A magyar emberekről 5.

Korábban elejtettem egy félmondatot a magyar történelem egyik legförtelmesebb alakjáról, egy pusztító, primitív despota soha nem volt tetteinek a magasztalásáról. Úgyhogy kell még ide valami, ne lógjon a levegőben annak az István nevűnek a végtelen aljassága, primitív pusztító vágya – az illető teljes megismerése persze így is lehetetlen, arról egy 400 oldalas könyv szól, de legalább néhány mondattal jelzem a lényeget.

Közeledünk annak a kérdésnek a megválaszolásához, mi az alapbűn (engedelmetekkel nem használom az eredendő szót, mert értelmetlen, ennélfogva rossz összetétel, jövőidejű melléknévi igenév képzőt nem illesztünk olyan ige mögé, aminek a jelentésében eleve benne van a jövő – például marad, következik stb. – esetünkben ez a szó azért súlyosabban zavaros, mert ezzel a képzővel még azt is homályossá tesszük, a jelzett szó már megeredt vagy csak eredni fog), egyszóval mi az alapbűn, ez az első kérdés, és van-e megnevezhető elkövetője, ez a második kérdés.

Az első kérdésre a válasz egy hiányos mondat: a honteremtés elmulasztása.

A hont nem elfoglalni kellett. Sem korábban azokat, ahol sokszáz, sőt többezer éveket élt az ősmagyarság, sem ezt itt, a később Kárpát-medencének elnevezett helyen. A foglal igének több értelmezése van, ezt, ahol mi élünk azóta is, egyetlen értelemben sem foglalták el, csak nyugat felé menet megálltak, aztán itt ragadtak. Akkor kellett volna honná változtatni ezt az addig ideiglenes állomáshelyet, amikor eldőlt, hogy a magyar népnek nincs hová mennie, ez van, itt kell berendezkedni.

A hely is, az időpont is adott, a körülmények kedvezők, úgy is mondhatnám, vonzók. Az Ázsiából érkezett barbár, törzsi létén addig semmit nem változtató népnek meg kellett állnia a nyugati világ, a későbbi Európa szélén. Tovább menni nem lehetett, a földrész az akkori fogalmak szerint megtelt. De ez a nép egy (korábban már általam leírt) folyamat végén úgyszólván meghívót kapott a csatlakozásra. Befogadták. Megint abban a kellemes helyzetben vagyunk, hogy nem kell dátumokkal, topográfiai meghatározásokkal és protokolláris részletek leírásával bíbelődnünk, azaz teljesen mindegy, pontosan mikor és pontosan hogyan történt, a népnek a nyugat által elismert elsőszámú vezetője kapott egy koronát. Ez a számos jelképet hordozó fejék különféle jogosítványokat és előírásokat jelentett a viselőjének. Ezek közül most kettőt emelek ki: a kereszténység kényszerét és a királyság megalapítása által a végleges letelepedést, a honteremtés lehetőségét (ugye nem kell mégegyszer mondanom, szó nincs semmiféle államalapításról meg kereszténység „felvételről”).

Mit kellett volna tenni? Mindenekelőtt megtervezni és kiépíteni egy település- és intézményrendszert. Ez most egyszerűnek hangzik, de akkor sem volt bonyolult. Gizellával együtt érkezett hozzá mindenféle segítség, az István névre keresztelt(?) fejedelem mintát látott eleget, amikor nősülni ment. Nem szokás foglalkozni a házasságkötéstől a koronázásig eltelt idővel. Ez a magyar történelemírás egyik kedvenc játéka, az ugróiskola egyik dátumtól a másikig, amikor is elkövetkezik az „egyszercsak” (lásd 1526-1541, Ez történt Mohács után.) A két időpont között eltelt időről meg a mi történészeink szerint annyit kell tudni, hogy telt múlt az idő. Mint a mesében (ha nem jön Nemeskürty megírni, hogy nem akárhogyan telt múlt az idő).

Nem véletlenül teltek el évek. István nyilvánvalóan arra kapott időt, amit néhány sorral feljebb leírtam, hogy kezdjen el országot építeni. Ottó és Henrik nem egy félvad barbár fejedelemnél akarta tudni azt a 11 éves kislányt, ők képesek voltak évekkel előre látni, természetes, hogy a koronázás, a királyság létrehozása már a házasságkötés előtt el volt határozva.

Az eddigi néhányszáz oldalon igyekeztem röviden összefoglalni, mi történt a Kárpát-medencétől nyugatra, hogy a kereszténység bilincseit viselő „barbárok” miképpen építették fel a Frank Birodalmat és a Német-Római Császárságot. Minden ki volt találva, amiket most itt leírok mint a honteremtés alapjait, minden látható volt a két városban, Kölnben és Aachenben és az oda vezető úton, és senki nem tiltotta meg, hogy a mi első és mindmáig legnagyobb királyunk vissza-visszamenjen alaposabban körülnézni, mit hogyan kell csinálni.

Nem ment vissza. Sem oda, sem máshová nem ment. Legalábbis nem tudunk róla, tudnánk, ha mégis. Erős a gyanúm, hogy ő nem akart ahhoz a világhoz tartozni. Nem akarta, hogy Európa az ő keleti határáig tartson (különben sem tudta, pontosan hol húzódik ez a határ). Valószínűleg nemcsak a kisebbrendűségi érzés, a kishitűség éltette benne a gyűlöletet az ott látott dolgok iránt, hogy ugyanis ő és az ő népe ezt sosem lesz képes megtanulni, valószínűleg az ott látott dolgok eleve ellenszenvet váltottak ki belőle. Nem azt látta otthon. Nem azt hozta a génjeiben. Emlékeztek még a Koppányról írtakra a 3. fejezetben? Miért is kellett meghalnia István (Vajk) fejedelem nagybátyjának (de legalábbis valamilyen közeli rokonának)? Azaz miért gyilkoltatta meg őt a mi nagy királyunk Vencellinnel? (Vagy Hunttal vagy Patzmannal – a későbbi Hont és Pázmány nemzetség alapítóival, akik Gizella testőreiként jöttek az országba.) A mi nagy vitéz királyunk, aki a neki tulajdonított kardot nyilván fel sem bírta volna emelni, ha tényleg az övé, dehát minek az, ha el lehet bújni a német katonák mögé? Ha a tömeggyilkosok, a hatalomból a gyengéket irtók pszichéjéből következtetünk, a mi első uralkodónk, történelmünk dísze szinte bizonyosan gyáva volt. Koppány négyfelé vágott teste éppen ezért hihető a megfelelő dokumentumok nélkül is. Azokra a testfertályokra nem volt ráírva, hogy így hal meg, aki nem a keresztény erkölcs szerint él, már csak azért sem, mert István tudta, hogy Koppány él csak igazán aszerint, és hogy ezt esetleg azokon a helyeken is tudhatják, ahová kiszögeztette a rettegett rokont (a Koppányról szóló adatok kapcsán még gyorsan meg kell jegyeznem itt a könyv vége felé: természetesen a leírt vagy bármilyen módon dokumentálható történetek is lehetnek hamisak – de mindaddig hitelesnek kell tekintenünk ezeket, amíg nem találunk bizonyítható cáfolatot). A négyfelé vágott test csak iszonyatot keltett, egy gyilkos uralkodó üzente, hogy jó lesz vigyázni. És hogy végre kifejtsem a 3. fejezetben ígért elméletet, Joánisz Szkilícisz bizánci történetíró tudósítása az ortodox keresztény, főnemessé emelt Koppányról azért kiváltképpen érdekes, mert ez magyarázza István félelmét és dühét. Az addigi szokásjog (a szeniorátus) szerint „legális” uralkodó Koppány nyilván egészen más országot formált volna. A Német-Római Birodalom véleményét nem ismerjük, hacsak nem elégszünk meg a ténnyel: Koppány meggyilkolásának nem volt következménye, azaz nem vehetjük Vencellin magánakciójának. Talán nem túlságosan merész gondolat, ha ezt az akciót újabb bizonyítéknak tekintjük, miszerint a Birodalom beavatkozása és nem István „választása” döntötte el a nyugati vagy keleti orientáció kérdését. Az már megint egy másik kérdés, mire mentünk azzal, hogy Istvánt választották, mi történik, ha a császár és tanácsadói nem viszolyognak a bizánci keresztségtől, ha bíznak az amúgy nem éppen alaptalan meggyőző erejükben, és Koppányt választják, és akkor egy megbízható múltú uralkodóházban iskolázott patrikiosz kezd hozzá az ország nyugati típusú kereszténységen alapuló felépítéséhez. Esetleg hibáztathatjuk a Német-Római Birodalmat, hogy a fals döntésükkel elrontották ezer évünket. Na? Milyen esélyt kínálok? Már megint nem mi volnánk a hibásak.

Ezek persze csak spekulációk, végülis majdnem mindegy, István miért elégedett meg a valamilyen okból veszélyes Koppány eltakarításával. Más kérdés, hogy ez volt minden, amit az említett intervallum idejéből cselekedetként említhetünk, minthogy különben sem tett semmit, ami legalább a honteremtésre való kísérletet mutatná. Azt azért rögzítsük címszavakban, mit kellett volna tennie (összefoglalásaképpen az előző fejezetben felállított hat pontnak).

Mindenekelőtt a rombolás helyett építeni. Ne legyünk nagyralátók, nem mindjárt városokat, elég lett volna legalább a faluszervezésbe belekezdeni. A nép ugyanúgy szórványtelepüléseken élt, ahogy ezerévek óta mindig mindenütt – ez az egyik oka annak, hogy sokkal nagyobb volt a területigényük, mint a létszámukból számítható valóságos – elsősorban ez a szokásaikon alapuló becslés volt az, amiért nem mertek tovább menni a „zsúfolt” nyugatra. A sátrak (később a földbe ásott putrik) körül lévő földeken termesztették a növényeiket és tartották az állataikat, a lehető legkisebb hatásfokkal. Semmiféle kényszer nem korlátozta ugyanis, hogy kinek mekkora földje lehet, a „tulajdonjog” és a „határ” az ismeretlen fogalmak közé tartoztak. Géza egyebek között ezért nem tudott semmiféle időpontot és minőségi követelményt tartani, hiába akart a Német-Római Birodalom bármiféle szállítási rendszert bevezetni, a legkevésbé ismert fogalom éppen a „rendszer” volt István végtelenül primitív apja számára (István később a már ismert brutalitásával érte el a jobb eredményt). A „10 falu 1 templom” nyilván a XII. századi ismeretek alapján íródott, bár – mint már említettem – abban a szövegben nem találtam a „falu” latin megfelelőjét.

Itt voltak a Birodalom szakértői, és ha éppen az agráriumhoz értők nem jöttek elegen, lehetett volna kérni, akkor megmondják, mit kell tenni. Különben ez önállóan sem olyan riasztóan nagy feladat, csak azt szükséges felmérni, mennyit kell menni az adó behajtásához a szórványtelepülések között és mennyit kellene, ha ezeket összevonják, és a paraszt megy ki dolgozni a környező földekre, nem az adószedő teszi meg a hatalmas távolságokat egyik portától a másikig. A falu létrehozásának praktikumát most kizárólag a király vagyongyarapodásának szemszögéből írtam le, azaz egy pillanatra sem tételeztem fel semmiféle egyéb motivációt, mint ami egy gyűlöletalapon uralkodó despotának eszébe juthat. Ha még ez sem elég ösztönző erő a fejlesztésre, akkor mit várunk ettől az embertől?

Most mondjam, hogy innen már egyenes volna az út a városok alapításához, azoknak a vármegyéknek a létrehozásához, amikről azt tanultuk, hogy azokat István hozta létre? Amiknek viszont nincs nyomuk, mert a földből döngölt „vár” és a paticsból tákolt, gödör fölé húzott tető a XI. században sem számított már a modern építészeti eljárások közé.

Úristen, hol vagyunk még a várostól, és mindattól, ami azzal érkezik? Közlekedéstől, ipartól, kereskedelemtől, törvényektől, tulajdonviszonyoktól, polgárságtól. Mikor István halálakor még emberi társadalom sincs, csak a változatlanul hagyott, a korábbinál is keményebben büntetett sámánista törzsek szanaszét szóródott, szerencsétlen parasztjai (oppardon, az alliteráció nem volt szándékos, adódott).

A balsors „Árpád-ház” ezt a semmit örökölte első és legnagyobb királyunktól. Ennek folyománya, hogy a majdnem akkora Lászlóról (ő is szent) azt írja a magyar történelemtudomány, „évszázadokra megalapozta Magyarország közép-európai hatalmi szerepét”. Ha már neki sem sikerült létrehoznia semmit, ami fennmarad. Esetleg egy sor írást, egy darab vályogtéglát. De semmit? Akkor legalább egy évszázadokra megalapozott hatalmi helyzet legyen neki a műve. Amikor ilyeneket olvasok, képes vagyok mélyen átérezni annak a viselkedésformának a megalapozottságát, midőn valaki görnyedten letérdelve és artikulálatlanul üvöltve két ököllel püföli a földet. Magyarország sok évszázados hatalmi szerepe! Csúcsán a tatárjárással. Melynek alkalmával valószínűleg nem szóltak Batu kánnak, hogy jó lesz vigyázni, mert itt egy közép-európai hatalommal találja szemben magát. De az is lehet, hogy szóltak, és a kán ettől a hatalomtól való félelmében, mondhatnám, ijedtében irtotta ki a lakosság felét. Annyira erőt vehetett rajta a pánik, hogy innen aztán haza is ment, pedig nyugodtan tovább mehetett volna, mert nyugatra már csak vézna, reszkető és szétszórt hordákat talál, amik sehol sincsenek a magyar harcművészethez képest. Ja, a magyar harcművészek ez idő alatt nyilván elmentek kalandozni. Huhh.

A magyar emberekről 4.

A legfontosabbat még nem mondtam. Ami ténynek tekinthető, amit az egzakt tudományágak (archeológia, genetika, etnográfia, nyelvészet) mind leírtak, a történelemtudomány fel is használta, de egyik sem írta le azt a mondatot, ami nemcsak a magyar történelemre hatott máig érezhetően, hanem sokkal tágabb körben is meghatározta a népek életét.

Itt találkozott először Ázsia Európával… Ez így nem jó, ez megint a mai szóhasználat, így nem fogjuk megérteni a lényeget. Itt találkozott a keletről jött ember a nyugatról érkezettel. Fontos ez? Ha elolvassátok a különféle történelemkönyvek, lexikonok és enciklopédiák vonatkozó írásait, arra fogtok jutni, hogy nem, nem fontos, úgy is mondhatnám, említésre sem méltó, én legalábbis nem olvastam sehol. Pedig szerintem annyira fontos, hogy nemcsak a kor lényegét lehet megérteni ezáltal, máig ható tanulságai is vannak. A 6000-6500 év kontra 30-40 év (azaz hogyan aránylik a 4000 kilométer a 2000-hez az idő függvényében) magyarázata nézetem szerint ebben a körülményben keresendő. Eddig a pontig minden a Kelet, a távoli őshaza mentalitását, napi gyakorlatát, életmódját hordozza, akár rokon, akár nem, ellenség vagy csak közömbös idegen (barátról nem tudunk) kivétel nélkül minden és mindenki. Azon a helyen, a Don mellett egyszer csak megjelenik egy minden szempontból másfajta embercsoport. Azaz (még egyszer) 6500 évig lényegében minden mindig ugyanolyan volt, (a történelemkönyvek szerint) háború vagy átmeneti béke, egy helyben gyűjtögetés meg a szokásos, punnyadó, tökéletesen ingerszegény környezet vagy (a történelemkönyvek szerint) pánikszerű menekülés, semmi nem változott, ha tetszik, a megszokott természeti és emberi környezet alkalmatlan volt arra, hogy fölkeltse eleink kíváncsiságát. (Ázsia és Európa találkozásáról a történelemben járatosak esetleg gondolhatnak a finnekre és a szlávok betelepülésére. Előbbi kevesebb, mint bizonytalan, az időszámítás előtti III. évezredben lezajlott „szétrajzás” valószínűleg nem érintette az ősidők óta Skandináviában élő népeket, az avarok területi terjeszkedése ugyancsak meghatározhatatlan, a morvák – néhány éve bizonyítottan – már korábban elszakadtak az avaroktól, a mai Fehéroroszország területéről érkezett szlávság meg későbbi, a IX. század végére tehető a Kárpát-medence területén.)

Térjünk vissza egy pillanatra a két kislányhoz, akik átmentek a túlsó partra és a mamáikhoz, akik vélhetőleg először tudták hathatósan érvényesíteni akaratukat az ostoba férfiakon, és álltak szóba idegenekkel. Nem véletlenül jelenítettem meg olyanokat, akik nem illeszthetők be a nagy tömegek áramlatának sodrásába. Ha sosem akarunk tudomást venni a nem politikus (király, hadvezér) és nem pap egyén történelemformáló szerepéről, a nagy tömegek áramlását sem fogjuk megérteni…

Ugye nem értetek félre, sokszor, sokféleképpen leírtam már, hogy ez az én országom, itt élek a születésem óta, sokszor elmehettem volna, egyszer el is kellett volna menekülnöm, mégis itt vagyok. Éppen ezért belebetegszem mindenféle magyarkodásba, a hányinger kerülget az égre néző himnuszénekeléstől és zászlólengetéstől (tudom, máshol is csinálják, de azok nem az én népem), szeretném, ha szerethetnék itt élni. Mániákusan keresem az okát annak, miért ilyen ez az ország. Irdatlan közhely következik, de ezt talán még az is megérti, aki engem gyűlöl azért, amiért ő olyan ostoba: normális orvos nem kéjeleg, amikor felállítja a diagnózist, azért teszi, mert annak híján nem tud gyógyítani. Ebben a pillanatban fogalmam sincs, mit lehetne tenni, hogy ez itt élhető legyen, talán mire a könyvem végére érek, legalább sejteni fogom, de azt már most tudom, miért olyan, amilyen.

Ez egy visszamaradott ország. Kislétszámú, hátrányos helyzetű, felzárkóztatásra szoruló, amit viszont senki nem képes tudomásul venni. A falvaink vedlettek, elhanyagoltak, piszkosak, a városaink jellegtelenek, szedett-vedett, ócska és koszos épületekkel és utcákkal, néhánynak van egy-egy része, amit büszkén tolnak az ott forgó idegen arca elé, mert nem tudják, hogy az egésznek kellene úgy festenie.

Ez egy visszamaradott ország. Mint az időre született, de az anyaméhben nem megfelelően fejlődött csecsemő. Nem koraszülött, az más, az gyorsan utoléri a kortársait. Ez itt nem tudott fejlődni, mert semmit nem kapott, amire a szervezetének szüksége lett volna. Több, mint száz évig azt sem voltak képesek eldönteni az ugyancsak visszamaradott elöljáró (fejedelem) és az ő örökösei, hogy mi történjék azon a földön, ahol egyelőre tartózkodnak, a később Kárpát-medencének elnevezett lapos teknőben. Az addig elmúlt 6500 évben mindig volt valahogy, az ősök meg-megálltak, többször nem is tervezték, hogy tovább mennek, jó volt úgy, ahogy volt, az ingerszegény környezet kizökkenthetetlen, nagyon magas ingerköszöbű embereket eredményezett. Aztán ilyen-olyan okokból mindig jöttek egy keveset. A IX. század közepén lett egy céljuk, azért indultak el, 30 év alatt megtettek 2000 kilométert, előtte 6500 év alatt 4000-et (többször leírtam már, ezt sem győzöm hangsúlyozni, ráadásul komoly sikerként könyvelem el, hogy hivatásos, igazi profi történész is elkezdte emlegetni ezt az adatot, vélhetőleg egy weboldalon általam megjelentetett részletek nyomán, persze úgy, mintha a sajátja volna, forrásmegjelölés nélkül, de hát ehhez is szokva vagyunk). Árpád(?) és serege nem állt meg a Vereckei-hágónál, hogy azt mondja, megérkeztünk, ezt a leghülyébb romantikusok képzelik így, utazott, ahogy addig is, megállt pihenni, ahogy addig is. De itt az nem volt, amit a fővezér és a törzsfőnökök asszonyai és lányai a Don partján láttak az ottani „barbároknál”, akik persze már akkor is évszázadokkal jártak előttük, és akik azt mondták, az ő rokonaik arra napnyugat felé így élnek, itt balhé van a kazárokkal, nem érdemes maradni, a kazárok különben is csak még jobban visszahúzzák őket, vágjanak neki, lesz üvegpohár, finom szövet és ezüstfésű meg olyan nagy ház kőből, ahogyan itt látták, de ott még szebb minden.

Bejöttek a később Kárpát-medencének elnevezett területre, körülnéztek, és még mindig nem látták azt, amiért elindultak, csak lézengő, igen csekély számú, hozzájuk hasonló népeket, pedig már jöttek 2000 kilométert. E negatív tapasztalatok birtokában kisvártatva előre küldték a felderítő csapatokat, ahogy addig is mindig, akkora sereget, amit a törzsgazdasággal még elő tudtak állítani, és amelyik elegendő erőt képviselt ahhoz, hogy el tudja foglalni az elérni remélt földet. Aztán ugyanez a sereg képes legyen megválni egy akkora csapatrésztől, amelyik biztonságos létszámú erővel tud védekezni a visszavezető úton. Aztán képes elkísérni a lányokat, gyerekeket, öregeket meg akik addig gondoskodtak a megélhetésről odáig, ahol a földet már elfoglaló és azt addig is védő előőrsöt hagyták. 

Csak hát a megfogyatkozott létszámban visszaérkezők nem azért fogyatkoztak meg, mert az elfoglalt földön ott maradtak a többiek. Hanem mert az el nem foglalt földön maradtak ott holtan. Újabb sereget kellett kiállítani, mint fentebb már utaltam rá, ez nincs ingyen. Fejlett gazdaságú országokban lehet 10-15% a katonák aránya a hadiköltségeket megtermelőkhöz képest, de azt már megsínylik az otthon maradók, az Árpád(?) korában harcba küldhetők 5-7%-ot tehettek ki. Sok idő telt el, mire az újabb csapatot összerakhatták.

Tessék szíves lenni belegondolni, van értelme annak, hogy ekkora és ilyen nehezen kiállított hadsereget elküldjünk lopni? Ráadásul mind messzebb, sok évtized után már 2500-3000 kilométerre? Ahonnan azt a mérhetetlen mennyiségű kincset hazaszállítják, amiről a diadalmas magyar történelemoktatás megemlékezni szokott. Mely mérhetetlen mennyiségű kincs arra sem elég, hogy egy újabb bevethető hadat összeállítsanak belőle. Mely rablott holminak különben a „hátországban” semmiféle értéke nincs, mert nem az ehhez szükséges pénzgazdálkodásról nem hallottak, a kereskedés is ott tart, hogy egy tehénért adok három kecskét. Az aranynak, ezüstnek körülbelül annyi hasznát tudták volna venni, ha ez a sok marhaság a rabolt holmiról valóságos lett volna, amennyire reális a Mózes korában elkészült frigyláda csupa aranyból. A pusztában, vándorlás közben. 

A következő kérdés a kincsekről az, hová lettek. Száz évig semmivel nem gyarapodott sem a nép, sem a föld, ahol tartózkodtak. Maradna még az, hogy az elöljárók loptak el mindent a szegény katonáktól. Jó, de akkor tőlük hová került? Tudjuk, minden despota abban a meggyőződésben harácsol, hogy az elkövetett aljasságait meg fogja úszni, és a rablógyilkosságai által megszerzett javakat fel fogja használni – az végül is mindegy, mire. Az Árpád(?) utáni méltóságok sorában az első, akiről közelítő bizonyossággal tudjuk, milyen tulajdonságokkal milyen körülmények között élt, az István nevű, önmagát királlyá kinevező alak – ő bizonyosan örökölte volna az elődök holmiját, és a további rablásait csak hozzácsapta volna, de hát sehol semmi, de jure hét évvel István halála után, a valóságban már a halálát követő évben az ország a német-római birodalom hűbérbirtoka lett, nem azért, mert nem tudta hová tenni a mérhetetlen gazdagságát.

Ezt nevezték el a nagy átlaghoz idomult, különben jó nevű történészek kalandozásoknak anélkül, hogy legalább valamilyen, a munkájuk komolyságához illeszkedő magyarázatot adtak volna arra, mi a fenének kellett kalandozni. Közel száz évig. Az azért még történelmi időben is nagyon sok ám.

Pedig csak a térképre kell ránézni (megint) ahhoz, hogy kérdéseket tegyünk fel.

Nézzétek meg azt a nagy zöldet. Babits Mihály írta a Mi a magyar? című, Szekfű Gyula szerkesztette könyvben: „Egyedül voltunk és meztelen, a gyepű nem védett. Nekünk kellett védeni a gyepűt.” Ezt azért Árpádnak(?) is tudnia kellett. Hogy egy hon, amit el akarunk foglalni, nem állhat ekkora zöldből, mert az védhetetlen. Ezzel együtt Árpád(?) megállt a Vereckei-hágónál, ahonnan ez a zöld vagyis a síkvidék még nem látszott, ahol körben kitűnő hegyek voltak, egyik jobb gyepű, mint a másik, és miután körülnézett, tovább ment. Hagyján. De ahelyett, hogy megrettent volna a lapos föld látványától, itt maradt a Csepel-szigeten (állítólag, bizonyíték nincs rá, de az egyszerűség kedvéért fogadjuk el, valaki valahol a Csepel sziget környékén nyilván tartózkodott). Mert bár esze ágában sem volt „hont foglalni”, valahol meg kellett várnia az előre küldött felderítők („kalandozók”) jelentéseit.  Érdekesnek találom, hogy nincs egy félmondatnyi elmélkedés arról az általam olvasott szakmunkákban, miszerint a fejedelem(?) éppen a Csepel-szigetet választotta tartózkodásának helyéül. Egy szigetet, ami körben vízzel védett.  Következésképpen a fejedelem(?) tudott róla, hogy az ember védhető helyet választ, midőn bizonyos időre valahol letelepszik, bármily rövid ideig szándékozik is ott maradni. (Ez a reflexszerű cselekvés azóta is él az emberben, kifejeződési formái változatosak, a felvonóhídtól a biztonsági záron át addig a mozdulatig, amivel a padon fekvő hajléktalan a sapkája szemére húzásával csukja ki a külvilágot.)…

Elképzelhető, hogy éppen Árpád(?) ne látta volna az első pillanatban, mennyire alkalmatlan a hely barmaik számára, amiknek legelők kellettek és a vizek, a hol halászhattak volna, de nem mertek, mert a terület túlságosan huzatos volt? Mégsem fordult vissza, pedig kelet felé mennyi olyan vidéket láttak, ami néptelenségével és hegyeivel ideálisnak mutatkozott.

Elküldte a csapatait nyugat felé, mert pontosan tudta, ők nem ide készültek. Árpád(?) és az ő nomád(?) népe tovább akart menni…

A magyar emberekről 3.

Az előző rész végén azt írtam, hogy ha nem menekülnek is, csak folyamatosan utaznak, három hónap alatt akkor is ideérhettek volna. Na persze. Nézzük meg azért kissé alaposabban ezt a „folyamatos utazást”. Valamiért itt, a később Kárpát-medencének elnevezett területen megálltak, ki tudja, hányadszor pihenőt tartva, ismét előre küldve a felderítő csapatokat. Mégegyszer: ismét. Nem tudjuk, a Don és a Kárpát-medence közötti 2000 kilométeren hányszor álltak meg ugyanígy, és küldték előre a felderítőket ugyanígy, mert erről nincs adatunk, útközben nem született elég történész, hogy az ottani akciókat elnevezze „kalandozásoknak”. De hogy ez történt, az nyilvánvaló egy rendkívül egyszerű logikai levezetés eredményeként: sehol a 2000 kilométeres úton nem álltak meg azért, hogy letelepedjenek, viszont ez az út körülbelül 30-35 évig tartott. Ami azt jelenti, hogy bizonyos szabályok szerint bizonyos távolság megtétele után meg kellett állniuk, és bizonyos időt ezen az állomáson el kellett tölteniük. Amire az egyik magyarázat az ismeretlenbe előre küldött lovasok jelentésének várása. Mely lovasok mozgásának is nyilván volt valamilyen szabályszerűsége (mekkora csapatok indulnak, mekkora, mi szerint növekvő távolságra). A „bizonyos szabályok” közé tartozik még a kemény tél és a forró nyár, amikor az ember lehetőleg nem megy sehová. Aztán a kényszer, hogy meg kell termelni az ennivalót, összegyűjteni a téli fűtésre való fát. Vetni kell, betakarítani, olykor egy-két évbe (talán többe is) beletelik, mire annyi terem, amivel ismét el lehet indulni. Százezer emberrel azt nem lehet, hogy majd a sarki közértben pótoljuk, ha valami kifogyott. Sőt, annyit még lopni sem lehet. Ha valaki – akinek ez különben a dolga – venné a fáradságot és kiszámolná, mindez mennyi időt vesz igénybe, valószínűleg kiderülne, hogy azt a 2000 kilométert nem lehetett volna gyorsabban megtenni. Hogy minden poénkodás nélkül leírható, tényleg végig száguldották ezt az utat.

Akkor most vissza az előző rész kérdéséhez, ha nem menekültek, mi lehetett a motivációja annak, hogy nekivágtak az ismeretlennek – az ismeretlen térben is, időben is az.

Láttatok már feketerigót a kertben gilisztára vadászni? A másodperc tört része alatt meglátja a zsákmányt, megáll fölötte, de nem hajol le érte, hanem körülnéz. Hosszú másodpercekig forgatja a fejét, nincs-e valahol leselkedő ellenség. Aztán ugyancsak a másodperc tört része alatt felkapja a gilisztát, mielőtt lenyelné, esetleg, ha túl hosszú, kapitális példányt sikerült elejtenie, mielőtt széttrancsírozná, azaz feldolgozná, ugrik néhányat, ismét hosszú másodpercekig körülnéz. Majd ugyanez elölről. Nem azért, mert nem emlékszik, hogy egyszer már körülnézett, és akkor nem látott ellenséget, hanem mert az ösztönei úgy szólnak, azóta jöhetett olyan, akit korábban még nem látott, akkor még látótávolságon kívül volt. Engem például az előbb is látott, de valamiért nem tartott ellenfélnek a giliszta birtoklását illetően. Mielőtt lenyelné a zsákmányt, megint lát engem, de azt meg kell néznie, nem jött-e más.

Oldalakkal ezelőtt kétszer is említettem a proxémikát. Ez a jelenség is leírható része annak a tudománynak: melyik az a távolság, amit a rigó még nem tart kritikusnak. Melyik az az idegentől elválasztó távolság, amit az Ázsiában vándorló, idegen népek között letelepedni próbáló ősmagyarok még nem tartottak kritikusnak? Ez nyilván nemcsak a látó-, de a hallótávolságon is kívül lehetett. Az ázsiai ősmagyar nem társadalomban élt, hanem törzsközösségekben, mindig kevesen voltak körülötte, a zsákmány megszerzésekor és feldolgozásakor a másik törzshöz tartozó is ellenségnek minősült.

Az esetek nagy többségében feltehetőleg ez volt az ok az odébb vonulásra, a kritikus távolság szűkülése és a mind gyakrabban feltűnő idegenek. A megváltozott időjárás, a túlnépesedés egy olyan korban, amikor a Föld lakossága nem érte el a mai Franciaországét (még egyszer, az egész Földgolyó lakossága, a Földé, ami akkor sem volt kisebb), enyhén szólva erőltetettnek tartható, mint ahogyan az is, ki mindenki vette üldözőbe a magyarok őseit. Ha az összes háborút megvívták volna, amit a történelemkönyvek mindig gyorsan előkapnak, amikor éppen nincs látható oka népmozgásnak vagy egyéb történésnek, akkor nemcsak a magyarok pusztultak volna ki, hanem a legtöbb ázsiai nép (tessék csak felidézni a „tatárjárás” címszó alatt számon tartott borzalmat, a magyar lakosság fele meghalt, sok idő kellett a regenerálódáshoz, a következő kétszáz, népesedési szempontból nyugodt év alatt is csak nehezen sikerült). 

A kíváncsiság látszik működőképes oknak a különféle népcsoportok közeledésében, majd egymástól való távolodásában, ha a várt élmény elmaradt, az érdeklődés a világ eddig nem ismert dolgai iránt, ennek a kíváncsiságnak számtalan oka lehet. Mindenesetre az idő múlásával a kritikus távolság is csökkenhetett, minthogy a világot már az ókorban, sőt az őskorban sem a konfliktusok vitték előre, hanem az együttműködés kényszere és a vágy az ismeretlen megismerésére. Két ember, sőt két különböző népcsoport találkozásakor nem feltétlenül az egymás kiirtása volt az első, azonnal végrehajtandó reakció.

Természetesen nekem éppúgy nincs bizonyítékom erre a feltételezésre, ahogyan a történelemtudomány is bármilyen elfogadható dokumentum nélkül csak előrángatja a mindig megbízhatóan elpukkanó háborús patront. Mindössze „életszerűbbnek” vélem ezt, mint a folyamatos öldöklést, még egyszer, ha a szolidaritás, az egymásra utaltság, a segíteni akarás nem lett volna mindig erősebb vagy ha úgy tetszik, működőképesebb a létért való küzdelemben, mint az öldöklés, az emberiség nagyon régen kihalt volna. És ez a megállapítás nemcsak életszerűbb, ez axiomatikus igazság – akkor is, ha a történetírók legnagyobb része nem vesz róla tudomást.

Egy övcsat, egy csontfésű, esetleg egy csodaszámba menő, sosem látott üvegpohár, egy kőház, aminek ajtaja van – végre visszaérkeztünk a Don partjára abban az időben, mielőtt a magyarok elindultak volna a Kárpát-medence felé.

Két kislány kipróbált egy gázlót a kiszáradóban lévő folyószakaszon, és a Don túlsó partján olyasmiben volt része, amiben az övéi között még soha. Visszamentek a  mamáikért, hogy jöjjenek gyorsan, mert ilyen nincs. Lehet, újat mondok, az ember históriáját mindig a nők alakították, csak a hímsoviniszta történészek gondolják úgy, hogy az elmúlt évszázadok megismeréséhez háborúk és egyéb népirtások láncolatán keresztül vezet az út (a csekélyszámú történésznőknél hasonló a tapasztalatom, mint a női karmestereknél: nadrágba bújnak, mert azt hiszik, így válnak elfogadottá). Pedig már a Biblia is elismeri: „És látá az asszony, hogy jó az a fa eledelre s hogy kedves a szemnek, és kivánatos az a fa a bölcseségért: szakaszta azért annak gyümölcséből, és evék, és ada vele levő férjének is, és az is evék.” (1Móz 3,6.) Holott mint tudjuk, a Bibliában, a Biblia keletkezésének korában (i. e. 150-120) a „tudásnak” önmagában nem volt jelentése. Tessék megnézni, mit ír a Biblia a tudásról. Nagyjából semmit. Dehát hiába nem értelmezhető fogalom a „tudás”, Éva attól még szakít arról a fáról. Amiről inkább csak évszázadokkal később kezdték állítani, hogy a tudás fája volt. Egy bizonyos: Éva az ősbűn elkövetője, Éva merészelte a tudást – ilyen vagy olyan tudást – akarni. Azaz hogy teljesen világos legyen: az ősbűn a tudás akarása, elkövetője egy nő.

Fogalmam sincs, miért gondolja bárki, hogy a "honfoglalás" kori ember más volt, mint a mai. Ismét Czeizel Endrét idézem: „Az emberiség ismert történelme során az emberi faj genetikai adottságai szá­mottevően nem változtak.” Ha ezt le akarom fordítani köznyelvre, azt mondhatom, a jelenkor emberét a villamos különbözteti meg a hettita harcostól. Dehát az első csodálkozás elmúltával a hettita harcos is fel tud szállni a villamosra, és az első ijedtség után azt is képes lesz felfogni: előre halad anélkül, hogy az alatta mozgó szekér elé kellene fognia a lovát. A villamos meg annak a szellemi fejlődésnek az eredménye, amit a hettiták óta eltelt 5000 évben nagyjából 150-200 emberi egyedben tudunk kimutatni: körülbelül ennyien hozták létre a ma tapasztalható tudományos-technikai állapotot. Ebben a társaságban benne van az is, aki a kereket feltalálta…

Egy pillanatra ismét meg kell állnunk, hogy a következő lépés ne csak érthető legyen, logikusan elfogadható is.

A néhány sorral ezelőtt említett genetikai öröklődés az emberi szervezet biológiai leírása, ha tetszik, ez a matematika, ez a konkrétum, a természettudományos megközelítés, amiben vagy nincs vagy alig van vitatható komponens. Az öröklődés másik formája az imprinting, a rögzült minta már lényegében etológiai fogalom, sok vitatható tényezővel, de még mindig sok természettudományos összetevővel. Az öröklődésnek ezzel a részével foglalkozik Szondi Lipót genotrop elmélete, aminek az a lényege, hogy az ember egyebek között ebben különbözik az állatvilág más fajaitól: képes választani két viselkedésforma között. A genotrop választás voltaképpen nem is választás, az emberiség majdnem 100 százaléka ezzel a „választással” éli le az életét – a szüleitől örökölt és látott minta alapján. A valódi, a tudatos választás az egotrop választás, azaz (ahogyan a nevében is benne van) az egyén, az „én” döntése, amivel ilyen-olyan módon és mértékben eltér a mintától. (Nem is olyan csöndesen jegyzem meg, ha van világos feladatotok már ebben a pillanatban is – most még bizonyosan nem késő – akkor ez: végiggondolni, mit találtok rendben a szüleitektől kapott személyiségjegyekben és mi az, amin változtatni kell. Igazán nem akarlak elkeseríteni, de nagyon kevés olyan felnőtt van, aki tökéletes referenciaszemély a saját gyerekének. Ha pedig fölfedezed, hogy valami nem tetszik, akkor ülj le egy tükör elé meleg téglával a hónod alatt, és találd ki, hogyan fogsz változtatni. Kockázat nincs, ha egy idő után rájössz, hogy anyunál vagy apunál működött helyesen a dolog, vissza lehet csinálni. De tenni kell, mert ha csak bambán követed a génjeid parancsát, nagy valószínűséggel megkeseredett vénember leszel negyven éves korodra.) 

Az öröklődés harmadik formája már valóban csak az emberre jellemző: szociokulturális öröklődésnek hívják, ami lényegében azt jelenti, hogy az ember képes beépíteni a viselkedési formáiba a kulturális tapasztalatot, azaz mindazt, ami az előző nemzedékek által felhalmozott ismeretekből megtanulható.

E legutóbbi formát neveztem föntebb kíváncsiságnak, érdeklődésnek a világ még nem ismert dolgai iránt, az egymásra utaltság felismerésének, az együttműködés kényszerének.

Hogy még világosabb legyen, a két lány és a mamák vágya egy olyan övcsat vagy fésű vagy egy üvegpohár után, amiket odaát láttak, semmiben nem különbözik kései leszármazottaik ellenállhatatlan indíttatásától, ami e leszármazottakat 1990-ben Nickelsdorfig vagy egyenesen Bécsig űzte egy Gorenje hűtőszekrény vagy egy Fisher videomagnó birtoklásának reményében.

Az osztrogótok leszármazottai meséltek. A magyarok meg oda akartak menni, ahol ezekhez a holmikhoz hozzá lehet jutni. Eddig hozzájuk hasonlók között éltek, ha még emlékeztek rá, 2000 évig meg teljesen elszigetelten, egyedül, az idegenektől való félelemben. Itt, a Don-Kubán területen kerültek először elérhető közelségbe az övéktől gyökeresen eltérő életformával, kultúrával. A hídfőállások alkotta lánc mentén vissza-visszajáró, némely családban a vizigótokkal rokonságot tartó emberek elbeszéléseiből azt az egyet tudták bizonyosan, hogy az itt látott holmik elérhetők, ha elindulnak arra, amerre a nap lenyugszik, nem ily csekély számban és idegenektől körülvéve, hanem tömegesen, az életforma alapjaként. Ott vizigótéknál ilyen az élet, közel és távol, az egy másfajta világ. Hogy akkor az osztrogótok miért maradtak a Donnál? Nekik ott is jó volt, ők oda születtek. Ezzel együtt merül fel a következő kérdés: a magyarok miért nem maradtak ott. Előbb hadd mutassak egy térképet:

A piros és az okkersárga színezésű területet nézzétek. Előbbi a Wielbark-, utóbbi a Csernyahov-Marosszentanna-kultúra területét jelöli, azaz a régészetnek azokat a fentebb már emlegetett földjeit, ahol a gótok leletanyagai kétséget kizáróan megtalálhatók – és ez a terület még nem foglalja magába a korai, vagyis a megjelenést követő első évtizedekre jellemző leletek szétszórtabb vagy nem is feltárható részeit. Mely helyeken a magyar törzsek megjelenésekor még nyilván éltek emberek. A magyarok ázsiai megszokásaihoz képest túl sokan. Nekik annál sokkal nagyobb földigényük volt, kellett a legelő meg az erdő. Az osztrogótok azt nem tudták, vagy nem mondták, hogy a nyugati rokonok milyen népsűrűségben élnek. Csak azt mondták, hogy náluk gazdagabbak (lásd Gorenje).

A magyar emberekről 2.

Miután föltettem az előző részt, olvastam Magyar Péter reakcióját a kultúra költségvetésén bosszankodókra. Ebből az világlik ki, hogy nem kell csalódnom, máris látja, mi történt, máris kilátásba helyezi, rendbe fogják hozni az aggasztó ügyeket. Úgy legyen. Azért folytatom mégis, amit tegnap elkezdtem, mert mindenképpen akartam bővebb magyarázatot adni, mit nevezek „honteremtésnek”, és miért van szükség rá még mindig, ezeregyszáz évvel a szánalmasan nevetséges „honfoglalás” után. Ami ezt a szándékomat előre hozta (a szerencsétlen költségvetési hiba), remélhetőleg aktualitását vesztette. A többi nem.

Annak részletezésétől most eltekintenék (mert tárgyunk szempontjából tényleg nem fontos), hogyan jutottak el a gótok a ma Skandináv-félszigetnek ismert föld déli részéről (közelebbről Gotland szigetéről) a Don partjára, lényeg az, hogy ők már a 2. század óta ott voltak, a 3. századra pedig kiépült a Gót Birodalom, ami a Tisza vonalától a Donig terjedt, valamint a Fekete-tengertől a Balti-tengerig. Még egyszer: ezek az osztrogótok. Akik a 4. század eleje óta, azaz a 320-as évektől kezdve egy Wulfila nevű egyházi ember térítésének hatására felvették az ariánus vallást. A sok évszázadon át írt történelemkönyvekben barbárnak nevezett osztrogótok a kereszténységnek azt a hitét vallották, mely szerint Jézus isten fia, de mert az ő teremtménye, ezért nem egylényegű vele, csak hasonló, mint ahogyan a kereszténység sem isteni eredetű. (Ha esetleg valaki többet akar tudni erről a népről, utánanézhet a Wielbark- és a Csernyahov-Marosszentanna-kultúra címszavaknál bizonyos régészeti és néprajzi szakmunkákban, ezzel végképp nem fárasztanálak, ha pusztán becsületszóra elhiszitek nekem: komoly tudományos bizonyítékok vannak a gótok építési és temetkezési kultúrájának alapján arra, hogy ennek a birodalomnak a népei finoman szólva eltérő fejlettségi fokon álltak például a 70-120 négyzetméteres, kőből épített, zsindelytetős, gyeptéglákkal fedett házaikkal vagy a halottak iránti tiszteletükkel. Az alant látható kép egy 2. században épült gotlandi parasztház rekonstrukciós rajza, a 3. századtól kezdve a kőfalat jó kétméteresre emelték, és a bejárati ajtótól indulva minden helyiséghez vagy újabb ajtót vagy ablakot vágtak. Az ugyancsak svédországi Skane megyében (Gotlandtól 350 kilométerrel délnyugatra) találták meg a régészek ennek az építési módnak a mintáját időszámítás előtt 500 körül épített kastélyok és polgárházak formájában.

Később – ne feledjétek, ez sokkal később lesz – még visszatérek ezekhez a házakhoz meg ami hozzájuk tartozik.)

Ezen a ponton, mielőtt ellátogatnánk a vizigótokhoz (azaz a nyugati gótokhoz), annyit hadd rögzítsek itt, már csak azért is, hogy ne okozzak a kelleténél nagyobb konsternációt: a barbár görög szó, az eredeti barbarosz azt jelentette, az illető nem görög, mert érthetetlen nyelven beszél, karattyol. A rómaiak átvették a kifejezést. Egyelőre állapodjunk meg abban, hogy a szóban forgó idegenek a szó mai jelentését véve alapul a hajdani, kimúlóban lévő klasszikus görög és a római kultúrához képest voltak barbárok, semmiképpen sem az ogurokhoz, kazárokhoz, avarokhoz, hunokhoz képest. Valamint még semmiképpenebbül a görög és római körökben terjedő valláshoz képest, amennyiben nem ezek a „barbárok” nyilvánították eretneknek a rómaiakat, és ezen „nyilvánításnak a felhatalmazásával” nem ők kezdték irtani a homoousios-t hívőket. (Annyira tetszik nekem, ahogyan a világtörténelem és azon belül az összevissza hazudozó „keresztény történetírás” nyomán készült filmek és egyéb „fiction alkotások” a görög kultúrával azonosulnak – anélkül persze, hogy tudnák –, és annak magasából barbározzák le azokat a népeket, akik az ő őseik. Ami nem baj, nem kell szeretni ezeket az ősöket, csak azért nagyképűsködni sem kellene. Talán nem fedek fel rejtett titkot, ha közlöm, a jelen Európa és Amerika nem az ókori görögök leszármazottaiból tevődik össze, hanem a vikingek, gótok, kelták ivadékai, és ami annál sokkal rosszabb, azoké a rómaiaké, akiket őskeresztényeknek nevezünk, akik rövid idő alatt rendkívül hatásosan irtották ki a római kultúrát, olyan barbár módon, amit a jelen ábrázolásai el sem tudnak képzelni, és amihez a vikingeknek, gótoknak, keltáknak semmi közük nem volt. Valamint hogy a jelen erkölcsi és szellemi szintje még mindig közelebb van az őskeresztényekéhez, mint Hellász kultúrájához.)…

Még egyszer, hogy kristálytiszta legyen: azoknak a „barbároknak”, akiket a világtörténelem Róma elpusztításával vádol, nemcsak azért nem lehetett közük a Birodalom lerombolásához, mert ezek a „barbárok” azzal a római kultúrával sokkal korábban találkoztak, ami a görögök „örököseként” és az ő világuk másolójaként közvetlen mintát adhatott – ez nagyon fontos adalék ahhoz, amit majd a vizigótok, a Karolingok és a Frank Birodalom tárgyalásakor fogok az olvasó elé tárni.

A történelemkönyvek 99%-a leírja, hogy a Gót Birodalomnak 555-ben vége lett. Azok a történészek, akik azt is tudják, hogy a történelem nem kizárólag a tömegmozgások, valamint az ezeket irányító, különféle elnevezésű hadvezérek és politikusok adathalmaza, hanem ezeken kívül van még az ember és az emberi viselkedés mint a történelem olykor figyelembe veendő alakítója, azok azt is leírták, hogy a Birodalom megszűnt ugyan, de ezúttal ez nem jelentette a gótok teljes kipusztulását. Hogy nemcsak a kultúrájuk maradt meg, a leszármazottaik tovább éltek a már fentebb leírt helyeken, minthogy egy nép nem kizárólag katonákból áll. Hogy a germán rugiak, herulok, skirek és más svév törzsek nem mentek sehová, minthogy a korábban virágzó gót birodalom területén nem bántotta őket senki, és nem is akarta elvenni sem a földjeiket, sem a házaikat és állataikat. A Visztula felső folyása mentén dél felé vándorló longobárdok és a kelta bójok meg a markomann-bajorok jelentették a folyamatos utánpótlást. Egy birodalom, még ha mindössze 2-300 évig él is, nem képes másképp fennmaradni, csak a különféle „hídfőállások”, helyőrségek láncolatának a kiépítésével. A birodalom megszűnhet, ezek nem. Mint ahogyan a nyugati és keleti gótok kétfelé válásával sem szűntek meg ezek a népek gótoknak lenni, akkor sem, ha az egyiket vizinek, a másikat osztronak hívták. A közöttük való kapcsolatot egyebek között az említett birodalmi láncolat adta (erre a kapcsolatra később majd mutatok kézzelfogható példát, a történelemtudomány által nem taglalt – vajon miért nem taglalt – összefüggéssel az erdélyi Apahida gepida sírja és a mai Belgium területén található frank sírok között).

Egy egész kicsit még mindig muszáj visszamennünk, mielőtt a várt érdemi tárgyalásra végre megállapodnánk egy időre a Don partján – most már tényleg csak néhány száz év. Egy jó része annak is az ismeretlenség homályába vész. Az 5. század vége felé őseink átköltöztek az Urál keleti oldaláról a nyugatira, ahogy szokták, a proxémika szabályainak megfelelően, némi undorral otthagyták a túl közel jövő mindenféle népeket, és ahogy szokták, néhány száz évig nem mozdultak. Itt jön az a bizonyos homály: valamikor a 8. század vége felé lejjebb húzódtak, de nincs adat róluk, a különféle segédtudományok azt valószínűsítik, hogy a kazárok mozdulatainak leírásában a magyarok is ott vannak, egyelőre név nélkül. De hogy mikor érkeztek oda, azt egyelőre nem tudjuk. Az első, kétségtelenül a magyarokra utaló dokumentumok a 830-as évek végéről valók, majd egy újabb adatsor következik: 862-ben elindul az első lovascsapat nyugat felé, és ettől kezdve nincs megállás. Oda-vissza, aztán ismét oda-vissza, az előre küldött csapatokat, ahogy visszaérkeztek, követi az egész nép, majd megint megállnak, megint előre küldik a felderítőket, aztán megint tovább mennek.

Mennek rendületlenül. Így csak akkor indul neki az ember, ha valamilyen célja van, azaz nem valami elől megy, hanem valamiért, különösen, ha tudható, nincs semmi, ami elől menekülni kellene.

Bocsánatot kérek, hogy már megint megakasztom a folyamatot, ígérem, hamarosan eljutunk a Don-partra, de ennél az állandóan hangoztatott menekülésnél időzzünk el egy keveset, pár percet megér. A magyarok őstörténetét böngészve állandó motívumként jelent meg a különféle „rokon” népek eltűnése, kihalása. Nem szokás ennek különösebb figyelmet szentelni, kihaltak és kész, de engem azért érdekelne, hogy azok miért és mi miért nem. És akkor megint jött a menekülés. Hogyan is néz ki egy ilyen menekülés? Felpattanunk a lóra, aztán húzzunk, fusson, ki merre lát? Vesszen a holmi, az életünk fontosabb? A cucc pótolható? Valami ilyesmi egy menekülés, nem?

És az asszonyok, a gyerekek? A nevelt állatok? Azaz a további lehetőség az életben maradásra. Jó, a földet ott lehet hagyni, a termést is, végül is elég hosszú ideig nem is kellett ilyesmivel foglalkozni. Állítólag gyűjtögetésből (bocsánat, zsákmányszerzés, elfelejtettem mondani, már Hóman Bálint is használta ezt a szót), egyszóval afféle bogarászásból élt a magyar (legalábbis a végtelenül felületes történelemírás szerint, erről is majd később), de nők, gyerekek akkor is voltak, meg egy csomó vacak, ami nélkül nem lehet családi életet élni. Sátor, edények, ruhák télre, gyöngyök, csatok miegymás – azokkal mi lesz? Azt hiszem, a mi őseink úgy vannak elképzelve, hogy van egy lovuk, arra felkapnak és vágtatnak, közben pedig nyilaznak. Néha lelassítanak, akkor esznek valamit, isznak sok kumiszt, aztán megint vágta.

Az életben maradáshoz szükséges eszközök nem férnek föl egy ló hátára. Több lóéra sem. A költözködéshez szekér kell. Viszont azzal menekülni nem lehet, az óránként 2-3 kilométeres sebességre képes. Az állatok kíméletlen nógatása esetén. Akinek menekülnie kell, az viszonylag rövid idő alatt kihal, mert vagy utolérik és levágják a családjával együtt, akkor azért, vagy meglóg mindenkit hátrahagyva, akkor meg azért. Menekülni akkor lehet, ha valakinek van legalább egy hónap előnye, az viszont honnan volna.

Már tényleg csak a rend kedvéért jegyzem meg, ha az üldözők is teljes pereputtyal vesznek részt a kalandban, azaz ők is ugyanolyan lassan haladnak, mint az üldözöttek (milyen akciófilmet lehetne ebből csinálni, lassúság életre halálra), akkor is három hónap alatt a Kárpát-medencében vannak, a harminc-negyven év a korábbi hatezerötszázhoz képest egy villanásnyi idő, egy meneküléshez azért kissé talán hosszadalmas…

A magyar emberekről 1.

 

Olvasok mindenféléket a költségvetésnek a kultúrát kezelő hibáiról, elsősorban a „magyarságkutató” meg a hozzá hasonló többi förtelem megmaradásáról, és a kormány finanszírozási terveiről. Ha ez mind igaz, és nemcsak figyelmetlenség, akkor az kiábrándító, borzalmas, rossz gondolatokra indító.

Leírtam többször, Magyar Péter eddigi tettei bennem azt a benyomást keltették, hogy ő az igazi honteremtő, országalapító, a magyar népet felszabadító, ezeregyszáz év nyomorúságos, széthazudott történelmének a helyreállítója. Meg is indokoltam, miért gondolom úgy. De ha ez a förtelem tényleg marad, ha ő sem képes szembenézni a hazugságokkal, és elkezdeni a nép fokozatos rávezetését az önismeretre, az ostoba, minden alapot nélkülöző nemzeti büszkeség elfelejtésére, akkor a honteremtésből megint nem lesz semmi. Akkor folytatódik a nyilván sosem élt Árpád és a hétvezér meséje, a „honfoglalás”, a hozzá kapcsolódó baromi „kalandozások”, Európa rettegése a hátrafelé nyilazó magyar lovasoktól, a felháborító szentistvánozás, egy pusztító, primitív despota soha nem volt tetteinek a magasztalása az „államalapításról” (az első államot a 17. században alapították), tovább él „a szabadságszerető magyar” legendája, mely nép oly sokat tett a szabadságáért (ezeregyszáz év alatt három, a népre erőltetett, levert „szabadságharc” szomorú elferdítését tudjuk felmutatni, olyan gyáva, vezetésre alkalmatlan alakok dicsőítésével, mint Rákóczi és Kossuth), ezentúl is siratjuk Trianont, és hamisítjuk tovább a „rendszerváltás” végrehajtását (semmi közünk nem volt hozzá, Kissinger és Gorbacsov intézte, az első „szabadonválasztott” úgy tett tönkre mindent, ami tönkretehető volt, hogy azóta is azt szenvedjük). Ha marad a „magyarságkutató” meg az MMA, akkor egy néhány hónapos illúzió után lényegében ott folytatódik minden, ahol egy pillanatra abbamaradni látszott.

Említettem már többször, írtam egy négyszáz oldalas könyvet Ezerév címmel arról, hol, hogyan és mikor kezdődött a mi „nemzeti nagylétünkről” szóló tódításáradat, ezt a könyvet hat év alatt minden kiadó elutasította – egyre inkább értem, miért. Az ember jobban szereti a dédelgető, megszokott hazugságot, mint a kiábrándító valóságot. Ugye nem kell mondanom, abból, amit az Ezerévben leírtam, semmit nem én találtam ki, tényekre, dokumentumokra építkeztem, csak olyat írtam le, amit tisztességes (ó milyen kevesen vannak) történészek már előttem leírtak, társtudományokat idéztem meg, levéltárak hiteles adatait, a saját következtetéseim is ezeken nyugszanak.

Most ebből a könyvből teszek ide részleteket annak illusztrálására, miért neveztem korábban Magyar Pétert honteremtőnek, mi az alapja annak, hogy a magyar nép ezeregyszáz éve vár valakire, aki képes igazi otthont teremteni.

Nyilván lesznek utalások, amit itt most nem magyarázok meg, találkozhatnak olyan mondattal, amiben tegezem az olvasót, ez azért van, mert az alcímben a Z-generációnak ajánlom a könyvet. Ez itt most hosszú lesz, ezért több részre bontom, hagyok időt olvasásra, a leírtak megemésztésére.

Innen a könyv beszél:

...Megint megállunk egy kevéssé, mert a jelenből föl kell tennem egy kérdést, amit még nem hallottam-olvastam sehol, pedig szerintem alapvetően fontos kérdés, ráadásul van is rá válasz. Nekünk. Ott és akkor is lett volna, de akkor senkit nem érdekelt, mert mindenki természetesnek tartotta azt, ami történt.

A tudományosan felmérhető és igazolható adatok (több helyütt ebben a könyvben is leírva) az időszámítás előtti hatodik évezredig vezetik vissza a 21. század érdeklődő olvasóját. Ez idő alatt, azaz nagyjából 6-6500 év alatt a magyarság ősei megtettek körülbelül 4000 kilométert (hogy miért dobálódzom az ötszáz évekkel ilyen felelőtlenül – végülis ez nem kis idő, például Mohácstól napjainkig telt el ennyi – arról majd később adok magyarázatot – rejtélyes vagyok, mint egy krimi író, dehát tényleg van valami kriminális a magyarok történetében és nemcsak az akkoriban). Ha azt is beleszámítjuk, amennyit északra meg délre is bóklásztak, 4000 kilométernél talán valamivel többet is megtehettek. Tudunk egyetsmást az okokról is, fentebb többször leírtam, háborúk, a vesztesek menekülése tolta-húzta magával az ősmagyarokat, menni kellett, nem volt más választásuk. Aztán ha békén hagyták őket, maradtak ott, ahol voltak, még akkor is, amikor a környező népek odébbálltak. Így jutottak el a már leírt Kubán-Don közötti területre.

Ahol megint letelepedtek. És ahonnan 30-40 év alatt, még egyszer: 30-40 év alatt eljöttek ide, a Kárpát-medencébe. A 6500 év alatt megtett 4000 kilométernek nagyjából a felén, 2000 kilométeren 30-40 év alatt végigszáguldottak. Miért ez az eszeveszett rohanás? Hová? Nem üldözte őket senki. Jó, volt az a konfliktus a kazárokkal (ha tényleg volt), de azok nem forraltak bosszút, megbékéltek volna. És ha nem, annyira nem haragították meg őket, hogy éveken és sokszáz kilométeren át üldözzék a magyarokat. A besenyőkkel való véres harcok részei ugyan a honfoglalást mindenáron bombasztikusan ábrázolni kívánó sztoriknak, de azoknak annyi, tudományosan igazolható nyomuk sincs, mint a többi, ugyancsak hiányos részletnek (sírok, használati tárgyak, katonák fegyverei – semmi ilyesmit nem találtak az elmúlt ezer évben, miközben más, egyéb indoklásra alapot adó lelet bőven van, mint azt mindjárt mutatom is, csak az kevésbé látványos). Különben – ami a besenyőknek a magyarokkal szemben való vérszomját illeti – semmit nem tudunk felmutatni, ami indokolná a támadásukat, márpedig valamilyen casus bellinek akkor is alapfeltételnek kellett lennie egy háború kirobbanásához, ha a kifejezést nem ismerték. Az általunk ősmagyarnak nevezett népcsoport a 6500 év alatt mindig elég kicsi és kellőképpen jelentéktelen volt ahhoz, hogy valakik nekitámadjanak, amint már említettem, általában egy tőlük független háború menekülő vesztesei tolták őket maguk előtt. Ebben semmi változás nem történt. Mégis, a történetírók szinte összefogódzva megegyeznek abban, hogy a magyarok a besenyők elől menekülve jöttek a Kárpát-medencébe. Miközben nemcsak a casus belli hiányzott, annak sem találom semmi okát, miért hagyták abba az üldözést. Ráadásul éppen az Etelköz tájékán, ahol nemcsak a magyarok voltak védtelenek, a besenyők is. Mert a történészek abban is megegyeznek, hogy ez az Etelköz, ez egy ijesztően rossz hely volt, itt olyan kiszolgáltatottnak érezte magát mindenki, hogy a foguk is vacogott a félelemtől – aztán mégis ott álltak meg. A magyarok is meg a besenyők is, az nem teljesen világos, melyikük mikor. Mindenesetre a valóban komoly tudományok művelői nem véletlenül nem találnak a mai napig semmit, ami a magyar-besenyő háborúra utalna. Annál több nyoma van annak, hogy miután a magyarok megállapodtak, a besenyők jó nagy késéssel megérkeztek, és – na mit tettek, miután végre utolérték a pánikszerűen előlük loholó ellenséget? Hát mit tettek volna, kérték, hadd maradjanak, letelepedtek és beleolvadtak a magyarságba, Tonuzoba fejedelem lánya révén még bele is házasodtak a legmagasabb körökbe, minthogy a történetírók szerint Géza anyja a besenyő fejedelem lánya volt. (Elfogadtam valamit, aminek nincs hiteles nyoma? Inkább csak említek részleteket az ismert mesék önmagukban való ellentmondásaiból, különben ezek tökéletesen indifferensek.)

Na jó, kissé előre szaladtam. Kazár és besenyő fenyegetés kilőve, más háború sehol, éghajlat változásról nem tudunk, azon a hozzávetőleg 8-900 000 négyzetkilométeren egyelőre el lehetett férni, a 100-120 000 ember nem lépett egymás lábára (a népsűrűség 7, azaz hét ember négyzetkilométerenként), még a lovaknak is jutott hely. Akkor? Az automatikusan felmerülő következő kérdés már a magyarázathoz is hozzásegít: miért éppen nyugat felé? A „szétrajzásnak” nevezett nagy vándorláskor mentek a népek északnak is, délnek is, ott volt a példa, a magyarok miért éppen nyugat felé indultak? És – hogy egy pillanatra megint előre szaladjak – később, a 900-as évek elejétől miért megint éppen nyugatra indultak, egy-egy szúrópróbaszerű északi vagy déli kirándulástól eltekintve (bár azok is inkább északnyugatiak és délnyugatiak voltak)?

Ha nem bánjátok, körülnéznék a szokásosnál alaposabban azokon a végtelen legelőkön, kell ott lennie valaminek vagy még inkább valakinek, sőt valakiknek, akik felvilágosítást adhatnak a magyaroknak arról a villámgyors távozásáról.

Voltak bizony. Viszonylag elég közel, a Don túlsó partján. Előfordult, hogy át is jöttek, főképp nyáron, amikor a folyó lábalhatóvá apadt. Eleinte nehezen értették egymást, furcsa, idegen hangzású nyelven beszéltek, de a gyerekek hamar összemelegedtek, és könnyen megtanulták egymás nyelvét, a tél elmúltával már sokszor raktak tábortüzet, a gyerekek, főképp a lányok tolmácsoltak. 

Megint vissza kell mennünk néhányszáz évet. Korábban érintgettem a görög-római kultúra elpusztítása kapcsán a „barbárokat”, ideje kicsit közelebbről megismerni őket.

A római birodalom bukásának legkorábbi időpontját 410-re teszik, mely bukást a történetírók szerint a rohadt barbár hordák okozták. Namármost. Ezzel szemben viszont vannak dokumentumok például egy Wulfila nevű püspökről, 383-ban halt meg. 

Wulfila a keleti gótok püspöke volt, ő már gótnak is született, a családja valahonnan Kis-Ázsiából származott. Nikodémiai Euszébiosz szentelte püspökké 341-ben Konstantinápolyban. Most nagyon figyeljetek, mert látszólag bonyolult összefüggések következnek, pedig nem bonyolult, sok név van benne, de ezeket nem szükséges megjegyezni, később nem jönnek elő, csak itt fontosak (azaz egyszer, de csak Wulfila). Tehát. Ez a Nikodémiai Euszébiosz ókeresztény püspök afféle vallási tanácsadója volt Nagy Konstantin császárnak és nővérének, a nővért ő térítette az ariánus hitre, ő volt ugyanis a nála nem sokkal idősebb Ariusnak, a kor legnagyobb hatású presbiterének, az ariánizmus létrehozójának legőszintébb híve. Rokonszenvem egyidejű kinyilvánításával annyit muszáj ideírnom, hogy Arius tagadta a keresztény vallás isteni eredetét, az ő tanítása szerint a Fiú (azaz Jézus) nem egylényegű az Atyával (homoousios), hanem lévén az Atya teremtménye, csak hasonló (homoiousios). Ha esetleg emlékeztek Az ember tragédiájának 7. színére, Konstantinápolyban éppen ennek az i betűnek az elfogadása vagy el nem fogadása körül megy a gyilkolászás (különben alapműnek tartom a Tragédiát, színdarabnak használhatatlan, az élet ismeretéhez nélkülözhetetlen, olvassátok el, végigkísér az életen). Az ariánizmust először 325-ben, a niceai zsinaton ítélték el, majd 451-ben a khalkédoni zsinat végleg és visszavonhatatlanul eretnekségnek nyilvánította (István kapcsán már emlegettem Khalkédont, a Boszporusz-parti külvárost, azon a zsinaton hozták a szimónia című kánonjogi törvényt is, jó kis zsinat lehetett).

Ne adjátok föl, mindjárt vége, de higgyétek el, ezek szükséges tudnivalók a „honfoglalástól” a „kalandozásokon” át a „kereszténység felvételének” megértéséhez.

Az imént a Don partján hagytuk a magyarokat, ahol a gyerekek tolmácsoltak az idegen nyelven beszélő túlpartiaknak. Az osztrogótok (azaz keleti gótok) leszármazottaival ismerkedtek a folyónál. Majd nem sokkal az ismerkedés meg a beszélgetések után, ahogy már említettem, most csak ismétlem, mert ez is fontos: meg-megállva, kisebb nagyobb csapatokat előre küldve, majd azokat bevárva, és mikor azok visszaérkeztek, megint elindulva végigmentek azon a bizonyos 2000 kilométeren. Pedig hasonló körülmények között, hasonló helyeken a korábbi 6000-6500 évben évszázadokig maradtak, néha még némely összezördüléseket is vállalva, annyira utáltak elmenni a megszokottból. Arról nem beszélve, hogy nem 2000 kilométert nem mentek soha, még néhány százat is csak akkor, ha valóban az életüket fenyegették.