Hétköznapi benyomások

 

Elég érdekes dologra jöttem rá. Él egy ember itt közöttünk, akihez foghatóan senki nem ismeri ezt az országot. Akinek ez a nép nem statisztikai adat, hanem Mari néni és Lajos bácsi. Akiket megismert. Beszélt velük. Meghallgatta őket. És válaszolt nekik. Ez az ember pertuban van a magyar néppel. Mint Fülig Jimmy a Boldogság Szigetek lakóival. Nem állítom, hogy Magyar Péter (aha, róla van szó, Magyarország miniszterelnöke az, aki kiemelkedően a legjobban ismeri ezt az országot) Rejtő Jenő regényéből vette az inspirációt, de nem volnék meglepve, ha az alapot St. Antonio de Vicenzo Y. Galapagos főherceg, a Boldogság Szigetek uralkodója kínálta volna, aki azt mondta Fülig Jimmynek, hogy „nem vagyok nagy birodalom uralkodója... és mégis úgy érzem, hogy helytelen, ha a sors kegyelméből elfoglaljuk a trónt, mielőtt megismernénk közelebbről az embert. Ez oly kézenfekvő…” Szinte bizonyos vagyok benne, hogy Magyar Péter olvasta a Piszkos Fred a kapitányt, de akár onnan vette az országjárás gondolatát, akár nem, olyat tett, amit előtte senki (az „igazságos Mátyás” című, kissé blőd és gyermeteg mesesorozatnak természetesen semmi történelmi alapja nincs, és nem is a nép megismeréséről szól, hanem hogy a jó király mindig igazságot tesz).

Mondta Magyar Péter többször is, hogy mennyit tanult a két év alatt, de fogalmam sincs, annak tudatában van-e, amit én a parlamenti felszólalásaiból szűrtem le: az ő senkiéhez sem hasonlítható magabiztosságát, ismereteinek szilárdságát nem a megválasztásának elsöprő fölénye adja, hanem a beszélgetések Mari nénivel és Lajos bácsival. Hogy a magyar nép jelentős része a személyes ismerőse. „Szervusz nép, szervusz király”.

Amikor tévéoperatőr voltam, sokat utaztam, sok vidéki riportot készítettem, újságíróként és rádiósként is bejártam az országot Grabolctól Nemesmedvesig, de én messze nem ismertem úgy ezt a népet, mint Magyar Péter. Én is dühös voltam (vagyok is), de nem annyira és nem úgy, mint ő. Nincsenek illúzióim, azzal a rengeteg, iszonyatosan ostoba embertől, akik a finom szalonstílust, az „eleganciát” kérik számon a miniszterelnökön, nem várható el, hogy felfogják, Magyar Péter nem olvasott adatok alapján haragszik, hanem amiatt, amit a kétéves országjárása alatt látott. A személyes tapasztalataiból fakad az indulata – azokhoz képest türelmes és visszafogott…

Csak próbálom megérteni, amit látok. Mióta élek, egy bizonyos „foglalkozású” embertől undorodom, kiráz a hideg, ha csak a szót meghallom: politikus. Akkor ez most mi? Miért kísérem figyelemmel egy ember cselekedeteit, aki a definíció szerint politikus?

Mert csak a definíció szerint az. De ő valójában Mari néni és Lajos bácsi ismerőse. Akikkel beszélgetett, és akiket megértett. Értük haragszik, értük akarja eltakarítani az életük megkeserítőit.

Kicsit félek, mikor tesz valami olyat, ami más lesz, mint amit eddig leírtam. Mikor egyszercsak politikussá válik. Remélem, egyszer sem.

Nem hittem volna, pedig ismerem az undorító fajtájukat

A dél-alföldi, 892-es lélekszámú Kamut polgármestere bruttó 1,1 milliót keres havonta.

Vezetőként, munkáltatóként kevesebbet fogok keresni, mint a munkavállalók. Őszinte leszek, én ezt nem fogom csinálni

– mondta az 5300-as lélekszámú, Csongrád-Csanád vármegyei nagyközség független polgármestere, Molnár Áron, aki idáig bruttó 1,7 millió forintot keresett.

Megpróbálom indulat és demagógia nélkül. Az idézett polgármester a település lakóinak az adójából él. Mit tesz a jelzett összegért, amivel ő különb bármelyik parasztembernél, aki őt fizeti? Mekkora "felelősséggel" jár egy Algyő méretű település vezetése? Mit csinál a polgármester úr kora reggeltől késő délutánig, az úgynevezett munkaidőben? Ki lehetett az a mérsékelt képességű alak (melyik testület), aki (amely) azt a rendelkezést kényszerítette rá erre a szerencsétlen országra, hogy minden egyes községnek fizetett "polgármestere" legyen? Miért nem lázad fel minden egyes közösség egy ilyen felháborító baromság ellen? Miért nem jut eszébe senkinek, hogy például az algyői polgármester menjen el dolgozni, és ha nem arcátlanul dőzsölni akar a mások munkájából, akkor lássa el szabadidejében azt a fantasztikus munkát, amit egy 5300 lakosú település ad egy ügyintézőnek.

A rossznyavalya jöjjön rá erre az alakra és Márki Zay úrra is, próbálják tudomásul venni, hogy ez itt egy nagyon szegény ország, ami romokban hever. Körülbelül mint a második világháború után. Amikor mindenki lapáttal vagy puszta kézzel próbálta előásni a maga és a mások lakóhelyét, és senkinek nem jutott eszébe, hogy ezért akármilyen (nem magas, akármilyen) fizetést kérjen. Pedig azt a rombolást nem ennek az országnak a népe végezte el, mint ahogyan ezt a most mindenkit körülvevő pusztulást a "fideszes" szavazók hozták ránk közvetlenül, és mi mindnyájan benne voltunk közvetve a tehetetlenségünkkel, a közömbösségünkkel, a fatalizmusunkkal.

Befognák végre?! Vagy eltakarodnának végre a jó büdös francba az igényeikkel?! A méltatlankodó duplanullák általában és a hirtelen nagyarcot növesztett Algyő polgármestere meg Márki Zay úr különösen?!

Hatvanpuszta

Jókora terhet vett nyakába az Orbán család a hatvanpusztai uradalom megépítésével. Olyat, amit az állami pénzcsapok elzárása esetén nehéz elképzelni, hogyan tudnának cipelni. Az építés mellett persze a fenntartásba is beszállhatnak Mészáros Lőrinc cégei.

Ezt írja az újság. Azon tűnődöm, hogy a szerkesztőségben nem tudják, kié a "Mészáros Lőrinc cégei" néven manifesztált vagyon, vagy csak azt nem tudják, hogyan kellene ezt minden alkalommal jelezni? Hogy ugyanis még nincs bírósági ítélet, prejudikálni meg nem illendő, de nem akarjuk az olvasóval elhitetni, hogy az atlanti térség legbutább embere birtokolja azt az irdatlan vagyont. Nem akarjuk az olvasóval elhitetni, hogy ebben az országban az elmúlt 16 évben minden rendben volt. Ha ugyanis csak feltevés szintjén megengedjük, hogy az a pénz lehet a gazellaarcú gázszerelő vagyona, akkor azt hirdetjük, hogy ebben az országban az elmúlt 16 (sőt az elmúlt 36) évben minden rendben volt. Hogy a honvédség Központi Tisztiháza, Kaya Ibrahim, Joszip Tot, Schlecht Csaba után végre megtalált "Mészáros Lőrinc cégei" a sajtó végtelenül bamba munkatársai számára is sikeresen elfedik a világtörténelem legaljasabb rablógyilkosának tetteit...

Ceterum censeo a csúti rémet börtönbe kell zárni, életfogytiglan.

Ismétlés három felkiáltójellel

 

2026. május 16., szombat

Segítség!

Ahol felnőttem és ahol (falun) a nyarakat töltöttem, mindig akadt egy görbeujjú öregasszony, aki jókedvű fiatalokat látva azt rikácsolta: fogtok ti még sírni.

Könyörögve kérem, ezt a Török Gábor nevű, ocsmány, károgó öregasszonyt zárja be már valaki, és ragassza le a száját.

Ceterum censeo a csúti rémet börtönbe kell zárni, életfogytiglan.

Ezt írtam majd' két hete. Azóta nevezett elmeállapota sokat romlott. Rendőr és orvos beavatkozását látom szükségesnek, de sürgősen.

Egy kis jelentésvizsgálat

 Balog Zoltán volt az, aki határozottan és nyomatékosan kérte, hogy K. Endre kapjon kegyelmet

Határozottan és nyomatékosan utasítani lehet, nem kérni. A határozottság és a nyomatékosság mögött fenyegetés van. A határozottság azt jelenti, hogy hatékonyan képes cselekedni az, aki határozottan lép fel, ha netán tagadással, engedetlenséggel találkozik. A nyomatékosságnak súlya van, a két szó szinonimája is egymásnak. Nyomatékosan az tud megnyilvánulni, akinek megtorlásra van intézményes képessége.

Fent nevezett (megnéztem) hat éve nem volt már miniszter, amikor határozottan és nyomatékosan avatkozott be az állam mint legfőbb és legerősebb erőszakszervezet működésébe. Egy akármilyen vallású főpap státusza a hajlongásra és talpnyalásra elegendő jogosítványt jelent.

A két módhatározó használata bőven elég arra, hogy keresni kezdjük azt, aki határozottan, nyomatékosan és visszautasíthatatlanul képes utasítást kiadni. A fent nevezett főpap büntetésének megállapításakor javaslom súlyosbító körülménynek tekinteni az ostobaságból fakadó árulást, amivel az ország despotáját rendőrkézre adta... Bár lehet, hogy ezért dicséretet érdemelne.

Ceterum censeo a csúti rémet börtönbe kell zárni, életfogytiglan. 

Ezeregyszáz év után

  

annak érdekében, hogy a Tisza-kormány mulasztását orvosoljuk, a Fidesz–KDNP-frakció törvényjavaslatot terjesztett elő a magyar gazdákat védő intézkedések újbóli bevezetésére, a korábbi Fidesz–KDNP-kormány alatt alkalmazott, az Ukrajnából származó élelmiszerekre vonatkozó importtilalom visszaállítására.

Fidesz–KDNP-frakció. Előterjesztett. Hogy orvosoljanak.

Nem tudok én ezen nevetni. Még keserűen sem. Ezek tényleg azt képzelik, hogy itt fognak pofátlankodni? Évekig? Az országházban, fizetésért? Mintha mi sem történt volna? Nincs gyomrom végig nézni a névsort, de anélkül is biztosan tudom, évekre, évtizedekre börtönben van a helyük, ha „semmit nem csináltak”, akkor is, a puszta tagság egy bűnszervezetben bőven elegendő a perbefogásra és elítélésre. Méghozzá mielőbb, mert nem lehet, hogy csak nekem van hányingerem tőlük. A szemüveges, hízottfejűvel az élükön, aki évtizedeken át szenvtelen arckifejezéssel hazudott és piszkoskodott, fölényeskedett és gúnyolódott.

Tudom, sok a munka, de sokadszor mondom, ennek a köztörvényes bandának az eltakarítása mindennél fontosabb, és nem is igényel akkora apparátust, mint a többi, az ország életének szempontjából valóban meghatározóbb teendők.

Ha belegondolnak, hogy mi is az a bagázs, ami beül most a parlamenti patkó baloldalára (ennyit az „oldalak” jelentéséről és jelentőségéről), akkor ahhoz a dühítő, taszító és egyben végtelenül ostoba elnevezéshez érkezünk, hogy ezek itt az ellenzék. Hogy micsoda? Ellenzék. Aha. Mi is az?

Mindenekelőtt annak nyílt beismerése, hogy a mindenkori és bármelyik országban működő kormány tisztességtelen. A megválasztásakor, kinevezésekor felálló kormány eleve, mondhatnám eo ipso tisztességtelen. Ha ugyanis nem volna az, akkor nem kellene intézményesen szembe állítani a mindenkori kormánnyal egy olyan szervezetet, amelyik szemben áll, nem ért egyet a kormánnyal. Tetszik érteni? Teljesen mindegy, milyen kormányról van szó, azzal nem szabad egyetérteni. Miért? Hát mert nyilvánvalóan tisztességtelen, ezért van szükség olyanokra, akik helyből, magától értetődően nem értenek egyet a kormánnyal. Hogy kikből áll ez a szervezet? Arra is megvan az önként adódó válasz. A politikatörténet legnagyszerűbb vívmánya, a demokrácia alaptétele, hogy a nép csalókból, hazugokból, dilettánsokból álló társaságot fog  a saját fejére ültetni, viszont a nép van olyan okos és bölcs, hogy ezeket a becstelen alakokat nem hagyja csak úgy randalírozni, hanem mindjárt rájuk küld egy olyan bandát, amelyik legalább egyszer már belebukott a kormányzás természetes részét képező bűnözésbe, ezeket nevezi ellenzéknek. Az ellenzék pedig rendkívül fontos a jól működő demokráciákban, mert a parlamentben tevékenykedő ellenzéki frakciók ellenőrzik a kormánypártokat, mivel a kormánypártokkal ellentétben kritikus távolságra vannak a végrehajtó hatalomtól. Azaz attól, hogy a választáson megbuktak, hirtelen nagyon tisztességesek és törvénytisztelők lettek, abszolút alkalmasak az új bűnözők, az új kormány ellenőrzésére. Ennek az ellenőrzésnek az a lényege, hogy bármit tenne a kormány, az ellenzék annak ellene van, akkor is, ha nyilvánvalóan jó és hasznos (véletlenül) a kormány szándéka. Azaz ha megtesszük a következő lépést a logika lépcsőjén, akkor a mindenkori ellenzék a kormányzás kerékkötője, az esetek jelentős százalékában baromi nagy marhaságokat beszél, ezekkel akadályozza azt a kormányt is, ami esetleg tisztességes szándékkal látna neki a kormányzásnak. Félre ne értsenek, attól, hogy ironizálok, ez véresen komoly, nem a véleményemet mondom, hanem tényeket sorolok. Olyan tényeket, amikkel a világtörténelem napi politikával foglalkozó része évszázadok óta tisztában lehetne, de nyilvánvalóan nincs tisztában vele, vagy csak úgy tesz, mintha ezt az egészet nem értené, racionálisnak tekint egy nyilvánvaló esztelen zagyvaságot, némelykor be-beismerve, hogy a demokrácia nem tökéletes, de nincs jobb…

A „rendszerváltás” óta tartó Augiász istállóban ez a fenti szabályok szerint működött, az első kormány a következő választáson akkorát bukott, hogy öröm volt nézni, mi lett ennek a következménye? Az urambátyám, dzsentroid, iszonyúan kártékony rendszert a torkunkon lenyomó bagázs, a három baromian ostoba párt átment „ellenzékbe”. Aztán ez a rendszer maradt, új kormány, a régi ellenzékbe, a pártok rendesen ki is múltak, ne nyugodjanak békében, majd 2010-ben uralomra jutott a világtörténelem legundorítóbb képződménye. Egy jellemtelen, hihetetlenül ostoba, pitiáner bűnözőkből álló konglomerátum, aminek a tagjai még ahhoz is gyávák és tehetségtelenek voltak, hogy fasisztának megfelelők legyenek. Azért próbálkoztak, 16 éven át. Rátelepedtek egy szerencsétlen népre, amelyik egész történelme során soha nem tett semmit, hogy a különféle brigantik uralma alól felszabadítsa magát, egyetlen egyszer, 1956-ban volt egy elkeseredett kísérlete, amikor nem a sértett főurai hajszolták bele valami teljesen értelmetlen „szabadságharcba”, hanem maga a nép, annak is egy parányi része próbált meg kitörni, természetesen a legrosszabbkor, a legreménytelenebb helyzetben, egy ereje teljében lévő, ki tudja, miért kommunistának nevezett fasiszta óriásbirodalommal szemben, esélye, mint hógolyónak a pokolban… Azaz nem volt nehéz uralkodnia az ócskaságnak, a rossz minőségnek, a tanulatlan, gerinctelen aljasságnak, ehhez voltunk szokva. (Nemes Jeles László, mint egy naiv kékszemű kisgyerek, azt mondta: hogy a szabadság mégiscsak valami, amit nem engedünk el. Hogy ez a magyaroknak fontos, és hogy újra képesek a kezükbe venni a sorsukat… - azaz felmondta az évszázados, szomorú, önámító, hazug leckét. „Újra” a kezünkbe vesszük a sorsunkat. Aha. Mikor is volt legutóbb? Mikor nem sodródtunk?) Lényeg az, hogy egy köztörvényes, jórészt életfogytiglani fegyházzal büntetendő banda megbukott valakinek a tetteitől, aki a magyar történelem förtelmes és szánalmas 1100 évének végén először felfedezte az embert a tömegben, más néven a népben. Ezt már mondtam egyszer, most megismétlem, hogy jól tessék érteni: a magyar történelemben először. Voltak már néhányan, akik mondtak okosakat, de sorsfordító alakja a mi ezerévünknek még soha nem volt. Nem tudom, mit hoz a jövő. Nem tudom, mivé válik Magyar Péter, mit tesz ő maga ellen, vagy mások mit tesznek ellene, de ezt, amit itt leírtam, már nem lehet elvenni tőle: ő volt az első, aki megteremtette a lehetőséget, hogy értelmes, emberhez méltó életet kezdjünk élni, ő volt az első, aki a magyar jelzővel ellátott embert valóban embernek tekintette, aki kilencmillió embert csinált egy megalázott néptömegből. Ennyi embernek adott esélyt arra, hogy lehessen belőlük kilencmillió egyén. Mindezt úgy, hogy mosolyogva, nevetve, eufórikusan kiabálva mentek ki az utcára, nem összeszorított foggal, a félelemtől gyötörve pillantottak körül, mikor jön a hatalom, hogy visszazavarja őket az odúikba. Ennyi embernek adott esélyt, hogy maga tehesse szabaddá magát, hogy ne várjon valamire, ami majd helyette, ami majd küldi a megváltót…

Gálvölgyi János ma megjelent félmondata arról szólt, hogy április 12-e után „attól tartott, lezárják a hidakat, mert lőni fognak.” Nem volt egyedül ezzel a szorongással. Én még mindig nem érzem úgy, hogy már megállhatunk, mert itten az ígéretnek földe van (szegény Petőfi, ha egy ilyen embert kaphatott volna). Ezért sürgetem annyira, hogy mielőbb életfogytiglani fegyházba a csúti szörnyeteggel. Tudom, hogy olyan gyáva, amihez képest az emlegetett nyula akcióhős, de éppen ennélfogva, éppen a lobogó gyűlölete és bosszúvágya miatt akkor is rosszabb egy pusztító járványnál, ha most bebújt a föld alá reszketni. Meg fogja találni a magához méltó sunyi aljadékot, aki megszervezi neki a felfordulást…

Tetszik látni az üvöltő kontrasztot? Negyvenvalahány nyavalyás fasiszta, ocsmány börtöntöltelék ült be az Országházba mint ellenzék. Nem látják ők annak a töredékét sem, amit fentebb leírtam, de a belükben érzik, hogy itt most egy olyan jelenséggel kerültek szembe, amit mindenáron el kell söpörniük a föld színéről.

Tessék szíves lenni szólni annak az embernek, aki talán maga sincs egészen tisztán tudatában annak, hogy mit tett: annak a 16 évnek és annak az 1100-nak akkor lesz vége, amikor a még mindig virulens, fertőző gócot kimetszi.

Kérem, szépen kérem, higgyen nekem. Túl régen élek ahhoz, hogy ne lássak olyat is, amit mások még nem…

Ceterum censeo a csúti rémet börtönbe kell zárni, életfogytiglan.

Bosszú?

Másfél évtizedes önkényük, mindenhatóságuk, gátlástalan cinizmusuk és kielégíthetetlen rablásmániájuk után jó nézni – nekem legalábbis szolgál némi elégtételül – nyomorult vergődésüket, szemükben a félelmet az elkerülhetetlennek látszó bűnhődéstől, de szeretnék lassan túllépni rajtuk, szeretném elfelejteni őket.

Ezt Zelki János írta, egyik igen kedves, hajdani rádiós kollégám, akivel már akkor is sokmindenben egyetértettünk. Most is egyetértünk. Csak én még akarom látni azt a bűnhődést.

Azon tűnődöm, van-e bennem bosszúvágy. Az azonnali és a megfontolt válaszom is az, hogy nincs. Csak tisztázni kell, mi a bosszú. „Szándékos, önhatalmú, néha kegyetlen megtorlás” – írja az Értelmező Szótár, és bár kissé slendrián és elnagyolt meghatározás, ide most jó lesz, a fogalomhoz legközelebb álló, az „önhatalmú” benne van, bár az sem olyan egyértelmű. Egy másik idézet szerint: A Monte Cristo nem azért jó könyv, amit fecsegnek róla, mert nem a bosszúról szól, hanem a csalók és hazugok megbüntetéséről. Arról, hogy a bűn nem maradhat büntetlenül, hogy a tettnek következménye van. A kérdés, vennék-e sajátkezűleg elégtételt azért, amit velem tettek… Végülis nem. Persze most, hogy láttam-hallottam megnyilvánulni ezt a hitvány, ócska rabszolgát, aki úgy cipelte a csúti szörnyeteg motyóját, mintha az valami fennkölt, dicső hivatás volna, most azért egy pillanatra feltámadt bennem az a vágy, amit gyerekkoromban sokszor éreztem, mikor az iskolából hazamenet a Mátyás téri banda tagjai véresre vertek, de aztán lehiggadtam. Volt néhány ilyen sunyi kis, folyós lepényjellegű mozgó és hangot adni képes lény akkor is a Mátyás téren, a Lujza utcában meg ott a környéken, amikor már közeledtem a 190 centihez és 90 kilóhoz, amikor meggyőztem a térieket arról, hogy hiba volt annak idején engem rendszeresen megverni, az efféle általában nem mert megmukkanni, de az efféléhez nem nyúlt kézzel az ember akkor sem, ha mégis nyivákolt valamit, mint ez a fentemlített szégyenhalom… Egyszóval nem, ez nem bosszúvágy, csak az a kívánság, hogy bűnhődjenek…

Megpróbálom elmondani, miért fontos ez, miért fontosabb bárminél, miért mindenekelőtt való. Elmondom a saját történetemet, az alkalmas arra, hogy az is magáévá tegye a büntetés fontosságának tudatát, aki leginkább a dolgok érzelmi megközelítésére hajlamos.

Sosem volt erős oldalam a függelem. Viszont szüntelenül működött bennem valami, amit okos ismerőseim igazságérzetnek neveztek, és aminek a helyességét rendre igazolták azok, akiknek adtam a véleményére, valamint az a 600 000 és 3 000 000 közötti hallgató, akik 30 éven át rendszeres hallgatói voltak az egyes műsoraimnak. Mindezek következtében azt a politikai rendszert, ami nekem megfelelt volna, még nem találták ki. Legfőképpen azért nem, mert minden földi baj elsőszámú okozójának, az emberiség végzetes tragédiájának a politikusokat tartom, akiknek a förtelmes váladéka, a politika teszi lehetetlenné az emberré válást. (Közbevetőleg itt kell megjegyeznem, Magyar Péter produktumát egyelőre éppen ezért gondolom reményteljesnek, és mindaddig annak fogom gondolni, amíg a rendszerében nincsenek pártpolitikusok, amíg az általa kiválasztottak értenek ahhoz, amit csinálnak, azt teszik, ami a deklarált feladatuk: az emberek ügyeivel foglalkoznak. És ezért is írtam le, hogy amit tesz, az a világ eddigi egyedülálló csodája, mert egyelőre úgy látom, ő is kiiktatandó kártevőnek tartja a politikát.) Felidéztem már sokszor, most megismétlem: ’89. június 16-án felhívott a Rádióban Göncz Árpád, és csak annyit kérdezett, láttad? Az isten őrizzen meg minket ettől az alaktól. Egy évvel a halála előtt fent voltam nála a Vérhalom tér sarkán (akkor még nem tudtam, azért hívott, hogy elbúcsúzzon), felidéztük a 25 év előtti nyarat, „hát nem őrzött meg”, mondta.

Amikor az a hosszúhajú, szakállas, ápolatlan taknyos a Hősök terén hazaküldte a szovjet csapatokat, amik már régen elkezdtek kivonulni az országból, és ezt csak az nem tudta, aki nem akarta tudni, akkor még csak olyasféle undort éreztem, amilyet valami különösen büdös szag vált ki az emberből. Aztán egy évvel később a „képviselői irodaházra” átkeresztelt MSZMP székház félemeletén beszélgettem, nem emlékszem, kikkel arról, mi volna a teendő a Rádióval, ez a nyikhaj odajött, és valami ostoba, nagyképű szöveggel belepofázott abba, amit éppen mondtam. Szóljon neki valaki – mondtam –, hogy az elemi illemszabály szerint csendben maradunk, amíg a társaság egy másik tagja beszél. Mint később megtudtam (közvetve) a barátjától, a nagybajuszú sültparaszttól, ezt soha többé nem felejtette el, mint ahogyan azt sem, hogy egy műsoromban azt mondtam, engem az ordító egér című filmre emlékeztet. Akkor már miniszterelnök volt. Akkor kezdte rám küldeni a különféle pribékjeit, a cseppfolyós gerincű talpnyalóit. Ezek közül a legmeglepőbb a jónevű sportriporter volt, korábban gimnáziumi iskolatársam, a jelzett időben a Petőfi-adó főszerkesztője, aki mindenféle hülyeséggel próbált megrendszabályozni, „főszerkesztői leiratban” utasított például, hogy a száznyolcvan perces Jóreggelt Európában félóránként mondassak híreket. Vasárnap kora reggel, amikor még a világ legnagyobb országainak legnagyobb hírműsorai is az előző nap ismétléseit adják. A szentfazék, ájtatos hangú, nevenincs riporterlányból alázatos nyelvcsapások útján lett rádióelnök, aki korábban, amíg a politikai adások szerkesztőségében dolgozott, még egy kétperces beszélgetést sem volt képes összehozni, amin el ne aludt volna a hallgató (neveket azért nem írok ide, mert ez itt az én megjelenési felületem, ezt nem szeretem ilyen alakokat azonosító betűcsoportokkal szennyezni) azt írta nekem, hogy felkészületlen vagyok, a műsorom össze van dobálva minden rendszer nélkül. Ezután érkezett a műlovarnő külsejű vamp az elnöki irodába, ő már bevetette a nehéztüzérséget. Korábban nem jelezte, hogy valami baja van velem, évtizedekig dolgoztunk a Rádióban, alakítottunk egy közös céget is, engem javasolt ügyvezető igazgatónak… Elnöksége idején hetente fenyegetett, a hozzá hasonló jellemű beosztottjai mindent elkövettek, hogy ne legyen egy nyugodt napom sem, mindenre ugrottak, ami a műsoraimban bántotta az érzékeny, szervilis lelküket – csak hát, nem tudtak érdemben belém kötni. Miközben én finom voltam és visszafogott, nem azért, mert féltem tőlük, hanem mert a tömegtájékoztatásban soha nem tűrtem semmilyen közönséges stílust, durva szavakat. Mutatok egy példát, amiért rám küldték a Rádió főjogászát, ezt beletettem egy 2004-es könyvembe. A részlet úgy kezdődött, hogy bejátszottam egy 1985-ös felvételt, amit a Betűtenger című műsoromba készítettem Ronyecz Máriával, a kor egyik legkiválóbb színésznőjével, Karinthy Előszóját mondta el, kongeniálisan, lenyűgözve hallgattam a vezérlőben, az ő előadása volt, én nem szóltam bele, semmiféle rendezői instrukcióval nem láttam el. A bejátszás utáni megszólalásomat teszem ide, a Jóreggelt Európa 2001. április 8-iki adásából:

 

Szegény Ronyecz milyen dühös volt. Ingerülten mondta el Karinthy Frigyes versét. Pedig ez a vers nem ilyen, ez csak egy könyörgés, de ezt akkor nem lehetett másképp elmondani.

És attól félek, ma sem lehet. Ronyecz Mária  89-ben meghalt, ha még élne, most újra elmondaná ugyanígy…

Ronyecz már nem érhette meg a 90-ben ölünkbe hullott „függetlenséget”. Ami ma azt jelenti, hogy van gyűlölet és uszítás, politikának csúfolt, összehúzott szemű sziszegés, nyavalyás kis alakok nyavalyás kis piszkoskodásai minisztériumokban és az ország házában. Ezeken a helyeken, a minisztériumokban és az ország házában rosszarcú, rosszmodorú, tanulatlan elvtársak diktáltak évtizedeken át, most rosszarcú, rosszmodorú, tanulatlan „polgárok” teszik ugyanazt. Hogy a magamfajta ember-e, azt 1990-ig az elvtársak akarták kétségessé tenni, most a „polgárok” akarják.

 

Kicsivel később egy másik sportriportert búcsúztattak, nyugdíjba ment, ’90-ben róla is kiderült, hogy alapjában véve ő egy népnemzeti. Évtizedekkel korábban én csináltam belőle igazi rádióst, amikor a Rádiószínházban felszólaltam egy dokumentumjátéka mellett, amit a többiek ki akartak dobni, hogy dolgozzunk rajta, érdemes, szerintem a fiú okos és tehetséges… Becsületére legyen mondva, soha nem állt be a kivégzőosztagba, pedig nyilván hívták, sőt, ezen a búcsúztatón (ahol az egyik asszisztensem szolgálta fel az enni-innivalót) azt mondta, ami a Benediktyt illeti, valami mást kell kitalálnotok, mert szakmailag megesz titeket reggelire.

El kellett volna venniük a műsoridőmet, az ellen semmit nem tudtam volna tenni, másképp semmi esélyük nem volt, nem voltam a beosztottjuk, nem utasíthattak az ostobaságaikkal, de azt hitték, mikor már a szocialisták kerültek kormányra, hogy azok nem engednének engem. Nem a fenét, azok is csak politikusok, és mint kiderült, az első perctől kezdve tele volt a gatyájuk, úgy féltek a csúti brigantitól. Aki lényegében azóta uralta a magyar politikai szférát, amióta a Hősök terén felböfögte azt a felháborító, gyáva, nyálas szöveget.

Végre 2004-ben ráleltek a megoldásra: az idő előtti nyugdíjazásra. Egy évvel a 62. születésnapom előtt indoklás nélkül kényszernyugdíjba küldtek. Elvették a műsoraimat, a belépőigazolványomat, 24 órán belül ki kellett ürítenem az irodámat és a titkárságomat, soha többé nem tehettem be a lábamat a Rádió épületeibe (mondjuk, nem is akartam). Fizikai és szellemi erőm teljében (elfogulatlan vélemények szerint legföljebb 40 évesnek látszottam) úgy tüntettek el egyik pillanatról a másikra, hogy még a hallgatóktól elköszönni sem hagytak. Ezellen nem volt semmilyen jogi lépés. Ötvenöt évvel azután, hogy egy lelkes, pályakezdő énektanár, Lukin László gyerekkórusának tagjaként először beléptem a Bródy Sándor utcai kapun, úgy zavartak ki onnan, mint egy bűnözőt.

Szerettem a Rádiót, szerettem műsorokat csinálni, azt hiszem, értettem is hozzá – sőt, nemcsak én hiszem, Randé Jenő, Szepesi György, Sebestyén János, Újházy László is úgy gondolta, a teljes magyar színésztársadalom, zenészek, énekesek, egyszóval sokan. Hazamentem 140 000 forintos nyugdíjjal, bármilyen további munkalehetőség nélkül…

Ez csak egyetlen egy történet.

Mindenkinek megvan a saját története, annak is, akiben sosem vált tudatossá, miért szorul a gyomra és a torka, miért nem tud aludni, miért restell a szemébe nézni azoknak, akikért felelősséggel tartozik, de tenni nem tud semmit, mert megbénították, tehetetlenségre kényszerítették – és ez nem tömegjelenség, nem „rengeteg ilyen”, ezek mindegyike egy történet, mindenkinek a magáé. Csak van belőle sokmillió.

P.S.: Majdnem elfelejtettem: éppen mert sokmillió, ez kimeríti az emberiesség elleni bűncselekmény fogalmát. Íme a Btk. idevágó része:

Az emberiesség elleni bűncselekményt a magyar Büntető Törvénykönyv (Btk.) (a 2012. évi C. törvény) a XIII. fejezetben, a 143. § alatt rendeli büntetni. A törvény szerint ez a bűncselekmény a polgári lakosság ellen irányuló átfogó vagy módszeres támadás része...

Elkövetési magatartások

Súlyos testi vagy lelki sérelem okozása

Politikai, faji, nemzeti, etnikai kulturális vagy vallási alapon történő üldözés

Büntetési tétel:

Életfogytig tartó szabadságvesztés

Ceterum censeo a csúti rémet börtönbe kell zárni, életfogytiglan.