Eddig jó

A cím úgy folytatódik, hogy viszont innentől biztos rossz lesz, majd meglátjátok. 

Jelenségekről írunk. Mindnyájan, akik figyelemmel kísérjük a napi történéseket. Wassalbert nevű ocsmány szennyeződésről az idei érettségi tételben szereplő magyar írók között meg óriásplakátokról. Meg-megemlítjük, micsoda egy teljesítmény volt Magyar Pétertől, amit két év alatt produkált, de nem igazán értjük, sem az okokat, sem a folyamatot, sem az eredményt. Azt végképp nem látjuk, hogy ez a világtörténelem egyik legbámulatosabb, példa nélküli tette volt, mégpedig azért nem, mert innen a sűrűjéből nemcsak a fény nem derengett, már arra sem emlékeztünk, hogy nem mindig éltünk ilyen mély sötétségben, hogy voltak az életünknek az emberi lét világára vezető, reménységet ígérő pillanatai. Időnként fanyalgunk, némelykor én is le-lefirkantottam a fenntartásaimat – mentségemre, még a kezdetekkor, ’24 elején. De a „liberálisok” még most is sűrűn felböfögik a közhelyes, idegesítő marhaságaikat.

Féllábbal a pusztulás szakadéka fölött billegtünk, nagyon kevés hiányzott, hogy a csúti szörnyeteg, az emberi faj legtaszítóbb torzulata magával rántsa az egész magyar népet. Menthetetlenül, végleg. És akkor jött Magyar Péter… nyomában pedig a leírások, az „elemzések”, hogy micsoda marketing meg reactance effect és pent-up demand (ezeket az angol nyelvű tudálékosságokat nagyon bírom, olyan komoly lesz tőle a szöveg, ami azért praktikus, mert elfedi a semmitmondást) – holott miről van szó? A megfelelő kérdés feltevéséről. Hogy ugyanis mi történt és az hogyan történt. Harcban, csatában valaki tényleg legyőzött valakit? Egy személy egy másik személyt? Egy ember egy szervezetet? Nevesítve: Magyar Péter a csúti rémet (ezt a nevet eddig sem írtam le, ezután sem fogom). Vagy Magyar Péter a fidesz nevű bűnszövetkezetet.

Nem. Egyszerűen azért nem, mert nem volt semmiféle harc. Sem fizikai, sem szellemi. Utóbbi már csak azért is lehetetlen, mert a túloldalon nem volt semmiféle szellemi erő, csak primitív és végtelenül alantas, ösztönökből fakadó gyűlölet.

Hanem akkor? A jelen társadalmi rendszer (tudatlan, felületes definícióval demokrácia) szabályai szerint a nép választja ki azt a személyt (mindig személyt, soha nem a nép számára megfoghatatlan szervezetet), akit vezetőjének kíván. Azaz a népet kell megnyerni, meggyőzni arról, hogy kit kell szeretnie… Ezeket eddig általános iskola második osztályában már illik tudni – ezzel megvolnánk, ez a válasz arra, hogy mi történt. A hogyan már nehezebb kérdés. Próbálkozni nem lehet, különféle udvarlási technikákkal kísérletezgetni egy lány meghódításakor sem tanácsos, a megfelelő séma alkalmazása viszont alapfeltétele a sikernek.

A nép kegyének elnyeréséhez szükséges volna a nép ismerete.

Itt kezdődnek a bajok. Azt nagyjából legalább sejteni lehet, hogy a nép önismerete nem nulla, hanem az abszcissza alatt, a negatív tartományban ábrázolható, a görbe egyes pontjait a hamis adatoknak és tényeknek a valósághoz mérendő viszonya határozza meg. A hódítás metaforájához egy pillanatra visszatérve: egy olyan csúnyácska, százötven centis, kissé túlsúlyos, pici szájú, nagyorrú, seszínű hajú, pártában maradt, jobbfajta társaságban nemkívánatos, ötvenéves leánynak kell bókolni, aki sudárnak, gyönyörűnek és fiatalnak képzeli magát, akinek éppen finom, halk sugárkoszorút fon haja sötét lombjába az alkony. Az ifjú lovag azért van kiváltképp groteszk helyzetben, mert ő annyiszor hallotta a jövendőbeliről, miszerint az milyen csodálatos, hogy már ő is hajlamos olyannak látni. Hiába mutat mást a látvány a tárgyilagos szemlélőnek, a kérő egyszerűen nem is meri másnak látni titkos aráját.

Magyar Péter azt tanulta az iskolában, hogy ősapái szabadon éltek-haltak, miután felvirágozának, lengett itt ért kalász, csepegett nektár, Hunyadnak karjai itt rabigát törtek, és minden szent nevet egy ezredév csatolt. Ehhez képest születése óta azt látja, hogy ez a végtelenül szabadságszerető, büszke és független nép egykedvűen, szomorúságtól és butaságtól homályos tekintettel néz valahová a messzeségbe, és megadóan várja az újabb talpat, amit majd nyalnia kell, holott neki mindegy, jó a régi is, hiszen csak az a biztos, hogy ismét megalázás lesz, az meg végülis mindig ugyanolyan. Magyar Péter azt nem tudja, legjobb esetben sejti, hogy a világ legostobább, legaljasabban széthazudott történelmét gyömöszölték bele a fejébe, hogy a magyar történészeknek attól a nagyon kicsi töredékétől tudhatná meg, hol él, akiket az iskolában nem tanítanak, mert egy állítólagos (igaz) latin proverbium szerint (malum notius quam bonum ignotum) az ismert rossz jobb, mint az ismeretlen jó, és milyen jogon keresnénk azt a magyar diákot, akit érdekelt volna valaha Diderot mondata: amit soha nem vontak kétségbe, az nincs bebizonyítva, és aki ennélfogva arra a következtetésre jutott volna, hogy a magyar iskolákban tanított magyar történelem egyetlen tételét sem vonták soha kétségbe.

Amit itt néhány mondatban leírok, azt egy 400 oldalas könyvvel bebizonyítottam, a könyvnek a jelen pillanatig nem akadt kiadója (lásd fortélyos félelem), talán majd most… Egyelőre csak annyit kérek, fogadják el ezeket a szikár mondatokat bizonyítható (és már bizonyított) tényeknek. A mi népünk ősei elindultak a mai Kína észak-nyugati sarkából, és 6-6500 év alatt, itt-ott hosszabb rövidebb időre meg-megállva megtettek körülbelül 4000 kilométert a Kubán-Don közötti területig. Ott letelepedtek. És onnan 40-50 év alatt, még egyszer: 40-50 év alatt  eljöttek ide, a Kárpát-medencébe. A 6500 év alatt megtett 4000 kilométernek nagyjából a felén, 2000 kilométeren 40-50 év alatt végigszáguldottak. Miért ez az eszeveszett rohanás? Hová? Nem üldözte őket senki. Ott a Donnál találkoztak egy osztrogót nevezetű néppel, tőlük láttak és hallottak olyan dolgokat, amik arra késztették őket, hogy fölkerekedjenek, és elfussanak a később Kárpát-medenceként ismerhető földig. Itt megálltak, és várták, hogy a felderítőik találjanak egy helyet innen nyugatabbra, ott, ahol ezek a felderítők a saját szemükkel látták mindazt, amit a Donnál megcsodáltak. Ezt a kíváncsiságtól lelkes utazásra lendült, körülbelül 100-120 ezer embert aztán előbb egy István nevű primitív despota nyomorította rettegővé és beletörődővé, majd jöttek sorba az ilyen-olyan, szent vagy nagy utódok, akik ezeket a szerencsétleneket megtartották mentálisan annak, amik mindig is voltak, amiből egykor ki akartak törni: ázsiainak.

Ez a nép ezer év alatt beletörődött abba, hogy soha nem fog eljutni Európába, hogy mindig másodrendű marad az általa „szerencsésebbnek” vélt népekhez képest, hogy idegen vagy saját nemzésű despoták fogják szívni a vérét, nem érdekelte, hogy 150 évig a törökök zsigerelték ki, nem vette észre, hogy csak el kellene fogadnia azt a nyugatról jövő segítséget, amit a „Szent” Istvánként rajongott, hihetetlenül primitív autokrata utasított el először a maga sértett, mindenkinél nagyobbnak és nagyszerűbbnek vélt ostobaságából, nem észlelte, hogy az összevissza hazudozó elöljárói csak a mind mélyebbre süllyesztett butaság sötétségét sűrítik a gyalázatos hízelgésekkel.

Mondom, kizártnak tartom, hogy Magyar Péter mindezt tudta alig több, mint két évvel ezelőtt. Éppen ezért tartom elképesztőnek, amit tett. Egy folyamatosan lengetett magyar zászló, és annak hangsúlyozása, hogy ez egy gyönyörű ország, túl kevés az apátiából való kibillentéshez, még azzal megtetézve is, hogy a „magyar emberek” mit érdemelnek, mert ezekkel a lényegükben üres, felületi érzelmeket éppen csak megpiszkáló szólamokkal már eddig is mindenki megpróbálkozott.

Ha van kedvük, gondolkozzanak el azon, mit tett Magyar Péter, méghozzá úgy, hogy a „marketinget” meg „politikai éleslátást” és az ezekhez hasonló marhaságokat elvetik, mert ezeknek semmi keresnivalójuk a lényeg megtalálásában. Ha esetleg nem lelik a magyarázatot, fogadják el azt a némileg leegyszerűsítő, de legalább hitelesnek látszó tételt, hogy ez a világtörténelem egyik legbámulatosabb, példa nélküli tette volt. És éppen ez az, amiért egyelőre elvetem annak a lehetőségét is, hogy a folytatás ne ehhez illeszkedő legyen…

Ceterum censeo a csúti rémet börtönbe kell zárni, életfogytiglan.

Stílustalanság

Az egyre súlyosbodó aszályhelyzet, valamint a folyóvizeink és a talajvíz kritikusan alacsony szintje miatt felkértem a leendő TISZA-kormány élő környezetért felelős miniszterét, Gajdos Lászlót egy azonnali rövid- és középtávú vízügyi cselekvési és kommunikációs terv összeállítására.

Ezt írta a miniszterelnök sajátkezűleg. A baromian ostoba, tehetségtelen, botfülű, érzéketlen magyar sajtóban ez úgy jelent meg, hogy "utasította" meg "felszólította" Gajdos Lászlót. Nem, a fene egye meg ezt a süket bandát. Ez a neveletlen büdös furkó volt miniszterelnök szóhasználata. Meg ezek szerint azoké az "újságíróké", akiknek egy baromfiszaros udvar volt a gyerekszobájuk. Vagy valami hasonló.

A szavaknak jelentésük van - miket nem mondok, ugye? A szavak által megjelenített stílus viselkedést, erkölcsi minőséget, egyéniséget, alkalmazkodási képességet fejez ki. Nem vagyok kíváncsi a magyar "újságíró" népség stílusérzékére. A jövendő miniszterelnökére annál inkább. Leírtam többször, ő nyilván nem hibátlan, de egyelőre - legalábbis szerintem - a pozitív tulajdonságai, tettei, mondatai a meghatározók. Az "újságírók" torzításai sokkal többet ártanak, mint amekkora az illetők valós súlya.

Legalább idézni tanulnának meg.

Ceterum censeo a csúti rémet börtönbe kell zárni, életfogytiglan.

Összeférhetetlenség

Vannak, akik aggódnak amiatt, hogy egy kormánytag és a miniszterelnök között családi kapcsolat van. Ez érthető és a helyzet nekem is komoly dilemmát okozott.

Ezt a magyar miniszterelnök írta  (jó, a következő, mert még nem esküdött fel, húzzuk csak az időt mindenféle baromsággal és aljassággal).

Megpróbáltam visszaemlékezni 1986-ra, hogy okozott-e nekem komoly dilemmát behívni a Rádióba a kisfiamat. Az iskolakezdésről szólt a Betűtenger című műsorom, Milne versével, a Hatévesek lettünkkel akartam indítani. Akkor lett elsős az idősebbik fiacskám. Akkor már túl volt egy tévéfilm főszerepen (legjobb gyerekszínész New Yorkban), több más szerepen is, tudott írni-olvasni, nagyon szépen, hibátlan artikulációval beszélt, nagyon édes kisgyerek hangja volt, ezen kívül elég alaposan ismertem, mondhatnám soha életemben senki nem állt olyan közel hozzám, mint ő meg az öccse, tudtam pontosan, hogy abszolút alkalmas a feladatra. Azt is valószínűsíteni lehetett, hogy nem találnék nála alkalmasabbat... Nem, azt hiszem, nem okozott komoly dilemmát.

A főosztályvezető-helyettes bejött a szobámba, és helytelenítésének adott kifejezést, mondván, meghallgatta a Betűtengert, benne a fiammal mint szereplővel. Nem volt a főnököm, mert úgynevezett főmunkatársként - jogilag - az elnöktől is legfeljebb javaslatot kellett meghallgatnom, de a műsorommal szabadon rendelkezhetett. Béluskám, mondtam én, adás szombaton, van még négy nap. Ha addig találsz egy gyereket, aki a színész szakmában ismertebb és elismertebb, mint az én fiam, aki jobban elmondja a verset, akkor azzal a gyerekkel újra felveszem és kicserélem. Azt mondta, biztosan nem talál, az egész úgy jó, ahogy van, jobb nem lehetséges, de ez akkor is összeférhetetlen. Aha. Mivel? A főosztályvezető-helyettes bambán nézett rám, nem értette a kérdést. Mi nem fér össze mivel? Hát hogy a nevem meg a fiam neve... Mondtam, nézd Béla. A produkció minden esetben önmagát minősíti. A kisfiam nem azért került bele a műsorba, mert az én fiam, hanem mert a feladat megoldására a legalkalmasabb. Nekem ebben annyi a dolgom, hogy én ismerem őt, én tudom kiválasztani, a többi az ő dolga meg a közönségé. Az én dilemmám elsősorban az, hogy kiadok-e a kezemből egy gyengébb minőségű munkát csak azért, mert a legjobb minőséget olyan képes nyújtani, akivel családi kapcsolatban vagyok. Ha a produkció jó, senki nem fogja azt mondani, hogy naná, a szerkesztő kölyke. Összeférnie a munka minőségének kell azzal, aki a munkát elvégzi. Ha az rendben van, nincs és nem is lehet szó összeférhetetlenségről.

Bizonyos idővel később a gyerekirodalomról szólt egy másik műsorom, Tamkó Sirató, Weöres, Janikovszky, Lázár Ervin műveiről. Akkor már senki nem kérdezte, miért az én kisfiam mond Lázár Ervin mesét. Pedig ott volt csak az igazi "összeférhetetlenség": Ervin a fiaimnak dedikálta a könyveit, nem nekem, ők hárman igencsak szerették egymást.

A legelején idézett esetben mindössze annyi történt, hogy a leendő miniszterelnök kiválasztotta az általa ismert legalkalmasabb embert egy feladat elvégzésére. Ha a kiválasztott majd - mégegyszer majd - nem megfelelő produkciót nyújt, akkor lehet mindenféléket mondani. Pedig akkor is csak arról lesz szó, hogy a miniszterelnök rosszul választott. A nepotizmus vádja akkor áll meg, ha nem váltja le, hanem tömi pénzzel és mindenféle kiváltságokkal. Az üggyel kapcsolatban összeférhetetlenséget károgni most, egyszerűen csak előítélet. Ami alig valamivel rondább érzemény a nepotizmusnál...

Ceterum censeo a csúti rémet börtönbe kell zárni, életfogytiglan.

Vég...

A választási vereség után egyelőre állás nélkül marad a leköszönő miniszterelnök, Orbán Viktor így búcsúzik a bruttó 7,58 millió forintos fizetéstől, de az állásából nem távozik üres kézzel: a hatályos jogszabályok alapján képviselőként háromhavi, miniszterelnökként hathavi végkielégítés illeti meg. Azaz összesen

bruttó 38 801 013 forintból kezdhet új életetAzt most egyelőre hagyjuk, hogy mennyire új élet egy cella (én azért javasolnék egy minimum hatágyast, ki tudja, hányan barátkoznának ott úgy, ahogyan gyerekgyilkosokkal szoktak például), meg a fegyház rendje (én mindenképpen különleges bánásmódot ajánlanék, egy volt miniszterelnöknek azért az jár, úgyhogy a napjait mindenképpen a tizenkét óra kapálás határozná meg, parlagföldön, félóra ebédszünet, kalóriagazdag tészta sok zöldséggel, a kapálás nehéz munka), dehát ha az "újságíró" ezt új élet kezdetének nevezi, legyen.

A jelenlegi jogszabályok alapján az egykori miniszterelnök állami juttatásokra is jogosult lesz: 16 évig jár neki egy hivatali autó sofőrrel, és 8 évig egy iroda kétfős titkársággal.

Ezt csak azért teszem ide, mert ez is része a cikknek, és mert ezen eltűnődtem: én például 50 évig voltam rádiós (ebből 30-at "státuszban", azaz nem külsősként), majd amikor fent nevezettnek sikerült elérnie (a nagybajuszú sültparaszt közreműködésével), hogy végleg eltávolítsanak a munkahelyemről, nekem nem járt végkielégítés, sem hivatali autó sofőrrel, sem iroda kétfős titkársággal. Igaz, én nem raboltam ki tíz millió embert, tevékenységemmel nem okoztam százezrek halálát, nem járultam hozzá gyerekek ezreinek meggyalázásához és sokuk halálához, nem voltam felelős közel egymillió magyar elüldözéséért, családok szétszakításáért, nem taszítottam újabb évtizedekre sötét butaságba milliókat az iskolarendszer elpusztításával, nem tettem ki az országot és annak népét a szégyennek és megvetésnek, nem voltam az atlanti térség ócska, koszos, undorító külsejével és viselkedésével civilizált embereket viszolyogtató kártevője...

Ugye az nem lehet, hogy a magyar történelem legocsmányabb figuráját szabadlábon hagyják?

(Mellesleg meg tudná mondani valaki, hogy ezeket a "hatályos jogszabályokat" ki hozta érvénybe? Hozzájárult valaha a nép - az istenadta - hogy ezek a léhűtők, élükön a "köztársasági elnökkel" bármiféle végkielégítést kapjanak? Miért járna nekik bármi, akár a legtisztességesebbnek is /van ilyen?/, miután végre eltakarodnak az életünkből? Miért nincs erről valódi, ellenőrzött népszavazás, hogy vajon az országlakos akarja-e ezeket bármi módon végjavadalmazni? Egyáltalán, akarja-e bárki a munkaadók, azaz a nép közül, hogy ezek a hátramozdítók magas fizetést kapjanak, aminek mértékét ők maguk határozzák meg?)

Ceterum censeo a csúti rémet börtönbe kell zárni, életfogytiglan.

Hátország. Na ne.

Lapunk fölkereste Mikecz Dániel politológust, hogy megtudjuk, Orbán Viktor döntése mögött milyen értelmezések rejtőzhetnek. A kérdésre, hogy milyen üzenete van annak, hogy a miniszterelnök nem veszi fel a mandátumát, Mikecz úgy válaszol:

Láthatóan a hátországgal kíván majd foglalkozni, de az is benne lehet, hogy ez végső soron valamifajta felelősségvállalás a részéről. Hiszen nem mond le, elnök marad, és valószínű, hogy a közelgő tisztújító kongresszuson megerősíti a pozícióját. Ezzel képes azt sugallni, hogy felelősséget vállal, másrészt kivonhatják a napi politikai csatározásból, nem kell ott ülnie majd a parlamentben a hátsó sorban. 

Kedvelem Mikecz Dánielt, helyes gyerek, szokott okosakat mondani, ezt most nem kellett volna. Ha nem kedvelném, most azt írnám ide, hogy ekkora bődületes marhaságot ritkán hall az ember. Felelősségvállalás? Valakitől, aki ennek a szóösszetételnek a két tagja közül egyiknek sem ismeri a jelentését? Egy jellemtelen, tanulatlan, iszonyatosan ostoba, hasonlíthatatlanul gyáva, bosszúszomjas gyűlölethalmaz, aki soha életében nem volt képes semmiféle pozitív emberi érzeményre, hogyan vállalhatna bármilyen felelősséget, mikor végig reszkette az egész életét, mert nem a felelősségtől félt, hanem a büntetéstől. Hat lóval nem lehetne bevonszolni az országházba, nem arra volna képtelen, hogy ő mások szemébe nézzen, még arra is, hogy elviselje mások pillantását, akkor is, ha az nem számonkérő, csak szánakozó. Hátország? Az mi? Egy ilyen gyógyíthatatlan magamutogató hólyag mit kezdene valamivel, ami hátul van és nem elöl, a szemétdomb legtetején? A reszkető, beteg vágyakozása az uralkodásra csak a különben is láthatatlan mélységekben tenyésző, baromi butaságát növeszti tovább, mert még azt is képtelen anticipálni, hogy elkapják és bevágják a kóterba, képtelen felfogni, hogy az éjszaka leple alatt el kellene sunnyognia valahová Kazahsztán és Üzbegisztán határán, a Kizil-kum sivatag belsejébe, oda talán senkinek nincs kedve utána menni.

Ceterum censeo a csúti rémet börtönbe kell zárni, életfogytiglan.

Istennel...

„Cum Deo pro Patria et Libertate!” – idézte zárásképp a Rákóczi szabadságharc jelszavát (ami magyarul annyit tesz: „Istennel a hazáért és a szabadságért”).

Ezt mondta a Semjén Zsolt nevű szétkent vizesnyolcas. Vélhetően a saját nagyszerűségét II. Rákóczi Ferenc nagyszerűségével mérve.

Jó, legyen. Ideteszem a dicsőséges magyar történelem egyik legdicsőségesebb alakjának a rövid, vázlatos, csak a legfontosabb részeket megjelenítő történetét, ezúttal a mi történetíróink által rendszeresen  használt glória nélkül (szélroham, a dics elborul).

A hamarosan Buda visszafoglalása után kezdődő Rákóczi féle „szabadságharc” előzményeit nem is ott, hanem a vasvári békénél kell keresnünk, ami a magyar főurak birtokait török kézen hagyta. Ami miatt a mi főuraink hirtelen nagyon meggyűlölték a Habsburgokat.

Azaz nem is olyan hirtelen. Kilenc évvel Vasvár előtt Zrínyi Miklós (a mi nagy költőnk) nádorrá akarta választatni magát, majd midőn ez nem sikerült, (úgy vélte – alaptalanul –, a Habsburg udvar gáncsolta el), a II. Rákóczi Györgynek írt levelében arra próbálta rávenni a fejedelmet, hogy függetlenedjen a Habsburgoktól. „Míg Rákócziban élt annak a reménye, hogy megvalósíthatja azt, ami eddig egyik elődjének sem sikerült, és létrehozhatja a töröktől és Habsburgoktól egyaránt független magyar királyságot, addig Zrínyi leszámolt ezzel az illúzióval, és a realitásokkal való szembenézésre ösztönözte a fejedelmet is. Úgy akarta a királyságbeli Magyarországot a Habsburgoktól elszakítani és Rákóczi uralma alá juttatni, hogy a török hatalmat érdekeltté tegye, amennyiben Erdély státusát kívánta Magyarország számára is megnyerni.” (Idézet egy történész tanulmányából.)

A dicsőséges keleti orientáció szép hagyományai a 17. századra nyúlnak vissza, a kívánatos török „barátság” épp a több mint száz éve tartó török megszállás közepette látszott komfortosabbnak a nyugatnál, miért? Mert Zrínyi úgy érezte, nem kapja meg a Habsburgoktól a kellő „tiszteletet”. Pedig valójában megkapta. Éppen annyit, amennyit megérdemelt.

A mi szabadságszerető kurucaink a sértett főuraknak a szerencsétlen jobbágyai közül kerültek ki. Ők lettek a „bujdosók” (a szokásos, ostoba betyárromantika korai alakjai). A „bujdosók” 1697-ben fölkeresték az ő Rákóczijukat (akkor már Ferencet), hogy ugyan állna esetleg az élükre. Történelmünk egyik legragyogóbb csillaga, a vezérlő fejedelem ettől úgy megijedt, hogy Bécsig rohant lóhalálában. Jelenteni és mosakodni, nehogy az udvarban másoktól hamarabb tudják meg a rebellió tervét. Magyarán: följelentette a „bujdosókat”, köztük a saját jobbágyait. Innen már egyenes a történet. A Habsburgok a jelentéstől fogva rajta tartották a szemüket a mi szabadságharcos fejedelmünkön. A birtokok zsugorodtak és szegényedtek.

XIV. Lajos viszont úgy gondolta, a keleti szövetségre mint a satu másik pofájára, ismét szüksége volna. Egyszer már gondolta így korábban, mikor úgy döntött, neki kell mennie a spanyoloknak nyugaton, a Habsburgoknak keleten, ehhez mint még keletibb szövetségest, megnyerte magának Wesselényit és az ő összeesküvését. Nem „jött be” ugyanis a devolúciós törvényre hivatkozó követelése, miszerint az ő feleségének, Mária Terézia francia királynénak mint a meghalt spanyol király első gyermekének kell örökölnie a spanyol birtokok nagy részét, úgy körülbelül fél Nyugat-Európát (ez a Mária Terézia nem azonos a „mi” későbbi Mária Teréziánkkal, annak csak felmenő rokona, Ausztriai Mária Terézia, Habsburg-házi spanyol és portugál infánsnő, főhercegnő, XIV. Lajos hitveseként Franciaország és Navarra királynéja volt 1660-tól 1683-ban – 44 évesen – bekövetkezett haláláig). Ezért aztán spanyolok és franciák egymásnak estek, az úgynevezett devolúciós háborút végül az angolok és hollandok szövetsége döntötte el, a franciák vesztettek. A magyarok (szép hagyományaikhoz híven, amiket ezután is folytattak) megint a rossz oldalra álltak, az összeesküvés résztvevőit a Habsburgok kivégezték. Én nem vagyok híve semmiféle kivégzésnek, de az ítélet, amin a magyar történelemírás szokás szerint felháborodik – a kor törvényei alapján – természetesen jogos volt (Madarász Viktor Zrínyi és Frangepánja ettől persze még egészen kiváló festmény). XIV. Lajos az előző háborúban Wesselényinek ígért pénzt, hogy keletről tartsa rettegésben a Habsburgokat. Valamiért a Habsburgok nem rettegtek a kétbalkezes összeesküvőtől. Most Rákóczinak ígért még több pénzt, hátha ő ügyesebb lesz a korábbi, devolúciós háborúba bevont Wesselényinél.

Rákóczi nem volt ügyesebb. Minden lényeges csatát elbukott, vesztett Gidrafán, Zsibón, Trencsénben, Romhányban, XIV. Lajosnak semmi haszna nem volt belőle. Rákóczi összevissza kapkodott, becsődölt a veretett pénzével, nem tudta megnyerni sem a magyar nemességet, sem a lengyeleket, az oroszokról nem is beszélve, végül meglépett, (mint 138 évvel később Kossuth nevű kollégája), Károlyi Sándorra hagyva mindent, vigye el ő a balhét. Előbb XIV. Lajos udvarában várta meg, amíg kinézik onnan, aztán átment azokhoz a törökökhöz, akik néhány éve még ősellenségként tartották megszállva az országot, és akik miatt a főurak (Wesselényivel és Zrínyivel – Miklós öccsével – az élükön) felháborodtak a vasvári béke rendelkezésein. Gusztusos, nem? A nagy löttyös kurucromantikával végigöntött dicső szabadságharc lényegében sértődött és méltatlankodó főurak fakezű, kontár háborúja a francia király szponzorálásával és a jobbágyok életével és vérével.

Történelmünk egyik legnagyobbra tartott vezérlő csillaga gyenge jellemű, gyáva, elképesztően tehetségtelen ember volt. Alapjában véve a szerencsétlen inkább sajnálatra méltó volna, mint megvetendő, ha kontár, mamlasz "szabadságharca" nem követelte volna tízezrek halálát (csak a koroncói csatában 2600 "kuruc" halt meg). Szegény félárva kisgyerek tűzrőlpattant mamája (a magyar történelmi faliújság újabb dicsőségtáblája), Zrínyi Ilona előbb hagyta, hogy Lipót császár a maga gyámsága alá vegye a néhány hónapos csecsemőt, mert így a hatalmas Rákóczi-vagyon a nagyasszony tulajdonában-kezelésében maradhatott, majd amikor ez már bizonyossággá vált, midőn Zrínyi Ilona lett  Regéc, Sárospatak, Makovica és Munkács "parancsnoka", visszakérte a császártól a kisfiút, és Kőrössy György udvarmesterre, valamint Badinyi János hittantanárra bízta féltve imádott gyermeke nevelését, elkerülve ezáltal, hogy évente két-három alkalomnál többször kelljen foglalkoznia csemetéjével meg annak lánytestvérével. Ferike hatodik születésnapja körül aztán férjhez ment a nála 8 évvel fiatalabb Thököly Imréhez, ezáltal végleg lezárva a problémát, amit méhének gyümölcseinek nevelése jelentett volna...

Cum Deo pro Patria et Libertate

Ceterum censeo a csúti rémet börtönbe kell zárni, életfogytiglan.

Ez valamikor egy szakma volt

Szíjjártó Péter több mint háromórás interjút adott a Telexnek...

"...megkérdezték a poloskát, hogy lehetne a vérontást elkerülni? Megkérdezték a tüzet, egészséges dolog-e a jeges zuhany – megkérdezték a vizet, mitől szokott tűzbe jönni..." - írta Karinthy Frigyes a Ki kérdezett-ben.

Ki képes több mint három órát ülni egy komposztláda előtt, és nézni, szagolni az élővilág rothadását? A kert végében a kitámasztott budiajtó előtt hallgatni a pöcegödör buggyanásait.

Mit gondolhatott a Telex tisztségviselője, midőn kiadta ezt a munkát? Hogy a riportalany megtépi a köntösét és hamut szór a fejére? És ha ezt teszi, azt kinek van gyomra végig nézni?

Tessék mondani, nem volt elég 16 évig nézni ezeket az undorító pofákat, hallgatni a primitív, kültelki szövegeiket? A magukat újságírónak képzelő faragatlan, tudatlan, a szakmát még megbőgni is képtelen alakok mit képzelnek, mi indokolja ezeknek az "anyagoknak" az elkészítését? Ha meglátom azt a fent idézett mondatot, már attól dühbe gurulok, tényleg kockáztatni kell a hozzám hasonlóan vélekedők egészségét azzal, hogy teletömik a szerkesztőségeket totálisan alkalmatlan, mozgó, beszélő lényekkel?

Ceterum censeo a csúti rémet börtönbe kell zárni, életfogytiglan.