Egy mai hír

Ideteszek valami nagyon fontosat azoknak a normális olvasóknak. akik nem rongálják az idegrendszerüket az effajta hírekkel - azért vagyok ilyen kíméletlen, mert ezt tényleg tudniuk kell, ha a Washington Post értesülése valósággá válik, amire komoly esélyt látok. Ennek a blognak a szorgalmas látogatói tudják, hogy legalább nyolc éve időről időre belekiáltom a pusztába óvó figyelmeztetésemet: a csúti szörnyeteg véres romhalmazzá próbálja pusztítani az országot, ha netán veszít egy választáson, mert iszonyatosan buta ugyan, de azt azért tudja, hogy azt nem ússza meg többszörös életfogytiglan nélkül, a hozzá hasonló ostoba despoták általában igyekeznek magukkal rántani a megsemmisülésbe a tág környezetüket, minimum emberek százezreit, épületeket, hidakat, utakat, mert ha kő kövön nem marad, akkor esetleg meg tudnak lógni. Úgy tudom, ez eddig egyiknek sem sikerült. Ennek a mi fiókdespotánknak sem fog.

In an internal report for the SVR  obtained and authenticated by a European intelligence service and reviewed by The Washington Post, the operatives proposed a way to “fundamentally alter the entire paradigm of the election campaign” — “the staging of an assassination attempt on Viktor Orban.”

 “Such an incident will shift the perception of the campaign out of the rational realm of socioeconomic questions into an emotional one, where the key themes will become state security and the stability and defense of the political system...” 

Futólagos fordításban:

Az SVR (Служба внешней разведки - aki már nem tud cirill betűt olvasni, annak "szlúzsba vnyesnyej razvedki" azaz Külső /külföldi/ Hírszerző Szolgálat) számára készített belső jelentésben, amit egy európai hírszerző szolgálat szerzett meg és hitelesített, és amit a The Washington Post ellenőrzött, az ügynökök egy olyan módszert javasoltak, amely alapvetően változtatja meg a választási kampány teljes módszerét és kimenetelét: egy merényletkísérlet Orbán Viktor ellen. Egy ilyen incidens a kampány lényegét a társadalmi-gazdasági kérdések racionalitásáról érzelmi síkra helyezi át, ahol az állambiztonság, a politikai rendszer stabilitása és védelme lesz az alaptéma. 

Lövés valószínűleg lesz, remélem, nem olyan fakezűre bízzák, aki el is találja a célpontot - nem az a terv, nem is volna jó, nem is megoldás, úgy is mondhatnám, isten őrizz tőle, legyen csak szép nagy bírósági tárgyalás, a végén valamelyik szigorú őrzésre alkalmas BV intézmény. A magyar történelem legundorítóbb és legócskább bűnözőjének kívánjunk hosszú életet, reggel hattól este nyolcig kapálás a parlagföldön, karbantartandó az egészségét, húsz perc ebédszünet, gazdagon megrakott vegetáriánus tálakkal.

Egyszóval nyugalom.

Tényleg azt hittem, hogy rosszul látok

 Chuck Norris halálára: amerikanizálta a keleti harcművészetet, talán még Bruce Lee-től is ügyesebben

Mer aztat láthassa akárki, hogy itten a édes anyánk nyelve hogyan és mikép és mi módon van beletörve a kerékbe ha és amennyibe. 

Ennél ócskább lábszagú és aljas merényletet már nem nem tudok elképzelni a magyar nyelv és a magyar újságírás ellen. Nem hiszem, hogy van még egy nép bárhol a Földön, amelyik tűri, hogy naponta így meggyalázzák a fenti címet létrehozó és azt megjelenni engedő nyavalyás gazemberekhez hasonlók. Ezek nemcsak a nyelv és a civilizáció gyilkosai, ezek a teljes nemzetet pusztítják el. Nagyon rövid idő alatt. Sem háború, sem egyéb tömeggyilkosság nem képes arra, hogy a kultúrájánál fogva semmisítsen meg egy népet, azt csak így lehet elérni - így viszont hihetetlenül hatásosan és gyorsan.

Ebben élünk

 „Amit Gulyás Gergely mondott, az marhaság?” – kérdeztek rá kifejezetten a miniszter kijelentésére Orbánnál. „Igen” – közölte.

Az egyik megjegyzésem az, hogy csak egy neveletlen, modortalan, végtelenül ostoba, gátlástalan és aljas emberféle mond ilyet a közvetlen munkatársáról. Azaz a nagy társadalmi nyilvánosság előtt még egy ilyen alak sem lehet annyira elvetemült, hogy meg ne állítaná valami animális ösztönből fakadó impulzus - ha legalább az állatvilágban létező viselkedésformák alkalmazásáig eljutott volna...

A másik megjegyzésem meg az, hogy a másik emberféle, akinek az arcbőre vastagságához képest egy rinócerosz feneke bársonyosan finom és jólápolt, választásra kényszerült. Ilyesmit ugyanis legföljebb a fékezhetetlen agyvelejű mészáros lőrinc tűrne szó nélkül, minthogy nyilván nem is értené, miért volna az visszatetsző, hogy marhaságnak minősítik valamely megszólalását. Bárki, hátmég az ő barátja, a bátorok legbátorobbika. Ha fent nevezett hazudozógép még egyszer feltűnik ezek után a nyilvánosság előtt, azzal azt bizonyítja, hogy még annál is undorítóbb puhány, amilyennek eddig mutatkozott.

A baloldaliak

 „Sajnáljuk. A DK Kopping Ritát kizárja a pártból” – olvasható a Demokratikus Koalíció pénteki közleményében, amelyet azután adtak ki, hogy képviselőjelöltjük, Kopping Rita 23 nappal a választás előtt bejelentette, mégsem indul a választáson.

A fidesznél undorítóbb, aljasabb képződményt szinte lehetetlen elképzelni. Szinte.

Egy nyílt levélről

Olvasok mindenfélét. Nem kellene. Legfőképpen azért, mert képtelen vagyok derülni ezeken az ügyeken, ehelyett dühbe gurulok.

Itt van most ez a Kossuth-díj felzúdulás. Egyebek között egy nyílt levél, amit rengeteg komoly, felnőtt ember írt alá, mely nyílt levél annak okán íródott, hogy egy Lackfi János nevű ifjú jelölése egy olyan grémiumnak tulajdonítható, amiben ott ül a jelölt anyja. Ez nekik a problémájuk. Hogy ugyanis ez nepotizmus. Összeférhetetlenség. Húazta meg ilyenek. Mutatok egy részt a levélből.

Ezért mi, a levél aláírói, a következő kérdéseket és kéréseket fogalmazzuk meg: 

Van-e a Kossuth-díj jelölő és döntéshozó testületeinek nyilvános etikai kódexe? 
Szabályozza-e ez az etikai kódex az összeférhetetlenség kérdését? 
Ha igen, kiterjed-e arra az esetre, amikor egy jelölőbizottsági tag közvetlen családtagját jelöli a díjra? Ha nincs ilyen szabályozás, nem lenne-e szükséges annak megalkotása és nyilvánossá tétele? 

Úgy gondoljuk, hogy minden olyan intézmény, amely a nemzeti kultúra legmagasabb kitüntetéseiről dönt, köteles világos, nyilvános és ellenőrizhető etikai normák szerint működni. Nem azért, mert a művészeti teljesítmény önmagában ne lenne mérvadó, hanem azért, mert a döntések körülményei ugyanúgy alakítják a díj tekintélyét, mint maguk a díjazottak. 

A magyar művészeti közösségnek – minden világnézeti, generációs és esztétikai különbség ellenére – közös érdeke, hogy a Kossuth-díj presztízse megkérdőjelezhetetlen maradjon. Ez csak akkor lehetséges, ha a jelölési és döntési folyamatok átláthatók, és az összeférhetetlenségi helyzeteket egyértelmű szabályok kezelik. 

Ezért határozottan kérjük a Kossuth-díj jelölő és odaítélő testületeit, hogy hozzák nyilvánosságra az etikai kódexüket és az összeférhetetlenségre vonatkozó szabályaikat, valamint adjanak egyértelmű választ arra a kérdésre, hogy elfogadhatónak tartják-e azt a gyakorlatot, amelyben egy jelölőbizottsági tag közvetlen családtagját jelöli esetleg a díjra. 

Mi, a levél aláírói, abban bízunk, hogy a magyar kulturális élet képes nyíltan és méltósággal szembenézni ezekkel a kérdésekkel. A Kossuth-díj tekintélye és a művészeti közélet iránti közbizalom megőrzése mindannyiunk közös felelőssége. 

Namármost. Ideteszek egy paragrafust az 1990. évi XII. törvényből a Kossuth-díjról és a Széchenyi-díjról:

5. § (1) A Díjat a köztársasági elnök adományozza.(2) A Díjra javasolt személyekre az e célra létrehozott bizottság ajánlása alapján a Kormány tesz előterjesztést a köztársasági elnöknek.

Tessék mondani, ennek alapján hogyan kellene értelmeznem azt a mondatrészt, miszerint  a Kossuth-díj presztízse megkérdőjelezhetetlen maradjon? Úgy tetszik gondolni, hogy ennek a díjnak volt valaha is "megkérdőjelezhetetlen presztízse"? Hogy "a Kossuth-díj tekintélye és a művészeti közélet iránti közbizalom megőrzése mindannyiunk közös felelőssége", azaz a Kossuth-díjnak van tekintélye? Azok egy részének van tekintélye annak ellenére, hogy megkapták ezt a díjat, akik a produktumaikkal szereztek bizonyos respektust, és akiken az sem rontott sokat, esetleg semmit, hogy Kossut-díjasok lettek. Tessék mondani, 1948. óta mikor volt olyan kormánya (a fene érti, miért kell ezt nagy kezdőbetűvel írni) ennek az országnak, aminek az "előterjesztése" ne okozott  volna kesernyés szájízt a gondolkodásra és kételkedésre képes jelöltnek? (Talán Bajnai Gordon testülete, dehát ha nem politikusokból állt is, a döntéseiket átjárták a "politikai szempontok".)

De az igazán lényegi kérdés itt az, ki képes egy végtelenül aljas tömeggyilkos banda előterjesztésére egy undorító pojáca kezéből átvenni bármit. Az igazán fontos kérdés az, aki ezt a "díjat" 2026-ban átvette, az nem szégyelli magát? Sokkal mélyebben, hányingert keltőbben, mint azelőtt bárki.

Mundus vult decipi, ergo decipiatur

A cím értelemszerű fordításban azt jelenti: a világ azt akarja, hogy becsapják, következésképpen be is csapják.

Rövidéletű tanárkoromban azt tartottam a legfontosabbnak, hogy a gyerekeket rávegyem, soha semmit ne fogadjanak el kérdés, kételkedés nélkül. Aztán meg azt, hogy a hálózatelmélet alapján szemléljék a világot, miszerint minden mindennel összefügg, a létező dolgok a létezhető dolgok hiányával is. Hogy mindennek van előzménye és következménye, a következmény látszólagos hiánya is következmény. Ugye nem kell mondanom, ezeket nem én találtam ki, sokezer évvel előttem már leírták görögök, kínaiak és indiaiak. Ennélfogva jó tudni például, hogy a 20. századi elképesztően nagy költők, Ady, József Attila, Radnóti sem előzmény nélküliek, csak a megfelelő helyen kell keresgélni. Akkor hamarosan megtaláljuk Csokonait és Fazekast... Utóbbi egyik versét akkor olvastuk, amikor bejött az osztályba az igazgató elvtárs. Nem tetszett neki a Mundus vult decipi című vers. Bomlasztónak találta. Igaza volt. Ma is annak találnák a mi rémületes iskolarendszerünkben. Ideteszek egy részt:

De hát az ördögök feje, -
Midőn megtörvén ereje,

És minden hatalma itt fent

Örökre poklába lement. -

 

Szólgálatjában felhízott
Tanítványira mit bizott?:

A felső sor foglalatja -

Deák nyelven azt mutatja.

 

Az az, minthogy a tudatlan
Nép setétben örömest van:

Azt vakítni is örökké

Tegyék kötelességekké.

 

Hogy csak őtet s őket félje,
A tisztán nézőt gyűlölje, -

Ennyit a tegnapelőtti gyülekezetről a Kossuth-téren.

Én már csak egyvalamin csodálkozom. 14-én a déká izéjén miért nem voltak ennyien? "...a tudatlan

Nép setétben örömest van". Nagyobb setétség, mint ott, sehol nincs...

Vége lesz ennek egyszer?

Nem ismerem személyesen Krasznahorkai Lászlót. A műveit, a mentalitását valamelyest. Nem vágyom a vele való személyes ismeretségre, de ha Krasznahorkai felhívna, hogy akar velem találkozni, nem utasítanám el.

Ókovács Szilvesztert sem ismerem. Csak némely megnyilvánulásait. Ezeknek az alapján azt is utálnám, ha bejönne abba az utcába, ahol lakom. Nevezett megjegyzéseket tett Krasznahorkai bizonyos mondatairól. Nem piszkítom össze a képernyőjüket ennek az idézésével, csak egy töredéket teszek ide: Krasznahorkai nem könnyíti meg azt, hogy „egy nemzet lehessen büszke a Nobel-díjára”. Ezzel kapcsolatban van néhány kérdésem: mi köze van a nemzetnek bárki Nobel-díjához? Miért akarja Ókovács a saját "értékét" magasabbra taksáltatni olyanokénál, akik - nem tartozván ehhez a nemzethez - nem lehetnek büszkék Krasznahorkai Nobel-díjára? Ha valaki odáig könyökölte fel magát, hogy az Operaház igazgatója legyen, miért nem képes egy fogalom értelmezésére? A büszkeség ugyanis megnövekedett (szerintem kórosan megnövekedett) önértékelést, önérzetet jelent.

Ideteszem viszont Krasznahorkai mondatait, amiknek minden szavával egyetértek: „az én Magyarországom a nyelv Magyarországa, és nem a huszároké. Messzire kerültem a magyar világtól, a butasággal beszennyezett magyar fogalmától. Minden populizmusnak kitett államban szörnyű dolgok történnek, de semmi sem mérhető intenzitásában és brutalitásában ahhoz, ami Magyarországon zajlik”.

Nem hiszem, hogy értelmes embernek szüksége volna bármilyen magyarázatra, ami az igazságot különbözteti meg a nyálas "magyar büszkeségtől", az állandó, egyre nagyobbakat tódító önfényezéstől.

Ha nem veszik nagyképűségnek, íme még egy idézet, az Ezerév című könyvemből:

Az már egy egészen más kérdés, mit nevezünk hazának. És hogy én szeretem-e a hazámat. A kérdésre nyomban válaszolok is: nem, nem szeretem a „hazámat”, azaz nem szeretem azt a zavaros fogalmat, amit ebben az országban rendszeresen összetévesztenek a hazaszeretettel. Mert nem vagyok hajlandó azonosítani ezt az érzést azzal a hamis, bornírt és homályos értelmű szóval, amit ennek az országnak a politikusai követelnek évszázadok óta, de talán soha olyan hamisan, primitíven és a fogalom iránti teljes értetlenséggel, mint napjainkban. Most már 10 éve (2020 januárjában vagyunk). Egy magyar író „hazája” a magyar nyelv. Azt szeretem. Mert például egyetlen más nyelven sem tudom azt mondani, hogy május elseje a kikelet és a hazaszeretet ünnepe, amennyiben mindenkinek kikelet vonulni, pedig hazaszeretet volna menni.

Szeretem például Karinthyt és Bartókot és szeretem ugyanilyen feltétel nélküli szeretettel például József Attilát és Radnótit, meg a P. Howard néven ismert, legmagyarabb írót és Ottlikot és Örkényt, mert szeretem azokat a műveket, amiket létrehoztak. A magyar irodalom majdnem annyi polcot foglal el a könyvtáramban, mint a többi nyelv együttvéve. Ezenkívül szeretem a Balatont meg annak a tónak a partjait mindenestül, a fővárosnak a nekem tetsző részeit, Kőszeget és Sopront meg mindenféle településeket és tájakat. Viszont ez mindössze az én ízlésemről szól, meg arról, hogy nevezettek ehhez az országhoz tartoznak, semmi közük nincs a „haza” számomra teljesen jelentésmentes fogalmához. A „hazaszeretet” különben mindenkinek a magánügye. A „magyarságtudat” is. Nekem egyikből sincs. Mert elsősorban ember vagyok, csak azután magyar, vagy mondjuk: szükségszerűen vagyok ember s csak véletlenül magyar, hogy Montesquieu-t idézzem (kissé átalakítva) az abszolút esetleges magyarságomra.