Ezeregyszáz év után

  

annak érdekében, hogy a Tisza-kormány mulasztását orvosoljuk, a Fidesz–KDNP-frakció törvényjavaslatot terjesztett elő a magyar gazdákat védő intézkedések újbóli bevezetésére, a korábbi Fidesz–KDNP-kormány alatt alkalmazott, az Ukrajnából származó élelmiszerekre vonatkozó importtilalom visszaállítására.

Fidesz–KDNP-frakció. Előterjesztett. Hogy orvosoljanak.

Nem tudok én ezen nevetni. Még keserűen sem. Ezek tényleg azt képzelik, hogy itt fognak pofátlankodni? Évekig? Az országházban, fizetésért? Mintha mi sem történt volna? Nincs gyomrom végig nézni a névsort, de anélkül is biztosan tudom, évekre, évtizedekre börtönben van a helyük, ha „semmit nem csináltak”, akkor is, a puszta tagság egy bűnszervezetben bőven elegendő a perbefogásra és elítélésre. Méghozzá mielőbb, mert nem lehet, hogy csak nekem van hányingerem tőlük. A szemüveges, hízottfejűvel az élükön, aki évtizedeken át szenvtelen arckifejezéssel hazudott és piszkoskodott, fölényeskedett és gúnyolódott.

Tudom, sok a munka, de sokadszor mondom, ennek a köztörvényes bandának az eltakarítása mindennél fontosabb, és nem is igényel akkora apparátust, mint a többi, az ország életének szempontjából valóban meghatározóbb teendők.

Ha belegondolnak, hogy mi is az a bagázs, ami beül most a parlamenti patkó baloldalára (ennyit az „oldalak” jelentéséről és jelentőségéről), akkor ahhoz a dühítő, taszító és egyben végtelenül ostoba elnevezéshez érkezünk, hogy ezek itt az ellenzék. Hogy micsoda? Ellenzék. Aha. Mi is az?

Mindenekelőtt annak nyílt beismerése, hogy a mindenkori és bármelyik országban működő kormány tisztességtelen. A megválasztásakor, kinevezésekor felálló kormány eleve, mondhatnám eo ipso tisztességtelen. Ha ugyanis nem volna az, akkor nem kellene intézményesen szembe állítani a mindenkori kormánnyal egy olyan szervezetet, amelyik szemben áll, nem ért egyet a kormánnyal. Tetszik érteni? Teljesen mindegy, milyen kormányról van szó, azzal nem szabad egyetérteni. Miért? Hát mert nyilvánvalóan tisztességtelen, ezért van szükség olyanokra, akik helyből, magától értetődően nem értenek egyet a kormánnyal. Hogy kikből áll ez a szervezet? Arra is megvan az önként adódó válasz. A politikatörténet legnagyszerűbb vívmánya, a demokrácia alaptétele, hogy a nép csalókból, hazugokból, dilettánsokból álló társaságot fog  a saját fejére ültetni, viszont a nép van olyan okos és bölcs, hogy ezeket a becstelen alakokat nem hagyja csak úgy randalírozni, hanem mindjárt rájuk küld egy olyan bandát, amelyik legalább egyszer már belebukott a kormányzás természetes részét képező bűnözésbe, ezeket nevezi ellenzéknek. Az ellenzék pedig rendkívül fontos a jól működő demokráciákban, mert a parlamentben tevékenykedő ellenzéki frakciók ellenőrzik a kormánypártokat, mivel a kormánypártokkal ellentétben kritikus távolságra vannak a végrehajtó hatalomtól. Azaz attól, hogy a választáson megbuktak, hirtelen nagyon tisztességesek és törvénytisztelők lettek, abszolút alkalmasak az új bűnözők, az új kormány ellenőrzésére. Ennek az ellenőrzésnek az a lényege, hogy bármit tenne a kormány, az ellenzék annak ellene van, akkor is, ha nyilvánvalóan jó és hasznos (véletlenül) a kormány szándéka. Azaz ha megtesszük a következő lépést a logika lépcsőjén, akkor a mindenkori ellenzék a kormányzás kerékkötője, az esetek jelentős százalékában baromi nagy marhaságokat beszél, ezekkel akadályozza azt a kormányt is, ami esetleg tisztességes szándékkal látna neki a kormányzásnak. Félre ne értsenek, attól, hogy ironizálok, ez véresen komoly, nem a véleményemet mondom, hanem tényeket sorolok. Olyan tényeket, amikkel a világtörténelem napi politikával foglalkozó része évszázadok óta tisztában lehetne, de nyilvánvalóan nincs tisztában vele, vagy csak úgy tesz, mintha ezt az egészet nem értené, racionálisnak tekint egy nyilvánvaló esztelen zagyvaságot, némelykor be-beismerve, hogy a demokrácia nem tökéletes, de nincs jobb…

A „rendszerváltás” óta tartó Augiász istállóban ez a fenti szabályok szerint működött, az első kormány a következő választáson akkorát bukott, hogy öröm volt nézni, mi lett ennek a következménye? Az urambátyám, dzsentroid, iszonyúan kártékony rendszert a torkunkon lenyomó bagázs, a három baromian ostoba párt átment „ellenzékbe”. Aztán ez a rendszer maradt, új kormány, a régi ellenzékbe, a pártok rendesen ki is múltak, ne nyugodjanak békében, majd 2010-ben uralomra jutott a világtörténelem legundorítóbb képződménye. Egy jellemtelen, hihetetlenül ostoba, pitiáner bűnözőkből álló konglomerátum, aminek a tagjai még ahhoz is gyávák és tehetségtelenek voltak, hogy fasisztának megfelelők legyenek. Azért próbálkoztak, 16 éven át. Rátelepedtek egy szerencsétlen népre, amelyik egész történelme során soha nem tett semmit, hogy a különféle brigantik uralma alól felszabadítsa magát, egyetlen egyszer, 1956-ban volt egy elkeseredett kísérlete, amikor nem a sértett főurai hajszolták bele valami teljesen értelmetlen „szabadságharcba”, hanem maga a nép, annak is egy parányi része próbált meg kitörni, természetesen a legrosszabbkor, a legreménytelenebb helyzetben, egy ereje teljében lévő, ki tudja, miért kommunistának nevezett fasiszta óriásbirodalommal szemben, esélye, mint hógolyónak a pokolban… Azaz nem volt nehéz uralkodnia az ócskaságnak, a rossz minőségnek, a tanulatlan, gerinctelen aljasságnak, ehhez voltunk szokva. (Nemes Jeles László, mint egy naiv kékszemű kisgyerek, azt mondta: hogy a szabadság mégiscsak valami, amit nem engedünk el. Hogy ez a magyaroknak fontos, és hogy újra képesek a kezükbe venni a sorsukat… - azaz felmondta az évszázados, szomorú, önámító, hazug leckét. „Újra” a kezünkbe vesszük a sorsunkat. Aha. Mikor is volt legutóbb? Mikor nem sodródtunk?) Lényeg az, hogy egy köztörvényes, jórészt életfogytiglani fegyházzal büntetendő banda megbukott valakinek a tetteitől, aki a magyar történelem förtelmes és szánalmas 1100 évének végén először felfedezte az embert a tömegben, más néven a népben. Ezt már mondtam egyszer, most megismétlem, hogy jól tessék érteni: a magyar történelemben először. Voltak már néhányan, akik mondtak okosakat, de sorsfordító alakja a mi ezerévünknek még soha nem volt. Nem tudom, mit hoz a jövő. Nem tudom, mivé válik Magyar Péter, mit tesz ő maga ellen, vagy mások mit tesznek ellene, de ezt, amit itt leírtam, már nem lehet elvenni tőle: ő volt az első, aki megteremtette a lehetőséget, hogy értelmes, emberhez méltó életet kezdjünk élni, ő volt az első, aki a magyar jelzővel ellátott embert valóban embernek tekintette, aki kilencmillió embert csinált egy megalázott néptömegből. Ennyi embernek adott esélyt arra, hogy lehessen belőlük kilencmillió egyén. Mindezt úgy, hogy mosolyogva, nevetve, eufórikusan kiabálva mentek ki az utcára, nem összeszorított foggal, a félelemtől gyötörve pillantottak körül, mikor jön a hatalom, hogy visszazavarja őket az odúikba. Ennyi embernek adott esélyt, hogy maga tehesse szabaddá magát, hogy ne várjon valamire, ami majd helyette, ami majd küldi a megváltót…

Gálvölgyi János ma megjelent félmondata arról szólt, hogy április 12-e után „attól tartott, lezárják a hidakat, mert lőni fognak.” Nem volt egyedül ezzel a szorongással. Én még mindig nem érzem úgy, hogy már megállhatunk, mert itten az ígéretnek földe van (szegény Petőfi, ha egy ilyen embert kaphatott volna). Ezért sürgetem annyira, hogy mielőbb életfogytiglani fegyházba a csúti szörnyeteggel. Tudom, hogy olyan gyáva, amihez képest az emlegetett nyula akcióhős, de éppen ennélfogva, éppen a lobogó gyűlölete és bosszúvágya miatt akkor is rosszabb egy pusztító járványnál, ha most bebújt a föld alá reszketni. Meg fogja találni a magához méltó sunyi aljadékot, aki megszervezi neki a felfordulást…

Tetszik látni az üvöltő kontrasztot? Negyvenvalahány nyavalyás fasiszta, ocsmány börtöntöltelék ült be az Országházba mint ellenzék. Nem látják ők annak a töredékét sem, amit fentebb leírtam, de a belükben érzik, hogy itt most egy olyan jelenséggel kerültek szembe, amit mindenáron el kell söpörniük a föld színéről.

Tessék szíves lenni szólni annak az embernek, aki talán maga sincs egészen tisztán tudatában annak, hogy mit tett: annak a 16 évnek és annak az 1100-nak akkor lesz vége, amikor a még mindig virulens, fertőző gócot kimetszi.

Kérem, szépen kérem, higgyen nekem. Túl régen élek ahhoz, hogy ne lássak olyat is, amit mások még nem…

Ceterum censeo a csúti rémet börtönbe kell zárni, életfogytiglan.

Bosszú?

Másfél évtizedes önkényük, mindenhatóságuk, gátlástalan cinizmusuk és kielégíthetetlen rablásmániájuk után jó nézni – nekem legalábbis szolgál némi elégtételül – nyomorult vergődésüket, szemükben a félelmet az elkerülhetetlennek látszó bűnhődéstől, de szeretnék lassan túllépni rajtuk, szeretném elfelejteni őket.

Ezt Zelki János írta, egyik igen kedves, hajdani rádiós kollégám, akivel már akkor is sokmindenben egyetértettünk. Most is egyetértünk. Csak én még akarom látni azt a bűnhődést.

Azon tűnődöm, van-e bennem bosszúvágy. Az azonnali és a megfontolt válaszom is az, hogy nincs. Csak tisztázni kell, mi a bosszú. „Szándékos, önhatalmú, néha kegyetlen megtorlás” – írja az Értelmező Szótár, és bár kissé slendrián és elnagyolt meghatározás, ide most jó lesz, a fogalomhoz legközelebb álló, az „önhatalmú” benne van, bár az sem olyan egyértelmű. Egy másik idézet szerint: A Monte Cristo nem azért jó könyv, amit fecsegnek róla, mert nem a bosszúról szól, hanem a csalók és hazugok megbüntetéséről. Arról, hogy a bűn nem maradhat büntetlenül, hogy a tettnek következménye van. A kérdés, vennék-e sajátkezűleg elégtételt azért, amit velem tettek… Végülis nem. Persze most, hogy láttam-hallottam megnyilvánulni ezt a hitvány, ócska rabszolgát, aki úgy cipelte a csúti szörnyeteg motyóját, mintha az valami fennkölt, dicső hivatás volna, most azért egy pillanatra feltámadt bennem az a vágy, amit gyerekkoromban sokszor éreztem, mikor az iskolából hazamenet a Mátyás téri banda tagjai véresre vertek, de aztán lehiggadtam. Volt néhány ilyen sunyi kis, folyós lepényjellegű mozgó és hangot adni képes lény akkor is a Mátyás téren, a Lujza utcában meg ott a környéken, amikor már közeledtem a 190 centihez és 90 kilóhoz, amikor meggyőztem a térieket arról, hogy hiba volt annak idején engem rendszeresen megverni, az efféle általában nem mert megmukkanni, de az efféléhez nem nyúlt kézzel az ember akkor sem, ha mégis nyivákolt valamit, mint ez a fentemlített szégyenhalom… Egyszóval nem, ez nem bosszúvágy, csak az a kívánság, hogy bűnhődjenek…

Megpróbálom elmondani, miért fontos ez, miért fontosabb bárminél, miért mindenekelőtt való. Elmondom a saját történetemet, az alkalmas arra, hogy az is magáévá tegye a büntetés fontosságának tudatát, aki leginkább a dolgok érzelmi megközelítésére hajlamos.

Sosem volt erős oldalam a függelem. Viszont szüntelenül működött bennem valami, amit okos ismerőseim igazságérzetnek neveztek, és aminek a helyességét rendre igazolták azok, akiknek adtam a véleményére, valamint az a 600 000 és 3 000 000 közötti hallgató, akik 30 éven át rendszeres hallgatói voltak az egyes műsoraimnak. Mindezek következtében azt a politikai rendszert, ami nekem megfelelt volna, még nem találták ki. Legfőképpen azért nem, mert minden földi baj elsőszámú okozójának, az emberiség végzetes tragédiájának a politikusokat tartom, akiknek a förtelmes váladéka, a politika teszi lehetetlenné az emberré válást. (Közbevetőleg itt kell megjegyeznem, Magyar Péter produktumát egyelőre éppen ezért gondolom reményteljesnek, és mindaddig annak fogom gondolni, amíg a rendszerében nincsenek pártpolitikusok, amíg az általa kiválasztottak értenek ahhoz, amit csinálnak, azt teszik, ami a deklarált feladatuk: az emberek ügyeivel foglalkoznak. És ezért is írtam le, hogy amit tesz, az a világ eddigi egyedülálló csodája, mert egyelőre úgy látom, ő is kiiktatandó kártevőnek tartja a politikát.) Felidéztem már sokszor, most megismétlem: ’89. június 16-án felhívott a Rádióban Göncz Árpád, és csak annyit kérdezett, láttad? Az isten őrizzen meg minket ettől az alaktól. Egy évvel a halála előtt fent voltam nála a Vérhalom tér sarkán (akkor még nem tudtam, azért hívott, hogy elbúcsúzzon), felidéztük a 25 év előtti nyarat, „hát nem őrzött meg”, mondta.

Amikor az a hosszúhajú, szakállas, ápolatlan taknyos a Hősök terén hazaküldte a szovjet csapatokat, amik már régen elkezdtek kivonulni az országból, és ezt csak az nem tudta, aki nem akarta tudni, akkor még csak olyasféle undort éreztem, amilyet valami különösen büdös szag vált ki az emberből. Aztán egy évvel később a „képviselői irodaházra” átkeresztelt MSZMP székház félemeletén beszélgettem, nem emlékszem, kikkel arról, mi volna a teendő a Rádióval, ez a nyikhaj odajött, és valami ostoba, nagyképű szöveggel belepofázott abba, amit éppen mondtam. Szóljon neki valaki – mondtam –, hogy az elemi illemszabály szerint csendben maradunk, amíg a társaság egy másik tagja beszél. Mint később megtudtam (közvetve) a barátjától, a nagybajuszú sültparaszttól, ezt soha többé nem felejtette el, mint ahogyan azt sem, hogy egy műsoromban azt mondtam, engem az ordító egér című filmre emlékeztet. Akkor már miniszterelnök volt. Akkor kezdte rám küldeni a különféle pribékjeit, a cseppfolyós gerincű talpnyalóit. Ezek közül a legmeglepőbb a jónevű sportriporter volt, korábban gimnáziumi iskolatársam, a jelzett időben a Petőfi-adó főszerkesztője, aki mindenféle hülyeséggel próbált megrendszabályozni, „főszerkesztői leiratban” utasított például, hogy a száznyolcvan perces Jóreggelt Európában félóránként mondassak híreket. Vasárnap kora reggel, amikor még a világ legnagyobb országainak legnagyobb hírműsorai is az előző nap ismétléseit adják. A szentfazék, ájtatos hangú, nevenincs riporterlányból alázatos nyelvcsapások útján lett rádióelnök, aki korábban, amíg a politikai adások szerkesztőségében dolgozott, még egy kétperces beszélgetést sem volt képes összehozni, amin el ne aludt volna a hallgató (neveket azért nem írok ide, mert ez itt az én megjelenési felületem, ezt nem szeretem ilyen alakokat azonosító betűcsoportokkal szennyezni) azt írta nekem, hogy felkészületlen vagyok, a műsorom össze van dobálva minden rendszer nélkül. Ezután érkezett a műlovarnő külsejű vamp az elnöki irodába, ő már bevetette a nehéztüzérséget. Korábban nem jelezte, hogy valami baja van velem, évtizedekig dolgoztunk a Rádióban, alakítottunk egy közös céget is, engem javasolt ügyvezető igazgatónak… Elnöksége idején hetente fenyegetett, a hozzá hasonló jellemű beosztottjai mindent elkövettek, hogy ne legyen egy nyugodt napom sem, mindenre ugrottak, ami a műsoraimban bántotta az érzékeny, szervilis lelküket – csak hát, nem tudtak érdemben belém kötni. Miközben én finom voltam és visszafogott, nem azért, mert féltem tőlük, hanem mert a tömegtájékoztatásban soha nem tűrtem semmilyen közönséges stílust, durva szavakat. Mutatok egy példát, amiért rám küldték a Rádió főjogászát, ezt beletettem egy 2004-es könyvembe. A részlet úgy kezdődött, hogy bejátszottam egy 1985-ös felvételt, amit a Betűtenger című műsoromba készítettem Ronyecz Máriával, a kor egyik legkiválóbb színésznőjével, Karinthy Előszóját mondta el, kongeniálisan, lenyűgözve hallgattam a vezérlőben, az ő előadása volt, én nem szóltam bele, semmiféle rendezői instrukcióval nem láttam el. A bejátszás utáni megszólalásomat teszem ide, a Jóreggelt Európa 2001. április 8-iki adásából:

 

Szegény Ronyecz milyen dühös volt. Ingerülten mondta el Karinthy Frigyes versét. Pedig ez a vers nem ilyen, ez csak egy könyörgés, de ezt akkor nem lehetett másképp elmondani.

És attól félek, ma sem lehet. Ronyecz Mária  89-ben meghalt, ha még élne, most újra elmondaná ugyanígy…

Ronyecz már nem érhette meg a 90-ben ölünkbe hullott „függetlenséget”. Ami ma azt jelenti, hogy van gyűlölet és uszítás, politikának csúfolt, összehúzott szemű sziszegés, nyavalyás kis alakok nyavalyás kis piszkoskodásai minisztériumokban és az ország házában. Ezeken a helyeken, a minisztériumokban és az ország házában rosszarcú, rosszmodorú, tanulatlan elvtársak diktáltak évtizedeken át, most rosszarcú, rosszmodorú, tanulatlan „polgárok” teszik ugyanazt. Hogy a magamfajta ember-e, azt 1990-ig az elvtársak akarták kétségessé tenni, most a „polgárok” akarják.

 

Kicsivel később egy másik sportriportert búcsúztattak, nyugdíjba ment, ’90-ben róla is kiderült, hogy alapjában véve ő egy népnemzeti. Évtizedekkel korábban én csináltam belőle igazi rádióst, amikor a Rádiószínházban felszólaltam egy dokumentumjátéka mellett, amit a többiek ki akartak dobni, hogy dolgozzunk rajta, érdemes, szerintem a fiú okos és tehetséges… Becsületére legyen mondva, soha nem állt be a kivégzőosztagba, pedig nyilván hívták, sőt, ezen a búcsúztatón (ahol az egyik asszisztensem szolgálta fel az enni-innivalót) azt mondta, ami a Benediktyt illeti, valami mást kell kitalálnotok, mert szakmailag megesz titeket reggelire.

El kellett volna venniük a műsoridőmet, az ellen semmit nem tudtam volna tenni, másképp semmi esélyük nem volt, nem voltam a beosztottjuk, nem utasíthattak az ostobaságaikkal, de azt hitték, mikor már a szocialisták kerültek kormányra, hogy azok nem engednének engem. Nem a fenét, azok is csak politikusok, és mint kiderült, az első perctől kezdve tele volt a gatyájuk, úgy féltek a csúti brigantitól. Aki lényegében azóta uralta a magyar politikai szférát, amióta a Hősök terén felböfögte azt a felháborító, gyáva, nyálas szöveget.

Végre 2004-ben ráleltek a megoldásra: az idő előtti nyugdíjazásra. Egy évvel a 62. születésnapom előtt indoklás nélkül kényszernyugdíjba küldtek. Elvették a műsoraimat, a belépőigazolványomat, 24 órán belül ki kellett ürítenem az irodámat és a titkárságomat, soha többé nem tehettem be a lábamat a Rádió épületeibe (mondjuk, nem is akartam). Fizikai és szellemi erőm teljében (elfogulatlan vélemények szerint legföljebb 40 évesnek látszottam) úgy tüntettek el egyik pillanatról a másikra, hogy még a hallgatóktól elköszönni sem hagytak. Ezellen nem volt semmilyen jogi lépés. Ötvenöt évvel azután, hogy egy lelkes, pályakezdő énektanár, Lukin László gyerekkórusának tagjaként először beléptem a Bródy Sándor utcai kapun, úgy zavartak ki onnan, mint egy bűnözőt.

Szerettem a Rádiót, szerettem műsorokat csinálni, azt hiszem, értettem is hozzá – sőt, nemcsak én hiszem, Randé Jenő, Szepesi György, Sebestyén János, Újházy László is úgy gondolta, a teljes magyar színésztársadalom, zenészek, énekesek, egyszóval sokan. Hazamentem 140 000 forintos nyugdíjjal, bármilyen további munkalehetőség nélkül…

Ez csak egyetlen egy történet.

Mindenkinek megvan a saját története, annak is, akiben sosem vált tudatossá, miért szorul a gyomra és a torka, miért nem tud aludni, miért restell a szemébe nézni azoknak, akikért felelősséggel tartozik, de tenni nem tud semmit, mert megbénították, tehetetlenségre kényszerítették – és ez nem tömegjelenség, nem „rengeteg ilyen”, ezek mindegyike egy történet, mindenkinek a magáé. Csak van belőle sokmillió.

P.S.: Majdnem elfelejtettem: éppen mert sokmillió, ez kimeríti az emberiesség elleni bűncselekmény fogalmát. Íme a Btk. idevágó része:

Az emberiesség elleni bűncselekményt a magyar Büntető Törvénykönyv (Btk.) (a 2012. évi C. törvény) a XIII. fejezetben, a 143. § alatt rendeli büntetni. A törvény szerint ez a bűncselekmény a polgári lakosság ellen irányuló átfogó vagy módszeres támadás része...

Elkövetési magatartások

Súlyos testi vagy lelki sérelem okozása

Politikai, faji, nemzeti, etnikai kulturális vagy vallási alapon történő üldözés

Büntetési tétel:

Életfogytig tartó szabadságvesztés

Ceterum censeo a csúti rémet börtönbe kell zárni, életfogytiglan.

Segítség!

Ahol felnőttem és ahol (falun) a nyarakat töltöttem, mindig akadt egy görbeujjú öregasszony, aki jókedvű fiatalokat látva azt rikácsolta: fogtok ti még sírni.

Könyörögve kérem, ezt a Török Gábor nevű, ocsmány, károgó öregasszonyt zárja be már valaki, és ragassza le a száját.

Ceterum censeo a csúti rémet börtönbe kell zárni, életfogytiglan.

Egy alak a másodvonalból

Elöljáróban néhány mondat, mielőtt rátérek a mai legfontosabbra. Nem mintha ezek itt nem volnának azok, a napi rosszérzés halmazt egyre dühítőbben növelik.

A futballbíró lapjában sokadszor nevezik „újdonsültnek” a miniszterelnököt. Tudom én, hogy a magyar iskolarendszerben sok évtizede nincs súlya az anyanyelv tanításának, de magánszorgalomból azért legalább ilyesminek utána kellene nézni, ha már valaki merészel nyilvános helyre odapiszkítani a mondatait: az újdonsült gúnyos, megvető, lekezelő kifejezés valakire, akinek a kinevezését nem tartjuk méltónak a hivatalához. Lehet, hogy a jelenlegi miniszterelnök nem fogja kielégítően végezni a munkáját. De ezt most még korai megítélni.

Aztán: a hitgyülekezet tévéjében megkérdezték Szekeres Imrét… Mindegy, miről. Tessék mondani, ki a rossznyavalya kíváncsi arra, mi a véleménye Szekeres Imrének a honvédelmi miniszterről? Egyáltalán, miért kell nekem naponta értesülnöm arról, hogy a közel- és távolabbi múlt kártevői mit tesznek és mit gondolnak? Nem volt elég belőlük? Vagy vissza tetszik sírni őket? Vagy úgy vélik, ez érdekes? A tömegtájékoztatás rémületesen dilettáns képviselői miért foglalkoznak gulyásgergelyekkel, kocsismátékkal és más, szubhumán lényekkel? Miért közlik egy nevenincs kádéenpés képviselő véleményét (hosszan) Ruff Bálintról, valamint az illető jóslatát arról, milyen borzalmas lesz itt az élet egy év múlva?...

Na jó. Íme a tegnapi hír:

Emlékeztettek arra, hogy Such György főigazgató 2013 óta látta el megbízatását. A házelnök tisztelettel megköszönte szolgálatát és az új Országgyűlés megalakulása érdekében végzett munkáját – olvasható a közleményben.

Az a „tisztelet” nem kellett volna. Ha tulajdonítunk jelentéstartalmat a szavaknak. Ideteszem egy régebbi jegyzetemet:

2017. október 12., csütörtök

A pernyertes

Megállapodással végződött az a per, amit Such György, a Magyar Rádió volt elnöke indított elmaradt sikerdíja miatt, értesült az Index.

A Suchnak járó bruttó 117 (nettó 80) millió forint a járulékokkal együtt összesen 142 millióba kerül a Közszolgálati Közalapítványnak.

Such György 2012 óta az Országgyűlés Hivatalának főigazgatója, 2006 és 2010 között vezette a közrádiót. A közszférában szokatlan menedzseri szerződése szerint, bruttó 1,8 milliós fizetése nem fix volt: a tényleges összeg attól függött, hogy miként sikerül teljesíteni a rádió üzleti tervét, így akár csökkenhetett is. Elnöksége alatt azonban az addig masszívan veszteséges rádió gazdaságilag stabilizálódott, sőt, nyereségessé vált.

Ahogy a rádió helyzete stabilizálódott, úgy nőtt Such fizetése is. 2009 elején 4,3, júliusban már 9,4 millió járt neki. A rádió kuratóriuma azonban ezt már nem volt hajlandó kifizetni.

Such pert indított, 175 milliót követelt és az elmaradt kamatokat. A Kúria először azt mondta ki jogerősen, hogy érvényes volt a szerződés, tehát Suchnak jár a sikerdíj. A jogos követelés mértéke egy másik per tárgya volt – idén nyáron derült ki, hogy a közmédia 274 millió forintot tartalékolt a célra. Ez a per zárult most le azzal a megállapodással, amit tegnap szentesített a Közszolgálati Közalapítvány kuratóriuma, írta a lap.

Hadd emeljek ki másfél mondatot: "...a tényleges összeg attól függött, hogy miként sikerül teljesíteni a rádió üzleti tervét, így akár csökkenhetett is. Elnöksége alatt azonban az addig masszívan veszteséges rádió gazdaságilag stabilizálódott, sőt, nyereségessé vált."

Kevés dologhoz értek, de a rádiózásról van némi fogalmam (néhány napja említettem, volt egy pillanat, amikor úgy látszott, én leszek a Magyar Rádió elnöke - a fent említett pernyertes lett, aki addig annyit tudott a rádiózásról, hogy a vevőkészülékeken van valahol egy kapcsoló, amitől megszólal a doboz. Azt is említettem, hogy a nagykuratórium kinyilvánította, én egyedül többet tudok a Rádióról, mint az összes pályázó együttvéve).

A Pályázati kiírásban kétségkívül szerepelt az "üzleti terv" kifejezés. Aminek soha egy pillanatig sem volt semmi értelme. Ha jól tudom, az "üzlet" lényege, hogy van egy árum, amit eladok, ha többet kapok érte, mint amennyiért előállítottam, nyereséges az üzlet, ha kevesebbet, akkor veszteséges.

A "közszolgálati" Magyar Rádiónak soha nem volt kereskedelmi mércével mérhető áruja, ha még volna "közszolgálati" Magyar Rádió, most sem volna neki. Egy bizonyos ideje voltak ugyan reklámok a Rádióban (ha én lettem volna az elnök, egyik első intézkedésem azok megszüntetése), ezek a reklámok (a pontos számokra már nem emlékszem) egy nagyon kis töredékét fedezték a működési költségeknek.

A Magyar Rádiót mindig is a költségvetés tartotta el, ami azt jelenti, hogy a magyar adófizetők. A szükséges mennyiségű pénzt mindig a politikusok utalták át (az MSZMP Központi bizottsága vagy a parlament mittudomén milyen bizottsága). Minthogy a Magyar Rádió a maga lehetőségeihez képest folyton renitens volt, rendre azzal büntették, hogy a szükségesnél kevesebb pénzt kapott. A fenti újságcikk írója ezt nevezi "masszívan veszteségesnek" - nem kárhoztatom érte, fogalma sincs, miről beszél (bár a helyében én utánanéztem volna bizonyos adatoknak és tényeknek).

Akkor jött egy ember, akit sem szakértelem, sem bármiféle emberi érzelem, sem egy ország kultúrájának ismerete nem kötött a Rádióhoz, és elkezdte módszeresen legyilkolni az intézményt. Azaz különféle módszerekkel (emberi és műszaki leépítések például) drasztikusan csökkentette a költségeket, és az akkor már lényegében a teljes közszolgálati médiát a kezében tartó fideszhez bekötött kapcsolatai révén mind nagyobb összegeket sajtolt ki a létező szocializmus iszonyatosan buta tisztviselőihez képest is mélységesen mély szellemi szinten tartózkodó képviselőkből.

Ezt nevezi a fenti cikk nyereségnek.

A pernyertes kivégezte a Petőfi adót, porig alázta és lényegében feladata teljesítésére végképp képtelenné aljasította a másik kettőt, kasztrálta majd végleg kivéreztette a vidéki és külföldi hálózatot - voltaképpen megszüntette a közszolgálati Magyar Rádiót.

És most még további 142 milliót elvisz, ugyancsak az adófizetők pénzéből - ami jár, az jár.

Félreértés ne essék, velem személy szerint jót tett, ráment volna mindenem az elnökségre, valószínűleg az életem is, a Don Quijoték sosem voltak a racionális viselkedés mintái.

Én csak mélységes undort érzek ennek a rendszernek a működtetőitől. Akik nélkül a csúti briganti mozdulni sem tudna. Ezek között vannak nagy gazemberek, közepesek és egyszerű kis moral insanityk.

Nem tudom, a diadalmas pernyertes ezek közül melyik.

Amikor ő lett a Magyar Rádió elnöke, még nem tudtam róla semmit. Az nyilvánvaló volt, hogy seggnyaló, de a fényesítendő ülep tulajdonosát még nem lehetett azonosítani. Mindenesetre azt mindenki tudta, hogy a nagykuratórium engem választott, az elnökség meg őt hozta ki győztesnek, azaz kettőnk között dőlt el a meccs. Úgy gondoltam, a sportszerű viselkedés íratlan szabálya az, hogy a vesztes gratuláljon a győztesnek. Megtettem. Bementem a Magyar Rádió elnöki irodájába, és azt mondtam, gratulálok.

Nem is értette. Először talán azt hitte, azért mentem, hogy leüssem. Aztán láttam az arckifejezésén a felismerést, miért is mentem oda. Ez hülye, gondolta.

Aztán kijöttem. Azóta nem láttam sem őt, sem a Magyar Rádiót, sem belülről, sem kívülről.

Végülis mindössze 55 (ötvenöt) évet töltöttem ott.

Ez eddig egy akkor közel 100 éves, egyedülállóan, megállapíthatatlanul magas értéket jelentő intézmény előre megfontolt szándékkal, különös kegyetlenséggel való elpusztítása, valamint sokmillió forint erőszakkal párosuló csalás útján való eltulajdonítása. De van itt más is (részlet egy 2017 decemberi jegyzetemből):

„Bár a választások előtt pár héttel a titkosszolgálatok két öszödi jelentést is nyilvánosságra hoztak, továbbra sem tudjuk biztosan, hogy ki volt az eredeti kiszivárogtató. Az egyetlen kapaszkodót egy zavaros előéletű kalandor interjúja jelenti, aki 2009-ben Bolíviában meghalt. Ő Gyurcsány Ferencet vádolta, de gyanúba keverte a teljes fideszes vezérkart is, bizonyítani viszont alig tudott valamit.”
Mi az, ami bizonyítható? Egy tény bizonyosan, és abból kiindulva elég messzire el lehet jutni. A tény: az akkor hivatalban lévő miniszterelnöknek egy zárt körben elmondott beszédéből kivágtak néhány mondatot, ezzel elérték a hamisításnak azt a ritkán elérhető eredményét, hogy a teljes beszéd értelmének éppen az ellenkezőjét sikerült közvetíteni. Honnan közvetítettek? A közszolgálati Magyar Rádióból.
A közszolgálati Magyar Rádió elnöke bűncselekmények, még egyszer mondom: bűncselekmények sorozatát követte el. Ezeknek a bűncselekményeknek a következményei (ezzel is foglalkozik a büntetőjog) előre láthatók voltak. Ezek a következmények a megsértett paragrafusok büntethetőségét szinte felmérhetetlen mértékben súlyosbították, mert nemcsak egy embert tettek tönkre, hanem egy ország életét határozták meg. Az ország a polgárháború szélére sodródott, az anyagi és főképp az eszmei kár ugyancsak felmérhetetlen.
Történt valami a Magyar Rádió elnökével? Egy közönséges közokirat hamisítás büntetési tétele három év. Aminek nincs különösebb következménye, általában saját haszon szerzésének érdekében szokták elkövetni. Az három év. A fenti bűncselekmény (ami csak egy a sorozatból) mennyi? Kérdezte ezt valaha valaki?
Amikor ez a rádióelnök a hivatalába került, amikor „megválasztották”, a szocialisták voltak kormányon. A kuratóriumi elnökség elnökét és többségét az MSZP adta. A rádióelnök a kuratóriumi elnök jelöltje volt, a szocialisták követték az elnököt, a fideszesek meg csak hátradőltek, és elégedetten figyelték, amint a kuratóriumi elnökség teljesíti a kívánságukat, az ölükbe helyezi a Magyar Rádiót.
Ha a „kiszivárogtatás” idején én vagyok a Magyar Rádió elnöke, először meghallgatom, mi van azon a CD-n, az „anyag” meghallgatása után azonnal hívom a miniszterelnököt, felszabadítok egy stúdiót, és az adás megszakításával kapcsolom a Rádió addigra mozgósított két legjobb riporterét, akik megcsinálják az újkori magyar történelem egyik legrázósabb és legsúlyosabb riportját, élőben és azonnal, mielőtt a „kiszivárogtatók” elmennek máshová. Tettem volna ezt azért, mert ez volt akkor a teendő, pusztán szakmai szempontból vizsgálva a dolgot, nem is volt lehetséges mást tenni. A büntetőjogi szempont bennem akkor fel sem merült. Mellesleg nem voltam kormánypárti. Akkor sem. Legföljebb könnyebben viseltem el azt, ami akkor volt, mert a szocialistákról sok rosszat lehet elmondani, de hogy embertelen, agresszív, fasisztoid despoták volnának, azt nem. Ahhoz is tehetségtelenek.
Fentiekre számos tanúm van, le is írtam, ellenőrizhető, nem most találom ki.
Ugye nem kell mondanom? Semmi sem úgy történt volna, ahogyan akkor a mindenre elszánt ellenzék eltervezte, amiben a cinkos rádióelnök bűnsegédi bűnrészesként vett részt, nagy egyetértésben a kuratórium elnökével.

Eddig a kilencéves bejegyzés.

Nem tudom, érthető-e, teljesen mindegy, miképp ítéljük meg az akkori miniszterelnököt, a rádióelnök büntetőjog hatálya alá tartozó tette attól nem változik. És végül még valami, nézetem szerint az összes eddiginél súlyosabb dolog, ami (tudomásom szerint soha nem évül el mint emberiesség elleni bűncselekmény).

A rádió az ország legnagyobb részének lakásaiban egész nap szólt, iskolázottságra való tekintet nélkül. A hírek, hírjellegű műsorok az összműsoridő 7 (hét) százalékát tették ki, a többi kultúra volt – riportok az ünnep- és hétköznapokról, zenék minden műfajban, irodalom (próza és vers, hangjáték és színház). A rádió hatása összehasonlíthatatlanul erősebb bármilyen más eszköznél, egy egyszerű fiziológiai ténynél fogva (elmondtam, leírtam számtalanszor): a hallás az egyetlen olyan érzékszervünk, aminek a tudatunkra gyakorolt hatása nem igényel semmilyen segédmozgást, azaz hallani-hallgatni bármilyen egyéb tevékenység közben képesek vagyunk. Hogy világos legyen, azt is halljuk, amit nem látunk, tapintunk, szagolunk, ízlelünk. Azaz a hangélmény bármilyen helyzetben hatást gyakorol, olyat is, ami abban a pillanatban nem tudatosul.

A Rádió legyilkolásával ez a Such nevű alak a lehető leghatásosabban segítette a fidesz alaptevékenységét: az ország népének elbutítását. Ha ez az avatatlan lelkiismeret múló és színehagyott látszata nem pusztítja el a Rádiót (folytatva elődje, a fellépés közben megőrült műlovarnő vandál rombolását), valószínűleg soha nem nyer a fidesz nevezetű fasiszta bűnszövetkezet, és nekem nem teszik tönkre (így az életem vége felé) 16 évemet, kilencmillió emberével együtt.

Úgyhogy kéretik nem „köszönettel” és „közös megegyezéssel” elengedni az egyik legaljasabb bűnözőt, aki kivégezte a magyar kultúrtörténet kiemelkedő, pótolhatatlan értékét.

Ceterum censeo a csúti rémet börtönbe kell zárni, életfogytiglan.

Még mindig jó

Ha egy kérdést egyáltalán föl lehet tenni, akkor azt meg is lehet válaszolni – írta Wittgenstein a Logikai-filozófiai értekezésben (csak azért adom meg a címet, hogy felkeltsem az érdeklődést a tudománytörténet legkülönlegesebb műve iránt: egy filozófiai tanulmány, ami nem a szakmának szól, hanem az olvasni szerető embernek).

A minap föltettem egy kérdést, hogy ugyanis mit tett Magyar Péter, mert az a gyanúm, nem igazán értjük, sem az okokat, sem a folyamatot, sem az eredményt. Meghallgattam, elolvastam sok „elemzőt”, nem kellett volna, fölbosszantottak, némelyiktől úgy begurultam, hogy a feleségem nem győzött csitítani, kihallatszott a kertbe, talán a szomszédokhoz is a dühöm. Tényleg, mi a fenének kell kérdezgetni ezeket a tanulatlan nyikhajokat, egy nemlétező linkség, a „politológia” felkentjeit? Mindenhová hívják őket, ennélfogva azt képzelik, ők a végső fórum a történések magyarázatában, sőt jósolnak is, fensőbbségesen kinyilatkoztatnak, mint ez a fehérhajú fityfiritty vagy a törökülés, akinél felháborítóbb, kártékonyabb közbeszélő alig van. Akiknek föl lehet tenni egy olyan sunyi kérdést, hogy „miniszterelnöki beszéd” volt-e, ami az Országházban elhangzott. És amire hasonlóképpen sunyi és ostoba válasz érkezett – itt lett elegem, nem hiszem, hogy az én idegeim szakítószilárdsága elegendő ennek az elviselésére. A baj az, hogy a hit gyülekezetének az adóját még mindig sokan nézik… Az utolsó mohikán, akit szívesen hallgatnék, egyre kevésbé kívánatos, az ő neve alá is odaírogatják, hogy „politológus”, pedig filozófia szakon végzett – Kéri Lászlónak hívják, a hetvenes évek vége óta jártak be a műsoraimba Zitával együtt (a feleségével, Petschnig Zitával)…

Naszóval föltettem a kérdést, ideje megpróbálkoznom a válasszal, hátha vannak, akiknek segítek a gondolkodásban, akiket érdekel, hogyan jutott el ez a szerencsétlen ország addig a csodáig, amit április 12-én megéltünk, és ami eddig nemhogy lecsengeni nem kezdett, hanem egyre nagyobb, egyre örömdúsabb lesz, például attól a boldog mosolytól, amivel Forsthoffer Ágnes az országgyűlés elnöki székéből felkonferálta a miniszterelnöki esküt. Meg a sükösdi gyerekektől. Nemcsak a produkciójuktól, hanem a puszta megjelenésüktől a nyársatnyelt, komor, természetellenes parlamenti ülésteremben.

Leírtam már néhányszor, az emberiségen azért uralkodhatnak túlnyomó többségben rosszminőségű emberek, mert az uralkodónak, a politikusnak esze ágában sincs szolgálni, a hatalmat akarja megszerezni, méghozzá bármi áron, a bármi ár pedig kivétel nélkül mindig a rombolás, piszkoskodás, sunyiság. A jót nem lehet mindenáron akarni – pontosabban nem a mindenáron a megfelelő módhatározó.  És most mégis jött egy ember, aki valószínűleg úgy képzelte, hogy ő valami jót akar. Legalábbis valami olyasfélét. Semmiképpen sem azt, ami ebben az országban folyik „rendszerváltás” címén 1989. óta. Nem hiszem, hogy volt kész terve egy kész cél elérésére. Inkább csak úgy adódott, hogy halmozódni kezdtek az akadályok. Nem hiszem, hogy eleinte a jó és nemes végeredmény elérése hajtotta előre, inkább csak nem szereti, ha azt mondják neki, az akadály leküzdhetetlen, hagyja a fenébe az egészet, jól élni egyszerűbben is lehet. Azt hiszem, csak úgy nekilódult, hogy olyan nincs, hogy leküzdhetetlen. Azt hiszem, nem pontosan tudta, hogyan kell leküzdeni, talán azt gondolta, majd menet közben rájön a megoldásra. Aztán rájött valamire, amit szerintem ma sem tudna pontosan, részletesen elmondani. Szerb Antal nélkül én sem tudnám – ő írta le A világirodalom történetében. Megkerestem, idemásolom a Bibliotheca 1957-es kiadásának 7. oldaláról: De az európai irodalom, a világirodalom, az egész világ számára való irodalom folytonossága mégis csak a görögökkel kezdődik, azzal az újsággal, amit ők hoztak az emberi tudatba: felfedezték az embert. Azt hiszem, valami ilyesmi történhetett – Magyar Péter felfedezte az embert. Rájött arra, ami a mi népünk történetében eddig soha nem fordult elő: az ember semmire sem vágyik jobban, mint hogy emberként bánjanak vele. Hogy megkérdezzék, aztán mikor belefog a válaszba, ne üres, unatkozó, közömbös tekintet kalandozzon valahová a háta mögé, hanem aki kérdezett, az a választ is meg akarja hallgatni. Aztán még arra is reagál, mond vagy kérdez ismét valamit. Közben meg még valahogy érződik is erről az emberről, hogy tenni is akar valamit azért, hogy ezentúl ne úgy legyen, ahogyan eddig volt. Talán még tud is tenni valamit. Aztán elmegy, és egyszercsak visszajön, emlékszik a korábbi beszélgetésre, és megint kérdez és megint válaszol…

Megfordult a fejemben, hogy ha elmondanám neki a teóriámat, az Arany Jánosnak tulajdonított szólással válaszolna: gondolta a fene. De nem hiszem. Minden eddigi történés, Magyar Péter minden eddigi tette azt mutatja, hogy nincs más magyarázat. Felfedezte az embert…

Ceterum censeo a csúti rémet börtönbe kell zárni, életfogytiglan.

Eddig jó

A cím úgy folytatódik, hogy viszont innentől biztos rossz lesz, majd meglátjátok. 

Jelenségekről írunk. Mindnyájan, akik figyelemmel kísérjük a napi történéseket. Wassalbert nevű ocsmány szennyeződésről az idei érettségi tételben szereplő magyar írók között meg óriásplakátokról. Meg-megemlítjük, micsoda egy teljesítmény volt Magyar Pétertől, amit két év alatt produkált, de nem igazán értjük, sem az okokat, sem a folyamatot, sem az eredményt. Azt végképp nem látjuk, hogy ez a világtörténelem egyik legbámulatosabb, példa nélküli tette volt, mégpedig azért nem, mert innen a sűrűjéből nemcsak a fény nem derengett, már arra sem emlékeztünk, hogy nem mindig éltünk ilyen mély sötétségben, hogy voltak az életünknek az emberi lét világára vezető, reménységet ígérő pillanatai. Időnként fanyalgunk, némelykor én is le-lefirkantottam a fenntartásaimat – mentségemre, még a kezdetekkor, ’24 elején. De a „liberálisok” még most is sűrűn felböfögik a közhelyes, idegesítő marhaságaikat.

Féllábbal a pusztulás szakadéka fölött billegtünk, nagyon kevés hiányzott, hogy a csúti szörnyeteg, az emberi faj legtaszítóbb torzulata magával rántsa az egész magyar népet. Menthetetlenül, végleg. És akkor jött Magyar Péter… nyomában pedig a leírások, az „elemzések”, hogy micsoda marketing meg reactance effect és pent-up demand (ezeket az angol nyelvű tudálékosságokat nagyon bírom, olyan komoly lesz tőle a szöveg, ami azért praktikus, mert elfedi a semmitmondást) – holott miről van szó? A megfelelő kérdés feltevéséről. Hogy ugyanis mi történt és az hogyan történt. Harcban, csatában valaki tényleg legyőzött valakit? Egy személy egy másik személyt? Egy ember egy szervezetet? Nevesítve: Magyar Péter a csúti rémet (ezt a nevet eddig sem írtam le, ezután sem fogom). Vagy Magyar Péter a fidesz nevű bűnszövetkezetet.

Nem. Egyszerűen azért nem, mert nem volt semmiféle harc. Sem fizikai, sem szellemi. Utóbbi már csak azért is lehetetlen, mert a túloldalon nem volt semmiféle szellemi erő, csak primitív és végtelenül alantas, ösztönökből fakadó gyűlölet.

Hanem akkor? A jelen társadalmi rendszer (tudatlan, felületes definícióval demokrácia) szabályai szerint a nép választja ki azt a személyt (mindig személyt, soha nem a nép számára megfoghatatlan szervezetet), akit vezetőjének kíván. Azaz a népet kell megnyerni, meggyőzni arról, hogy kit kell szeretnie… Ezeket eddig általános iskola második osztályában már illik tudni – ezzel megvolnánk, ez a válasz arra, hogy mi történt. A hogyan már nehezebb kérdés. Próbálkozni nem lehet, különféle udvarlási technikákkal kísérletezgetni egy lány meghódításakor sem tanácsos, a megfelelő séma alkalmazása viszont alapfeltétele a sikernek.

A nép kegyének elnyeréséhez szükséges volna a nép ismerete.

Itt kezdődnek a bajok. Azt nagyjából legalább sejteni lehet, hogy a nép önismerete nem nulla, hanem az abszcissza alatt, a negatív tartományban ábrázolható, a görbe egyes pontjait a hamis adatoknak és tényeknek a valósághoz mérendő viszonya határozza meg. A hódítás metaforájához egy pillanatra visszatérve: egy olyan csúnyácska, százötven centis, kissé túlsúlyos, pici szájú, nagyorrú, seszínű hajú, pártában maradt, jobbfajta társaságban nemkívánatos, ötvenéves leánynak kell bókolni, aki sudárnak, gyönyörűnek és fiatalnak képzeli magát, akinek éppen finom, halk sugárkoszorút fon haja sötét lombjába az alkony. Az ifjú lovag azért van kiváltképp groteszk helyzetben, mert ő annyiszor hallotta a jövendőbeliről, miszerint az milyen csodálatos, hogy már ő is hajlamos olyannak látni. Hiába mutat mást a látvány a tárgyilagos szemlélőnek, a kérő egyszerűen nem is meri másnak látni titkos aráját.

Magyar Péter azt tanulta az iskolában, hogy ősapái szabadon éltek-haltak, miután felvirágozának, lengett itt ért kalász, csepegett nektár, Hunyadnak karjai itt rabigát törtek, és minden szent nevet egy ezredév csatolt. Ehhez képest születése óta azt látja, hogy ez a végtelenül szabadságszerető, büszke és független nép egykedvűen, szomorúságtól és butaságtól homályos tekintettel néz valahová a messzeségbe, és megadóan várja az újabb talpat, amit majd nyalnia kell, holott neki mindegy, jó a régi is, hiszen csak az a biztos, hogy ismét megalázás lesz, az meg végülis mindig ugyanolyan. Magyar Péter azt nem tudja, legjobb esetben sejti, hogy a világ legostobább, legaljasabban széthazudott történelmét gyömöszölték bele a fejébe, hogy a magyar történészeknek attól a nagyon kicsi töredékétől tudhatná meg, hol él, akiket az iskolában nem tanítanak, mert egy állítólagos (igaz) latin proverbium szerint (malum notius quam bonum ignotum) az ismert rossz jobb, mint az ismeretlen jó, és milyen jogon keresnénk azt a magyar diákot, akit érdekelt volna valaha Diderot mondata: amit soha nem vontak kétségbe, az nincs bebizonyítva, és aki ennélfogva arra a következtetésre jutott volna, hogy a magyar iskolákban tanított magyar történelem egyetlen tételét sem vonták soha kétségbe.

Amit itt néhány mondatban leírok, azt egy 400 oldalas könyvvel bebizonyítottam, a könyvnek a jelen pillanatig nem akadt kiadója (lásd fortélyos félelem), talán majd most… Egyelőre csak annyit kérek, fogadják el ezeket a szikár mondatokat bizonyítható (és már bizonyított) tényeknek. A mi népünk ősei elindultak a mai Kína észak-nyugati sarkából, és 6-6500 év alatt, itt-ott hosszabb rövidebb időre meg-megállva megtettek körülbelül 4000 kilométert a Kubán-Don közötti területig. Ott letelepedtek. És onnan 40-50 év alatt, még egyszer: 40-50 év alatt  eljöttek ide, a Kárpát-medencébe. A 6500 év alatt megtett 4000 kilométernek nagyjából a felén, 2000 kilométeren 40-50 év alatt végigszáguldottak. Miért ez az eszeveszett rohanás? Hová? Nem üldözte őket senki. Ott a Donnál találkoztak egy osztrogót nevezetű néppel, tőlük láttak és hallottak olyan dolgokat, amik arra késztették őket, hogy fölkerekedjenek, és elfussanak a később Kárpát-medenceként ismerhető földig. Itt megálltak, és várták, hogy a felderítőik találjanak egy helyet innen nyugatabbra, ott, ahol ezek a felderítők a saját szemükkel látták mindazt, amit a Donnál megcsodáltak. Ezt a kíváncsiságtól lelkes utazásra lendült, körülbelül 100-120 ezer embert aztán előbb egy István nevű primitív despota nyomorította rettegővé és beletörődővé, majd jöttek sorba az ilyen-olyan, szent vagy nagy utódok, akik ezeket a szerencsétleneket megtartották mentálisan annak, amik mindig is voltak, amiből egykor ki akartak törni: ázsiainak.

Ez a nép ezer év alatt beletörődött abba, hogy soha nem fog eljutni Európába, hogy mindig másodrendű marad az általa „szerencsésebbnek” vélt népekhez képest, hogy idegen vagy saját nemzésű despoták fogják szívni a vérét, nem érdekelte, hogy 150 évig a törökök zsigerelték ki, nem vette észre, hogy csak el kellene fogadnia azt a nyugatról jövő segítséget, amit a „Szent” Istvánként rajongott, hihetetlenül primitív autokrata utasított el először a maga sértett, mindenkinél nagyobbnak és nagyszerűbbnek vélt ostobaságából, nem észlelte, hogy az összevissza hazudozó elöljárói csak a mind mélyebbre süllyesztett butaság sötétségét sűrítik a gyalázatos hízelgésekkel.

Mondom, kizártnak tartom, hogy Magyar Péter mindezt tudta alig több, mint két évvel ezelőtt. Éppen ezért tartom elképesztőnek, amit tett. Egy folyamatosan lengetett magyar zászló, és annak hangsúlyozása, hogy ez egy gyönyörű ország, túl kevés az apátiából való kibillentéshez, még azzal megtetézve is, hogy a „magyar emberek” mit érdemelnek, mert ezekkel a lényegükben üres, felületi érzelmeket éppen csak megpiszkáló szólamokkal már eddig is mindenki megpróbálkozott.

Ha van kedvük, gondolkozzanak el azon, mit tett Magyar Péter, méghozzá úgy, hogy a „marketinget” meg „politikai éleslátást” és az ezekhez hasonló marhaságokat elvetik, mert ezeknek semmi keresnivalójuk a lényeg megtalálásában. Ha esetleg nem lelik a magyarázatot, fogadják el azt a némileg leegyszerűsítő, de legalább hitelesnek látszó tételt, hogy ez a világtörténelem egyik legbámulatosabb, példa nélküli tette volt. És éppen ez az, amiért egyelőre elvetem annak a lehetőségét is, hogy a folytatás ne ehhez illeszkedő legyen…

Ceterum censeo a csúti rémet börtönbe kell zárni, életfogytiglan.

Stílustalanság

Az egyre súlyosbodó aszályhelyzet, valamint a folyóvizeink és a talajvíz kritikusan alacsony szintje miatt felkértem a leendő TISZA-kormány élő környezetért felelős miniszterét, Gajdos Lászlót egy azonnali rövid- és középtávú vízügyi cselekvési és kommunikációs terv összeállítására.

Ezt írta a miniszterelnök sajátkezűleg. A baromian ostoba, tehetségtelen, botfülű, érzéketlen magyar sajtóban ez úgy jelent meg, hogy "utasította" meg "felszólította" Gajdos Lászlót. Nem, a fene egye meg ezt a süket bandát. Ez a neveletlen büdös furkó volt miniszterelnök szóhasználata. Meg ezek szerint azoké az "újságíróké", akiknek egy baromfiszaros udvar volt a gyerekszobájuk. Vagy valami hasonló.

A szavaknak jelentésük van - miket nem mondok, ugye? A szavak által megjelenített stílus viselkedést, erkölcsi minőséget, egyéniséget, alkalmazkodási képességet fejez ki. Nem vagyok kíváncsi a magyar "újságíró" népség stílusérzékére. A jövendő miniszterelnökére annál inkább. Leírtam többször, ő nyilván nem hibátlan, de egyelőre - legalábbis szerintem - a pozitív tulajdonságai, tettei, mondatai a meghatározók. Az "újságírók" torzításai sokkal többet ártanak, mint amekkora az illetők valós súlya.

Legalább idézni tanulnának meg.

Ceterum censeo a csúti rémet börtönbe kell zárni, életfogytiglan.