Mi történt?

Nem számoltam, hányadik jegyzetem ez, amiben próbálom megfejteni az emberiség társadalmi rendszereinek történetében egyedülálló formációt, ami itt Magyarországon látható. Nem írom ide a mindenfelé szokásos önfelmentést, előre mosakodást, hogy én persze azért láttam, mivé fog ez válni később - ha úgy gondolnám, hogy marhaságokat beszélek, és ebben az egészben benne van a baromi nagy csalódás veszélye, akkor ezt itt például nem írnám le.

Azért nem látom a piszkos fordulatot, mert az egész folyamatban nincs benne (most ideteszem a rend kedvéért: természetesen tévedhetek - a következtetéseimben; de a jelen állapot és a rövid, kétéves történet lényegi összefüggéseinek leírásában nem). Egy ember, akinek valamilyen aljasság a célja, nem azt találja ki, hogy két éven át bejárja az országot, hogy elmegy gyalog Nagyváradra, megáll falvakban és városokban, és beszélget az ott élőkkel. A despota vágyak kielégítése, a mások leigázására és kizsigerelésére irányuló törekvés nem ilyen munkaigényes, fizikai és szellemi megterheléssel érendő el. Egy vásári szélhámos, egy búcsúban zsákbamacskát áruló sipista ilyesmit hallván a fejét csóválja, a csúti tömegmészáros féle szörnyeteg meg csak legyint, ez hülye, és a bátor utcai harcos visszabújik a páncélozott autójába, ha egy ember a közelébe kerül. De Magyar Péter nemcsak egy nagyon nehezen megvalósítható ötletig jutott el, azt végre is hajtotta. Aztán megnyerte a választást. Aztán megnyert magának jónéhány hiteles embert. Nem párttagokat, nem politikusokat. Összerakott belőlük egy kormányt, és ezek az emberek másnap elkezdtek működtetni egy olyan rendszert, ami arra való, hogy az országlakos elkezdjen bizakodni: ez itt tényleg az ő épülését szolgálja...

Mindeközben napról napra több "szakértő és elemző" hozza ki a lakhelye kapuja elé azokat a piszkos és büdös vödröket, amiket nem túl magasra értékelhető szellemi képességeik áporodott közhelyeivel töltöttek meg, és ezt a nyálkás folyadékot öntik az utcakőre a nagyérdemű közönség orra elé. Pedig a napok történései elég világosan kínálják a lényeg megértését. A "jobbaknak" sikerült is eljutni odáig, hogy "rendszerváltásnak", a merészebbek "forradalomnak" nevezzék az események láncolatát, követve a szokásos, kevés mentális fáradalmat kívánó patentelmélet lépéseit: keresünk egy dátumot, az a kezdet, egy triviális címszót, amit a fiók homlokfalára ragasztunk, ez így együtt a jelenség összefoglalása - április 12-én rendszerváltás volt. Aminek vannak azóta mindenféle epizódjai, ezek pedig aggodalomra adnak okot, mégpedig (itt jönnek a további panelek) az alkotmányosság, a demokrácia alapján, és hogy ez Európában példátlan, valamint érdekes lenne még egy kicsi, rövid, sárga kígyó lila kecskeszakállal, és a lift fölesett a negyedik emeletre, mert a kaput kivették, nem lehet bemenni. Azaz az egészből átkozottul semmit nem értenek, súlyosbító körülményként megjegyezhetjük, hogy ráadásul nem is tudják, hogy nem értenek semmit.

Leírok ide néhány mondatot, hátha vannak olyanok, akiknek ez így még nem jutott eszükbe, de nem bánják, ha van min elgondolkodni.

Ami itt két év alatt történt, az nem rendszerváltás és még kevésbé forradalom, az egy nép felszabadulása. Nem idegenek által, nem külföldi csapatok jöttek, mint Budára 1686-ban, hogy kiűzzék a törököket, pedig százötven év alatt már hogy' megszoktuk őket, nem Gorbacsov kínált lehetőséget az önrendelkezésre, az Európához való csatlakozásra. Amire az az Ázsiából érkezett 100-120 000 ember vágyott, egészen addig, amíg az utókor által érthetetlenül szentként istenített tömeggyilkos despota, a vérszerződéshez szokott hordavezér, bizonyos Istvánra "keresztelt" alak ki nem irtotta belőlük ezt a vágyat, jó tartósan, ezeregyszáz évig tartott, hogy végre megpróbáljunk beóvakodni azon a kafkai ajtón, amit Orseolo Péter zárt be előttünk, amikor hűbérbirtokba adta "István országát", betetőzéséül a nagy király pusztításának. Ennek a páriai létnek, ennek az ázsiai, Európa szélére szorult vegetálásnak vetett most véget egy Magyar Péter nevű ember... Nene, ne tessék itt a demokrácia diadaláról öblögetni meg milliók felhatalmazásáról, ezt egyetlen ember csinálta valószínűleg úgy, hogy ő maga sem tudja, mit tett. Voltaképpen két év alatt megbeszélte az emberekkel, hogy mit is kellene csinálni. Afféle társasági eseménysorozatot rendezett, senkiben nem merült fel, hogy ennek volna valami köze a politikához. Nyilván mindenki látta az április 12-i este és éjszaka utcáit, jókedvű, boldog emberek örültek egymásnak, annak, amit együtt összehoztak Magyar Péterrel. A világtörténelem különféle neves társadalmi fordulatai rombolást, gyilkolást, acsarkodó dühöt váltottak ki. 1789. Franciaországában még évekig tombolt a terror, parasztok százezreit mészárolták le, mert a vidék nem értett egyet azzal, amit Párizsban műveltek. Amerikában halottak hekatombái feküdtek a harcmezőkön 1861. után... na, ez némileg idevaló párhuzam, a déliek rendszere és a 150 évvel későbbi fideszgyalázat... Ez utóbbinál sunyibb, undorítóbb brigantik nehezen képzelhetők el, itt a história hagyományai szerint vérnek kellett volna folynia.

Talán ideje volna tisztázni Marx egyik legcsúnyább tévedését, amit olyan szépen verselt meg Madách a Hetedik, Konstantinápolyi színben:

Hiú törekvés! Mert egyént sosem

Hozandsz érvényre a kor ellenében:

A kor folyam, mely visz vagy elmerít,

Úszója, nem vezére az egyén. 

Na ez az, ami éppen fordítva van (dehát ezt nyilván sokan tudják), a kort mindig az egyén határozta meg, a "folyam", a kor embertömege azt tette magáévá, vagy torzította el, mikor hogy, de egy-egy időszakot mindig az egyén hozott érvényre (lásd Erzsébet-kor vagy a viktoriánus Anglia), és sosem a maga hatalmas tehetetlenségi erejétől sodródó folyam.

A kérdés az, hogy miért éppen Magyar Péter. Be kell ismernem, fogalmam sincs. Mondhatnék olyasmit, hogy talán éppen azért, amit fentebb említettem, hogy úgy intézte ezt az egészet, mintha ennek semmi köze nem volna semmiféle politikához. Hogy olyan génállományt hozott magával anyukától és apukától, amilyennel nem szokás efféle dolgokat csinálni. Említettem már valami ilyesmit, egy jóházból való úrifiú nem vegyül a plebsszel, nem viselkedik úgy, mint egy ligeti vagány. A nagypapáját ismertem, volt nálam többször is a Rádióban, kedveltük egymást, de egy ilyen unoka... Hát. Nem tudom, na. Nem az én világom. Ő valami olyat tud, amit ha én tudnék... nahát ez az. Én ezt akkor sem akarnám végig csinálni.

Szóval mégegyszer: ezeregyszáz év után egy itt született ember felszabadította a vele egy országban lakókat úgy, hogy nem akar tőlük semmit. Ő akar adni. A teljes pusztulás széléről hozta vissza ezt a népet.

Majd talán még folytatom, ha eszembe jut valami. Egyelőre morfondírozzanak el kicsit ezeken a fogalmakon, hogy felszabadítás, építés a romokon, egy soha be nem következett eseménynek, az államalapításnak a megtörténte, amiről - mint annyi másról - összevissza hazudozunk sok évszázada. Most itt van. Úgy vélem, valamelyest kezdünk együvé tartozni. Ezt nem sok nemzet mondhatja el magáról.

Valami ilyesmi

Bírom ezeket a "szakértőket", hasonlóképpen az "elemzőket". Amint a "tudományuk" magasából kinyilatkoztatnak.

A tudomány mai állása mellett... - nagyképűsködött valamelyik osztálytársam. - Tudomány a matematika - szakította félbe Hanák Tibor, nekünk történetesen fizikát tanított. - Törvény meg a természet törvénye, amit vagy megértünk és le tudjuk írni vagy nem. Akkor felírta a táblára a nagy ef egyenlő gammaszor emegyszer emkettő törve ernégyzet képletet (ez a tömegvonzás képlete). - Tudod, Bán Ernő, erről nem te döntöd el, figyelmen kívül hagyod vagy nem, sőt még te sem, Bikfalvy. Törvény az, amit nem lehet áthágni, sem érvényteleníteni és átírni. Az ember törvényei csak szabályok...

Ítélkeznek a politológusok. "Kováts Eszter úgy véli, a Tisza ugyanazt csinálja, amit a Fideszben sokan kritizáltak, László Róbert szerint ugyanakkor az ötlet mögött legitim gondolat húzódik, míg Körösényi András azt mondja, a képviseleti rendszerekben nincs helye ilyen korlátozásnak." A kedvencem, az orákulum, az iszonyatosan ostoba, egyre nagyobb marhaságokat kinyilatkoztató Török Gábor meg azt mondja: "Ez az alkotmánymódosítás nem a jelenlegi, általam is sokat bírált, megítélésem szerint is gyengén teljesítő elnökről szól, akivel szemben az új kormánytöbbségnek tényleg lehetnek jogos politikai fenntartásai. Hanem arról, hogy a 141 képviselő rálép-e arra az útra, amin mindent lehet, de ami valójában a semmibe vezet." És a csúcs, ami úgy jött ki belőle, hogy közben épphogy el nem bődült: "ugyanúgy, ahogy a Fidesz időszakban, a Tiszáéban sem gondolja azt a hatalom, hogy vele szemben bármilyen alkotmányos ellensúly létezne..." Bár ha belegondolok, egy szarvasmarha szégyellne kimondani egy ilyen mondatot - igaz, egy szarvasmarha agyán ilyesmi nem futna át, az illető ennél azért sokkal okosabb.

A fent idézettek lényegében azt mondják, hogy a sebész, aki éppen bemosakodott a műtéthez, semmivel sem jobb, mint a daganat, amit kivágni készül. Persze nincs ebben semmi meglepő. Ezek az alakok nem is tehetnek mást, hiszen még arra is képtelenek, hogy föltegyenek egy végtelenül egyszerű kérdést: mi az ő tudományuk tárgya. Ha egyszer egy pillanatra belegondolnának, hogy az emberiség történetének legnagyobb szélhámosságához, legkártékonyabb parazitáinak a pusztításához, a politikusok dúlásához asszisztálnak, azt legitimálják a végtelenül ostoba és taszítóan nagyképű "tudományukkal", néhányan közülük a tisztességesebb alfajból még meg is hasonlanának, riadtan néznének körül, mit tettek az életükkel. Ezek a szerencsétlen, bárgyú "szakértők" soha nem fognak eljutni egy másik, ugyancsak viszonylag egyszerű kérdés összerakásáig sem: vajon miért olyan különleges csodabogár a közeli és távolabbi politikusok körében ez a Magyar Péter, mit csinálhatott, amitől ilyen körülrajongott garabonciásként fogadják mindenütt az emberek. Pedig ha az "elemzéseiket" errefelé fordítanák, némelyikük talán legalább a megfejtés közelébe is eljutna: Magyar Péter nem politikus. Semmit nem úgy tesz, nem úgy mond, nem úgy viselkedik, mint ahogy azt a szenvedő emberiség megszokta (és fájdalom, jórészt el is fogadta) a rajta élősködő pártoktól és azok katonáitól, a miniszterektől és államtitkároktól. MP azért mer bemenni a tömegbe, és mindenkivel szóba állni, mert tisztában van vele, hogy az ő fölénye, ami a tömegből kiemeli - sok egyéb között - pontosan annak a magabiztos és nagyon magasan a többieké fölött lévő tudása, amivel az őt körülvevők élnek - egy vagány, egy fiú a házból, hogy egy hajdani slágert idézzek. Arra már tényleg nincs remény, hogy a "szakértők" képesek legyenek felfogni a legfontosabb, az összes többinél meghatározóbb jellemvonását: igaza van. Ez adja az abszolút különlegességét. És ezért más, mint az összes többi, akik most mind szeretnek vele mutatkozni: hogy nem az összevissza hazudozó, sikló módjára tekergődző politikus, hanem évezredek óta az első ember a démoszból, a polisz ügyeivel foglalkozó testületből, aki ismeri a poliszban lakókat, és tudja, hogy mit kell tennie értük...

Ugye, milyen egyszerű? Kár, hogy Kleiszthenész óta kellett várni rá. Kár, hogy megtanulhatatlan.

P.S.: Elfelejtettem leírni: nyilván sok marhaságot tettem életemben, de soha nem volt szükségem fékekre és ellensúlyokra. Valószínűleg Magyar Péternek és kormányának sincs arra semmi szüksége. Ócska bűnözők ellen találták ki ezt a totálisan működésképtelen hülyeséget, lásd a szalmafejű amerikai elnököt például, aki a fékekkel és ellensúlyokkal együtt is azt csinál, amit akar, ahogyan az összes rosszul összerakott, kártékony intézmény is akkor iktatja ki a fékeket és ellensúlyokat, amikor akarja. Gyerekszoba és ép erkölcsi érzék, ezek a kellékek hiányoznak azoknál, akik fékek és ellensúlyok után sikítoznak, miként a fent nevezett "szakértők"...

Még valami: könyörgök nagyon alázatosan, hallgattassák már el ezt a Török Gábor nevezetű fejlődési rendellenességet, ez nem véleményt közöl, hanem fertőzést okádik a levegőbe.

Ne hagyják magukat eltéríteni

Egy Hack Péter nevű jogász sokadszor aggályoskodik (majd' azt mondtam, okoskodik), hogy nem elég törvényes, amit Magyar Péter és kormánya tesz. Ő valamilyen jogi kari tótumfaktum, nekem csak mezei jogászi vizsgáim vannak, amiket még igazságügyi szakértőként kellett hosszú tanfolyamok után kétévenként abszolválni. Én bizonyosan szégyellném magam, ha olyan marhaságokat beszélnék, amilyenekkel ez a mind bosszantóbb alak büdösíti a levegőt, dehát nem is ez a lényeg, hanem az a fertőző kártékonyság, amivel az őt kérdezők az objektivitás látszatát keltik. 

Hack Pétert láttam egyszer az első sorban ülni a "hit gyülekezete" elnevezésű vallási csoportosulás "igehirdetésén", ahol egy Németh Sándor nevű egyén sétálgatott, és beszélt olyan baromi, felháborító ostobaságokat, ami még egy "vallás" ájtatos, szemforgató szövegeihez képest is borzalmas volt. Hack Péter ezt hallgatta a mindenféle valláshoz illeszkedő áhítattal. Azt tetszik kérdezni, milyen összefüggés van nevezett bomlasztó hülyeségei és a hit gyülekezete között. Hogy nem vagyok-e előítéletes. Én meg erre azt kérdezem, hitelesnek minősíthető-e egy bármilyen tudományt művelő ember, aki mentalitása alapjának tartja (idézet következik a hit gyülekezete alaptanításainak első pontja) ezt a mondatot: A Biblia Isten élő, kijelentett beszéde. Hogy az ő vallása a magánügye? Az. Amíg valaki el nem kezdi vizsgálni a beszélő hitelességét. Lehet a hit gyülekezete első sorában ájtatoskodó ember egyetemi tanár? Persze, hogy lehet. Az már más kérdés, én például elmennék-e az egyetemi előadásaira, vagy inkább egy kevésbé zavaros észjárású oktatót választanék. Ha egy viszonylag jelentős számú közönséget bíró orgánum felelős szerkesztője vagyok, kérdezek-e egy olyan embert, aki beteges, szennyező, fölösleges bizonytalanságot keltő mondatokkal zavarja meg némelyek bizakodó közérzetét. Egy olyat, aki vagy nem ismeri a jogtörténet egyik legjelentősebb alakjának a munkásságát, vagy csak nem tekinti irányadónak például ezt a mondatot: „A pozitív jogot akkor kell jogtalanságnak tekinteni, ha a törvény és az igazságosság közötti ellentmondás olyan elviselhetetlen mértéket ért el, hogy a törvénynek, mint igazságtalan jognak az igazságosság előtt meg kell hátrálnia.” (Gustav Radbruch, 1946) 

Vagy ezeket az eszméket: A jognak tehát vannak olyan elvei, amelyek erősebbek minden írott jogszabálynál, úgyhogy az ezeknek ellentmondó törvény érvénytelen. Ezeket az elveket természetjognak vagy észjognak nevezik. Külön-külön persze ezek némileg kétségesek, az évszázadok munkája azonban kidolgozta szilárd magjukat, s az emberi és polgári jogok úgynevezett nyilatkozataiban oly messze ható megegyezés tárgyává váltak, hogy ma már csupán az eltökélt szkeptikusok kételkedhetnek létükben. A hit nyelvén azonban ugyanezek a gondolatok két bibliai szöveghelyen fogalmazódnak meg. Egyfelől írva van, hogy engedelmeskedned kell a felsőbbségeknek, melyeknek hatalmuk van feletted. Másfelől azonban az is meg van írva, hogy inkább Istennek kell engedelmeskedned, semmint az embereknek - s ez nem csupán kegyes óhaj, hanem érvényes jogtétel is. E két útmutatás közötti feszültséget azonban nem oldhatjuk fel azzal, hogy egy harmadikra hivatkozunk - mondjuk arra a bölcsességre, mely szerint: add meg a császárnak, ami a császáré, s Istennek, ami az Istené -, hiszen ez az útmutatás is kétséget hagy a határokat illetően. Inkább Isten hangjára hagyja a megoldást, mely csupán kivételes esetben szólítja meg az egyén lelkiismeretét. 

Vagy ezeket: A parancs az parancs - tanítják a katonáknak. A törvény az törvény - mondják a jogászok. Amíg azonban a katonák esetében, ha tudják, hogy a parancs bűntett vagy vétség elkövetését célozza, megszűnik az engedelmesség kötelezettsége és joga, addig a jogászok - mióta egy évszázaddal ezelőtt az utolsó természetjogász is eltávozott körükből - nem ismernek semmilyen kivételt a törvény érvényessége és az annak alávetettek engedelmességi kötelezettsége alól. A törvény azért érvényes, mert törvény, s akkor törvény, ha van hatalom, amely az esetek többségében érvényesíti. A törvénynek és érvényességének e felfogása (melyet pozitivista tannak nevezünk) védtelenné tette a jogászokat, miként a népet is, a mégoly önkényes, mégoly kegyetlen és mégoly bűnös törvényekkel szemben. E felfogás végeredményben azt állította, hogy jog csak ott van, ahol hatalom létezik.

Csak arra akarom felhívni a figyelmüket, hogy az egész háztömb helyett "tárgyilagos" figurák valószínűleg a csúti szörnyeteg megrágott és kiköpött ürítményei. Magára valamit adó munkása a tömegtájékoztatásnak irtózva csapja be az ajtót, ha egy ilyen akarna bejönni rajta.

Az a sajnálatos helyzet állott elő az elmúlt évtizedekben, hogy az újságírói szakma kihalt, kevés olyan hivatásához értő képviselője maradt, aki még képes definiálni az alapvetően kötelező hitelesség fogalmát.

Az elsőszámú közjogi méltóság

Itt van ez a Sulyok nevű pojáca. Államelnök vagy köztársasági, ahogy tetszik. Néhai unokatestvérem, Schultheisz Emil egy válasza jut róla eszembe. Még nem volt egészségügyi miniszter, "csak" egyszerű kórházi igazgató-főorvos, bementem hozzá beszélgetni. A vizit befejezése után elvonultak az orvosai, köztük az egyik, akit régen ismertem, és finoman szólva nem taksáltam túl magasra a szellemi képességeit. Megkérdeztem Emilt, hogyan bír vele dolgozni. - Azt még csak értem - mondta -, hogy elvégezte az egyetemet. De hogy tudott leérettségizni?

Jó, úgy vélem, nincs különösebb követelményrendszer, aminek a magyar köztársasági elnökséget betöltőnek meg kellene felelnie, de a butaságnak ez a mélysége azért túlzás... Persze ha a kinevezőjét tekintjük mércének, akkor azért képvisel egy szintet, mert azt hallottam, a nevét képes leírni, ellentétben a miniszterelnökével, aki leginkább fallikus rajzok létrehozására képes, dehát ez azért egy közép-afrikai ország valamely törzsének a főnöki állásához például kevés volna.

Mostanában szokás naponta nosztalgiázni korábbi elnökökről. Én azért ezügyben mindenkit önmérsékletre intenék. Nevezett funkció használati értékét leginkább egy olyan hasonlattal lehet kifejezni, ami ifjúkoromban volt használatos a fölöslegesség mértékének kifejezésére: olyan, mint a pápa... és itt egy szépen alliteráló testrész megnevezése következik. "A nemzet egységének megtestesítője" - föl tetszett már tenni a kérdést valaha is, mit jelent ez a mondat? Bizonyára bennem van a hiba, de én ennél nagyobb marhaságot nem sokat hallottam. A politikában nyüzsögnek a jelentés nélküli, totálisan üres, nagy pufogásra szánt mondatok, de ez veri az összes többit. És hát a "tisztség"  elismerően emlegetett viselői... Az egyik például elment tüntetni valamilyen mecseki növényért a hadsereg ellen, aminek elvileg ő volt a főparancsnoka. A másik igyekezett méltóságteljesen viselkedni, és a jogtudósi reputációjára támaszkodva lehetőleg semmit nem mondani és tenni. A többinek az említését is szégyellené ez a felület - marad az egyetlen Göncz Árpád. Vele kapcsolatban elfogult vagyok, amikor elnök lett, már évtizedek óta ismertük egymást, már-már barátságnak is lehetne nevezni a kapcsolatunkat, dehát mint közéleti méltóság, mint köztársasági elnök... Ennek az országnak, ennek a népnek az volt a hatalmas szerencséje, hogy egy olyan kedves, okos, helyes ember képviselte a nagyvilágban, amilyen ő volt. De azt egyik külföldi sem értette, mi is volna az ő politikai lényege, amiért vele tárgyalni kell meg aláírni, szerencsére a bemutatkozása utáni pillanatban ez már senkit sem érdekelt.

Fenntartunk százmilliókért egy intézményt, ami tökéletesen fölösleges és értelmetlen, aminek a lényegét kétségkívül olyanok tudták felmutatni, akik igazán méltók voltak ehhez a hivatalhoz: egy sportoló olimpiai bajnok, a pótkerék a csapatban, aki a döntőben - ha jól emlékszem - nem is vívott, egy horgász, aki mindig mindenütt csak úgy tudott viselkedni, mintha a vízparton ülne, és a halakkal cserélne eszmét, és egy ember, akinek a legjellemzőbb tulajdonsága a fideszfülbevalója volt.

Sándor Móric forog a sírjában.

Segélykiáltás

Sok bécsi üzletben ki volt téve a többnyire kézzel írott "felhívás": MAGYAR NE LOPJ! 1990 körül. Néhány hónappal előbb is meg később is. Sosem voltam "büszke" magyar, de akkor szégyelltem a magyarságomat. Nekem szerencsém volt, minthogy úgynevezett "ausländer" osztráknak születtem, négyéves koromig nem tudtam magyarul, csak "osztrákul", a kiejtésem megmaradt, ha megszólaltam, nem lehetett hallani, hogy magyar vagyok. Az ottaniak magyarundora lassan elmúlt. Aztán jött 2010.

A legkisebb unokáim közül az idősebbik Németországban született, a húga Ausztriában. Mindketten németül beszélnek, pontosabban osztrákul, az idősebbik is kicsi volt még, amikor átköltöztek Ausztriába. A szüleik építészek, mindketten, ugyancsak anyanyelvi szinten beszélnek németül, a fiam osztrákul. Ő egy iroda vezető építésze. Otthon magyarul beszélnek, így a kicsik is tudnak magyarul, de ők ketten jobban szeretnek az "anyanyelvükön", jobban is értik egymást, gyorsabbak is, azaz sokkal jobban tudnak németül. Nagyon szép, nagyon okos kislányok, szeretik is őket az iskolában és az óvodában, de bizonyos adminisztrációs esetekben mindig hátrányba kerülnek a többiekhez képest. Hátrább a többi "migránsnál" is, mert a nevük miatt rajtuk van a bélyeg: magyar származásúak.

Ha a csúti szörny, az emberi fajnak ez a különlegesen torzra sikerült csökevénye, ez a taszító, undort, émelygést okozó kitüremkedés, ez a Hitlernél, Sztálinnál is alantasabb, ócskább, primitívebb, ostobább kórokozó valahogyan kimaradt volna a szaporulatból, akkor nemcsak az én két kicsi unokámnak nem kellene szinte naponta szembesülnie azzal, hogy ők egy megvetett helyről származnak, hanem tíz millió magyar élhetne háborítatlanul itthon és bárhol a világban.

Amit ez az idomtalan rendellenesség csak a "magyar" névvel művelt, azért megérdemel tízszeres életfogytiglant. Könyörgök, tüntessék már el az emberek szeme elől! 

Egy taszító szókép

 

Most éppen kongresszusosdit játszanak. Megtehetik, még mindig szabadlábon vannak, még mindig nincsenek előzetes letartóztatásban, miközben egy nürnbergihez hasonló igazságügyi gépezet végzi az utolsó teendőket a maga működésének indítása előtt. A kérdés az, érdekel-e engem, mi történik azon a „kongresszuson”. Kérem, legyenek elnézőek a következő, nagyon gusztustalan kép leírása miatt, de metaforákban is súlyt helyezek a pontosságra: egy bűzlő kelést valamely élő szervezeten nem szokásom megbámulni, bízom benne, hogy az arra hivatottak elvégzik a gyógyítás vagy valami módon eltávolítás munkáját. A következő kérdés az, ezt a kelést nekem naponta észlelnem kell-e a közélet különféle fórumain. Egy utcai baleset véres képeit is csak kitakarva közlik a tömegtájékoztató eszközök, miért kárhoztatnak engem arra, hogy minden módon értesülnöm kelljen egy ilyen „kongresszus” részleteiről. Jó, ha meglátom a nyitó szöveget vagy képet, azonnal kikapcsolom a merénylő médiumot, de ahhoz ezeket már látnom kellett…

Ez a tömeggyilkos rablóbanda soha nem fogja elszégyellni magát, ha képes volna rá, nincs az elmúlt 16 év. Nekünk kell gondoskodnunk arról, hogy soha többé ne kerülhessenek abba a helyzetbe, amibe mi hagytuk őket bekerülni, hogy élősdiként szívják a vérünket. A „kongresszusuk” rendezésének engedélyezésével most azt tesszük. Az Országházba beengedésükkel is azt tesszük.

Tudom, vannak, akik kéjjel élvezik ennek a bűzös kelésnek a napról napra látható terjedését, várják az elfertőződésnek azt a fokát, ami után nincs tovább. De sokan vagyunk, akik ebben semmi szórakoztatót nem látnak.

Mi vagyunk ugyanis az élő szervezet, amin ez a kelés pusztít…

A paragrafusokról röviden

Évtizedek óta próbálom megvilágítani a "szólásszabadság" lényegét. Néhány mondatban, nem többszáz oldalas könyvben. Hogy ugyanis az nem a gyalázkodás, lázítás, gyűlöletkeltés szabadsága. Nem azt jelenti, hogy például a mandineres fiókfasiszta nyikhaj kiállhat az utcára, és egy mikrofonba beleüvöltheti a "véleményét" az új kormány működéséről, mert azt a btk közösség elleni uszítás címen a köznyugalom elleni bűncselekmények csoportjába utalja. "A törvényi szabályozás célja a társadalmi béke és a lakosság biztonságérzetének védelme." Büntetési tétele alapesetben 3 év, a súlyosbító körülményeket most nem sorolom. Jogász hölgyek és urak, méltóztassanak elolvasni végre a megfelelő törvényhelyeket, és ne emeljék a tekintetüket az égre, babonás áhítattal zsolozsmázva a "szólásszabadságot", hanem például a 64 vármegyés, Kanadából kitoloncolt terroristagyanús egyént hivatalból szembesítsék a különféle törvényi tiltásokkal, és a tevékenységéért járó, minimum 15 év kiszabásával szerezzenek érvényt a köznyugalom elleni bűncselekmények megakadályozásának. Ahelyett, hogy a másik fétis, a "mentelmi jog" mögé bújva engedik most is az illető fertőzést a parlamentben szennyezni a környezetet.

2002-ben a csúti torzulat "polgári körök" szervezésével tette elviselhetetlenné az ország életét. Megint valami ilyesmi kezdődik. A mandineres jabranc és a hozzá hasonlók üvöltözése az utcákon jelzi, hogy még mindig nem értik, mit jelent a szólásszabadság. Hogy ezektől most, még a legelején kell megtisztítani a közösségi tereket, egyszerűen azért, mert a törvények arra valók, hogy alkalmazzák őket. Nem majd, most.