Ne hagyják magukat eltéríteni

Egy Hack Péter nevű jogász sokadszor aggályoskodik (majd' azt mondtam, okoskodik), hogy nem elég törvényes, amit Magyar Péter és kormánya tesz. Ő valamilyen jogi kari tótumfaktum, nekem csak mezei jogászi vizsgáim vannak, amiket még igazságügyi szakértőként kellett hosszú tanfolyamok után kétévenként abszolválni. Én bizonyosan szégyellném magam, ha olyan marhaságokat beszélnék, amilyenekkel ez a mind bosszantóbb alak büdösíti a levegőt, dehát nem is ez a lényeg, hanem az a fertőző kártékonyság, amivel az őt kérdezők az objektivitás látszatát keltik. 

Hack Pétert láttam egyszer az első sorban ülni a "hit gyülekezete" elnevezésű vallási csoportosulás "igehirdetésén", ahol egy Németh Sándor nevű egyén sétálgatott, és beszélt olyan baromi, felháborító ostobaságokat, ami még egy "vallás" ájtatos, szemforgató szövegeihez képest is borzalmas volt. Hack Péter ezt hallgatta a mindenféle valláshoz illeszkedő áhítattal. Azt tetszik kérdezni, milyen összefüggés van nevezett bomlasztó hülyeségei és a hit gyülekezete között. Hogy nem vagyok-e előítéletes. Én meg erre azt kérdezem, hitelesnek minősíthető-e egy bármilyen tudományt művelő ember, aki mentalitása alapjának tartja (idézet következik a hit gyülekezete alaptanításainak első pontja) ezt a mondatot: A Biblia Isten élő, kijelentett beszéde. Hogy az ő vallása a magánügye? Az. Amíg valaki el nem kezdi vizsgálni a beszélő hitelességét. Lehet a hit gyülekezete első sorában ájtatoskodó ember egyetemi tanár? Persze, hogy lehet. Az már más kérdés, én például elmennék-e az egyetemi előadásaira, vagy inkább egy kevésbé zavaros észjárású oktatót választanék. Ha egy viszonylag jelentős számú közönséget bíró orgánum felelős szerkesztője vagyok, kérdezek-e egy olyan embert, aki beteges, szennyező, fölösleges bizonytalanságot keltő mondatokkal zavarja meg némelyek bizakodó közérzetét. Egy olyat, aki vagy nem ismeri a jogtörténet egyik legjelentősebb alakjának a munkásságát, vagy csak nem tekinti irányadónak például ezt a mondatot: „A pozitív jogot akkor kell jogtalanságnak tekinteni, ha a törvény és az igazságosság közötti ellentmondás olyan elviselhetetlen mértéket ért el, hogy a törvénynek, mint igazságtalan jognak az igazságosság előtt meg kell hátrálnia.” (Gustav Radbruch, 1946) 

Vagy ezeket az eszméket: A jognak tehát vannak olyan elvei, amelyek erősebbek minden írott jogszabálynál, úgyhogy az ezeknek ellentmondó törvény érvénytelen. Ezeket az elveket természetjognak vagy észjognak nevezik. Külön-külön persze ezek némileg kétségesek, az évszázadok munkája azonban kidolgozta szilárd magjukat, s az emberi és polgári jogok úgynevezett nyilatkozataiban oly messze ható megegyezés tárgyává váltak, hogy ma már csupán az eltökélt szkeptikusok kételkedhetnek létükben. A hit nyelvén azonban ugyanezek a gondolatok két bibliai szöveghelyen fogalmazódnak meg. Egyfelől írva van, hogy engedelmeskedned kell a felsőbbségeknek, melyeknek hatalmuk van feletted. Másfelől azonban az is meg van írva, hogy inkább Istennek kell engedelmeskedned, semmint az embereknek - s ez nem csupán kegyes óhaj, hanem érvényes jogtétel is. E két útmutatás közötti feszültséget azonban nem oldhatjuk fel azzal, hogy egy harmadikra hivatkozunk - mondjuk arra a bölcsességre, mely szerint: add meg a császárnak, ami a császáré, s Istennek, ami az Istené -, hiszen ez az útmutatás is kétséget hagy a határokat illetően. Inkább Isten hangjára hagyja a megoldást, mely csupán kivételes esetben szólítja meg az egyén lelkiismeretét. 

Vagy ezeket: A parancs az parancs - tanítják a katonáknak. A törvény az törvény - mondják a jogászok. Amíg azonban a katonák esetében, ha tudják, hogy a parancs bűntett vagy vétség elkövetését célozza, megszűnik az engedelmesség kötelezettsége és joga, addig a jogászok - mióta egy évszázaddal ezelőtt az utolsó természetjogász is eltávozott körükből - nem ismernek semmilyen kivételt a törvény érvényessége és az annak alávetettek engedelmességi kötelezettsége alól. A törvény azért érvényes, mert törvény, s akkor törvény, ha van hatalom, amely az esetek többségében érvényesíti. A törvénynek és érvényességének e felfogása (melyet pozitivista tannak nevezünk) védtelenné tette a jogászokat, miként a népet is, a mégoly önkényes, mégoly kegyetlen és mégoly bűnös törvényekkel szemben. E felfogás végeredményben azt állította, hogy jog csak ott van, ahol hatalom létezik.

Csak arra akarom felhívni a figyelmüket, hogy az egész háztömb helyett "tárgyilagos" figurák valószínűleg a csúti szörnyeteg megrágott és kiköpött ürítményei. Magára valamit adó munkása a tömegtájékoztatásnak irtózva csapja be az ajtót, ha egy ilyen akarna bejönni rajta.

Az a sajnálatos helyzet állott elő az elmúlt évtizedekben, hogy az újságírói szakma kihalt, kevés olyan hivatásához értő képviselője maradt, aki még képes definiálni az alapvetően kötelező hitelesség fogalmát.

Az elsőszámú közjogi méltóság

Itt van ez a Sulyok nevű pojáca. Államelnök vagy köztársasági, ahogy tetszik. Néhai unokatestvérem, Schultheisz Emil egy válasza jut róla eszembe. Még nem volt egészségügyi miniszter, "csak" egyszerű kórházi igazgató-főorvos, bementem hozzá beszélgetni. A vizit befejezése után elvonultak az orvosai, köztük az egyik, akit régen ismertem, és finoman szólva nem taksáltam túl magasra a szellemi képességeit. Megkérdeztem Emilt, hogyan bír vele dolgozni. - Azt még csak értem - mondta -, hogy elvégezte az egyetemet. De hogy tudott leérettségizni?

Jó, úgy vélem, nincs különösebb követelményrendszer, aminek a magyar köztársasági elnökséget betöltőnek meg kellene felelnie, de a butaságnak ez a mélysége azért túlzás... Persze ha a kinevezőjét tekintjük mércének, akkor azért képvisel egy szintet, mert azt hallottam, a nevét képes leírni, ellentétben a miniszterelnökével, aki leginkább fallikus rajzok létrehozására képes, dehát ez azért egy közép-afrikai ország valamely törzsének a főnöki állásához például kevés volna.

Mostanában szokás naponta nosztalgiázni korábbi elnökökről. Én azért ezügyben mindenkit önmérsékletre intenék. Nevezett funkció használati értékét leginkább egy olyan hasonlattal lehet kifejezni, ami ifjúkoromban volt használatos a fölöslegesség mértékének kifejezésére: olyan, mint a pápa... és itt egy szépen alliteráló testrész megnevezése következik. "A nemzet egységének megtestesítője" - föl tetszett már tenni a kérdést valaha is, mit jelent ez a mondat? Bizonyára bennem van a hiba, de én ennél nagyobb marhaságot nem sokat hallottam. A politikában nyüzsögnek a jelentés nélküli, totálisan üres, nagy pufogásra szánt mondatok, de ez veri az összes többit. És hát a "tisztség"  elismerően emlegetett viselői... Az egyik például elment tüntetni valamilyen mecseki növényért a hadsereg ellen, aminek elvileg ő volt a főparancsnoka. A másik igyekezett méltóságteljesen viselkedni, és a jogtudósi reputációjára támaszkodva lehetőleg semmit nem mondani és tenni. A többinek az említését is szégyellené ez a felület - marad az egyetlen Göncz Árpád. Vele kapcsolatban elfogult vagyok, amikor elnök lett, már évtizedek óta ismertük egymást, már-már barátságnak is lehetne nevezni a kapcsolatunkat, dehát mint közéleti méltóság, mint köztársasági elnök... Ennek az országnak, ennek a népnek az volt a hatalmas szerencséje, hogy egy olyan kedves, okos, helyes ember képviselte a nagyvilágban, amilyen ő volt. De azt egyik külföldi sem értette, mi is volna az ő politikai lényege, amiért vele tárgyalni kell meg aláírni, szerencsére a bemutatkozása utáni pillanatban ez már senkit sem érdekelt.

Fenntartunk százmilliókért egy intézményt, ami tökéletesen fölösleges és értelmetlen, aminek a lényegét kétségkívül olyanok tudták felmutatni, akik igazán méltók voltak ehhez a hivatalhoz: egy sportoló olimpiai bajnok, a pótkerék a csapatban, aki a döntőben - ha jól emlékszem - nem is vívott, egy horgász, aki mindig mindenütt csak úgy tudott viselkedni, mintha a vízparton ülne, és a halakkal cserélne eszmét, és egy ember, akinek a legjellemzőbb tulajdonsága a fideszfülbevalója volt.

Sándor Móric forog a sírjában.

Segélykiáltás

Sok bécsi üzletben ki volt téve a többnyire kézzel írott "felhívás": MAGYAR NE LOPJ! 1990 körül. Néhány hónappal előbb is meg később is. Sosem voltam "büszke" magyar, de akkor szégyelltem a magyarságomat. Nekem szerencsém volt, minthogy úgynevezett "ausländer" osztráknak születtem, négyéves koromig nem tudtam magyarul, csak "osztrákul", a kiejtésem megmaradt, ha megszólaltam, nem lehetett hallani, hogy magyar vagyok. Az ottaniak magyarundora lassan elmúlt. Aztán jött 2010.

A legkisebb unokáim közül az idősebbik Németországban született, a húga Ausztriában. Mindketten németül beszélnek, pontosabban osztrákul, az idősebbik is kicsi volt még, amikor átköltöztek Ausztriába. A szüleik építészek, mindketten, ugyancsak anyanyelvi szinten beszélnek németül, a fiam osztrákul. Ő egy iroda vezető építésze. Otthon magyarul beszélnek, így a kicsik is tudnak magyarul, de ők ketten jobban szeretnek az "anyanyelvükön", jobban is értik egymást, gyorsabbak is, azaz sokkal jobban tudnak németül. Nagyon szép, nagyon okos kislányok, szeretik is őket az iskolában és az óvodában, de bizonyos adminisztrációs esetekben mindig hátrányba kerülnek a többiekhez képest. Hátrább a többi "migránsnál" is, mert a nevük miatt rajtuk van a bélyeg: magyar származásúak.

Ha a csúti szörny, az emberi fajnak ez a különlegesen torzra sikerült csökevénye, ez a taszító, undort, émelygést okozó kitüremkedés, ez a Hitlernél, Sztálinnál is alantasabb, ócskább, primitívebb, ostobább kórokozó valahogyan kimaradt volna a szaporulatból, akkor nemcsak az én két kicsi unokámnak nem kellene szinte naponta szembesülnie azzal, hogy ők egy megvetett helyről származnak, hanem tíz millió magyar élhetne háborítatlanul itthon és bárhol a világban.

Amit ez az idomtalan rendellenesség csak a "magyar" névvel művelt, azért megérdemel tízszeres életfogytiglant. Könyörgök, tüntessék már el az emberek szeme elől! 

Egy taszító szókép

 

Most éppen kongresszusosdit játszanak. Megtehetik, még mindig szabadlábon vannak, még mindig nincsenek előzetes letartóztatásban, miközben egy nürnbergihez hasonló igazságügyi gépezet végzi az utolsó teendőket a maga működésének indítása előtt. A kérdés az, érdekel-e engem, mi történik azon a „kongresszuson”. Kérem, legyenek elnézőek a következő, nagyon gusztustalan kép leírása miatt, de metaforákban is súlyt helyezek a pontosságra: egy bűzlő kelést valamely élő szervezeten nem szokásom megbámulni, bízom benne, hogy az arra hivatottak elvégzik a gyógyítás vagy valami módon eltávolítás munkáját. A következő kérdés az, ezt a kelést nekem naponta észlelnem kell-e a közélet különféle fórumain. Egy utcai baleset véres képeit is csak kitakarva közlik a tömegtájékoztató eszközök, miért kárhoztatnak engem arra, hogy minden módon értesülnöm kelljen egy ilyen „kongresszus” részleteiről. Jó, ha meglátom a nyitó szöveget vagy képet, azonnal kikapcsolom a merénylő médiumot, de ahhoz ezeket már látnom kellett…

Ez a tömeggyilkos rablóbanda soha nem fogja elszégyellni magát, ha képes volna rá, nincs az elmúlt 16 év. Nekünk kell gondoskodnunk arról, hogy soha többé ne kerülhessenek abba a helyzetbe, amibe mi hagytuk őket bekerülni, hogy élősdiként szívják a vérünket. A „kongresszusuk” rendezésének engedélyezésével most azt tesszük. Az Országházba beengedésükkel is azt tesszük.

Tudom, vannak, akik kéjjel élvezik ennek a bűzös kelésnek a napról napra látható terjedését, várják az elfertőződésnek azt a fokát, ami után nincs tovább. De sokan vagyunk, akik ebben semmi szórakoztatót nem látnak.

Mi vagyunk ugyanis az élő szervezet, amin ez a kelés pusztít…

A paragrafusokról röviden

Évtizedek óta próbálom megvilágítani a "szólásszabadság" lényegét. Néhány mondatban, nem többszáz oldalas könyvben. Hogy ugyanis az nem a gyalázkodás, lázítás, gyűlöletkeltés szabadsága. Nem azt jelenti, hogy például a mandineres fiókfasiszta nyikhaj kiállhat az utcára, és egy mikrofonba beleüvöltheti a "véleményét" az új kormány működéséről, mert azt a btk közösség elleni uszítás címen a köznyugalom elleni bűncselekmények csoportjába utalja. "A törvényi szabályozás célja a társadalmi béke és a lakosság biztonságérzetének védelme." Büntetési tétele alapesetben 3 év, a súlyosbító körülményeket most nem sorolom. Jogász hölgyek és urak, méltóztassanak elolvasni végre a megfelelő törvényhelyeket, és ne emeljék a tekintetüket az égre, babonás áhítattal zsolozsmázva a "szólásszabadságot", hanem például a 64 vármegyés, Kanadából kitoloncolt terroristagyanús egyént hivatalból szembesítsék a különféle törvényi tiltásokkal, és a tevékenységéért járó, minimum 15 év kiszabásával szerezzenek érvényt a köznyugalom elleni bűncselekmények megakadályozásának. Ahelyett, hogy a másik fétis, a "mentelmi jog" mögé bújva engedik most is az illető fertőzést a parlamentben szennyezni a környezetet.

2002-ben a csúti torzulat "polgári körök" szervezésével tette elviselhetetlenné az ország életét. Megint valami ilyesmi kezdődik. A mandineres jabranc és a hozzá hasonlók üvöltözése az utcákon jelzi, hogy még mindig nem értik, mit jelent a szólásszabadság. Hogy ezektől most, még a legelején kell megtisztítani a közösségi tereket, egyszerűen azért, mert a törvények arra valók, hogy alkalmazzák őket. Nem majd, most.

Mélysötétség

Jobb meggyőződésem ellenére kénytelen vagyok idepiszkítani, mert muszáj illusztrálnom azt a néhány mondatot, amit leírni készülök.

Ez volt az egyik hibánk: nem éreztük jól, hogy az emberek számára mi a választás tétje. Mi azt gondoltuk, hogy az emberek számára valóban a háború és béke kérdése, az ukrán háborúból való kimaradás, az ukrán csatlakozásnak a veszélyei, az üzemanyagárak, az energiaárak a fontos kérdések kimagaslóan. Ezek is fontos kérdések voltak az embereknek, de nem olyan nagy mértékben, mint ahogy mi gondoltuk

Ezt egy Rétvári Bence nevű térfogat mondta. Meg még ezt is:

Igenis, van mire büszkének lennünk. Nem lehajtott fejjel kell bejárnunk a parlamentbe. Nem kell eltűrnünk azt, hogy minket gyalázzanak, letolvajozzanak, legazemberezzenek, és a 16 évünkről azt mondják, hogy nem történt semmi, mert a Fidesz-KDNP mindent ellopott. Ezt nem tűrhetjük el!

Nemcsak a főváros, hanem valószínűleg az ország legsötétebb részén nőttem fel, a magyar történelem egyik legsötétebb korszakában, az ötvenes években. És bár az ország legjobb iskolájába jártam, ahol voltak nagyon jó tanárok, köztük később világhírűvé vált író is (Szabó Magda), ők annyira meg voltak félemlítve, hogy bele kellett süllyedniük az általános sötétségbe.

2010-ig azt hittem, az a mélységesen mély butaság, ami akkor vett körül, soha többé nem fogja ellepni ezt az országot. Akkor jött a csúti rém, akinél aljasabb, alattomosabb, gyávább és kisszerűbb bűnöző még nem született erre a földre, e tulajdonságainál csak a butasága volt terjedelmesebb. Nyilvánvaló, hogy csak olyanokkal veheti körül magát, akik hasonlóan aljasok, gerinctelenek, és megközelítően olyan ostobák, mint maga az emberi faj legvisszataszítóbb torzulata, a csúti szörnyeteg.

De azt nem tudtam elképzelni, hogy létezhet ennél a széthízott kertitörpénél butább kitüremkedés. És most itt van. És még önérzetes is. Kérem szépen az elsők között bevágni a kóterba, egy elkülönített és alaposan izolálható épületszárnyba, mert az ilyen fertőző.

Van élet ellenzék nélkül?

 

Látták a videót, ami a miniszterelnöki hivatal erkélyéről készült az Alkotmány utcai „tüntetőkről”? Ha van hozzá gyomruk, nézzék meg, én nem teszem ide, ritkán szennyezem ezt a fórumot, akkor sem effajta piszkokkal. Azok ott a jelen „parlamenti ellenzék” nyíltszíni képviselői voltak. Similis simili gaudet. Akik bent ülnek az Országházban, az az autóbusznyi gyülekezet pontosan olyan, amilyet az Alkotmány utcában láthattunk, csak időnként megpróbálnak viselkedni – sikertelenül. Ezek ott fenekednek, mondják a baromi és aljas ostobaságaikat a mi pénzünkért. Miközben kivétel nélkül mindegyiknek börtönben volna a helye, minimum 15 évre, a többség életfogytig.

Ellenzék. A rövid, de alapos definíciót olvassák el a május 22-iki jegyzetemben.

Tényleg szükség van ellenzékre? A „demokrácia” szabályai szerint feltétlenül. Elmondtam néhányszor a tudnivalókat ezekről a szabályokról, hosszú idő fog eltelni, mire az emberiség rájön (ha addig ki nem pusztítja magát), hogy ez a „demokrácia” a teljes megsemmisüléshez vezető lejtő. Engedjék átfutni az elméjükön a gondolatsort, hogy a szalmafejű amerikai és a csúti szörnyeteg is a demokrácia terméke… Jó, ezt most hagyjuk, most nem erről van szó, hanem Magyar Péter ellenzékéről. Hogy az kell-e neki, hogy mi történne, ha a komplett bagázs megkapná végre a megfelelő büntetést, és bilincsben vinnék el az egész bandát. És ott maradna az a 141 ember ellenzék nélkül. Eltekintve attól a pozitív szaldótól, amit a könyvelési mérleg mutatna az adófizetők pénzéről, hogy ugyanis mennyivel kevesebbe kerülne nekünk a börtönszemélyzet és az ottani teljes infrastruktúra, mint amennyi fizetést kap ez a bűnöző horda. Meg attól is eltekintve, hogy nem kellene nézni és hallgatni a hajnalkákat, elődöket és pócsokat – mondjuk ez sem volna akármilyen könnyebbség. Szóval mi történne? Mi történik egy tengerjáró hajón? Egy újság szerkesztőségében. Egy akadémiai kutatóintézetben. Egy autógyárban. Egy tudományegyetemen. Egy klinikán. Tovább is van, mondjam még? A rektor összehívja az egyetemi tanácsot, ha valami olyasféle gondja akad, aminek a megoldására nem tartja elegendőnek a saját eszméjét. A hajóskapitány megkérdezi a tisztjeit, a matrózait, ha van rá ideje, ha egy vihar miatt nincs, számíthat arra, hogy szólnak neki, ha nem megfelelő utasítást ad. És így tovább. Ezeken a helyeken van mindenféle, ami a helyes működéshez szükséges, egyetlen funkció nincs: ellenzék. Az nemhogy nem kell, egyenesen nemkívánatos. Pontosan úgy, ahogyan a parlamentben is az. Nemcsak a miénkben, a világ összes parlamentjében, legföljebb máshol nem annyira nyilvánvalóan fertőző és undorító egy ilyen társaság, mint nálunk.

Magyar Péterről pillanatnyilag el tudom képzelni, hogy minden esetben riaszt – engedelmet kérek érzékeny lelkű olvasóimtól – a szarjelző készüléke, ennélfogva megkérdezi a környezetében lévő okos embereket. Ilyenekkel vette körül magát, nem kis részben ebből is következtetek arra, hogy ritkán fog helytelenül dönteni. Különben szólnak ők akkor is, ha MP nem kérdez…

A válaszom a címben föltett kérdésre, hogy csak ellenzék nélkül van élet. Nem az ilyen köztörvényes bűnözők nélkül – bármilyen ellenzék nélkül.