Azt olvastam az 57. Kékszalag eredményét nézegetve, hogy a Fifty-Fifty nevű győztes hajó kormányosa...
Nem hajó. Katamarán. Víz fölötti száguldásra tervezett izé, ami nem süllyed el, ha ráültetik a vízre. Sok éve nem bírom dühöngés nélkül szemlélni, hogy a balatoni Kékszalagon, a tókerülő vitorláshajó versenyen mi a fenét keresnek ezek a kecses sportgyilkosok, a vitorlásversenyek alattomos élősködői. Ha az elv, a tendencia marad, rövid idő múlva motorcsónakok és torpedók is részt fognak venni a Kékszalagon.
Tényleg senki nem veszi észre, hogy ezeknek a hálóval összekötött bádogkoporsóknak semmi közük nincs a hajóhoz, hogy semmi keresnivalójuk semmilyen balatoni vitorlásversenyen?
Soha nem vettem részt egyetlen versenyen sem a Balatonon, a vitorlázás nekem olyan szentség volt, amihez nem férhet semmilyen merkantilis versengés... Nem írom le, ez mit jelent, sem az egyes-kettes szélben való partmenti állatkázást, sem a csillagos éjszakában a hajó oldalán csevegő vízfodrokat, sem a verőfényben üvöltő bőgőben a spannerek fütyülését - ez én Balatonom, az én vitorlázásom, egyedül vagy nem egyedül (a nemegyedül olyan csodálatos lányokat jelent, akik ezt mind tudták szeretni) nem fért össze azzal a zsigeri indulattal, ami a másik ember legyőzését jelenti, mely vágy nélkül nincs verseny... De ez nem zárja ki, hogy együtt érezzek nézőként a Kékszalagon indulókkal. És sajnáljam őket. Amiért senki közülük nem szól, hogy ezt abba kell hagyni, ennek a gyönyörű versenynek a gúnyos meggyalázását.
Az úszók kitiltották a versenyekről a cápadresszt. Meg kellene kérdezni tőlük, hogyan csinálták...
