjuk, István is tudhatta, akár a fejlődést választja, akár a bukást, az egész magyarság jövőjét vagy így határozza meg vagy úgy)

3. a környezetében lévő nagyhatalmak kínálta eszközöket, elsősorban a rokon Német-Római Birodalom segítségét, az okos diplomáciával megszerezhető Bizánc és Kijev meggyőzését arról, milyen hasznos lenne nekik egy erős és a Nyugat értékrendjébe tagozódott, de minden emberi érték iránt fogékony magyar formáció az ismert helyen – amin sem keletről nyugatra, sem nyugatról keletre nem lehet keresztülmenni; mellesleg a jelen pillanatig ez lehetett volna Magyarország biztos és megingathatatlan státusza Európa keleti részén, ugyanaz az érinthetetlenség, ami Svájcot megőrizte (egy pillanatig sem kétségesen a Nyugathoz tartozóan), lehetett volna ennek a népnek a jellemzője hegyek, bankok és csokoládék nélkül (jó, hegyek nélkül kétségkívül nehezebb, de a földrajzi adottság csak egy tényező), pusztán a szilárd és a megfelelően felépített hadsereggel védhető, a bankok és csokoládék helyett kifejlesztett, fölényes szellemi energia (mint látjuk, nem olyan okos ez a világ, amin ne tudnánk felülemelkedni), és legfőképpen európai elkötelezettsége által (valamilyen perszonáluniószerű társulással a Német-Római Birodalomhoz), ami a keletnek is, nyugatnak is érdeke lett volna és volna ma is

4. a senki által nem korlátozott szabadságot és függetlenséget arra, hogy a tanulás megtanításával, a nyugaton meglévő és sokszorosan felkínált kultúra elsajátításával elkezdjen felépíteni egy olyan mentalitást a népben, ami magabiztossággal és elegendő anyagi (hadászati), de főképp szellemi erővel pótolja a hiányos földrajzi adottságokat

5. a nyugatról áramló tudást és a hétköznapi élet szokásait átengedni az elválasztó hegyeken, minthogy a nyugat peremén meg kellett állni, oda beékelődni nem lehetett, fölösleges konfliktusok (az idegengyűlölet, a „pöffeszkedő külföldiek”) helyett együttműködésre való készséget mutatni

6. felismerni a mintát az ideküldött német papok és nemesek tevékenységében, és kialakítani a saját, magyar rendeket, minthogy a kereszténység elől nem volt menekvés, azt el kellett volna fogadni – nem pedig ádáz erőszakkal reagálni, a saját népén bosszút állva a saját kicsisége, jelentéktelensége és gyávasága miatt

A baj az, hogy valójában nem tudjuk, István mit csinált, mert semmiről nincs semmilyen hiteles adatunk. Egyvalamit tudunk teljes bizonyossággal: a fentiekből semmit nem tett, hozzá sem kezdett, mert fogalma sem volt róla, hogy mi a feladata. Az elszenvedett kereszténységen és a lényegét tekintve számára totálisan homályos, kizárólag a despotikus hatalmat jelentő királyságon kívül neki tulajdonított „alapításoknak” (püspökségek, vármegyék és a többi) semmiféle korabeli bizonytéka nincs, ha valamit tényleg tett, az annyira volt fennmaradó, amennyit néhány kőből rakott alaprajz képes mutatni, aminek az eredetije vagy olyan volt, vagy nem. (A bazilika helyreállításánál többször voltunk gyakorlaton – talán másodéves lehettem, Zádor Anna, minden idők legkiválóbb professzora tartotta fontosnak, hogy a helyszínen lássuk azt, amit elméletből már ismertünk –, a „Gézatemplomnál” dolgozó munkások nagy tisztelettel tekintettek ránk, egyikük meg is kérdezte, jó lesz-e a vonal, amivel a „régi templom” helyét rajzolja. Azt mondtam, az ív szerintem laposabb, a bizánci stílus ritkán használt ennyire szabályos köröket. Az ember megköszönte és kijavította – arra persze nem esküszöm meg, hogy az látható ma is, amit mi ketten azzal a székesfehérvári kőművessel „alkottunk”, de a módszer máshol sem volt szokatlan. Ha valahol nem látszott, milyen volt, a szakértő megmutatta, milyen lehetett.) Különben a fent leírt lehetőségek nem innen, a XXI. századból láthatók, ezeket István is pontosan tudhatta.

Ha ragaszkodunk az adatokkal alátámasztható tényekhez, csak a népnyomorító tehetetlenséget látjuk, mert annak ismerjük az utóéletét néhány évtizeddel későbbről is és azóta is, amivel István király az egész magyarság sorsát elintézte ezer évre. Még valami bizonyos: a halála közeledtével neki már látnia kellett, hogy megbukott. Hogy az öröksége a szegénység, a megalázottság és az a félelem, amit VI. León bizánci császár leírt a kilencszázas évek elején. Nem lehetett szép halál.

Valamit a Német-Római Birodalom „felelősségéről”, ha valakiben felmerülne. Idehozta a papjait és katonáit, idetelepítette az ipar és a mezőgazdaság működésének alaptechnológiáját, levezényelte a törzsszövetségből a társadalom felé vezető változást, azaz koronát szerzett, megmutatta, hogyan kell királyságot csinálni. Jó, lényegében a saját érdekében pacifikálta az ideérkezett vadembereket, de segített a gyökeres változtatásban.

Ám valami alapvető működési szabályt azért rögzítsünk: a gyarmatosító nem fejleszt a gyarmaton. Mindössze annyit, amennyi érdekében áll. Van viszont ez tovább is: nem is akadályozza a fejlődést. Nem tesz semmit ellene, hogy a gyarmat a saját épülésére kihasználja a földjére telepített holmikat. Az már megint egy másik kérdés, hogy ha a megszállt terület népe elkezd dolgozni a saját épülésére, akkor a gyarmattartó meddig engedi a fejlődést, hol állapítja meg azt a határt, ahonnan már veszélyben látja az olcsó alapanyagok megtermelését, meg az olcsó és irányítható munkaerőt. Egyáltalán, mit tart majd fontosabbnak: egy stabil gazdaságot és megbízható hadi szövetségest, vagy a gyarmati lét fennmaradását. Ez a konfliktusforrás Hammurápi óta a világtörténelem nagy drámáit képes átírni.

A Birodalmat az érdekelte, hogy az általa a megfelelő szintre fejlesztett állapot megbízhatóan szilárd és megingathatatlan, a helyzet bármiféle változása nem fenyeget. István népe finoman szólva nem bizonytalanította el a császárt. Akinek ilyenformán semmi oka nem volt a beavatkozásra. Istvánnak lett volna.

Eddig a könyv részletei. Egyszer, bő ezeregyszáz évvel ezelőtt ez a nép megmutatta az élni akarását, a kíváncsiságát, a vágyát az emberi életre, és hogy ezért tenni is képes: 2000 kilométert utazott az akkori viszonyokhoz képest is megerőltető módon, vállalt törődést, veszélyt, szinte bármit, hogy elérje a célját. Ezt az élni akarást, kíváncsiságot, vágyat gyilkolta meg kegyetlenül, évtizedek alatt pusztítva ki minden jótulajdonságot az alattvalóiból egy primitív törzsi elöljáró, a magyar történelem legszörnyűbb alakja, bizonyos Istvánra keresztelt Vajk(?), majd utána ezer éven át az összes utódja…

Kevés olyan momentum van a magyar történelemben, amire jóleső elégedettséggel lehet emlékezni, ami magyarázza, sokféle nyomorúságával együtt milyen tulajdonságai tartották életben ezt a népet. Az a 2000 kilométeres utazás az első ezek közül, és szerintem máig hatóan reményt keltő. A szerencsétlen „szabadságharcainkról” szóló hamis melldöngetés helyett ilyenekről kellene beszélni a következő nemzedékeknek (van ám még, nem sok, de van, például mindmáig az utolsó az 1867-es Kiegyezés). Ehhez persze lassan meg kellene ismerni a valódi történelmünket. Magyar Péter, ugye így gondolja?

A magyar emberekről 6.

Többször említem a könyvben, az adatok, dokumentumok, tárgyi emlékek, épületek hiánya olykor többet mond egy korról, mint a meglétük. A magyar „történelemtudomány”, pontosabban annak a 99 százaléka, a link, a hamis, ezt a kérdést úgy intézi el, hogy nekünk azért nincsenek kézzelfogható bizonyítékaink a fantasztikus kultúránkról, mert azokat elpusztították a tatárok meg a törökök meg egyáltalán mindenki, mert ide mindenki csak pusztítani járt. Ezzel kapcsolatban fontosnak tartok kiemelni néhány jellemző bekezdést a könyvből:

A bazilikáinkról nem sokat tudunk, csak az bizonyos, hogy sokszor átépítették őket. Mindenesetre a pécsi (alapjai a római korból származnak, néhányszáz évig úgy is maradtak, a ma látható épület 19. századi), a kalocsai, a gyulafehérvári megvan, ugyanez elmondható Pannonhalmáról és Tihanyról is. Az István-kor más templomairól és különféle építményeiről annyit lehet tudni, hogy túlnyomórészt fából, sőt paticsból épültek (a patics vesszőből font fal, két oldalát agyaggal, sárral tapasztják), ugyanez az építőanyag jellemző a várakra is (lásd a különböző, -földvár utótagú településeinket). A paticsra olyan falunevek utalnak, mint az Ágasegyháza vagy Sövényegyháza. Ha már itt tartunk, a vesszőt és sarat nem ítéljük igazán időtállónak és különösebben értékesnek sem, olyan nagyon nem csodálkozom, hogy a patics nem került szóba például a Szent Péter templom vagy például a new yorki felhőkarcolók tervezésekor.

Az István-kor emlékeiben a jelzett építőipari és egyéb okok miatt nem dúskálunk, de nézhetünk kicsit későbbieket, legalább azt bizonyára tudhatjuk, mikor és hogyan semmisítették meg a csodálatos középkori magyar kultúra emlékeit a nemzeti nagylétünket ismétlődően elárasztó vad hordák.

Itt van például Nagybörzsöny temploma, az 1200-as évek legelején épült. Nem nagy, az én falusi házamba szépen beleférne, nem is különösebben szép, de a miénk. Itt van, megvan, ma is áll. Elkerülhette valahogyan a vad hordák figyelmét:

Sorolom a többit is: Deáki, Kallósd, Csaroda, Rábaszentmiklós, Kiszombor, Székelyudvarhely, Zalaháshágy, Őriszentpéter – sokkal több nincs, de ezeknek van két közös tulajdonságuk: mindegyik az 1200-as években épült, és mindegyik megvan.

Azért hadd mutassak még egy előkelőbbet is. A jáki templomot nyilván mindenki ismeri. Úgy tudjuk, hogy 1228-ban szentelték fel. Egy okleveles adat szerint viszont 1256-ban. Ennek egyszerű a magyarázata: megváltozott a terv, az 1228-as felszentelés egy akkor késznek vélt állapotot rögzített, nekünk arra jó, hogy ennek alapján már tudjuk, a lombard karzatos, bazilikális elrendezésről szóló vita eldőlt, eredetileg is egyszerre építették a felső templomot az alsóval. A terv „megváltozása” általában az építőmester személyének a megváltozását jelenti, ennek érdekes nyomai vannak a templomon.

Kerestem az egyetemista koromban készített fényképeimet (egy remek szovjet Zenit géppel fotóztam), de nem találtam egyet sem, valószínűleg nem csak egy válogatást adtam akkor a Műemlék Felügyelőség archívumának, hanem az összeset. Így csak egy olyan képet tudok mutatni, amin az apszis illesztése egyáltalán nem látszik ugyan, de a másfajta és másképp rakott kövek így is kivehetők (a képre kattintva kinagyítható teljes képernyőre):

Ó, majd’ elfelejtettem, van itt valami, na ez aztán rom a javából, mégiscsak van valami abban a rombolásban? Ezt aztán mindenki ismeri, nyilván említitek is, ahogy ideértek az olvasásban, különösen a Színművészeti egykori Máté-osztályának tagjai: na és Zsámbék?

Igaz, a megfelelő időben készült, mire a tatárok jöttek, már állt.

Van egy rossz hírem. Miután a tatár elment, akkor is állt. Sőt még akkor is, amikor a török. Egy földrengés rongálta meg 1763-ban.

Azóta valahogy nem sikerült helyreállítani. Pedig nem tiltja semmilyen szabály.

Most ilyen:

A tatár ezt is meghagyta. A tatárnak ugyanis sem ideje, sem eszköze nem volt az ilyesfajta építmények lerombolására, azt nem tudom, ingere volt-e. A világtörténelem legnagyobb összefüggő birodalmát valószínűleg nem lehetett volna összehozni, ha a nagymongol kán súlyt helyez a rombolásra. Láttam olyan írást is, amelyik azt bizonygatja, milyen hatalmas hadigépezettel vonult a mongol sereg, hogy be tudják venni és le tudják rombolni az ellenség várait. Ez nagyon tetszett nekem, mert remek játék lehetett, az is le van írva, hogy tízezer kínai fogoly hadmérnök kísérte a tatárokat, tevék meg jakok vontatták például az ilyen ostromgépeket:

Egy ilyen, alig néhány tonnás holmit elszállítani 6-7000 kilométerre még ma is szép logisztikai feladat volna, ebből több százat (amennyihez a tízezer mérnök kell), a világ egyik csodája – ez valamiért nem maradt ránk. Tessék elképzelni a jórészt könnyűlovasságból álló mongol sereg száguldását (a sebesség és a hatalmas tömeg mindent elsöprő ereje volt a megállíthatatlan győzelemsorozat alapja), midőn ilyen masinákkal képzeli el a hódításait. A lovasok megérkeznek, letelepednek és várnak néhány hónapot, amíg befut az egész hóbelevanc, mérnököstül, töltényestül, hogy félreállva a teljes személyzet végig nézze, amint a lovasság megtámad egy szekérvárat. A hvárezmi birodalom¹ egy-két városát kivéve (azok közül is inkább csak Herát citadellája számít nehezen bevehetőnek) az egész úton az ilyen tákolt szénaszállító kocsikból összetolt erődítések álltak a mongolok útjába. Tanulság: a mi műkedvelőink nemcsak a magyarok nagyszerűségéről tudnak tódítani, fantasztikusra lehet növeszteni a tatárokat is, hadd lássa a csodálkozó, elrémisztett kisdiák, mennyire nem volt esélyünk ilyen hatalmas arzenál ellen – na jó, erről majd akkor.

Ez itt néhány példa volt a mi kincseink gyér számának ugyancsak hamis magyarázatáról, a nagy, ezeréves magyar kultúra ugyancsak összehazudott lerombolásáról és felégetéséről. Egyszerűen szólva: azért nincsenek, illetve alig vannak kulturális emlékeink a régmúlt századokból, mert nem is voltak. Ami akkor elkészült, jórészt most is megvan, nincsenek egzakt dokumentumaink elpusztult, értékes kincsekről. Ennek a ténynek van egy viszonylag egyszerű magyarázata. A világ hódító hatalmai nem érdekeltek abban, hogy a meghódított területeken található javakat elpusztítsák. Hadászati jelentőségű épületek, fegyver- és lőporraktárak kivételével miért rombolnának? Nem azért mentek oda. Gondolhatja valaki ép ésszel, hogy egy idegen országot lerohanó hadsereg vezetője és annak hátországa annál értékesebbnek tart egy földet, minél kopaszabb pusztaság? Hogy a katonáit azért küldi oda, minél érintetlenebb, szűzebb területet szerezzenek, amin majd saját maguk, a saját munkaerejükkel jól fognak tudni igazán remekül működő gazdaságot virágoztatni? Legjobb, ha nemcsak megműveletlen, ember sincs rajta, se infrastruktúra, se munkaerő, majd mi azt mind előállítjuk? A magyar történelemírás primitív, vérszomjas gazembereknek festi le a törököket, akik idejöttek, elfoglalták a dús magyar földet, és mentek volna tovább is, de mi megállítottuk őket. Tessék mondani, miért volt egyre nehezebb tovább menniük? Mert mind kevésbé tudták ellátni a hadseregüket, mind nagyobb távolságra kellett visszamenniük az ellátmány összeszedéséért. Ha volt valami a korabeli Magyarországon, ami dicséretes, pozitív tevékenységként értékelhető, amiről alig egy-két történeti munka tesz említést, azt is csak egy-két mondatban, nem is értve a lényeget, az éppen az, hogy a magyar paraszt maga égette föl a fölösleget, maga pusztított el mindent maga körül, a töröknek nem maradt semmi. De nem a török pusztított. A török ugyanis nem azért járt hadakozni, a csatamezőn hagyni rengeteg halottat, hogy aztán mihamarabb elszegényedjen. Nem azért hódított, hogy majd elmondhassa, mennyi népet hajtott rabságba, hanem mert gazdagabb akart lenni, végtelenül gazdag ura egy világbirodalomnak. (A végvárak védelmi jelentőségéről és a kitámadási hatótávolságuk szerepéről az ország egészében majd akkor, ha odaérünk időben.)

Tetszik ismerni a mi legnagyobb, leghatalmasabb históriánk legóriásibb géniuszának utolsó intézkedését, mielőtt meglépett az államkincstár maradékával? A parasztok égessék fel a házaikat és termésüket, aztán bujdossanak el. Na ki volt ez? Talált, azé az ajándék hangszóró, aki Kossuth Lajos nevét mondta. Kutuzov (csak hogy egy ismert és haditechnikailag elismert példát is mondjak a világtörténelemből) felégette Moszkvát, mielőtt tovább menekült volna a francia hadak elől. Nem Napóleon égette föl Moszkvát, hanem Kutuzov.

Nincs évezredes magyar kultúra. Mint ahogyan nincs ezeréves államiság sem. Körülbelül hét és félezer éves tespedés van. Ezt csak azért mondom itt, még mindennek az elején, mert innen szép nyerni. Elkezdeni valamit, ami eddig nem vagy alig volt. Vagy abbahagyni valamit, ami viszont valóban ezer éve nem szünetelt egy pillanatra sem: a hazudozást, tódítást, az önmagunk fényezését, a fájdalmasan mély kisebbrendűségi érzésből fakadó, öncsalásba menekülő hőzöngést.

1 A Hvárezmi Birodalom szunnita muszlim uralkodók birodalma az Aral-tótól délre.

A magyar emberekről 5.

Korábban elejtettem egy félmondatot a magyar történelem egyik legförtelmesebb alakjáról, egy pusztító, primitív despota soha nem volt tetteinek a magasztalásáról. Úgyhogy kell még ide valami, ne lógjon a levegőben annak az István nevűnek a végtelen aljassága, primitív pusztító vágya – az illető teljes megismerése persze így is lehetetlen, arról egy 400 oldalas könyv szól, de legalább néhány mondattal jelzem a lényeget.

Közeledünk annak a kérdésnek a megválaszolásához, mi az alapbűn (engedelmetekkel nem használom az eredendő szót, mert értelmetlen, ennélfogva rossz összetétel, jövőidejű melléknévi igenév képzőt nem illesztünk olyan ige mögé, aminek a jelentésében eleve benne van a jövő – például marad, következik stb. – esetünkben ez a szó azért súlyosabban zavaros, mert ezzel a képzővel még azt is homályossá tesszük, a jelzett szó már megeredt vagy csak eredni fog), egyszóval mi az alapbűn, ez az első kérdés, és van-e megnevezhető elkövetője, ez a második kérdés.

Az első kérdésre a válasz egy hiányos mondat: a honteremtés elmulasztása.

A hont nem elfoglalni kellett. Sem korábban azokat, ahol sokszáz, sőt többezer éveket élt az ősmagyarság, sem ezt itt, a később Kárpát-medencének elnevezett helyen. A foglal igének több értelmezése van, ezt, ahol mi élünk azóta is, egyetlen értelemben sem foglalták el, csak nyugat felé menet megálltak, aztán itt ragadtak. Akkor kellett volna honná változtatni ezt az addig ideiglenes állomáshelyet, amikor eldőlt, hogy a magyar népnek nincs hová mennie, ez van, itt kell berendezkedni.

A hely is, az időpont is adott, a körülmények kedvezők, úgy is mondhatnám, vonzók. Az Ázsiából érkezett barbár, törzsi létén addig semmit nem változtató népnek meg kellett állnia a nyugati világ, a későbbi Európa szélén. Tovább menni nem lehetett, a földrész az akkori fogalmak szerint megtelt. De ez a nép egy (korábban már általam leírt) folyamat végén úgyszólván meghívót kapott a csatlakozásra. Befogadták. Megint abban a kellemes helyzetben vagyunk, hogy nem kell dátumokkal, topográfiai meghatározásokkal és protokolláris részletek leírásával bíbelődnünk, azaz teljesen mindegy, pontosan mikor és pontosan hogyan történt, a népnek a nyugat által elismert elsőszámú vezetője kapott egy koronát. Ez a számos jelképet hordozó fejék különféle jogosítványokat és előírásokat jelentett a viselőjének. Ezek közül most kettőt emelek ki: a kereszténység kényszerét és a királyság megalapítása által a végleges letelepedést, a honteremtés lehetőségét (ugye nem kell mégegyszer mondanom, szó nincs semmiféle államalapításról meg kereszténység „felvételről”).

Mit kellett volna tenni? Mindenekelőtt megtervezni és kiépíteni egy település- és intézményrendszert. Ez most egyszerűnek hangzik, de akkor sem volt bonyolult. Gizellával együtt érkezett hozzá mindenféle segítség, az István névre keresztelt(?) fejedelem mintát látott eleget, amikor nősülni ment. Nem szokás foglalkozni a házasságkötéstől a koronázásig eltelt idővel. Ez a magyar történelemírás egyik kedvenc játéka, az ugróiskola egyik dátumtól a másikig, amikor is elkövetkezik az „egyszercsak” (lásd 1526-1541, Ez történt Mohács után.) A két időpont között eltelt időről meg a mi történészeink szerint annyit kell tudni, hogy telt múlt az idő. Mint a mesében (ha nem jön Nemeskürty megírni, hogy nem akárhogyan telt múlt az idő).

Nem véletlenül teltek el évek. István nyilvánvalóan arra kapott időt, amit néhány sorral feljebb leírtam, hogy kezdjen el országot építeni. Ottó és Henrik nem egy félvad barbár fejedelemnél akarta tudni azt a 11 éves kislányt, ők képesek voltak évekkel előre látni, természetes, hogy a koronázás, a királyság létrehozása már a házasságkötés előtt el volt határozva.

Az eddigi néhányszáz oldalon igyekeztem röviden összefoglalni, mi történt a Kárpát-medencétől nyugatra, hogy a kereszténység bilincseit viselő „barbárok” miképpen építették fel a Frank Birodalmat és a Német-Római Császárságot. Minden ki volt találva, amiket most itt leírok mint a honteremtés alapjait, minden látható volt a két városban, Kölnben és Aachenben és az oda vezető úton, és senki nem tiltotta meg, hogy a mi első és mindmáig legnagyobb királyunk vissza-visszamenjen alaposabban körülnézni, mit hogyan kell csinálni.

Nem ment vissza. Sem oda, sem máshová nem ment. Legalábbis nem tudunk róla, tudnánk, ha mégis. Erős a gyanúm, hogy ő nem akart ahhoz a világhoz tartozni. Nem akarta, hogy Európa az ő keleti határáig tartson (különben sem tudta, pontosan hol húzódik ez a határ). Valószínűleg nemcsak a kisebbrendűségi érzés, a kishitűség éltette benne a gyűlöletet az ott látott dolgok iránt, hogy ugyanis ő és az ő népe ezt sosem lesz képes megtanulni, valószínűleg az ott látott dolgok eleve ellenszenvet váltottak ki belőle. Nem azt látta otthon. Nem azt hozta a génjeiben. Emlékeztek még a Koppányról írtakra a 3. fejezetben? Miért is kellett meghalnia István (Vajk) fejedelem nagybátyjának (de legalábbis valamilyen közeli rokonának)? Azaz miért gyilkoltatta meg őt a mi nagy királyunk Vencellinnel? (Vagy Hunttal vagy Patzmannal – a későbbi Hont és Pázmány nemzetség alapítóival, akik Gizella testőreiként jöttek az országba.) A mi nagy vitéz királyunk, aki a neki tulajdonított kardot nyilván fel sem bírta volna emelni, ha tényleg az övé, dehát minek az, ha el lehet bújni a német katonák mögé? Ha a tömeggyilkosok, a hatalomból a gyengéket irtók pszichéjéből következtetünk, a mi első uralkodónk, történelmünk dísze szinte bizonyosan gyáva volt. Koppány négyfelé vágott teste éppen ezért hihető a megfelelő dokumentumok nélkül is. Azokra a testfertályokra nem volt ráírva, hogy így hal meg, aki nem a keresztény erkölcs szerint él, már csak azért sem, mert István tudta, hogy Koppány él csak igazán aszerint, és hogy ezt esetleg azokon a helyeken is tudhatják, ahová kiszögeztette a rettegett rokont (a Koppányról szóló adatok kapcsán még gyorsan meg kell jegyeznem itt a könyv vége felé: természetesen a leírt vagy bármilyen módon dokumentálható történetek is lehetnek hamisak – de mindaddig hitelesnek kell tekintenünk ezeket, amíg nem találunk bizonyítható cáfolatot). A négyfelé vágott test csak iszonyatot keltett, egy gyilkos uralkodó üzente, hogy jó lesz vigyázni. És hogy végre kifejtsem a 3. fejezetben ígért elméletet, Joánisz Szkilícisz bizánci történetíró tudósítása az ortodox keresztény, főnemessé emelt Koppányról azért kiváltképpen érdekes, mert ez magyarázza István félelmét és dühét. Az addigi szokásjog (a szeniorátus) szerint „legális” uralkodó Koppány nyilván egészen más országot formált volna. A Német-Római Birodalom véleményét nem ismerjük, hacsak nem elégszünk meg a ténnyel: Koppány meggyilkolásának nem volt következménye, azaz nem vehetjük Vencellin magánakciójának. Talán nem túlságosan merész gondolat, ha ezt az akciót újabb bizonyítéknak tekintjük, miszerint a Birodalom beavatkozása és nem István „választása” döntötte el a nyugati vagy keleti orientáció kérdését. Az már megint egy másik kérdés, mire mentünk azzal, hogy Istvánt választották, mi történik, ha a császár és tanácsadói nem viszolyognak a bizánci keresztségtől, ha bíznak az amúgy nem éppen alaptalan meggyőző erejükben, és Koppányt választják, és akkor egy megbízható múltú uralkodóházban iskolázott patrikiosz kezd hozzá az ország nyugati típusú kereszténységen alapuló felépítéséhez. Esetleg hibáztathatjuk a Német-Római Birodalmat, hogy a fals döntésükkel elrontották ezer évünket. Na? Milyen esélyt kínálok? Már megint nem mi volnánk a hibásak.

Ezek persze csak spekulációk, végülis majdnem mindegy, István miért elégedett meg a valamilyen okból veszélyes Koppány eltakarításával. Más kérdés, hogy ez volt minden, amit az említett intervallum idejéből cselekedetként említhetünk, minthogy különben sem tett semmit, ami legalább a honteremtésre való kísérletet mutatná. Azt azért rögzítsük címszavakban, mit kellett volna tennie (összefoglalásaképpen az előző fejezetben felállított hat pontnak).

Mindenekelőtt a rombolás helyett építeni. Ne legyünk nagyralátók, nem mindjárt városokat, elég lett volna legalább a faluszervezésbe belekezdeni. A nép ugyanúgy szórványtelepüléseken élt, ahogy ezerévek óta mindig mindenütt – ez az egyik oka annak, hogy sokkal nagyobb volt a területigényük, mint a létszámukból számítható valóságos – elsősorban ez a szokásaikon alapuló becslés volt az, amiért nem mertek tovább menni a „zsúfolt” nyugatra. A sátrak (később a földbe ásott putrik) körül lévő földeken termesztették a növényeiket és tartották az állataikat, a lehető legkisebb hatásfokkal. Semmiféle kényszer nem korlátozta ugyanis, hogy kinek mekkora földje lehet, a „tulajdonjog” és a „határ” az ismeretlen fogalmak közé tartoztak. Géza egyebek között ezért nem tudott semmiféle időpontot és minőségi követelményt tartani, hiába akart a Német-Római Birodalom bármiféle szállítási rendszert bevezetni, a legkevésbé ismert fogalom éppen a „rendszer” volt István végtelenül primitív apja számára (István később a már ismert brutalitásával érte el a jobb eredményt). A „10 falu 1 templom” nyilván a XII. századi ismeretek alapján íródott, bár – mint már említettem – abban a szövegben nem találtam a „falu” latin megfelelőjét.

Itt voltak a Birodalom szakértői, és ha éppen az agráriumhoz értők nem jöttek elegen, lehetett volna kérni, akkor megmondják, mit kell tenni. Különben ez önállóan sem olyan riasztóan nagy feladat, csak azt szükséges felmérni, mennyit kell menni az adó behajtásához a szórványtelepülések között és mennyit kellene, ha ezeket összevonják, és a paraszt megy ki dolgozni a környező földekre, nem az adószedő teszi meg a hatalmas távolságokat egyik portától a másikig. A falu létrehozásának praktikumát most kizárólag a király vagyongyarapodásának szemszögéből írtam le, azaz egy pillanatra sem tételeztem fel semmiféle egyéb motivációt, mint ami egy gyűlöletalapon uralkodó despotának eszébe juthat. Ha még ez sem elég ösztönző erő a fejlesztésre, akkor mit várunk ettől az embertől?

Most mondjam, hogy innen már egyenes volna az út a városok alapításához, azoknak a vármegyéknek a létrehozásához, amikről azt tanultuk, hogy azokat István hozta létre? Amiknek viszont nincs nyomuk, mert a földből döngölt „vár” és a paticsból tákolt, gödör fölé húzott tető a XI. században sem számított már a modern építészeti eljárások közé.

Úristen, hol vagyunk még a várostól, és mindattól, ami azzal érkezik? Közlekedéstől, ipartól, kereskedelemtől, törvényektől, tulajdonviszonyoktól, polgárságtól. Mikor István halálakor még emberi társadalom sincs, csak a változatlanul hagyott, a korábbinál is keményebben büntetett sámánista törzsek szanaszét szóródott, szerencsétlen parasztjai (oppardon, az alliteráció nem volt szándékos, adódott).

A balsors „Árpád-ház” ezt a semmit örökölte első és legnagyobb királyunktól. Ennek folyománya, hogy a majdnem akkora Lászlóról (ő is szent) azt írja a magyar történelemtudomány, „évszázadokra megalapozta Magyarország közép-európai hatalmi szerepét”. Ha már neki sem sikerült létrehoznia semmit, ami fennmarad. Esetleg egy sor írást, egy darab vályogtéglát. De semmit? Akkor legalább egy évszázadokra megalapozott hatalmi helyzet legyen neki a műve. Amikor ilyeneket olvasok, képes vagyok mélyen átérezni annak a viselkedésformának a megalapozottságát, midőn valaki görnyedten letérdelve és artikulálatlanul üvöltve két ököllel püföli a földet. Magyarország sok évszázados hatalmi szerepe! Csúcsán a tatárjárással. Melynek alkalmával valószínűleg nem szóltak Batu kánnak, hogy jó lesz vigyázni, mert itt egy közép-európai hatalommal találja szemben magát. De az is lehet, hogy szóltak, és a kán ettől a hatalomtól való félelmében, mondhatnám, ijedtében irtotta ki a lakosság felét. Annyira erőt vehetett rajta a pánik, hogy innen aztán haza is ment, pedig nyugodtan tovább mehetett volna, mert nyugatra már csak vézna, reszkető és szétszórt hordákat talál, amik sehol sincsenek a magyar harcművészethez képest. Ja, a magyar harcművészek ez idő alatt nyilván elmentek kalandozni. Huhh.

A magyar emberekről 4.

A legfontosabbat még nem mondtam. Ami ténynek tekinthető, amit az egzakt tudományágak (archeológia, genetika, etnográfia, nyelvészet) mind leírtak, a történelemtudomány fel is használta, de egyik sem írta le azt a mondatot, ami nemcsak a magyar történelemre hatott máig érezhetően, hanem sokkal tágabb körben is meghatározta a népek életét.

Itt találkozott először Ázsia Európával… Ez így nem jó, ez megint a mai szóhasználat, így nem fogjuk megérteni a lényeget. Itt találkozott a keletről jött ember a nyugatról érkezettel. Fontos ez? Ha elolvassátok a különféle történelemkönyvek, lexikonok és enciklopédiák vonatkozó írásait, arra fogtok jutni, hogy nem, nem fontos, úgy is mondhatnám, említésre sem méltó, én legalábbis nem olvastam sehol. Pedig szerintem annyira fontos, hogy nemcsak a kor lényegét lehet megérteni ezáltal, máig ható tanulságai is vannak. A 6000-6500 év kontra 30-40 év (azaz hogyan aránylik a 4000 kilométer a 2000-hez az idő függvényében) magyarázata nézetem szerint ebben a körülményben keresendő. Eddig a pontig minden a Kelet, a távoli őshaza mentalitását, napi gyakorlatát, életmódját hordozza, akár rokon, akár nem, ellenség vagy csak közömbös idegen (barátról nem tudunk) kivétel nélkül minden és mindenki. Azon a helyen, a Don mellett egyszer csak megjelenik egy minden szempontból másfajta embercsoport. Azaz (még egyszer) 6500 évig lényegében minden mindig ugyanolyan volt, (a történelemkönyvek szerint) háború vagy átmeneti béke, egy helyben gyűjtögetés meg a szokásos, punnyadó, tökéletesen ingerszegény környezet vagy (a történelemkönyvek szerint) pánikszerű menekülés, semmi nem változott, ha tetszik, a megszokott természeti és emberi környezet alkalmatlan volt arra, hogy fölkeltse eleink kíváncsiságát. (Ázsia és Európa találkozásáról a történelemben járatosak esetleg gondolhatnak a finnekre és a szlávok betelepülésére. Előbbi kevesebb, mint bizonytalan, az időszámítás előtti III. évezredben lezajlott „szétrajzás” valószínűleg nem érintette az ősidők óta Skandináviában élő népeket, az avarok területi terjeszkedése ugyancsak meghatározhatatlan, a morvák – néhány éve bizonyítottan – már korábban elszakadtak az avaroktól, a mai Fehéroroszország területéről érkezett szlávság meg későbbi, a IX. század végére tehető a Kárpát-medence területén.)

Térjünk vissza egy pillanatra a két kislányhoz, akik átmentek a túlsó partra és a mamáikhoz, akik vélhetőleg először tudták hathatósan érvényesíteni akaratukat az ostoba férfiakon, és álltak szóba idegenekkel. Nem véletlenül jelenítettem meg olyanokat, akik nem illeszthetők be a nagy tömegek áramlatának sodrásába. Ha sosem akarunk tudomást venni a nem politikus (király, hadvezér) és nem pap egyén történelemformáló szerepéről, a nagy tömegek áramlását sem fogjuk megérteni…

Ugye nem értetek félre, sokszor, sokféleképpen leírtam már, hogy ez az én országom, itt élek a születésem óta, sokszor elmehettem volna, egyszer el is kellett volna menekülnöm, mégis itt vagyok. Éppen ezért belebetegszem mindenféle magyarkodásba, a hányinger kerülget az égre néző himnuszénekeléstől és zászlólengetéstől (tudom, máshol is csinálják, de azok nem az én népem), szeretném, ha szerethetnék itt élni. Mániákusan keresem az okát annak, miért ilyen ez az ország. Irdatlan közhely következik, de ezt talán még az is megérti, aki engem gyűlöl azért, amiért ő olyan ostoba: normális orvos nem kéjeleg, amikor felállítja a diagnózist, azért teszi, mert annak híján nem tud gyógyítani. Ebben a pillanatban fogalmam sincs, mit lehetne tenni, hogy ez itt élhető legyen, talán mire a könyvem végére érek, legalább sejteni fogom, de azt már most tudom, miért olyan, amilyen.

Ez egy visszamaradott ország. Kislétszámú, hátrányos helyzetű, felzárkóztatásra szoruló, amit viszont senki nem képes tudomásul venni. A falvaink vedlettek, elhanyagoltak, piszkosak, a városaink jellegtelenek, szedett-vedett, ócska és koszos épületekkel és utcákkal, néhánynak van egy-egy része, amit büszkén tolnak az ott forgó idegen arca elé, mert nem tudják, hogy az egésznek kellene úgy festenie.

Ez egy visszamaradott ország. Mint az időre született, de az anyaméhben nem megfelelően fejlődött csecsemő. Nem koraszülött, az más, az gyorsan utoléri a kortársait. Ez itt nem tudott fejlődni, mert semmit nem kapott, amire a szervezetének szüksége lett volna. Több, mint száz évig azt sem voltak képesek eldönteni az ugyancsak visszamaradott elöljáró (fejedelem) és az ő örökösei, hogy mi történjék azon a földön, ahol egyelőre tartózkodnak, a később Kárpát-medencének elnevezett lapos teknőben. Az addig elmúlt 6500 évben mindig volt valahogy, az ősök meg-megálltak, többször nem is tervezték, hogy tovább mennek, jó volt úgy, ahogy volt, az ingerszegény környezet kizökkenthetetlen, nagyon magas ingerköszöbű embereket eredményezett. Aztán ilyen-olyan okokból mindig jöttek egy keveset. A IX. század közepén lett egy céljuk, azért indultak el, 30 év alatt megtettek 2000 kilométert, előtte 6500 év alatt 4000-et (többször leírtam már, ezt sem győzöm hangsúlyozni, ráadásul komoly sikerként könyvelem el, hogy hivatásos, igazi profi történész is elkezdte emlegetni ezt az adatot, vélhetőleg egy weboldalon általam megjelentetett részletek nyomán, persze úgy, mintha a sajátja volna, forrásmegjelölés nélkül, de hát ehhez is szokva vagyunk). Árpád(?) és serege nem állt meg a Vereckei-hágónál, hogy azt mondja, megérkeztünk, ezt a leghülyébb romantikusok képzelik így, utazott, ahogy addig is, megállt pihenni, ahogy addig is. De itt az nem volt, amit a fővezér és a törzsfőnökök asszonyai és lányai a Don partján láttak az ottani „barbároknál”, akik persze már akkor is évszázadokkal jártak előttük, és akik azt mondták, az ő rokonaik arra napnyugat felé így élnek, itt balhé van a kazárokkal, nem érdemes maradni, a kazárok különben is csak még jobban visszahúzzák őket, vágjanak neki, lesz üvegpohár, finom szövet és ezüstfésű meg olyan nagy ház kőből, ahogyan itt látták, de ott még szebb minden.

Bejöttek a később Kárpát-medencének elnevezett területre, körülnéztek, és még mindig nem látták azt, amiért elindultak, csak lézengő, igen csekély számú, hozzájuk hasonló népeket, pedig már jöttek 2000 kilométert. E negatív tapasztalatok birtokában kisvártatva előre küldték a felderítő csapatokat, ahogy addig is mindig, akkora sereget, amit a törzsgazdasággal még elő tudtak állítani, és amelyik elegendő erőt képviselt ahhoz, hogy el tudja foglalni az elérni remélt földet. Aztán ugyanez a sereg képes legyen megválni egy akkora csapatrésztől, amelyik biztonságos létszámú erővel tud védekezni a visszavezető úton. Aztán képes elkísérni a lányokat, gyerekeket, öregeket meg akik addig gondoskodtak a megélhetésről odáig, ahol a földet már elfoglaló és azt addig is védő előőrsöt hagyták. 

Csak hát a megfogyatkozott létszámban visszaérkezők nem azért fogyatkoztak meg, mert az elfoglalt földön ott maradtak a többiek. Hanem mert az el nem foglalt földön maradtak ott holtan. Újabb sereget kellett kiállítani, mint fentebb már utaltam rá, ez nincs ingyen. Fejlett gazdaságú országokban lehet 10-15% a katonák aránya a hadiköltségeket megtermelőkhöz képest, de azt már megsínylik az otthon maradók, az Árpád(?) korában harcba küldhetők 5-7%-ot tehettek ki. Sok idő telt el, mire az újabb csapatot összerakhatták.

Tessék szíves lenni belegondolni, van értelme annak, hogy ekkora és ilyen nehezen kiállított hadsereget elküldjünk lopni? Ráadásul mind messzebb, sok évtized után már 2500-3000 kilométerre? Ahonnan azt a mérhetetlen mennyiségű kincset hazaszállítják, amiről a diadalmas magyar történelemoktatás megemlékezni szokott. Mely mérhetetlen mennyiségű kincs arra sem elég, hogy egy újabb bevethető hadat összeállítsanak belőle. Mely rablott holminak különben a „hátországban” semmiféle értéke nincs, mert nem az ehhez szükséges pénzgazdálkodásról nem hallottak, a kereskedés is ott tart, hogy egy tehénért adok három kecskét. Az aranynak, ezüstnek körülbelül annyi hasznát tudták volna venni, ha ez a sok marhaság a rabolt holmiról valóságos lett volna, amennyire reális a Mózes korában elkészült frigyláda csupa aranyból. A pusztában, vándorlás közben. 

A következő kérdés a kincsekről az, hová lettek. Száz évig semmivel nem gyarapodott sem a nép, sem a föld, ahol tartózkodtak. Maradna még az, hogy az elöljárók loptak el mindent a szegény katonáktól. Jó, de akkor tőlük hová került? Tudjuk, minden despota abban a meggyőződésben harácsol, hogy az elkövetett aljasságait meg fogja úszni, és a rablógyilkosságai által megszerzett javakat fel fogja használni – az végül is mindegy, mire. Az Árpád(?) utáni méltóságok sorában az első, akiről közelítő bizonyossággal tudjuk, milyen tulajdonságokkal milyen körülmények között élt, az István nevű, önmagát királlyá kinevező alak – ő bizonyosan örökölte volna az elődök holmiját, és a további rablásait csak hozzácsapta volna, de hát sehol semmi, de jure hét évvel István halála után, a valóságban már a halálát követő évben az ország a német-római birodalom hűbérbirtoka lett, nem azért, mert nem tudta hová tenni a mérhetetlen gazdagságát.

Ezt nevezték el a nagy átlaghoz idomult, különben jó nevű történészek kalandozásoknak anélkül, hogy legalább valamilyen, a munkájuk komolyságához illeszkedő magyarázatot adtak volna arra, mi a fenének kellett kalandozni. Közel száz évig. Az azért még történelmi időben is nagyon sok ám.

Pedig csak a térképre kell ránézni (megint) ahhoz, hogy kérdéseket tegyünk fel.

Nézzétek meg azt a nagy zöldet. Babits Mihály írta a Mi a magyar? című, Szekfű Gyula szerkesztette könyvben: „Egyedül voltunk és meztelen, a gyepű nem védett. Nekünk kellett védeni a gyepűt.” Ezt azért Árpádnak(?) is tudnia kellett. Hogy egy hon, amit el akarunk foglalni, nem állhat ekkora zöldből, mert az védhetetlen. Ezzel együtt Árpád(?) megállt a Vereckei-hágónál, ahonnan ez a zöld vagyis a síkvidék még nem látszott, ahol körben kitűnő hegyek voltak, egyik jobb gyepű, mint a másik, és miután körülnézett, tovább ment. Hagyján. De ahelyett, hogy megrettent volna a lapos föld látványától, itt maradt a Csepel-szigeten (állítólag, bizonyíték nincs rá, de az egyszerűség kedvéért fogadjuk el, valaki valahol a Csepel sziget környékén nyilván tartózkodott). Mert bár esze ágában sem volt „hont foglalni”, valahol meg kellett várnia az előre küldött felderítők („kalandozók”) jelentéseit.  Érdekesnek találom, hogy nincs egy félmondatnyi elmélkedés arról az általam olvasott szakmunkákban, miszerint a fejedelem(?) éppen a Csepel-szigetet választotta tartózkodásának helyéül. Egy szigetet, ami körben vízzel védett.  Következésképpen a fejedelem(?) tudott róla, hogy az ember védhető helyet választ, midőn bizonyos időre valahol letelepszik, bármily rövid ideig szándékozik is ott maradni. (Ez a reflexszerű cselekvés azóta is él az emberben, kifejeződési formái változatosak, a felvonóhídtól a biztonsági záron át addig a mozdulatig, amivel a padon fekvő hajléktalan a sapkája szemére húzásával csukja ki a külvilágot.)…

Elképzelhető, hogy éppen Árpád(?) ne látta volna az első pillanatban, mennyire alkalmatlan a hely barmaik számára, amiknek legelők kellettek és a vizek, a hol halászhattak volna, de nem mertek, mert a terület túlságosan huzatos volt? Mégsem fordult vissza, pedig kelet felé mennyi olyan vidéket láttak, ami néptelenségével és hegyeivel ideálisnak mutatkozott.

Elküldte a csapatait nyugat felé, mert pontosan tudta, ők nem ide készültek. Árpád(?) és az ő nomád(?) népe tovább akart menni…

A magyar emberekről 3.

Az előző rész végén azt írtam, hogy ha nem menekülnek is, csak folyamatosan utaznak, három hónap alatt akkor is ideérhettek volna. Na persze. Nézzük meg azért kissé alaposabban ezt a „folyamatos utazást”. Valamiért itt, a később Kárpát-medencének elnevezett területen megálltak, ki tudja, hányadszor pihenőt tartva, ismét előre küldve a felderítő csapatokat. Mégegyszer: ismét. Nem tudjuk, a Don és a Kárpát-medence közötti 2000 kilométeren hányszor álltak meg ugyanígy, és küldték előre a felderítőket ugyanígy, mert erről nincs adatunk, útközben nem született elég történész, hogy az ottani akciókat elnevezze „kalandozásoknak”. De hogy ez történt, az nyilvánvaló egy rendkívül egyszerű logikai levezetés eredményeként: sehol a 2000 kilométeres úton nem álltak meg azért, hogy letelepedjenek, viszont ez az út körülbelül 30-35 évig tartott. Ami azt jelenti, hogy bizonyos szabályok szerint bizonyos távolság megtétele után meg kellett állniuk, és bizonyos időt ezen az állomáson el kellett tölteniük. Amire az egyik magyarázat az ismeretlenbe előre küldött lovasok jelentésének várása. Mely lovasok mozgásának is nyilván volt valamilyen szabályszerűsége (mekkora csapatok indulnak, mekkora, mi szerint növekvő távolságra). A „bizonyos szabályok” közé tartozik még a kemény tél és a forró nyár, amikor az ember lehetőleg nem megy sehová. Aztán a kényszer, hogy meg kell termelni az ennivalót, összegyűjteni a téli fűtésre való fát. Vetni kell, betakarítani, olykor egy-két évbe (talán többe is) beletelik, mire annyi terem, amivel ismét el lehet indulni. Százezer emberrel azt nem lehet, hogy majd a sarki közértben pótoljuk, ha valami kifogyott. Sőt, annyit még lopni sem lehet. Ha valaki – akinek ez különben a dolga – venné a fáradságot és kiszámolná, mindez mennyi időt vesz igénybe, valószínűleg kiderülne, hogy azt a 2000 kilométert nem lehetett volna gyorsabban megtenni. Hogy minden poénkodás nélkül leírható, tényleg végig száguldották ezt az utat.

Akkor most vissza az előző rész kérdéséhez, ha nem menekültek, mi lehetett a motivációja annak, hogy nekivágtak az ismeretlennek – az ismeretlen térben is, időben is az.

Láttatok már feketerigót a kertben gilisztára vadászni? A másodperc tört része alatt meglátja a zsákmányt, megáll fölötte, de nem hajol le érte, hanem körülnéz. Hosszú másodpercekig forgatja a fejét, nincs-e valahol leselkedő ellenség. Aztán ugyancsak a másodperc tört része alatt felkapja a gilisztát, mielőtt lenyelné, esetleg, ha túl hosszú, kapitális példányt sikerült elejtenie, mielőtt széttrancsírozná, azaz feldolgozná, ugrik néhányat, ismét hosszú másodpercekig körülnéz. Majd ugyanez elölről. Nem azért, mert nem emlékszik, hogy egyszer már körülnézett, és akkor nem látott ellenséget, hanem mert az ösztönei úgy szólnak, azóta jöhetett olyan, akit korábban még nem látott, akkor még látótávolságon kívül volt. Engem például az előbb is látott, de valamiért nem tartott ellenfélnek a giliszta birtoklását illetően. Mielőtt lenyelné a zsákmányt, megint lát engem, de azt meg kell néznie, nem jött-e más.

Oldalakkal ezelőtt kétszer is említettem a proxémikát. Ez a jelenség is leírható része annak a tudománynak: melyik az a távolság, amit a rigó még nem tart kritikusnak. Melyik az az idegentől elválasztó távolság, amit az Ázsiában vándorló, idegen népek között letelepedni próbáló ősmagyarok még nem tartottak kritikusnak? Ez nyilván nemcsak a látó-, de a hallótávolságon is kívül lehetett. Az ázsiai ősmagyar nem társadalomban élt, hanem törzsközösségekben, mindig kevesen voltak körülötte, a zsákmány megszerzésekor és feldolgozásakor a másik törzshöz tartozó is ellenségnek minősült.

Az esetek nagy többségében feltehetőleg ez volt az ok az odébb vonulásra, a kritikus távolság szűkülése és a mind gyakrabban feltűnő idegenek. A megváltozott időjárás, a túlnépesedés egy olyan korban, amikor a Föld lakossága nem érte el a mai Franciaországét (még egyszer, az egész Földgolyó lakossága, a Földé, ami akkor sem volt kisebb), enyhén szólva erőltetettnek tartható, mint ahogyan az is, ki mindenki vette üldözőbe a magyarok őseit. Ha az összes háborút megvívták volna, amit a történelemkönyvek mindig gyorsan előkapnak, amikor éppen nincs látható oka népmozgásnak vagy egyéb történésnek, akkor nemcsak a magyarok pusztultak volna ki, hanem a legtöbb ázsiai nép (tessék csak felidézni a „tatárjárás” címszó alatt számon tartott borzalmat, a magyar lakosság fele meghalt, sok idő kellett a regenerálódáshoz, a következő kétszáz, népesedési szempontból nyugodt év alatt is csak nehezen sikerült). 

A kíváncsiság látszik működőképes oknak a különféle népcsoportok közeledésében, majd egymástól való távolodásában, ha a várt élmény elmaradt, az érdeklődés a világ eddig nem ismert dolgai iránt, ennek a kíváncsiságnak számtalan oka lehet. Mindenesetre az idő múlásával a kritikus távolság is csökkenhetett, minthogy a világot már az ókorban, sőt az őskorban sem a konfliktusok vitték előre, hanem az együttműködés kényszere és a vágy az ismeretlen megismerésére. Két ember, sőt két különböző népcsoport találkozásakor nem feltétlenül az egymás kiirtása volt az első, azonnal végrehajtandó reakció.

Természetesen nekem éppúgy nincs bizonyítékom erre a feltételezésre, ahogyan a történelemtudomány is bármilyen elfogadható dokumentum nélkül csak előrángatja a mindig megbízhatóan elpukkanó háborús patront. Mindössze „életszerűbbnek” vélem ezt, mint a folyamatos öldöklést, még egyszer, ha a szolidaritás, az egymásra utaltság, a segíteni akarás nem lett volna mindig erősebb vagy ha úgy tetszik, működőképesebb a létért való küzdelemben, mint az öldöklés, az emberiség nagyon régen kihalt volna. És ez a megállapítás nemcsak életszerűbb, ez axiomatikus igazság – akkor is, ha a történetírók legnagyobb része nem vesz róla tudomást.

Egy övcsat, egy csontfésű, esetleg egy csodaszámba menő, sosem látott üvegpohár, egy kőház, aminek ajtaja van – végre visszaérkeztünk a Don partjára abban az időben, mielőtt a magyarok elindultak volna a Kárpát-medence felé.

Két kislány kipróbált egy gázlót a kiszáradóban lévő folyószakaszon, és a Don túlsó partján olyasmiben volt része, amiben az övéi között még soha. Visszamentek a  mamáikért, hogy jöjjenek gyorsan, mert ilyen nincs. Lehet, újat mondok, az ember históriáját mindig a nők alakították, csak a hímsoviniszta történészek gondolják úgy, hogy az elmúlt évszázadok megismeréséhez háborúk és egyéb népirtások láncolatán keresztül vezet az út (a csekélyszámú történésznőknél hasonló a tapasztalatom, mint a női karmestereknél: nadrágba bújnak, mert azt hiszik, így válnak elfogadottá). Pedig már a Biblia is elismeri: „És látá az asszony, hogy jó az a fa eledelre s hogy kedves a szemnek, és kivánatos az a fa a bölcseségért: szakaszta azért annak gyümölcséből, és evék, és ada vele levő férjének is, és az is evék.” (1Móz 3,6.) Holott mint tudjuk, a Bibliában, a Biblia keletkezésének korában (i. e. 150-120) a „tudásnak” önmagában nem volt jelentése. Tessék megnézni, mit ír a Biblia a tudásról. Nagyjából semmit. Dehát hiába nem értelmezhető fogalom a „tudás”, Éva attól még szakít arról a fáról. Amiről inkább csak évszázadokkal később kezdték állítani, hogy a tudás fája volt. Egy bizonyos: Éva az ősbűn elkövetője, Éva merészelte a tudást – ilyen vagy olyan tudást – akarni. Azaz hogy teljesen világos legyen: az ősbűn a tudás akarása, elkövetője egy nő.

Fogalmam sincs, miért gondolja bárki, hogy a "honfoglalás" kori ember más volt, mint a mai. Ismét Czeizel Endrét idézem: „Az emberiség ismert történelme során az emberi faj genetikai adottságai szá­mottevően nem változtak.” Ha ezt le akarom fordítani köznyelvre, azt mondhatom, a jelenkor emberét a villamos különbözteti meg a hettita harcostól. Dehát az első csodálkozás elmúltával a hettita harcos is fel tud szállni a villamosra, és az első ijedtség után azt is képes lesz felfogni: előre halad anélkül, hogy az alatta mozgó szekér elé kellene fognia a lovát. A villamos meg annak a szellemi fejlődésnek az eredménye, amit a hettiták óta eltelt 5000 évben nagyjából 150-200 emberi egyedben tudunk kimutatni: körülbelül ennyien hozták létre a ma tapasztalható tudományos-technikai állapotot. Ebben a társaságban benne van az is, aki a kereket feltalálta…

Egy pillanatra ismét meg kell állnunk, hogy a következő lépés ne csak érthető legyen, logikusan elfogadható is.

A néhány sorral ezelőtt említett genetikai öröklődés az emberi szervezet biológiai leírása, ha tetszik, ez a matematika, ez a konkrétum, a természettudományos megközelítés, amiben vagy nincs vagy alig van vitatható komponens. Az öröklődés másik formája az imprinting, a rögzült minta már lényegében etológiai fogalom, sok vitatható tényezővel, de még mindig sok természettudományos összetevővel. Az öröklődésnek ezzel a részével foglalkozik Szondi Lipót genotrop elmélete, aminek az a lényege, hogy az ember egyebek között ebben különbözik az állatvilág más fajaitól: képes választani két viselkedésforma között. A genotrop választás voltaképpen nem is választás, az emberiség majdnem 100 százaléka ezzel a „választással” éli le az életét – a szüleitől örökölt és látott minta alapján. A valódi, a tudatos választás az egotrop választás, azaz (ahogyan a nevében is benne van) az egyén, az „én” döntése, amivel ilyen-olyan módon és mértékben eltér a mintától. (Nem is olyan csöndesen jegyzem meg, ha van világos feladatotok már ebben a pillanatban is – most még bizonyosan nem késő – akkor ez: végiggondolni, mit találtok rendben a szüleitektől kapott személyiségjegyekben és mi az, amin változtatni kell. Igazán nem akarlak elkeseríteni, de nagyon kevés olyan felnőtt van, aki tökéletes referenciaszemély a saját gyerekének. Ha pedig fölfedezed, hogy valami nem tetszik, akkor ülj le egy tükör elé meleg téglával a hónod alatt, és találd ki, hogyan fogsz változtatni. Kockázat nincs, ha egy idő után rájössz, hogy anyunál vagy apunál működött helyesen a dolog, vissza lehet csinálni. De tenni kell, mert ha csak bambán követed a génjeid parancsát, nagy valószínűséggel megkeseredett vénember leszel negyven éves korodra.) 

Az öröklődés harmadik formája már valóban csak az emberre jellemző: szociokulturális öröklődésnek hívják, ami lényegében azt jelenti, hogy az ember képes beépíteni a viselkedési formáiba a kulturális tapasztalatot, azaz mindazt, ami az előző nemzedékek által felhalmozott ismeretekből megtanulható.

E legutóbbi formát neveztem föntebb kíváncsiságnak, érdeklődésnek a világ még nem ismert dolgai iránt, az egymásra utaltság felismerésének, az együttműködés kényszerének.

Hogy még világosabb legyen, a két lány és a mamák vágya egy olyan övcsat vagy fésű vagy egy üvegpohár után, amiket odaát láttak, semmiben nem különbözik kései leszármazottaik ellenállhatatlan indíttatásától, ami e leszármazottakat 1990-ben Nickelsdorfig vagy egyenesen Bécsig űzte egy Gorenje hűtőszekrény vagy egy Fisher videomagnó birtoklásának reményében.

Az osztrogótok leszármazottai meséltek. A magyarok meg oda akartak menni, ahol ezekhez a holmikhoz hozzá lehet jutni. Eddig hozzájuk hasonlók között éltek, ha még emlékeztek rá, 2000 évig meg teljesen elszigetelten, egyedül, az idegenektől való félelemben. Itt, a Don-Kubán területen kerültek először elérhető közelségbe az övéktől gyökeresen eltérő életformával, kultúrával. A hídfőállások alkotta lánc mentén vissza-visszajáró, némely családban a vizigótokkal rokonságot tartó emberek elbeszéléseiből azt az egyet tudták bizonyosan, hogy az itt látott holmik elérhetők, ha elindulnak arra, amerre a nap lenyugszik, nem ily csekély számban és idegenektől körülvéve, hanem tömegesen, az életforma alapjaként. Ott vizigótéknál ilyen az élet, közel és távol, az egy másfajta világ. Hogy akkor az osztrogótok miért maradtak a Donnál? Nekik ott is jó volt, ők oda születtek. Ezzel együtt merül fel a következő kérdés: a magyarok miért nem maradtak ott. Előbb hadd mutassak egy térképet:

A piros és az okkersárga színezésű területet nézzétek. Előbbi a Wielbark-, utóbbi a Csernyahov-Marosszentanna-kultúra területét jelöli, azaz a régészetnek azokat a fentebb már emlegetett földjeit, ahol a gótok leletanyagai kétséget kizáróan megtalálhatók – és ez a terület még nem foglalja magába a korai, vagyis a megjelenést követő első évtizedekre jellemző leletek szétszórtabb vagy nem is feltárható részeit. Mely helyeken a magyar törzsek megjelenésekor még nyilván éltek emberek. A magyarok ázsiai megszokásaihoz képest túl sokan. Nekik annál sokkal nagyobb földigényük volt, kellett a legelő meg az erdő. Az osztrogótok azt nem tudták, vagy nem mondták, hogy a nyugati rokonok milyen népsűrűségben élnek. Csak azt mondták, hogy náluk gazdagabbak (lásd Gorenje).