Egy alak a másodvonalból

Elöljáróban néhány mondat, mielőtt rátérek a mai legfontosabbra. Nem mintha ezek itt nem volnának azok, a napi rosszérzés halmazt egyre dühítőbben növelik.

A futballbíró lapjában sokadszor nevezik „újdonsültnek” a miniszterelnököt. Tudom én, hogy a magyar iskolarendszerben sok évtizede nincs súlya az anyanyelv tanításának, de magánszorgalomból azért legalább ilyesminek utána kellene nézni, ha már valaki merészel nyilvános helyre odapiszkítani a mondatait: az újdonsült gúnyos, megvető, lekezelő kifejezés valakire, akinek a kinevezését nem tartjuk méltónak a hivatalához. Lehet, hogy a jelenlegi miniszterelnök nem fogja kielégítően végezni a munkáját. De ezt most még korai megítélni.

Aztán: a hitgyülekezet tévéjében megkérdezték Szekeres Imrét… Mindegy, miről. Tessék mondani, ki a rossznyavalya kíváncsi arra, mi a véleménye Szekeres Imrének a honvédelmi miniszterről? Egyáltalán, miért kell nekem naponta értesülnöm arról, hogy a közel- és távolabbi múlt kártevői mit tesznek és mit gondolnak? Nem volt elég belőlük? Vagy vissza tetszik sírni őket? Vagy úgy vélik, ez érdekes? A tömegtájékoztatás rémületesen dilettáns képviselői miért foglalkoznak gulyásgergelyekkel, kocsismátékkal és más, szubhumán lényekkel? Miért közlik egy nevenincs kádéenpés képviselő véleményét (hosszan) Ruff Bálintról, valamint az illető jóslatát arról, milyen borzalmas lesz itt az élet egy év múlva?...

Na jó. Íme a tegnapi hír:

Emlékeztettek arra, hogy Such György főigazgató 2013 óta látta el megbízatását. A házelnök tisztelettel megköszönte szolgálatát és az új Országgyűlés megalakulása érdekében végzett munkáját – olvasható a közleményben.

Az a „tisztelet” nem kellett volna. Ha tulajdonítunk jelentéstartalmat a szavaknak. Ideteszem egy régebbi jegyzetemet:

2017. október 12., csütörtök

A pernyertes

Megállapodással végződött az a per, amit Such György, a Magyar Rádió volt elnöke indított elmaradt sikerdíja miatt, értesült az Index.

A Suchnak járó bruttó 117 (nettó 80) millió forint a járulékokkal együtt összesen 142 millióba kerül a Közszolgálati Közalapítványnak.

Such György 2012 óta az Országgyűlés Hivatalának főigazgatója, 2006 és 2010 között vezette a közrádiót. A közszférában szokatlan menedzseri szerződése szerint, bruttó 1,8 milliós fizetése nem fix volt: a tényleges összeg attól függött, hogy miként sikerül teljesíteni a rádió üzleti tervét, így akár csökkenhetett is. Elnöksége alatt azonban az addig masszívan veszteséges rádió gazdaságilag stabilizálódott, sőt, nyereségessé vált.

Ahogy a rádió helyzete stabilizálódott, úgy nőtt Such fizetése is. 2009 elején 4,3, júliusban már 9,4 millió járt neki. A rádió kuratóriuma azonban ezt már nem volt hajlandó kifizetni.

Such pert indított, 175 milliót követelt és az elmaradt kamatokat. A Kúria először azt mondta ki jogerősen, hogy érvényes volt a szerződés, tehát Suchnak jár a sikerdíj. A jogos követelés mértéke egy másik per tárgya volt – idén nyáron derült ki, hogy a közmédia 274 millió forintot tartalékolt a célra. Ez a per zárult most le azzal a megállapodással, amit tegnap szentesített a Közszolgálati Közalapítvány kuratóriuma, írta a lap.

Hadd emeljek ki másfél mondatot: "...a tényleges összeg attól függött, hogy miként sikerül teljesíteni a rádió üzleti tervét, így akár csökkenhetett is. Elnöksége alatt azonban az addig masszívan veszteséges rádió gazdaságilag stabilizálódott, sőt, nyereségessé vált."

Kevés dologhoz értek, de a rádiózásról van némi fogalmam (néhány napja említettem, volt egy pillanat, amikor úgy látszott, én leszek a Magyar Rádió elnöke - a fent említett pernyertes lett, aki addig annyit tudott a rádiózásról, hogy a vevőkészülékeken van valahol egy kapcsoló, amitől megszólal a doboz. Azt is említettem, hogy a nagykuratórium kinyilvánította, én egyedül többet tudok a Rádióról, mint az összes pályázó együttvéve).

A Pályázati kiírásban kétségkívül szerepelt az "üzleti terv" kifejezés. Aminek soha egy pillanatig sem volt semmi értelme. Ha jól tudom, az "üzlet" lényege, hogy van egy árum, amit eladok, ha többet kapok érte, mint amennyiért előállítottam, nyereséges az üzlet, ha kevesebbet, akkor veszteséges.

A "közszolgálati" Magyar Rádiónak soha nem volt kereskedelmi mércével mérhető áruja, ha még volna "közszolgálati" Magyar Rádió, most sem volna neki. Egy bizonyos ideje voltak ugyan reklámok a Rádióban (ha én lettem volna az elnök, egyik első intézkedésem azok megszüntetése), ezek a reklámok (a pontos számokra már nem emlékszem) egy nagyon kis töredékét fedezték a működési költségeknek.

A Magyar Rádiót mindig is a költségvetés tartotta el, ami azt jelenti, hogy a magyar adófizetők. A szükséges mennyiségű pénzt mindig a politikusok utalták át (az MSZMP Központi bizottsága vagy a parlament mittudomén milyen bizottsága). Minthogy a Magyar Rádió a maga lehetőségeihez képest folyton renitens volt, rendre azzal büntették, hogy a szükségesnél kevesebb pénzt kapott. A fenti újságcikk írója ezt nevezi "masszívan veszteségesnek" - nem kárhoztatom érte, fogalma sincs, miről beszél (bár a helyében én utánanéztem volna bizonyos adatoknak és tényeknek).

Akkor jött egy ember, akit sem szakértelem, sem bármiféle emberi érzelem, sem egy ország kultúrájának ismerete nem kötött a Rádióhoz, és elkezdte módszeresen legyilkolni az intézményt. Azaz különféle módszerekkel (emberi és műszaki leépítések például) drasztikusan csökkentette a költségeket, és az akkor már lényegében a teljes közszolgálati médiát a kezében tartó fideszhez bekötött kapcsolatai révén mind nagyobb összegeket sajtolt ki a létező szocializmus iszonyatosan buta tisztviselőihez képest is mélységesen mély szellemi szinten tartózkodó képviselőkből.

Ezt nevezi a fenti cikk nyereségnek.

A pernyertes kivégezte a Petőfi adót, porig alázta és lényegében feladata teljesítésére végképp képtelenné aljasította a másik kettőt, kasztrálta majd végleg kivéreztette a vidéki és külföldi hálózatot - voltaképpen megszüntette a közszolgálati Magyar Rádiót.

És most még további 142 milliót elvisz, ugyancsak az adófizetők pénzéből - ami jár, az jár.

Félreértés ne essék, velem személy szerint jót tett, ráment volna mindenem az elnökségre, valószínűleg az életem is, a Don Quijoték sosem voltak a racionális viselkedés mintái.

Én csak mélységes undort érzek ennek a rendszernek a működtetőitől. Akik nélkül a csúti briganti mozdulni sem tudna. Ezek között vannak nagy gazemberek, közepesek és egyszerű kis moral insanityk.

Nem tudom, a diadalmas pernyertes ezek közül melyik.

Amikor ő lett a Magyar Rádió elnöke, még nem tudtam róla semmit. Az nyilvánvaló volt, hogy seggnyaló, de a fényesítendő ülep tulajdonosát még nem lehetett azonosítani. Mindenesetre azt mindenki tudta, hogy a nagykuratórium engem választott, az elnökség meg őt hozta ki győztesnek, azaz kettőnk között dőlt el meccs. Úgy gondoltam, a sportszerű viselkedés íratlan szabálya az, hogy a vesztes gratuláljon a győztesnek. Megtettem. Bementem a Magyar Rádió elnöki irodájába, és azt mondtam, gratulálok.

Nem is értette. Először talán azt hitte, azért mentem, hogy leüssem. Aztán láttam az arckifejezésén a felismerést, miért is mentem oda. Ez hülye, gondolta.

Aztán kijöttem. Azóta nem láttam sem őt, sem a Magyar Rádiót, sem belülről, sem kívülről.

Végülis mindössze 55 (ötvenöt) évet töltöttem ott.

Ez eddig egy akkor közel 100 éves, egyedülállóan, megállapíthatatlanul magas értéket jelentő intézmény előre megfontolt szándékkal, különös kegyetlenséggel való elpusztítása, valamint sokmillió forint erőszakkal párosuló csalás útján való eltulajdonítása. De van itt más is (részlet egy 2017 decemberi jegyzetemből):

„Bár a választások előtt pár héttel a titkosszolgálatok két öszödi jelentést is nyilvánosságra hoztak, továbbra sem tudjuk biztosan, hogy ki volt az eredeti kiszivárogtató. Az egyetlen kapaszkodót egy zavaros előéletű kalandor interjúja jelenti, aki 2009-ben Bolíviában meghalt. Ő Gyurcsány Ferencet vádolta, de gyanúba keverte a teljes fideszes vezérkart is, bizonyítani viszont alig tudott valamit.”
Mi az, ami bizonyítható? Egy tény bizonyosan, és abból kiindulva elég messzire el lehet jutni. A tény: az akkor hivatalban lévő miniszterelnöknek egy zárt körben elmondott beszédéből kivágtak néhány mondatot, ezzel elérték a hamisításnak azt a ritkán elérhető eredményét, hogy a teljes beszéd értelmének éppen az ellenkezőjét sikerült közvetíteni. Honnan közvetítettek? A közszolgálati Magyar Rádióból.
A közszolgálati Magyar Rádió elnöke bűncselekmények, még egyszer mondom: bűncselekmények sorozatát követte el. Ezeknek a bűncselekményeknek a következményei (ezzel is foglalkozik a büntetőjog) előre láthatók voltak. Ezek a következmények a megsértett paragrafusok büntethetőségét szinte felmérhetetlen mértékben súlyosbították, mert nemcsak egy embert tettek tönkre, hanem egy ország életét határozták meg. Az ország a polgárháború szélére sodródott, az anyagi és főképp az eszmei kár ugyancsak felmérhetetlen.
Történt valami a Magyar Rádió elnökével? Egy közönséges közokirat hamisítás büntetési tétele három év. Aminek nincs különösebb következménye, általában saját haszon szerzésének érdekében szokták elkövetni. Az három év. A fenti bűncselekmény (ami csak egy a sorozatból) mennyi? Kérdezte ezt valaha valaki?
Amikor ez a rádióelnök a hivatalába került, amikor „megválasztották”, a szocialisták voltak kormányon. A kuratóriumi elnökség elnökét és többségét az MSZP adta. A rádióelnök a kuratóriumi elnök jelöltje volt, a szocialisták követték az elnököt, a fideszesek meg csak hátradőltek, és elégedetten figyelték, amint a kuratóriumi elnökség teljesíti a kívánságukat, az ölükbe helyezi a Magyar Rádiót.
Ha a „kiszivárogtatás” idején én vagyok a Magyar Rádió elnöke, először meghallgatom, mi van azon a CD-n, az „anyag” meghallgatása után azonnal hívom a miniszterelnököt, felszabadítok egy stúdiót, és az adás megszakításával kapcsolom a Rádió addigra mozgósított két legjobb riporterét, akik megcsinálják az újkori magyar történelem egyik legrázósabb és legsúlyosabb riportját, élőben és azonnal, mielőtt a „kiszivárogtatók” elmennek máshová. Tettem volna ezt azért, mert ez volt akkor a teendő, pusztán szakmai szempontból vizsgálva a dolgot, nem is volt lehetséges mást tenni. A büntetőjogi szempont bennem akkor fel sem merült. Mellesleg nem voltam kormánypárti. Akkor sem. Legföljebb könnyebben viseltem el azt, ami akkor volt, mert a szocialistákról sok rosszat lehet elmondani, de hogy embertelen, agresszív, fasisztoid despoták volnának, azt nem. Ahhoz is tehetségtelenek.
Fentiekre számos tanúm van, le is írtam, ellenőrizhető, nem most találom ki.
Ugye nem kell mondanom? Semmi sem úgy történt volna, ahogyan akkor a mindenre elszánt ellenzék eltervezte, amiben a cinkos rádióelnök bűnsegédi bűnrészesként vett részt, nagy egyetértésben a kuratórium elnökével.

Eddig a kilencéves bejegyzés.

Nem tudom, érthető-e, teljesen mindegy, miképp ítéljük meg az akkori miniszterelnököt, a rádióelnök büntetőjog hatálya alá tartozó tette attól nem változik. És végül még valami, nézetem szerint az összes eddiginél súlyosabb dolog, ami (tudomásom szerint soha nem évül el mint emberiesség elleni bűncselekmény).

A rádió az ország legnagyobb részének lakásaiban egész nap szólt, iskolázottságra való tekintet nélkül. A hírek, hírjellegű műsorok az összműsoridő 7 (hét) százalékát tették ki, a többi kultúra volt – riportok az ünnep- és hétköznapokról, zenék minden műfajban, irodalom (próza és vers, hangjáték és színház). A rádió hatása összehasonlíthatatlanul erősebb bármilyen más eszköznél, egy egyszerű fiziológiai ténynél fogva (elmondtam, leírtam számtalanszor): a hallás az egyetlen olyan érzékszervünk, aminek a tudatunkra gyakorolt hatása nem igényel semmilyen segédmozgást, azaz hallani-hallgatni bármilyen egyéb tevékenység közben képesek vagyunk. Hogy világos legyen, azt is halljuk, amit nem látunk, tapintunk, szagolunk, ízlelünk. Azaz a hangélmény bármilyen helyzetben hatást gyakorol, olyat is, ami abban a pillanatban nem tudatosul.

A Rádió legyilkolásával ez a Such nevű alak a lehető leghatásosabban segítette a fidesz alaptevékenységét: az ország népének elbutítását. Ha ez az avatatlan lelkiismeret múló és színehagyott látszata nem pusztítja el a Rádiót (folytatva elődje, a fellépés közben megőrült műlovarnő vandál rombolását), valószínűleg soha nem nyer a fidesz nevezetű fasiszta bűnszövetkezet, és nekem nem teszik tönkre (így az életem vége felé) 16 évemet, kilencmillió emberével együtt.

Úgyhogy kéretik nem „köszönettel” és „közös megegyezéssel” elengedni az egyik legaljasabb bűnözőt, aki kivégezte a magyar kultúrtörténet kiemelkedő, pótolhatatlan értékét.

Ceterum censeo a csúti rémet börtönbe kell zárni, életfogytiglan.

Még mindig jó

Ha egy kérdést egyáltalán föl lehet tenni, akkor azt meg is lehet válaszolni – írta Wittgenstein a Logikai-filozófiai értekezésben (csak azért adom meg a címet, hogy felkeltsem az érdeklődést a tudománytörténet legkülönlegesebb műve iránt: egy filozófiai tanulmány, ami nem a szakmának szól, hanem az olvasni szerető embernek).

A minap föltettem egy kérdést, hogy ugyanis mit tett Magyar Péter, mert az a gyanúm, nem igazán értjük, sem az okokat, sem a folyamatot, sem az eredményt. Meghallgattam, elolvastam sok „elemzőt”, nem kellett volna, fölbosszantottak, némelyiktől úgy begurultam, hogy a feleségem nem győzött csitítani, kihallatszott a kertbe, talán a szomszédokhoz is a dühöm. Tényleg, mi a fenének kell kérdezgetni ezeket a tanulatlan nyikhajokat, egy nemlétező linkség, a „politológia” felkentjeit? Mindenhová hívják őket, ennélfogva azt képzelik, ők a végső fórum a történések magyarázatában, sőt jósolnak is, fensőbbségesen kinyilatkoztatnak, mint ez a fehérhajú fityfiritty vagy a törökülés, akinél felháborítóbb, kártékonyabb közbeszélő alig van. Akiknek föl lehet tenni egy olyan sunyi kérdést, hogy „miniszterelnöki beszéd” volt-e, ami az Országházban elhangzott. És amire hasonlóképpen sunyi és ostoba válasz érkezett – itt lett elegem, nem hiszem, hogy az én idegeim szakítószilárdsága elegendő ennek az elviselésére. A baj az, hogy a hit gyülekezetének az adóját még mindig sokan nézik… Az utolsó mohikán, akit szívesen hallgatnék, egyre kevésbé kívánatos, az ő neve alá is odaírogatják, hogy „politológus”, pedig filozófia szakon végzett – Kéri Lászlónak hívják, a hetvenes évek vége óta jártak be a műsoraimba Zitával együtt (a feleségével, Petschnig Zitával)…

Naszóval föltettem a kérdést, ideje megpróbálkoznom a válasszal, hátha vannak, akiknek segítek a gondolkodásban, akiket érdekel, hogyan jutott el ez a szerencsétlen ország addig a csodáig, amit április 12-én megéltünk, és ami eddig nemhogy lecsengeni nem kezdett, hanem egyre nagyobb, egyre örömdúsabb lesz, például attól a boldog mosolytól, amivel Forsthoffer Ágnes az országgyűlés elnöki székéből felkonferálta a miniszterelnöki esküt. Meg a sükösdi gyerekektől. Nemcsak a produkciójuktól, hanem a puszta megjelenésüktől a nyársatnyelt, komor, természetellenes parlamenti ülésteremben.

Leírtam már néhányszor, az emberiségen azért uralkodhatnak túlnyomó többségben rosszminőségű emberek, mert az uralkodónak, a politikusnak esze ágában sincs szolgálni, a hatalmat akarja megszerezni, méghozzá bármi áron, a bármi ár pedig kivétel nélkül mindig a rombolás, piszkoskodás, sunyiság. A jót nem lehet mindenáron akarni – pontosabban nem a mindenáron a megfelelő módhatározó.  És most mégis jött egy ember, aki valószínűleg úgy képzelte, hogy ő valami jót akar. Legalábbis valami olyasfélét. Semmiképpen sem azt, ami ebben az országban folyik „rendszerváltás” címén 1989. óta. Nem hiszem, hogy volt kész terve egy kész cél elérésére. Inkább csak úgy adódott, hogy halmozódni kezdtek az akadályok. Nem hiszem, hogy eleinte a jó és nemes végeredmény elérése hajtotta előre, inkább csak nem szereti, ha azt mondják neki, az akadály leküzdhetetlen, hagyja a fenébe az egészet, jól élni egyszerűbben is lehet. Azt hiszem, csak úgy nekilódult, hogy olyan nincs, hogy leküzdhetetlen. Azt hiszem, nem pontosan tudta, hogyan kell leküzdeni, talán azt gondolta, majd menet közben rájön a megoldásra. Aztán rájött valamire, amit szerintem ma sem tudna pontosan, részletesen elmondani. Szerb Antal nélkül én sem tudnám – ő írta le A világirodalom történetében. Megkerestem, idemásolom a Bibliotheca 1957-es kiadásának 7. oldaláról: De az európai irodalom, a világirodalom, az egész világ számára való irodalom folytonossága mégis csak a görögökkel kezdődik, azzal az újsággal, amit ők hoztak az emberi tudatba: felfedezték az embert. Azt hiszem, valami ilyesmi történhetett – Magyar Péter felfedezte az embert. Rájött arra, ami a mi népünk történetében eddig soha nem fordult elő: az ember semmire sem vágyik jobban, mint hogy emberként bánjanak vele. Hogy megkérdezzék, aztán mikor belefog a válaszba, ne üres, unatkozó, közömbös tekintet kalandozzon valahová a háta mögé, hanem aki kérdezett, az a választ is meg akarja hallgatni. Aztán még arra is reagál, mond vagy kérdez ismét valamit. Közben meg még valahogy érződik is erről az emberről, hogy tenni is akar valamit azért, hogy ezentúl ne úgy legyen, ahogyan eddig volt. Talán még tud is tenni valamit. Aztán elmegy, és egyszercsak visszajön, emlékszik a korábbi beszélgetésre, és megint kérdez és megint válaszol…

Megfordult a fejemben, hogy ha elmondanám neki a teóriámat, az Arany Jánosnak tulajdonított szólással válaszolna: gondolta a fene. De nem hiszem. Minden eddigi történés, Magyar Péter minden eddigi tette azt mutatja, hogy nincs más magyarázat. Felfedezte az embert…

Ceterum censeo a csúti rémet börtönbe kell zárni, életfogytiglan.

Eddig jó

A cím úgy folytatódik, hogy viszont innentől biztos rossz lesz, majd meglátjátok. 

Jelenségekről írunk. Mindnyájan, akik figyelemmel kísérjük a napi történéseket. Wassalbert nevű ocsmány szennyeződésről az idei érettségi tételben szereplő magyar írók között meg óriásplakátokról. Meg-megemlítjük, micsoda egy teljesítmény volt Magyar Pétertől, amit két év alatt produkált, de nem igazán értjük, sem az okokat, sem a folyamatot, sem az eredményt. Azt végképp nem látjuk, hogy ez a világtörténelem egyik legbámulatosabb, példa nélküli tette volt, mégpedig azért nem, mert innen a sűrűjéből nemcsak a fény nem derengett, már arra sem emlékeztünk, hogy nem mindig éltünk ilyen mély sötétségben, hogy voltak az életünknek az emberi lét világára vezető, reménységet ígérő pillanatai. Időnként fanyalgunk, némelykor én is le-lefirkantottam a fenntartásaimat – mentségemre, még a kezdetekkor, ’24 elején. De a „liberálisok” még most is sűrűn felböfögik a közhelyes, idegesítő marhaságaikat.

Féllábbal a pusztulás szakadéka fölött billegtünk, nagyon kevés hiányzott, hogy a csúti szörnyeteg, az emberi faj legtaszítóbb torzulata magával rántsa az egész magyar népet. Menthetetlenül, végleg. És akkor jött Magyar Péter… nyomában pedig a leírások, az „elemzések”, hogy micsoda marketing meg reactance effect és pent-up demand (ezeket az angol nyelvű tudálékosságokat nagyon bírom, olyan komoly lesz tőle a szöveg, ami azért praktikus, mert elfedi a semmitmondást) – holott miről van szó? A megfelelő kérdés feltevéséről. Hogy ugyanis mi történt és az hogyan történt. Harcban, csatában valaki tényleg legyőzött valakit? Egy személy egy másik személyt? Egy ember egy szervezetet? Nevesítve: Magyar Péter a csúti rémet (ezt a nevet eddig sem írtam le, ezután sem fogom). Vagy Magyar Péter a fidesz nevű bűnszövetkezetet.

Nem. Egyszerűen azért nem, mert nem volt semmiféle harc. Sem fizikai, sem szellemi. Utóbbi már csak azért is lehetetlen, mert a túloldalon nem volt semmiféle szellemi erő, csak primitív és végtelenül alantas, ösztönökből fakadó gyűlölet.

Hanem akkor? A jelen társadalmi rendszer (tudatlan, felületes definícióval demokrácia) szabályai szerint a nép választja ki azt a személyt (mindig személyt, soha nem a nép számára megfoghatatlan szervezetet), akit vezetőjének kíván. Azaz a népet kell megnyerni, meggyőzni arról, hogy kit kell szeretnie… Ezeket eddig általános iskola második osztályában már illik tudni – ezzel megvolnánk, ez a válasz arra, hogy mi történt. A hogyan már nehezebb kérdés. Próbálkozni nem lehet, különféle udvarlási technikákkal kísérletezgetni egy lány meghódításakor sem tanácsos, a megfelelő séma alkalmazása viszont alapfeltétele a sikernek.

A nép kegyének elnyeréséhez szükséges volna a nép ismerete.

Itt kezdődnek a bajok. Azt nagyjából legalább sejteni lehet, hogy a nép önismerete nem nulla, hanem az abszcissza alatt, a negatív tartományban ábrázolható, a görbe egyes pontjait a hamis adatoknak és tényeknek a valósághoz mérendő viszonya határozza meg. A hódítás metaforájához egy pillanatra visszatérve: egy olyan csúnyácska, százötven centis, kissé túlsúlyos, pici szájú, nagyorrú, seszínű hajú, pártában maradt, jobbfajta társaságban nemkívánatos, ötvenéves leánynak kell bókolni, aki sudárnak, gyönyörűnek és fiatalnak képzeli magát, akinek éppen finom, halk sugárkoszorút fon haja sötét lombjába az alkony. Az ifjú lovag azért van kiváltképp groteszk helyzetben, mert ő annyiszor hallotta a jövendőbeliről, miszerint az milyen csodálatos, hogy már ő is hajlamos olyannak látni. Hiába mutat mást a látvány a tárgyilagos szemlélőnek, a kérő egyszerűen nem is meri másnak látni titkos aráját.

Magyar Péter azt tanulta az iskolában, hogy ősapái szabadon éltek-haltak, miután felvirágozának, lengett itt ért kalász, csepegett nektár, Hunyadnak karjai itt rabigát törtek, és minden szent nevet egy ezredév csatolt. Ehhez képest születése óta azt látja, hogy ez a végtelenül szabadságszerető, büszke és független nép egykedvűen, szomorúságtól és butaságtól homályos tekintettel néz valahová a messzeségbe, és megadóan várja az újabb talpat, amit majd nyalnia kell, holott neki mindegy, jó a régi is, hiszen csak az a biztos, hogy ismét megalázás lesz, az meg végülis mindig ugyanolyan. Magyar Péter azt nem tudja, legjobb esetben sejti, hogy a világ legostobább, legaljasabban széthazudott történelmét gyömöszölték bele a fejébe, hogy a magyar történészeknek attól a nagyon kicsi töredékétől tudhatná meg, hol él, akiket az iskolában nem tanítanak, mert egy állítólagos (igaz) latin proverbium szerint (malum notius quam bonum ignotum) az ismert rossz jobb, mint az ismeretlen jó, és milyen jogon keresnénk azt a magyar diákot, akit érdekelt volna valaha Diderot mondata: amit soha nem vontak kétségbe, az nincs bebizonyítva, és aki ennélfogva arra a következtetésre jutott volna, hogy a magyar iskolákban tanított magyar történelem egyetlen tételét sem vonták soha kétségbe.

Amit itt néhány mondatban leírok, azt egy 400 oldalas könyvvel bebizonyítottam, a könyvnek a jelen pillanatig nem akadt kiadója (lásd fortélyos félelem), talán majd most… Egyelőre csak annyit kérek, fogadják el ezeket a szikár mondatokat bizonyítható (és már bizonyított) tényeknek. A mi népünk ősei elindultak a mai Kína észak-nyugati sarkából, és 6-6500 év alatt, itt-ott hosszabb rövidebb időre meg-megállva megtettek körülbelül 4000 kilométert a Kubán-Don közötti területig. Ott letelepedtek. És onnan 40-50 év alatt, még egyszer: 40-50 év alatt  eljöttek ide, a Kárpát-medencébe. A 6500 év alatt megtett 4000 kilométernek nagyjából a felén, 2000 kilométeren 40-50 év alatt végigszáguldottak. Miért ez az eszeveszett rohanás? Hová? Nem üldözte őket senki. Ott a Donnál találkoztak egy osztrogót nevezetű néppel, tőlük láttak és hallottak olyan dolgokat, amik arra késztették őket, hogy fölkerekedjenek, és elfussanak a később Kárpát-medenceként ismerhető földig. Itt megálltak, és várták, hogy a felderítőik találjanak egy helyet innen nyugatabbra, ott, ahol ezek a felderítők a saját szemükkel látták mindazt, amit a Donnál megcsodáltak. Ezt a kíváncsiságtól lelkes utazásra lendült, körülbelül 100-120 ezer embert aztán előbb egy István nevű primitív despota nyomorította rettegővé és beletörődővé, majd jöttek sorba az ilyen-olyan, szent vagy nagy utódok, akik ezeket a szerencsétleneket megtartották mentálisan annak, amik mindig is voltak, amiből egykor ki akartak törni: ázsiainak.

Ez a nép ezer év alatt beletörődött abba, hogy soha nem fog eljutni Európába, hogy mindig másodrendű marad az általa „szerencsésebbnek” vélt népekhez képest, hogy idegen vagy saját nemzésű despoták fogják szívni a vérét, nem érdekelte, hogy 150 évig a törökök zsigerelték ki, nem vette észre, hogy csak el kellene fogadnia azt a nyugatról jövő segítséget, amit a „Szent” Istvánként rajongott, hihetetlenül primitív autokrata utasított el először a maga sértett, mindenkinél nagyobbnak és nagyszerűbbnek vélt ostobaságából, nem észlelte, hogy az összevissza hazudozó elöljárói csak a mind mélyebbre süllyesztett butaság sötétségét sűrítik a gyalázatos hízelgésekkel.

Mondom, kizártnak tartom, hogy Magyar Péter mindezt tudta alig több, mint két évvel ezelőtt. Éppen ezért tartom elképesztőnek, amit tett. Egy folyamatosan lengetett magyar zászló, és annak hangsúlyozása, hogy ez egy gyönyörű ország, túl kevés az apátiából való kibillentéshez, még azzal megtetézve is, hogy a „magyar emberek” mit érdemelnek, mert ezekkel a lényegükben üres, felületi érzelmeket éppen csak megpiszkáló szólamokkal már eddig is mindenki megpróbálkozott.

Ha van kedvük, gondolkozzanak el azon, mit tett Magyar Péter, méghozzá úgy, hogy a „marketinget” meg „politikai éleslátást” és az ezekhez hasonló marhaságokat elvetik, mert ezeknek semmi keresnivalójuk a lényeg megtalálásában. Ha esetleg nem lelik a magyarázatot, fogadják el azt a némileg leegyszerűsítő, de legalább hitelesnek látszó tételt, hogy ez a világtörténelem egyik legbámulatosabb, példa nélküli tette volt. És éppen ez az, amiért egyelőre elvetem annak a lehetőségét is, hogy a folytatás ne ehhez illeszkedő legyen…

Ceterum censeo a csúti rémet börtönbe kell zárni, életfogytiglan.

Stílustalanság

Az egyre súlyosbodó aszályhelyzet, valamint a folyóvizeink és a talajvíz kritikusan alacsony szintje miatt felkértem a leendő TISZA-kormány élő környezetért felelős miniszterét, Gajdos Lászlót egy azonnali rövid- és középtávú vízügyi cselekvési és kommunikációs terv összeállítására.

Ezt írta a miniszterelnök sajátkezűleg. A baromian ostoba, tehetségtelen, botfülű, érzéketlen magyar sajtóban ez úgy jelent meg, hogy "utasította" meg "felszólította" Gajdos Lászlót. Nem, a fene egye meg ezt a süket bandát. Ez a neveletlen büdös furkó volt miniszterelnök szóhasználata. Meg ezek szerint azoké az "újságíróké", akiknek egy baromfiszaros udvar volt a gyerekszobájuk. Vagy valami hasonló.

A szavaknak jelentésük van - miket nem mondok, ugye? A szavak által megjelenített stílus viselkedést, erkölcsi minőséget, egyéniséget, alkalmazkodási képességet fejez ki. Nem vagyok kíváncsi a magyar "újságíró" népség stílusérzékére. A jövendő miniszterelnökére annál inkább. Leírtam többször, ő nyilván nem hibátlan, de egyelőre - legalábbis szerintem - a pozitív tulajdonságai, tettei, mondatai a meghatározók. Az "újságírók" torzításai sokkal többet ártanak, mint amekkora az illetők valós súlya.

Legalább idézni tanulnának meg.

Ceterum censeo a csúti rémet börtönbe kell zárni, életfogytiglan.

Összeférhetetlenség

Vannak, akik aggódnak amiatt, hogy egy kormánytag és a miniszterelnök között családi kapcsolat van. Ez érthető és a helyzet nekem is komoly dilemmát okozott.

Ezt a magyar miniszterelnök írta  (jó, a következő, mert még nem esküdött fel, húzzuk csak az időt mindenféle baromsággal és aljassággal).

Megpróbáltam visszaemlékezni 1986-ra, hogy okozott-e nekem komoly dilemmát behívni a Rádióba a kisfiamat. Az iskolakezdésről szólt a Betűtenger című műsorom, Milne versével, a Hatévesek lettünkkel akartam indítani. Akkor lett elsős az idősebbik fiacskám. Akkor már túl volt egy tévéfilm főszerepen (legjobb gyerekszínész New Yorkban), több más szerepen is, tudott írni-olvasni, nagyon szépen, hibátlan artikulációval beszélt, nagyon édes kisgyerek hangja volt, ezen kívül elég alaposan ismertem, mondhatnám soha életemben senki nem állt olyan közel hozzám, mint ő meg az öccse, tudtam pontosan, hogy abszolút alkalmas a feladatra. Azt is valószínűsíteni lehetett, hogy nem találnék nála alkalmasabbat... Nem, azt hiszem, nem okozott komoly dilemmát.

A főosztályvezető-helyettes bejött a szobámba, és helytelenítésének adott kifejezést, mondván, meghallgatta a Betűtengert, benne a fiammal mint szereplővel. Nem volt a főnököm, mert úgynevezett főmunkatársként - jogilag - az elnöktől is legfeljebb javaslatot kellett meghallgatnom, de a műsorommal szabadon rendelkezhetett. Béluskám, mondtam én, adás szombaton, van még négy nap. Ha addig találsz egy gyereket, aki a színész szakmában ismertebb és elismertebb, mint az én fiam, aki jobban elmondja a verset, akkor azzal a gyerekkel újra felveszem és kicserélem. Azt mondta, biztosan nem talál, az egész úgy jó, ahogy van, jobb nem lehetséges, de ez akkor is összeférhetetlen. Aha. Mivel? A főosztályvezető-helyettes bambán nézett rám, nem értette a kérdést. Mi nem fér össze mivel? Hát hogy a nevem meg a fiam neve... Mondtam, nézd Béla. A produkció minden esetben önmagát minősíti. A kisfiam nem azért került bele a műsorba, mert az én fiam, hanem mert a feladat megoldására a legalkalmasabb. Nekem ebben annyi a dolgom, hogy én ismerem őt, én tudom kiválasztani, a többi az ő dolga meg a közönségé. Az én dilemmám elsősorban az, hogy kiadok-e a kezemből egy gyengébb minőségű munkát csak azért, mert a legjobb minőséget olyan képes nyújtani, akivel családi kapcsolatban vagyok. Ha a produkció jó, senki nem fogja azt mondani, hogy naná, a szerkesztő kölyke. Összeférnie a munka minőségének kell azzal, aki a munkát elvégzi. Ha az rendben van, nincs és nem is lehet szó összeférhetetlenségről.

Bizonyos idővel később a gyerekirodalomról szólt egy másik műsorom, Tamkó Sirató, Weöres, Janikovszky, Lázár Ervin műveiről. Akkor már senki nem kérdezte, miért az én kisfiam mond Lázár Ervin mesét. Pedig ott volt csak az igazi "összeférhetetlenség": Ervin a fiaimnak dedikálta a könyveit, nem nekem, ők hárman igencsak szerették egymást.

A legelején idézett esetben mindössze annyi történt, hogy a leendő miniszterelnök kiválasztotta az általa ismert legalkalmasabb embert egy feladat elvégzésére. Ha a kiválasztott majd - mégegyszer majd - nem megfelelő produkciót nyújt, akkor lehet mindenféléket mondani. Pedig akkor is csak arról lesz szó, hogy a miniszterelnök rosszul választott. A nepotizmus vádja akkor áll meg, ha nem váltja le, hanem tömi pénzzel és mindenféle kiváltságokkal. Az üggyel kapcsolatban összeférhetetlenséget károgni most, egyszerűen csak előítélet. Ami alig valamivel rondább érzemény a nepotizmusnál...

Ceterum censeo a csúti rémet börtönbe kell zárni, életfogytiglan.

P.S.: Magyar Péter elfogadta miniszterjelöltje lemondását. Én elfogadom azt, amit ő tett. Miközben az utolsó betűig fenntartom, amit itt fentebb írtam, legföljebb hatványra emelem az  előítélet fogalom érvényességét. Magyar Péter hagyta győzni ezt az elég áporodott, utálatos érzeményt - elismerem, lehet, hogy jól tette...

Vég...

A választási vereség után egyelőre állás nélkül marad a leköszönő miniszterelnök, Orbán Viktor így búcsúzik a bruttó 7,58 millió forintos fizetéstől, de az állásából nem távozik üres kézzel: a hatályos jogszabályok alapján képviselőként háromhavi, miniszterelnökként hathavi végkielégítés illeti meg. Azaz összesen

bruttó 38 801 013 forintból kezdhet új életetAzt most egyelőre hagyjuk, hogy mennyire új élet egy cella (én azért javasolnék egy minimum hatágyast, ki tudja, hányan barátkoznának ott úgy, ahogyan gyerekgyilkosokkal szoktak például), meg a fegyház rendje (én mindenképpen különleges bánásmódot ajánlanék, egy volt miniszterelnöknek azért az jár, úgyhogy a napjait mindenképpen a tizenkét óra kapálás határozná meg, parlagföldön, félóra ebédszünet, kalóriagazdag tészta sok zöldséggel, a kapálás nehéz munka), dehát ha az "újságíró" ezt új élet kezdetének nevezi, legyen.

A jelenlegi jogszabályok alapján az egykori miniszterelnök állami juttatásokra is jogosult lesz: 16 évig jár neki egy hivatali autó sofőrrel, és 8 évig egy iroda kétfős titkársággal.

Ezt csak azért teszem ide, mert ez is része a cikknek, és mert ezen eltűnődtem: én például 50 évig voltam rádiós (ebből 30-at "státuszban", azaz nem külsősként), majd amikor fent nevezettnek sikerült elérnie (a nagybajuszú sültparaszt közreműködésével), hogy végleg eltávolítsanak a munkahelyemről, nekem nem járt végkielégítés, sem hivatali autó sofőrrel, sem iroda kétfős titkársággal. Igaz, én nem raboltam ki tíz millió embert, tevékenységemmel nem okoztam százezrek halálát, nem járultam hozzá gyerekek ezreinek meggyalázásához és sokuk halálához, nem voltam felelős közel egymillió magyar elüldözéséért, családok szétszakításáért, nem taszítottam újabb évtizedekre sötét butaságba milliókat az iskolarendszer elpusztításával, nem tettem ki az országot és annak népét a szégyennek és megvetésnek, nem voltam az atlanti térség ócska, koszos, undorító külsejével és viselkedésével civilizált embereket viszolyogtató kártevője...

Ugye az nem lehet, hogy a magyar történelem legocsmányabb figuráját szabadlábon hagyják?

(Mellesleg meg tudná mondani valaki, hogy ezeket a "hatályos jogszabályokat" ki hozta érvénybe? Hozzájárult valaha a nép - az istenadta - hogy ezek a léhűtők, élükön a "köztársasági elnökkel" bármiféle végkielégítést kapjanak? Miért járna nekik bármi, akár a legtisztességesebbnek is /van ilyen?/, miután végre eltakarodnak az életünkből? Miért nincs erről valódi, ellenőrzött népszavazás, hogy vajon az országlakos akarja-e ezeket bármi módon végjavadalmazni? Egyáltalán, akarja-e bárki a munkaadók, azaz a nép közül, hogy ezek a hátramozdítók magas fizetést kapjanak, aminek mértékét ők maguk határozzák meg?)

Ceterum censeo a csúti rémet börtönbe kell zárni, életfogytiglan.

Hátország. Na ne.

Lapunk fölkereste Mikecz Dániel politológust, hogy megtudjuk, Orbán Viktor döntése mögött milyen értelmezések rejtőzhetnek. A kérdésre, hogy milyen üzenete van annak, hogy a miniszterelnök nem veszi fel a mandátumát, Mikecz úgy válaszol:

Láthatóan a hátországgal kíván majd foglalkozni, de az is benne lehet, hogy ez végső soron valamifajta felelősségvállalás a részéről. Hiszen nem mond le, elnök marad, és valószínű, hogy a közelgő tisztújító kongresszuson megerősíti a pozícióját. Ezzel képes azt sugallni, hogy felelősséget vállal, másrészt kivonhatják a napi politikai csatározásból, nem kell ott ülnie majd a parlamentben a hátsó sorban. 

Kedvelem Mikecz Dánielt, helyes gyerek, szokott okosakat mondani, ezt most nem kellett volna. Ha nem kedvelném, most azt írnám ide, hogy ekkora bődületes marhaságot ritkán hall az ember. Felelősségvállalás? Valakitől, aki ennek a szóösszetételnek a két tagja közül egyiknek sem ismeri a jelentését? Egy jellemtelen, tanulatlan, iszonyatosan ostoba, hasonlíthatatlanul gyáva, bosszúszomjas gyűlölethalmaz, aki soha életében nem volt képes semmiféle pozitív emberi érzeményre, hogyan vállalhatna bármilyen felelősséget, mikor végig reszkette az egész életét, mert nem a felelősségtől félt, hanem a büntetéstől. Hat lóval nem lehetne bevonszolni az országházba, nem arra volna képtelen, hogy ő mások szemébe nézzen, még arra is, hogy elviselje mások pillantását, akkor is, ha az nem számonkérő, csak szánakozó. Hátország? Az mi? Egy ilyen gyógyíthatatlan magamutogató hólyag mit kezdene valamivel, ami hátul van és nem elöl, a szemétdomb legtetején? A reszkető, beteg vágyakozása az uralkodásra csak a különben is láthatatlan mélységekben tenyésző, baromi butaságát növeszti tovább, mert még azt is képtelen anticipálni, hogy elkapják és bevágják a kóterba, képtelen felfogni, hogy az éjszaka leple alatt el kellene sunnyognia valahová Kazahsztán és Üzbegisztán határán, a Kizil-kum sivatag belsejébe, oda talán senkinek nincs kedve utána menni.

Ceterum censeo a csúti rémet börtönbe kell zárni, életfogytiglan.