Ilyen is van

Van itt egy szöveg, egyelőre csak úgy ideteszem, minden magyarázat nélkül, olvassák el, aztán még mondok valamit:

“Mindenről szólt, amivé valaha válni akartál. Aztán mindarról, amiről azt kívántad, bárcsak soha ne is kívántad volna. Olyan volt, mint egy kellemes viszketés, amit mindenáron meg akarsz vakarni. Csakhogy ez a viszketés a bőröd alatt van, és nem éred el. Így a kellemes viszketés lassan elviselhetetlenné válik. Azt mondja neked, hogy amire a legjobban vágysz, azt soha nem kaphatod meg. És amire a legjobban vágysz, azt valójában már egyszer megkaptad... majd elveszítetted. ”

Nézzenek föl, tartsanak egy kis szünetet. Megvan? Akkor most ha valaki ezt itt fent nem a világ legócskább, legprimitívebb, legostobább mondatai közé sorolja, ha valaki egyebet is talál benne, mint egy félművelt szélhámos nagyotmondó, értelmetlen ürességét, az itt abba is hagyhatja az olvasást, az menjen el a moziba, és nézze meg Christopher Nolan legújabb bombasztikus agymenését, az Odüsszeia címet bitorló időkitöltést. Én biztosan nem fogom megvenni előle az utolsó jegyet. Ha ugyanis valaki képes a fentieket elmondani az árbochoz kikötött Odüsszeusznak tulajdonítva ezeket a förtelmes marhaságokat, midőn állítólag valaki arról kérdezi, milyennek találta a szirének énekét, az bármilyen gazemberségre képes.

2024 januárjában még ezt írtam:

Megnéztem az Oppenheimer című filmet. Christopher Nolan valószínűleg jól ismeri a szakmáját, nem nagyon tudom megítélni, az általa létrehozott filmek ugyanis nem érdekelnek, kivétel nélkül olyanok, amikre gimnazista koromban azt mondtuk az értelmesebb osztálytársaimmal, hogy zagson. Azaz olyanfajta "művészi" alkotás, ami nem fontos, nem szól semmiről, ahhoz meg túlságosan komolyan veszi önmagát, hogy limonádé lehessen, azaz egyszerű, léha szórakoztatás. De elismerem, sok munka van a Nolan-filmekben, és sokan nézik, bár a tömegfogyasztásra bazírozott kereskedelmi szemlélet engem inkább taszít.

Ma már kicsit restellem, hogy annak idején ennyire pozitívan értékeltem a világkultúra egyik legaljasabb gonosztevőjét.

Már megint

Nem bírom, na! Bizonyára bennem van a hiba, hogy nem tudok hathatósan elmenekülni ennek a törökgábor nevű istencsapásnak a megnyilvánulásai elől, dehát már csak a címeket olvasom el a "napilapokban", és így is állandóan beleütközöm ebbe a károgó ostoba vénasszonyba. Meg hát nem is lehet szó nélkül hagyni a korlátolt, félkegyelmű megnyilvánulásait - a baj az, hogy remek kis sajtónk ezeket közli szájszélnyalogató boldogsággal, ami azt jelenti, azt sokszorosan többen olvassák, mint a Jóreggelt Európát, amit különben egyáltalán nem bánok, nem mindegy, milyen társaságban látják az embert... Naszóval azt eresztette maga alá ez a dalitársulati tragika, hogy "...ha a miniszterelnök mondja meg, hogy ki (nem) lehet a köztévé vezetője, akkor az kormánytévé..." Dobpergés, pukedlis hajlongás a függöny előtt.

A miniszterelnök nem mondott semmit, két szót írt valahová, azaz a véleményét az ügyről. Nem azt, hogy lehet vagy nem lehet. Szerencsére az érintettek ezt elolvasták, és ennyi elég volt nekik, hogy a hülye, meggondolatlan választásukat visszavonják. A miniszterelnök soha sehol nem mondta meg, kiknek kell csinálniuk a köztévét, mindössze annak a kívánságának adott hangot, hogy ez az intézmény működjön úgy, ahogyan egy ilyen médiumnak a klasszikusnak nevezhető hagyományai azt úgyszólván kötelezően meghatározzák. Ha ez így megfelel a kormánynak, akkor az rendben van, amennyiben én rendben lévőnek nyilváníthatok valamit, ami az én fogalmaim szerint rendben van - mentségemül és kijelentésem védelméül szolgáljon, hogy eltöltöttem a tömegtájékoztatásban jó hatvan évet, ilyenformán volt lehetőségem megismerni azt a normarendszert, ami egy ilyen médium vitathatatlan jellemzője.

Kérem szépen végre megérteni, az ilyen törökgáborokra nem lehet alkalmazni a szólásszabadság különben végtelenül és baromian együgyű szabályait, mert ez a fajta beszédkényszeres fröcsögő borzalmas károkat okoz, azaz egyszerű köztörvényes bűnöző. Én nem bánom, tartsák csak háziőrizetben nyomkövetővel felszerelve, és rakjanak rá hangszigetelt szájkosarat, csak valahogyan hallgattassák már el végre.

Szegény ártatlanok

Most hogy mind többet kerül szóba a maffia "elszámoltatása", a jogászok is egyre gyakrabban használják az "ártatlanság vélelme" kifejezést, én meg minél többet hallom, annál jobban idegesít.

Itt most némi mentegetődzésféle következik. Ahogy vénülök, úgy szembesülök napról napra sűrűbben azzal a kényszerű megállapítással, hogy milyen borzasztó keveset tudok a világról, ennélfogva napról napra több kérdést teszek fel. Egyetemista koromban (lévén érzelmileg többszörösen érdekelt) sok időt töltöttem a francia tanszéken, már-már tiszteletbeli francia-szakosnak számítottam. Akkor olvastam először Diderot mondatát, meg is ragadt bennem: ce qu’on n’a jamais mis en question n’a point été prouvé - azaz "amit sohasem vontak kétségbe, az nincs bebizonyítva". Aztán itt van még a kétszáz évvel korábbi, latinul író francia, minden idők egyik legzseniálisabb embere, Descartes sokak által idézett szentenciája: de omnibus dubitandum est - azaz "mindenben kételkedni kell". Végül mindennek az alapja, amin szerintem mindkét idézett francia ugyanúgy megdühödött, mint én (bizonyítani persze nem tudom), Vincentius Lirinensis "örök" mondása az 5. századból: quod semper, ubique et ab omnibus - szó szerinti fordításban amit mindig, mindenhol és mindenki, értelemszerűen "az igazi hitet mindig mindenhol, mindenki hiszi", ebben éppen csak az nincs kimondva (de benne van), hogy akkor pedig ez az örök és kétségbevonhatatlan igazság. Mentegetődznöm meg azért illik, mert egy olyan több évezredes, szinte szentként tisztelt és megszámlálhatatlanul ismételt alapszabályt vonok kétségbe, amit eddig (ha eszébe jutott is valakinek) soha senki nem mert megtenni, viszont erről rögtön eszembe jut egy másik alapigazság: egyél tehénszart, sokmilliárd légy nem tévedhet...

Innen kezdve egyelőre rövid leszek, nincs most időm egy alapos munkát igénylő tanulmány megírására, akinek van kedve, gondolkodjon el az állításomon, de kiindulásképpen becsületszóra higgye el nekem, az itt következő megállapítást bizonyítani is tudom: az "ártatlanság vélelménél" kártékonyabb marhaságot nehéz volna kitalálni, ez a tétel kizárólag a bűnözőket védi, az esetek többségében olyan hatásfokkal, hogy rászabadítja az emberiségre a legádázabb tömeggyilkosokat, nagy százalékban örökre büntetlenül, de mindenképpen akkor büntetve, amikor már késő.

Nem tudom, a jogi egyetemen ez mikor kerül a tananyagba, de nekünk (igazságügyi szakértőknek) minden vizsga alapját jelentette ezeknek a jogi szabályoknak az ismerete:

ei incumbit probatio qui dicit, non qui negat 

in dubio pro reo 

Az első azt jelenti, hogy a bizonyítás azon áll (azt kötelezi), aki állít, nem azon, aki tagad

a második pedig azt, hogy kétség esetén a terhelt javára - legalábbis a magyar jogi nyelv ezt a fordítást használja, de én a későbbiek miatt már ezt is némi kétséggel fogadom, a reus ugyanis bűnöst jelent (a reo a szó ablativus-a), és bár a Ballagi Nagyszótár mellékjelentésnek a beidézettet adja meg, az ilyesmit a népnyelv csűrés-csavarásnak tartja.

A megállapításom természetesen csak a jogalapú társadalmakban érvényes, a diktatúrákban (amilyen például nálunk volt az elmúlt 16 év) említeni sem érdemes, ebben bárkit meg lehet vádolni, az "ártatlanság" értelmezhetetlen fogalom, tehát úgyszólván mindegy, bűnös valaki vagy ártatlan.

Itt és most csak egy-két körülményre hívom fel a figyelmüket, mindenekelőtt az "ártatlanság" és a "gyanúsítás", majd a "letartóztatás" ellentmondásaira. Ha valakiről kötelezően azt kell feltételeznem, hogy ártatlan, miféle törvénybe ütköző cselekedetet hajtok végre, midőn megengedem magamnak a törvénytelen elszánást, hogy valaki ellen bűncselekmény gyanúja alapján indított nyomozást rendeljek el? Hiszen ő ártatlan a jogszabály szerint. Vádat emelek valaki ellen, aki ártatlan, majd letartóztatom és fogdába zárom?

Vagy azzal az álságos, már-már gusztustalan elnevezéssel, hogy "ismeretlen tettes" ellen indítok eljárást, meg is kerültem az "ártatlanság vélelmét"? Egy ország népe nézte és szenvedte végig, hogy a miniszterelnöki hivatalt bitorló primitív gazember kifosztja, tönkreteszi őt, hogy ezermilliárdokat rabol, közvetve emberek százezreinek a halálát okozza, és most hónapok óta növekvő aggodalommal várom, mikor fogják legalább ismeretlen tettesnek nyilvánítani, és mint "ártatlant" bíróság elé állítani. Hogy valami mindenki számára világos bizonyítékot mutassak az "ártatlanság vélelmének" tarthatatlanságára.

Amíg a tisztességesek a saját szabályaik szerint akarnak bánni a bűnözőkkel, addig mindig az utóbbiak lesznek előnyben. Amint azt a fentemlített ábra is mutatja. Hitler például ártatlanként halt meg, Göbbels is. Sztálin is. Benjamin Franklin, a fent nevezett franciákhoz hasonlóan ugyancsak az egyik legkiválóbb elme azt mondta: inkább meneküljön meg száz bűnös, mintsem egyetlen ártatlan szenvedjen a büntetés terhe alatt. Tessék szíves lenni egy kis időre elgondolkodni ezen a mondaton, éppen csak addig, amikor még nem okoz fájdalmat a felismerés, Franklin bizonyára véletlenül felcserélte a két szót, és 240 éve senki nem mer szólni, hogy állj az egész, ez pontosan fordítva van, ekkora rémületes hülyeséget ne hagyjunk szegény amerikai neve mellett. Hiszen nem száz, egyetlen szabadon hagyott bűnös hatalmas károkat okoz az emberiségnek, még egy pitiáner tolvaj is. Az ártatlanról meg (működő társadalomban) pillanatokon belül kiderül, hogy nem bűnös, különösen ha az "ártatlanság vélelmének" nevezett ostobaságnak megfelelően nem kötelezzük az ügyészt az "ei incumbit probatio qui dicit, non qui negat" alkalmazására, azaz hagyjuk, hogy az igazmondás kötelezővé tételének betartásával a vádlott bizonyíthassa az ártatlanságát. Franklin mondata tehát (a fatális tévedéstől megszabadítva) így szól: inkább szenvedjen száz ártatlan a büntetés terhe alatt, mintsem egyetlen bűnös elmeneküljön.

Most éppen (negyedik hónapja) hagyjuk, hogy 58 köztörvényes bűnöző naponta bejárjon az ország házába, ahol ugyancsak nincs eskü alatt kötelezővé téve az igazmondás, ki tudja, miért, és ezek az undorító alakok negyedik hónapja akadályozhatják a viszonylag zavartalan újjáépítését annak a rombolásnak, amit ők végeztek ennek az országnak a népén - az ártatlanság vélelmének elve alapján.

Az első számú rablógyilkos ártatlanságának vélelméről most nem is szólva, akit az új kormány megalakulásának délutánján be kellett volna zárni, minthogy milliók látták bizonyítottnak az illető szinte példátlan bűnhalmazát - kivéve az ártatlanság vélelmére bazírozott nemzetközi jogrendet.

A sötét butaság áthatolhatatlan sűrűsége

Az egyik napilapszerű portál novellapályázatot hirdet. Dicséretes. Komolyan mondom, tényleg annak tartom. A portál megmutatta a bírálóbizottság tagjait. Ez már elgondolkoztatott. 

Annak idején (1990. előtt) a Magyar Rádióban valaki kitalálta, hogy mikrofonengedélyhez köti a nyilvános megszólalást. Az engedély megszerzéséhez egy bizottság ítélete kellett. Bőzsöny Ferenc, a bemondók főnöke felhívott (akkor még nem dühöngött a "rendszerváltás" után ránk tört politikai hovatartozás gyűlölete), hogy megy a bizottság elé, menjünk együtt (kettőnk között volt egy soha meg nem hirdetett, csak úgy a rádiósok körében kialakult és soha el nem dőlt "verseny", hogy melyikünk hangja mélyebb, azaz kié a Rádió legmélyebb hangja). A Puskin-épületben rendezkedett be a bizottság (így hívtuk az Esterházy-palotát, fogalmam sincs, miért), ott találkoztunk Ferivel. A "versenyünknél" kevésbé köztudottan a Rádióban csak kettőnknek volt nyelvész doktorátusa, Bőzsöny hivatalosan használta is a doktori címét, én soha. Ő lévén az idősebb, udvariasan előre engedtem. Benyitott, benézett, aztán becsukta az ajtót - kívülről. Azt mondta, nézzek be én is. Megtettem. Én is becsuktam az ajtót, én is kívülről. Ferivel ott helyben megállapítottuk, hogy a bizottság tagjainak mindenekelőtt meg kellene szerezniük az engedélyt, hogy ítélkezhessenek. Mi ketten esetleg vállalnánk, hogy döntsünk róluk - valószínűleg nem adnánk ki azt az engedélyt. Mentünk a dolgunkra, kettőnknek soha nem volt mikrofonengedélyünk - szerencsére senki nem vette a bátorságot, hogy kérdőre vonjon minket...

A novellapályázat bírálóbizottságának a tagjairól nem tudok semmit. Kettejük nevét már hallottam, bizonyára rendes emberek, nyilván okosak is, de ez hervasztóan kevés. A "bírálóbizottság" tagjaitól egyenként is elvárom a szakmai tekintélyt, hogy igazolható legyen, korábban már jogot szereztek a mások tudása feletti ítélkezéshez, a testület enélkül minimum komolytalan. Elhiszem, hogy van véleményük, de egy zsűri akkor hiteles, ha az általa képviselt szakma egzakt normáinak fölényes birtokában teszi a dolgát, ha a tagok nem az ízlésüket akarják rám tukmálni, hanem a matematikai pontossággal részletezett indoklásukat, ami az eredmény kihirdetéséhez vezetett.

A fent említett portálon olvastam egy másik "bírálóbizottságról": Political Capital: Magyar Péter könnyen elkoptathatja magát - ez a címe az ítéletüknek. Aha. Aztán még az is van ott, hogy "Magyar Péternek egyelőre Magyar Péter a legnagyobb politikai ellenfele, mivel jórészt egyedül van a politika színpadán, a kormányzati kommunikáció az általa folyamatosan közvetített műsorra épül. Magyar Péter a mindent leuraló jelenlétével, az olykor óhatatlanul hibás döntéseivel és túlmozgásos kommunikációjával könnyen elkoptathatja magát – fogalmaz az elemzés."

Ha felidézem a gyerek- és ifjúkorom bizonyos epizódjait (sokszor leírtam már, a nyolcadik kerületben nőttem fel, annak is a leggonoszabb fertályában, ami az ötvenes években a mostaninál is gonoszabb volt), olykor elszégyellem magam, hogyan voltam képes olykor szó nélkül odavágni úgy, hogy vér és csonttörés volt az ütés eredménye, mikor tudtam, hogy hiába próbálnék bármit mondani, a sötét butaság  sűrűsége áthatolhatatlan, csak elhallgattatni lehet annak az előrevetítésével, hogy ha az illető még egyszer megszólal, nagyobbat és fájdalmasabbat kap.

Amikor ilyeneket olvasok, mint ez itt fent, hajlamos vagyok fölmenteni magam hajdani tetteim miatt, tényleg nincs más megoldás. Most álljak oda magyarázni, hogy a "túlmozgásos" viselkedés egy pszichiátriai kórkép egyik jelzője, mely tünet kiváltó oka egy bizonyos agyi károsodás? Vagy hogy semmi olyan fölényes társadalomtudományi felkészültségről nem láttam bizonyítékot, ami a fenti szöveg íróját feljogosítja a minősítésre: Magyar Péter döntései "hibásak"? Vagy kérdezzem meg, mi "mindent ural le" (hová "le" te szerencsétlen) a "jelenlétével"?  

A novellapályázat bírálóbizottságának a tagjait legalább megbízta valaki azzal, hogy ítélkezzenek - nem ezek a tagok tehetnek róla, ha esetleg kevesek ők az ilyesmihez. De a Political Capitalt ki a nyavalyakórság kérdezte?!

Mindenesetre most tényleg meg vagyok győződve róla, hogy annak idején helyesen döntöttem. Ilyenkor nincs más megoldás... és utána még szólni, hogy még egy ilyen, és akkorát kapsz... Na jó. Tényleg, mondja meg nekem valaki, mit lehet csinálni, hogy ezeket a "bírálóbizottságokat" valahogy elhallgattassuk. Ki a fene hatalmazta fel ezeket az iszonyatosan buta, kártékony alakokat arra, hogy megnyilvánuljanak valakiről, akinél többet soha ennek az országnak a történelmében nem tett senki az emberhez méltó élet lehetőségéért? Akinek a cselekedeteit megítélni csak rendkívül bölcs, sokat bizonyított emberek tiszte lehet - azok legalább azt is tudnák, milyen nagyrabecsüléssel együtt járó feladatot kaptak.

Befognák végre?

Népi vitára nem, de szakmaira szükség lenne az alkotmánybíró-választáshoz – mondta Majtényi László a Reggeli gyorsban, aki helytelennek és elfogadhatatlannak nevezte az egypárti jelölést. Sonnevend Pál szakmai felkészültségét nagyra tartom, ugyanakkor kapásból tudnék mondani nyolc-tíz másik embert, akiét szintén. Szakmai vitára lenne szükség – hangsúlyozta a jogtudós.

Sietek megjegyezni, Majtényit valamikor normális, elismerendő embernek, szakmájához értőnek tartottam (a személyes viszonyunk is jó volt). Most döbbenten látom, miképp veszíti el a reputációját néhány másodperc alatt.

Komolyan nem értem, miféle reflexek működése hülyíti el a korábban használható embereket. Majtényi nagyra tartja Sonnevend felkészültségét, de "kapásból" tudna mondani nyolc-tíz másik embert. Jó. És? Én is tudok legalább nyolc-tíz ilyet. Ha kicsit alaposabban utána gondolok, többet is, húsz év alatt (amíg igazságügyi szakértő voltam), legalább huszonöt olyan bíróval dolgoztam együtt, akik alkalmasak volnának alkotmánybírónak. És? Akkor vitatkozzunk szakmailag? Jó. Meddig? Melyik az a pont, ahol már megállhatunk, mert itt van már a kánaán? Amikor a sok felkészült közül kiválasztottuk a legfelkészültebbet. És azt ki fogja megmondani, melyikük az? Majd a Majtényi eldönti? Addig meg húzzuk csak az időt, mert az a puszta tény, hogy találtunk egy kiválóan megfelelőt, nem elég? "Szakmai vitára lenne szükség"? Minek, az isten szerelmére, minek? Csak azért, hogy 16 év nyomorúság, leginkább hallgatás után megmutassák ennek a Magyar Péternek, hogy ők milyen igazi félliterköpő demokraták, bezzeg ő nem az, mert ez a despota megelégszik azzal, hogy ezeket a nyavalyásokat kihúzta a szarból, majd egyedül ő választotta ki azokat a remek embereket, akikkel együtt dolgozik? Vagy mi a sistergős rosseb nyitotta ilyen nagyra ennek a sok fanyalgó okosnak a száját?

Hírek

"...a Pesti Srácok volt főszerkesztője és az egyik legnagyobb elérésű megafonos viszont bizakodóak a jövőt illetően. Szerintük bőven vannak és lesznek támogatók."

A nürnbergi perben Julius Streichert halálra ítélték és kivégezték, az emberiség ellen elkövetett bűnökért. Mit tetszik gondolni, az a néhány millió magyar, aki kénytelen volt elszenvedni fentnevezettek környezetmérgezésének következményeit, kimeríti az emberiség fogalmát? Ma már nincs halálbüntetés, remélem, a Föld civilizáltabb részén nem is lesz soha, de fentnevezettek tevékenysége azért legalább 20-25 évet megérdemel. Támogatók? Persze hogy lesznek. Mindaddig, amíg találnak olyan moslékot, ami az ő napi táplálékuk. Ha ezek a fasiszta hulladékok eltűnnek, velük együtt szívódnak fel a fogyasztóik is. De ahhoz előbb el kell ítélni ezt a bagázst az összes hozzájuk hasonlóval együtt. Ugye senki nem hiszi azt, hogy az a gyalázatos undor, ami ezeknek a "bizakodóknak" a váladékaként kapott nyilvánosságot, része volna a "sajtószabadságnak"? Ugye senki nem hiszi, hogy azzal minden el van intézve, ha ezek a brigantik "elveszítik" az állásaikat, megszűnnek az ocsmány holmijaik? 

Azoknak a tömegtájékoztató segédmunkásoknak a megbüntetésére, akik a fenti "cikket" közlésre érdemesnek tartották, sajnos nincs semmilyen paragrafus. Pedig ha minden ilyen cselekedetük következményeként három nap, három éjjel (hat órai alvással és néhány liter ivóvízzel) folyamatosan le kellene másolniuk papírra ceruzával a saját piszkukat, talán keresnének valakit, hogy tanítsa meg nekik az újságírásnak legalább az alapszabályait.

Damnatio memoriae

Az emlékezet elátkozása, azt jelenti a cím, a római büntetőjog része volt.

Megint elemeznek. Az "újságírók". A szerkesztők. Mi a rossznyavalyát, tessék mondani? Ennek a torzszülött, létalatti lénynek a megnyilvánulásait?

Legalább most, hogy igazi politikai hulla lett belőle, legalább most hagyják abba!

Kitörölni az emlékezetből az összes undorító figurát! Egyetlen rövid tudósítást akarok olvasni, azt is csak egyszer, és soha többé egyik nevet sem: hogy melyik kapott életfogytiglant a csúti rémen kívül, és a többi hány évet. És nem fog érdekelni, hogyan telnek napjaik a fegyházban.

Hogy a fene enné a teljes hallgatásba ezt a sok baromian tehetségtelen firkászt!