„Cum Deo pro Patria et Libertate!” – idézte zárásképp a Rákóczi szabadságharc jelszavát (ami magyarul annyit tesz: „Istennel a hazáért és a szabadságért”).
Ezt mondta a Semjén Zsolt nevű szétkent vizesnyolcas. Vélhetően a saját nagyszerűségét II. Rákóczi Ferenc nagyszerűségével mérve.
Jó, legyen. Ideteszem a dicsőséges magyar történelem egyik legdicsőségesebb alakjának a rövid, vázlatos, csak a legfontosabb részeket megjelenítő történetét, ezúttal a mi történetíróink által rendszeresen használt glória nélkül (szélroham, a dics elborul).
A hamarosan Buda
visszafoglalása után kezdődő Rákóczi féle „szabadságharc” előzményeit nem is
ott, hanem a vasvári békénél kell keresnünk, ami a magyar főurak birtokait
török kézen hagyta. Ami miatt a mi főuraink hirtelen nagyon meggyűlölték a
Habsburgokat.
Azaz nem is olyan hirtelen. Kilenc évvel Vasvár előtt Zrínyi Miklós (a mi nagy költőnk) nádorrá akarta választatni magát, majd midőn ez nem sikerült, (úgy vélte – alaptalanul –, a Habsburg udvar gáncsolta el), a II. Rákóczi Györgynek írt levelében arra próbálta rávenni a fejedelmet, hogy függetlenedjen a Habsburgoktól. „Míg Rákócziban élt annak a reménye, hogy megvalósíthatja azt, ami eddig egyik elődjének sem sikerült, és létrehozhatja a töröktől és Habsburgoktól egyaránt független magyar királyságot, addig Zrínyi leszámolt ezzel az illúzióval, és a realitásokkal való szembenézésre ösztönözte a fejedelmet is. Úgy akarta a királyságbeli Magyarországot a Habsburgoktól elszakítani és Rákóczi uralma alá juttatni, hogy a török hatalmat érdekeltté tegye, amennyiben Erdély státusát kívánta Magyarország számára is megnyerni.” (Idézet egy történész tanulmányából.)
A dicsőséges keleti
orientáció szép hagyományai a 17. századra nyúlnak vissza, a kívánatos török
„barátság” épp a több mint száz éve tartó török megszállás közepette látszott
komfortosabbnak a nyugatnál, miért? Mert Zrínyi úgy érezte, nem kapja meg a
Habsburgoktól a kellő „tiszteletet”. Pedig valójában megkapta. Éppen annyit,
amennyit megérdemelt.
A mi szabadságszerető
kurucaink a sértett főuraknak a szerencsétlen jobbágyai közül kerültek ki. Ők
lettek a „bujdosók” (a szokásos, ostoba betyárromantika korai alakjai). A
„bujdosók” 1697-ben
fölkeresték az ő Rákóczijukat (akkor már Ferencet), hogy ugyan állna esetleg az
élükre. Történelmünk egyik legragyogóbb csillaga, a vezérlő fejedelem ettől úgy
megijedt, hogy Bécsig rohant lóhalálában. Jelenteni és mosakodni, nehogy az
udvarban másoktól hamarabb tudják meg a rebellió tervét. Magyarán:
följelentette a „bujdosókat”, köztük a saját jobbágyait. Innen már egyenes a történet. A Habsburgok a
jelentéstől fogva rajta tartották a szemüket a mi szabadságharcos
fejedelmünkön. A birtokok zsugorodtak és szegényedtek.
XIV. Lajos viszont úgy gondolta, a keleti szövetségre
mint a satu másik pofájára, ismét szüksége volna. Egyszer már gondolta így korábban,
mikor úgy döntött, neki kell mennie a spanyoloknak nyugaton, a Habsburgoknak
keleten, ehhez mint még keletibb szövetségest, megnyerte magának Wesselényit és
az ő összeesküvését. Nem „jött be” ugyanis a devolúciós törvényre hivatkozó
követelése, miszerint az ő feleségének, Mária Terézia francia királynénak mint
a meghalt spanyol király első gyermekének kell örökölnie a spanyol birtokok
nagy részét, úgy körülbelül fél Nyugat-Európát (ez a Mária Terézia nem azonos a
„mi” későbbi Mária Teréziánkkal, annak csak felmenő rokona, Ausztriai Mária
Terézia, Habsburg-házi spanyol és portugál infánsnő, főhercegnő, XIV. Lajos
hitveseként Franciaország és Navarra királynéja volt 1660-tól 1683-ban – 44
évesen – bekövetkezett haláláig). Ezért aztán spanyolok és franciák egymásnak
estek, az úgynevezett devolúciós háborút végül az angolok és hollandok
szövetsége döntötte el, a franciák vesztettek. A magyarok (szép hagyományaikhoz
híven, amiket ezután is folytattak) megint a rossz oldalra álltak, az
összeesküvés résztvevőit a Habsburgok kivégezték. Én nem vagyok híve semmiféle
kivégzésnek, de az ítélet, amin a magyar történelemírás szokás szerint
felháborodik – a kor törvényei alapján – természetesen jogos volt (Madarász Viktor
Zrínyi és Frangepánja ettől persze még egészen kiváló festmény). XIV. Lajos az
előző háborúban Wesselényinek ígért pénzt, hogy keletről tartsa rettegésben a
Habsburgokat. Valamiért a Habsburgok nem rettegtek a kétbalkezes
összeesküvőtől. Most Rákóczinak ígért még több pénzt, hátha ő ügyesebb lesz a
korábbi, devolúciós háborúba bevont Wesselényinél.
Rákóczi nem volt ügyesebb. Minden lényeges csatát
elbukott, vesztett Gidrafán, Zsibón, Trencsénben, Romhányban, XIV. Lajosnak
semmi haszna nem volt belőle. Rákóczi összevissza kapkodott, becsődölt a
veretett pénzével, nem tudta megnyerni sem a magyar nemességet, sem a
lengyeleket, az oroszokról nem is beszélve, végül meglépett, (mint 138 évvel
később Kossuth nevű kollégája), Károlyi Sándorra hagyva mindent, vigye el ő a
balhét. Előbb XIV. Lajos udvarában várta meg, amíg kinézik onnan, aztán átment
azokhoz a törökökhöz, akik néhány éve még ősellenségként tartották megszállva
az országot, és akik miatt a főurak (Wesselényivel és Zrínyivel – Miklós
öccsével – az élükön) felháborodtak a vasvári béke rendelkezésein. Gusztusos,
nem? A nagy löttyös kurucromantikával végigöntött dicső szabadságharc
lényegében sértődött és méltatlankodó főurak fakezű, kontár háborúja a francia
király szponzorálásával és a jobbágyok életével és vérével.
Történelmünk egyik legnagyobbra tartott vezérlő csillaga gyenge jellemű, gyáva, elképesztően tehetségtelen ember volt. Alapjában véve a szerencsétlen inkább sajnálatra méltó volna, mint megvetendő, ha kontár, mamlasz "szabadságharca" nem követelte volna tízezrek halálát (csak a koroncói csatában 2600 "kuruc" halt meg). Szegény félárva kisgyerek tűzrőlpattant mamája (a magyar történelmi faliújság újabb dicsőségtáblája), Zrínyi Ilona előbb hagyta, hogy Lipót császár a maga gyámsága alá vegye a néhány hónapos csecsemőt, mert így a hatalmas Rákóczi-vagyon a nagyasszony tulajdonában-kezelésében maradhatott, majd amikor ez már bizonyossággá vált, midőn Zrínyi Ilona lett Regéc, Sárospatak, Makovica és Munkács "parancsnoka", visszakérte a császártól a kisfiút, és Kőrössy György udvarmesterre, valamint Badinyi János hittantanárra bízta féltve imádott gyermeke nevelését, elkerülve ezáltal, hogy évente két-három alkalomnál többször kelljen foglalkoznia csemetéjével meg annak lánytestvérével. Ferike hatodik születésnapja körül aztán férjhez ment a nála 8 évvel fiatalabb Thököly Imréhez, ezáltal végleg lezárva a problémát, amit méhének gyümölcseinek nevelése jelentett volna...
Cum Deo pro Patria et Libertate
Ceterum censeo a csúti rémet börtönbe kell zárni, életfogytiglan.