A kisvasút és a kisakadémia

Van miniszteri biztosa a felcsúti vasútnak. Most hallottam a televízióban. És a miniszterelnöknek van véleménye a felcsúti vasútról. Most mondta el a televízióban. A Népszabadság című újságról nincs neki véleménye.

A Magyar Tudományos Akadémia elnökének sincs véleménye. Neki a magyar közállapotokról nincsen. Merthogy az Akadémiának nem feladata a politizálás. Ezt is most hallottam a televízióban.

Namármost. A miniszterelnöki székbe egészen más módon lehet belekerülni, mint a Tudományos Akadémia elnöki székébe. A bekerülés módozatainak ismeretében tudjuk, semmi akadálya, hogy egy bármilyen buta, ócskalelkű, jellemtelen, gyáva tolvaj legyen Magyarország miniszterelnöke.

Eddig azzal nem foglalkoztam, mik a feltételei annak, hogy valaki az Akadémia elnöke legyen. 1948. óta lényegében ez egy díszpinty állás.
A Magyar Tudományos Akadémia tekintély - elvileg. Ha ezzel a körülménnyel például az intézmény elnöke sincs tisztában, az baj. Baj volt ez a szocializmusban is, de akkor tényleg semmit nem lehetett tenni. 1990. óta lehetne. Még most is. Ha az Akadémia elnöke képes volna egyszerű tételek logikai sorrendbe rakására, amit azért egy matematikustól akár el is várhatnánk, akkor ezek közül az egyik logikai művelet eredménye az lehetne, hogy ha 180 akadémikus aláír egy petíciót, akkor azzal foglalkozni kell. Ha nem bánják, abba most nem megyek bele, mi a különbség egy ország gazdasági, társadalmi, kulturális állapota és a politika között, az ugyanis szánalmas, amikor ezt egy olyan tekintélyes intézmény vezetőjének kell megmagyarázni, mint amilyen a Magyar Tudományos Akadémia. Ami különben elnökének ezzel a pipogya, gyáva, szemforgató nyilatkozatával el is vesztette a maradék reputációját - előttem legalábbis.
Hátra van még a török tisztogatás, ezt is a televízióban hallottam. Hogy 38000 körüli a nyár óta letartóztatottak száma. Kivégzésekről még nincs hír, de ez csak idő kérdése. Azokat ugyanis el kell kezdeni, mert amíg ezek a másképp gondolkodók életben vannak, egy perc nyugta nem lehet semmiféle hatalmi tébolyultnak. A másképp gondolkodókat egyszerűen ki kell végezni, nincs más megoldás.
Szóljanak a köpcösnek

P. S.: Tegnap este már bele akartam írni az Akadémia elnökeiről szóló mondat után, hogy volt egy (egyetlen egy), aki nemcsak díszpintynek tartotta magát. Aki tisztában volt ennek a hivatalnak a súlyával. Nem voltam bizonyos a dátumban, megkérdeztem a világ általam ismert legolvasottabb, legműveltebb emberét, így most már bizonyos: 2006-ban történt. Kosáry Domokos kezdte mondani a beszédét az október 23-i megemlékezésen (ő volt az egyetlen, akitől elfogadtam, hogy ezen a napon megszólaljon), amikor egy náci banda bele akarta fojtani a szót. Motorbiciklik motorjainak a bőgetésével. Kosáry Domokos nem somfordált el, nem érezte úgy, hogy félnie kellene ezektől a lényektől, elmondta, amit mondani akart.
A jelenlegi akadémiai elnök kiváló tudós, tiszteletreméltó címekkel és eredményekkel, ráadásul matematikus - ha van diszciplína, amire babonás rémülettel nézek föl, akkor az a matematika.
Na ez az a szempont, ami nem érdekel. Az Akadémia elnöke. Gondolom, értik a distinkciót.
Jó lenne, ha ő is értené.

P.P. S.: Utánanéztem, mert megint elbizonytalanodtam. 2006-ban már nem Kosáry Domokos volt az Akadémia elnöke. Kár. Így azért egy kicsit gyengébb a tétel. Hacsak azt nem vesszük, hogy a jelen pillanatig miniszterelnök úrnak kell szólítani egy iszonyatosan ostoba vendéglátóipari dolgozót a létezett szocializmusból, csak mert a fenti (a miniszterelnöki székbe való bekerülés) körülményeinek annak idején alkalmasnak találtatott. Akkor egy Akadémiai elnök is... á, megette a fene. Címkórságokról hablatyolok itt. Kosáry Domokos mindenekelőtt Kosáry Domokos volt, és az is maradt. Most is az.

Cromwell

Megnéztem a Cromwell című filmet. Ma ment. Érdekesnek találtam a műsorszerkesztést. Hogy valaki a mozicsatorna munkásai közül éppen most találta időszerűnek levetíteni (milyen ósdi kifejezéseket használok) ezt az 1970-ben készült izét. Ami olyan, mintha magyarok csinálták volna. Hazug, ostoba és öncsaló. Viszont a fennkölt - és mint ilyen, hamis - eszmék között meg lehet találni azokat a mondatokat és motívumokat, amik finoman szólva áthallásosak a mai hazai állapotokra.

Adva van egy ostoba, faragatlan tolvaj, egy becstelen tróger (még az akkori angol királyról beszélek), aki magára haragít egy hozzá hasonló bunkót (ez végképp a filmben idealizált Cromwell). A két baromian buta alak polgárháborúba hajszolja az országot.

Minthogy a fenti történelmi előképnek megfelelően az egyik baromian buta alak már itt van, egyelőre a másikra várunk. A szájtáti, szerencsétlen, primitív, tanulatlan népnek I. Károly és Cromwell után közel négyszáz évvel is szüksége van egy kellőképpen bornírt, hatalomvággyal eltelt vezérürüre, hogy egymásnak eshessen. Jól tetszik érteni, hogy kitörhessen a polgárháború. A hordóformára hízott falusi bunkót rajongva imádók és a még nem ismert másik neobarbár követői között.

Ebben a hitelességet illetően rémületesen elbaltázott filmben egyvalami világos volt: Cromwellnek azért lehetett igaza, mert ő tudta beküldeni a katonaságot. Azaz ő volt előnyösebb helyzetben - az erőszak alapján. Mert mindig az dönt.

Nem árt, ha tudják, itthon sincs más esély. Ez a felfújt hólyag, aki világigazgatónak és világbölcsnek képzeli magát, nem küldhető el erőszak nélkül. Értelmes ember pedig nem alkalmas arra, hogy az ellenoldal élére álljon, és tüzet vezényeljen.

Nem tehetünk mást, várjuk Cromwellt. Ha eljő, az borzalmas lesz. De nem látok más megoldást.

A pökhendiség kora

Időnként belenézek "színikritikákba". Hogy mit írnak Bajza József, Kosztolányi Dezső, Mátrai-Betegh Béla utódai. 

Hagyjuk, tényleg. Alapjában véve inkább sajnálom szegényeket. Mi a fenéről írjanak? A színikritikához kellene színházi előadás.

Itt most beismerem, felületes leszek. Amennyiben nem láttam az előadást, aminek apropóján keseregni fogok. Lehet, hogy jó előadás A nők iskolája a Katona József színházban. Korszerű, az bizonyos, A kornak megfelelő, annyit látok. Ez persze szinte kizárja, hogy jó legyen, de mondom, nem láttam.

Csak azt tudom, hogy egy Závada Péter nevű, bizonyára érdemes ifjú (nem tudom, ki ő, Pál keresztnéven ismerhető egy Závada) lefordította Moliére darabját. Mi a fenének kellett lefordítani? Ha elveszett a legutóbbi, Szabó Lőrinc 1956-ban megjelent, kongeniális fordítása, szólhattak volna, nekem megvan, és szerintem az országban nem is az enyém az egyetlen példány. Ha nem elveszítés okán, akkor miért? Nem tetszik Szabó Lőrincé? Vagy kihajigáljuk a magyar irodalmi kincs részévé vált Petőfi-, Arany-, Babits-, Kosztolányi-, Radnóti-, Vas István és Szabó Lőrinc fordításokat? Mert egy vagy több botfülű félművelt kitalálta, hogy újra kell fordítani?

Aztán még azt is tudom, hogy huszadik századi ruhákba öltöztették a színészeket. Mert akkor jobban szól Moliére a jelenkorhoz? Komolyan tetszik gondolni, hogy ez a 17. századi francia támogatásra szorul? Hogy 17. századi ruhákban, és a 17. századot idéző díszletek között nem lehetne meghallani Moliére mondatainak ma is érvényes értelmét? Vagy túlságosan munkaigényes volna elmélyedni viselettörténetben, iparművészeti, építészeti és ezekhez kapcsolódó stúdiumokban (és ezáltal járulékos ismeretekhez juttatni a kultúrának ebben a szeletében járatlan nézőt)? Bonyolult feladat elé állítaná korunk sztárcelebét, a színházi rendezőt, hogy más eszközökkel fejezze ki a mondanivaló 21. századnak szóló üzenetét?

Hallom, olvasom, hogy a színház nem múzeum. Azoknak akik ezt mondják, baromira tetszik, milyen jópofát találtak ki. Van is egy javaslatom nekik. Tessék kizárólag élő szerzők darabjait játszani. De akkor állapodjunk meg abban, hogy kemény büntetés rovandó ki arra a színházra, ami hozzá mer nyúlni Shakespeare vagy Goldoni műveihez. Shaw, Beckett, Molnár Ferenc természetesen ugyanúgy tiltott. Tessék megélni nélkülük. Feydeau, Osborne, Achard, Miller, Albee nem játszható. Agatha Christie sem.

Ezeket majd a múzeumok.

Ünnepi hétvége

Már megint ünnepelünk. Olyanokat is hallottam-olvastam, hogy mi lesz az "ünnepi hétvégén". Meg hogy "méltóképpen" ünnepeljünk.

Mit? Tessék mondani, mit? Az elbukott, meggyalázott, oltott mésszel leöntött, értelmetlen, véres csatát, amit néhány ezren harcoltunk végig? Amiről még ma is összevissza hazudozik minden hőzöngő, akinek fogalma sincs róla, mi történt akkor? Amiről hatvan éve beszél mindenki, aki otthon, a pincében húzta meg magát, vagy "politikusként" tépte a száját, és tette mindinkább lehetetlenné a helyzet ésszerű megoldását? Amiről éppen csak azok nem beszélnek hatvan éve, akik az utcán, fegyverrel a kezükben csinálták végig azokat a "dicsőséges napokat", vagy mert nem tudnak beszélni, vagy mert nem akarnak?

Mit ünnepeljek? A szabadságszerető magyar népet, amelyik kizavart a fáskamrájából, ahová az utcáról lecsúsztam a háború óta kitört és megjavítatlan ablakán át, hogy aludjak egy-két órát? Amelyik zsidózott, amikor bementünk a vasajtóval elzárt légóbunkerébe, hogy segítséget kérjünk, mert barikádot akartunk építeni például a Baross utca Kálvária téri torkolatánál, hogy mi, naiv, ostoba gyerekek, prolik és cigányok megállítsuk a közeledő szovjet hadsereget? Mit gondolnak, hányan jöttek segíteni csak ebben az egy esetben? Legalább három bérházba mentünk be, abból legalább kettőben hallottam (igaz, csak hátulról, a sötétből), hogy takarodjunk ki, már megint a rohadt zsidók csinálják a felfordulást. El tetszett találni, egyetlen egy ember sem jött velünk.

A szabadságszerető magyar népet ünnepeljem, amelyik 1957. május 1-én megtöltötte a Hősök terét és a Dózsa György utat, és millió nyálas torok üvöltötte, hogy éljen Kádár? Ha fene költői akarnék lenni, azt mondanám, úgy üvöltöttek, hogy a börtönbe is behallatszott, dehát az nem volna igaz, mert én onnan túl messze voltam, a Fő utcában (bár akkor nem tudtam, hol vagyok), három emelettel a Duna szintje alatt. Azt a szabadságszerető magyar népet, amelyiknek a leszármazottai most éppen a magyar történelem leggusztustalanabb rablóbandáját élteti, szolgálja és imádja? Hallgatja áhítattal egy hatalmi tébolyban tomboló elmebeteg hazudozásait, nézi a lopást, tűri a megalázást, és még tetszik is neki?

A Biblia elbeszéli a megvívott zsidó csatákat, amiket elveszítettek, miért? Mert nem volt ott a frigyláda. Jeremiás próféta azt mondja, szolgák uralkodnak rajtuk, a káldeusok, akik felégették a földjeiket, miért? Mert az atyák bűnösek voltak. Nem Jeremiás és nem Cidkija kárhoztatandó, amiért vesztesek lettek, hanem a bűnös atyák. Tetszik érteni? Mindenki más hibás, csak mi nem. Ismerős?

Nem voltam ott a többi vesztes csatában. Csak abban az egyben, amit ma ünnepelnek. Tolvajok és más gazemberek, úgynevezett állami tisztségviselők. A legnagyobb gazember fog tódítani a többszörös beszédhibájával és emberi társaságban vállalhatatlan, hordóra hízott, nevetséges termetével.

Mit ünnepeljek?

Légvédelmi ágyúval verébre

Tényleg csak úgy eltűnődtem, vajon csak nekem jut eszembe erről a Teréz-körúti robbantóról, hogy ő egy kellék a népszavazáshoz? Nem sikerült úgy működtetni, ahogyan kellett volna, most meg már valahogy végig kellene csinálni...

Á fenét, csak bedőltem az összeesküvés elméleteket gyártóknak. Tetszik tudni, ezt most konteónak illik nevezni. Itt tartottam, amikor a szomszéd szobából behallatszott, hogy páncélosokkal mentek letartóztatni azt a szerencsétlent. Nem egy páncélossal. Többel.

Átszámítás

Mértékegységi feladványokat próbálok megoldani. 1 fidesz hány emeszempé*? Próbáljuk úgy elképzelni, hogy 1 fidesz - bocsánat, elfelejtettem mondani, ez a hülyeség egysége - szóval egy fidesz eléréséhez hány emeszempé kell. Mondjuk, ha öt emeszempés tömegét vesszük, az kiadja-e mondjuk a debreceni polgármester tömegét, aki mint tudjuk, ülve nyalja a holdat. Azt hiszem, nem. Inkább úgy jó az átszámítás, hogy mondjuk 1 fidesz = 12 emeszempé. És körülbelül 2 kádéenpé lehet a következő pár, amiből ugye az következik, hogy 1 kádéenpé = 6 emeszempé. Aztán itt van a következő kérdés, hány elempé 1 fidesz? Régóta nagy a verseny, a társelnök asszony mai megnyilvánulása után nem maradt kétség, az eredmény: pari. 1 fidesz = 1 elempé. Nehéz ám ez a számítás, mert bizonyos szempontból lehetne a kádéenpé is pari, dehát a hülyeségnek is van egy bizonyos súlya, és ezek a kádéenpések hiába volnának bőven versenyképesek a hülyeségi versenyben, ha pusztán az IQ-szintet nézzük, annyira jelentéktelenek, hogy már a hülyeségük is alig mérhető.

Az elempé az más. A lemondott elnökük egymaga csinált annyi kárt, hogy még a leghülyébbek is csettintettek, de a távozásával azért a károkozás mértéke alig csökkent. Ilyen kicsi, ilyen jelentéktelen csoportosulástól azért szép, ha az átszámítási kulcsuk azonos mértékegységet mutat a leghülyébbekkel.

Persze figyelembe kell venni a napi változásokat is. Itt nincs etalon, mint az egyéni hülyeség mérésében. Mert hiába nem változik például a kormánypárt legmélyebben elhelyezkedő belsőhármasának az elbődüléshez viszonyított szintje, mindig vannak új csatlakozók. Akik képesek növelni a hülyeségnek a holdat ülve nyaló mértékét.

Itt van a legújabb.

„A politikailag a kormánnyal szimpatizáló médiumok az interneten jelentős kisebbségben vannak olvasottsági szempontból és számszerűen is" – tette hozzá Gulyás.

Ez még büszke is arra, hogy az egyetlen hírközlési eszköz, amit még nem igazán sikerült megalázni és megfélemlíteni, azt mutatja, már relatív többségük sincs az országban. Az a szerencséje ennek a jellembajnoknak, hogy a többieket megakadályozza ebben a felismerésben az övéhez hasonló hülyeségi szintje.

* Valamikor az emeszempé kemény magja volt a hülyeség abszolút egysége, nem hittem, hogy azt sikerül egyszer alulmúlni

A Népszabadságról

Nem szívesen teszem, de úgy illik e blog szorgalmas olvasóinak megfelelni, hogy mondok valamit erről a Népszabadság-ügyről.

Ismerik a véleményemet a magyar újságírás állapotáról, írtam róla sokszor, bár nem annyiszor, ahányszor kellett volna. Ennek a most megszüntetett újságnak a főszerkesztője áprilisban írt egy levelet. Azt nem bírtam szó nélkül hagyni, iderakom, hogy ne kelljen keresni.

"Ezt itt a NOL-ból másoltam ki. Itt van illusztrációnak, amiről néhány napja beszéltem:

Tisztelt Sajtófőnök Úr! Kedves Szilágyi Zoltán!

Tájékoztatását megkaptam. A döntést tudomásul veszem.

Biztosíthatom arról, hogy a Népszabadság célja nem a szabályok megszegése. A Népszabadság célja az, hogy munkatársai – pláne közügyekben – kérdéseket tegyenek fel a nép által választott és fizetett képviselőknek, a válaszokat pedig a közvélemény elé tárja.

Kérdésünk van elég. Válasz – mint ezúttal is kiderült – mind kevesebb érkezik, ami annak is betudható, hogy a Parlamentben egyre korlátozottabbak a lehetőségek a sajtószabadság gyakorlására. Azt is mondhatnám: az utóbbi időben munkánk gyakorlását a végletekig szűkített térre korlátozzák, ami ellehetetleníti az alapvető szabadságjogok egyikét, a sajtószabadság érvényesülését.

HIRDETÉS

Ez különösen akkor érhető tetten, amikor munkatársaink hasonló fajsúlyú ügyekben igyekeznek informálódni, mint amilyen az MNB-alapítványok ügye.

Noha ráhatásom nincs az „országházi sajtótudósítás rendjére vonatkozó 9/2013-as számú házelnöki rendelkezés” finomhangolására, a köz mind szélesebb körű tájékoztatása érdekében tisztelettel javaslom a vonatkozó rendelkezés felülvizsgálatát. A legkézenfekvőbb az lenne, ha rendelkezést alkotnának arról is: a képviselők minden esetben álljanak rendelkezésre, amennyiben a sajtónak – a tömegtájékoztatás érdekében – kérdései vannak hozzájuk.

A Népszabadság továbbra is igyekszik megfelelni a vonatkozó normáknak. Ugyanakkor a jövőben is mindent megtesz a közérdekű információk megszerzéséért.

Bízom abban, hogy az ügy megnyugtatóan rendeződik.

Üdvözlettel:

Murányi András

főszerkesztő

HIRDETÉS

2016. április 26.

Ez itt egy főszerkesztőnek a levele. Egy diplomatikus (értsd meghunyászkodott) közhelygyűjtemény. Egyvalamit végképp nem értek: ezt minek kellett megírni?

A Népszabadság még mindig a legnagyobb példányszámban megjelenő politikai napilap (én nem növelem az eladott példányok számát). Kineveztek főszerkesztőnek egy sportújságírót. Az angol gyakorlat szerint aki jó bobbynak (közrendőrnek), abból nem kell főtisztet csinálni, mert az már meghaladná a képességeit. Nem tudom, mi a helyzet Nagy-Britanniában, ha valaki bobbynak sem jó...

Erre a levélre éppúgy vonatkozik Abody metonímiája a levéltetűről, mint pártunk és kormányunk megnyilvánulásaira - elemzése azt a tévképzetet keltené, hogy elefántot nézünk.

Néhány mondatot azért ideírok, hogy világos legyen, nézetem szerint mely esetben van értelme a levélírásnak.

A megszólítás egyszerű formula. De vannak változatai! Bizonyosan nem nevezek valakit "tisztelt"nek, akin nincs semmi tiszteletreméltó. "Kedves"nek meg aztán végképp nem. Sajtófőnök úr! Ez is egy megszólítás. De a levél stílusát és mondanivalóját az is meghatározza, ha egyáltalán nincs megszólítás. Mint ahogy a jelzett esetben (egy mindenféle alapon vállalhatatlan rezsim mamelukjának szól a levél, ki tudja, miért éppen annak, és miért nem az intézkedést kiadónak, ó persze, tudom, a szolgálati út, szentisten) nincs kit megszólítani. Tetszik érteni? A megszólítás feltételez egy személyt, akinek a megszólítást címezzük, a szolipszista térfogat múló és színehagyott látszatán nincs mit megszólítani.

A döntést nem veszem tudomásul! Éppen ez a lényeg. Egy viceházmesternek is alkalmatlan méregkupacnak nem döntése van, hanem fröcsögése, ami a Radbruch-formula (2016. március 19. A törvényekről) ismeretében már régen nem tartozik a tudomásul vehető intézkedések körébe, sok évvel ezelőtt kellett volna a megfelelő fórumokon intézkedni a kiiktatásukról. A baj az, hogy ebben az országban majdnem mindenki összetéveszti a törvénytiszteletet a sunnyogással, a megalázkodással.

A "pláne" nem tartozik egy nyelvvel hivatásszerűen foglalkozó ember szókészletébe. "Tisztelettel javaslom" meg "a Népszabadság továbbra is igyekszik megfelelni" - ne tessék! Ez még iróniának is rossz volna.

"Bízom abban, hogy az ügy megnyugtatóan rendeződik."

Hát ez az! Kádár elvtárs bölcs intézkedése a mi menedékünk. Alázatosan köszönjük a fenyítést, súlyt helyezünk arra, hogy belerúgjunk a seggünkbe, harcos kommunista üdvözlettel, esetleg a Kormányzó Úr Őfőméltóságának szárnysegédjének alázatos szolgájaként...

Egy frászt fogom én felhúzni magam már megint!"

Egy ilyen mértékig aljas "politikai" manőver következménye a világon mindenhol az, hogy az ország összes újságírója akcióba lép, és a földbe döngöli a politikusokat. Nem véletlen, hogy az atlanti térségben ilyesmi nem fordulhat elő.
Magyarországon nemhogy az összes újságíró nem tett semmit (némi dödögést leszámítva), de az úgynevezett szakmai szervezet is a kormánynak adott igazat, a szervezet élén egy szocialista tévés seggnyalóval, aki akkor bizonyosan nem lehetett volna a MÚOSZ elnöke, és a Népszabadság rengeteg újságírója is elkullogott, ahogy rendes birkanyájtól el is várja az ember.
Még mindig nem értik, hogy a törvénytisztelet és az állampolgári viselkedésformák nem érvényesek egy olyan országban, ahol köztörvényes bűnözők bitorolják az állami adminisztráció fórumait, és azok segítségével követik el naponta többször a maguk köztörvényes bűneit.
Talán mondtam már, amikor először távolítottak el a Rádióból, az összes beszari alak messziről nézte a történéseket, csak egy kollégába szorult annyi lelkiismeret-furdalás, hogy odajött hozzám, és azt mondta, ne haragudjak de neki két gyereket kell eltartania. Mondtam, nekem hármat és a mamájukat, de persze nem haragszom. Pedig dehogynem. Mindenkire haragszom, aki indokolhatatlan félelmében rakja tele a nadrágját. Aki még akkor is fél, amikor az ellenfelének kellene.

Lumpentempó

Szívtelen vandálok máris bezúzták Mrs. Vajna fánkozójának ablakait

Ebben az országban mindig lesz egy zajos kisebbség, aki nem tud örülni más sikereinek, és ezt nem csak hogy otromba, de gyáva és sunyi módon juttatja a csendes többség tudomására.

A szomorú igazságot Vajna Tímea sütőipari vállalkozó tapasztalta meg legutóbb, akinek nyitás előtt álló fánkozójának ablakait kedd délután rongálták meg senkiházi trógerek. Erről maga Vajna asszony számolt beFacebook-oldalán, ahol képeket is megosztott a drámai eseményről.

A rongálás azért fáj különösen a divat- után a fánkbizniszben is helyet követelő üzletasszonynak, mert lassan egy éve dolgozik folyamatosan azon, hogy a gyerekek kedvére szolgáló belvárosi bolt végre megnyithasson.

Komolyan nem értem miért van ennyi rosszindulat néhány emberben..Az, hogy ez a bolt létrejöjjön (főleg a gyerekeknek) csaknem 1 év folyamatos munkája. Remélem most nagyon elégedett az, aki bedobta a Mr.Funk ablakát. De van egy rossz hírem: a kamera felvette...

- zárja posztját Tímea, utalva arra hogy lehet még happy end a történet vége, ahol a gonosz elnyeri méltó büntetését, és a tettest a rendőrség még előbb kézre keríti, mint a Teréz körúti robbantót.

A fánkozó egyébként pénteken nyit, és lehet hogy a lurkók kedvence lesz majd, de az első kóstoló természetesen a vállalkozó férjét, Vajna András Györgyöt illette meg.

Tetszett ezt itt olvasni? Jópofa nem? Magát újságírónak nevező jópofizik. Jól megjárta ez a  Mrs. Vajna. Haha. Dejót mulattam, dejól megmutatták neki!

Nem ismerem személyesen sem Vajnát, sem a feleségét. Amit tudok róluk, annak alapján nem is szeretném megismerni őket, ellenszenvesek, taszítók, nem bírom a fajtájukat.

De ezt itt fönt, ezt ne tessék. Ez pontosan olyan ellenszenves, mint akikről szó van, hozzá még pitiáner is, buta vigyort képzelek hozzá, száj sarkában csurgó nyálat.

Borzalmas állapotban van Magyarországon az, amit máshol újságírásnak neveznek. Szomorú.

Egy tévedésről

Voltam egy könyvbemutatón. Talán majd vissza is térek rá, most csak egy hibáról fogok beszélni, pontosabban arról, amit és főképp akit eszembe juttatott.

Egy rádiósról szól a könyv. Nem emlékeztem rá, azért is mentem el a bemutatóra, nem értettem, hogy akiről annyi szépet és jót írnak a fülszövegben, arra én miért nem emlékszem.

Most már tudom. Vezető elvtársnő volt, és én az örök vezető elvtársakat és elvtársnőket valahogy nem igazán kedveltem. Úgy is mondhatnám, undorodtam tőlük, mert akkor még nem tudtam, hogy jön majd egyszer egy falusi futballista, akihez képest az elvtársak és elvtársnők szeretnivaló kultúrlényeknek tekinthetők.

Ebben a könyvben van egy néhány oldal Szabó Éváról, aki állítólag jó barátságban volt az illető elvtársnővel. Lehet. Nehezen hiszem, de lehet. Az is lehet, hogy csak nem ismertem eléggé az illetőt, talán tényleg kiváló ember volt, Szabó Éva állítólagos barátsága erre mutatna. Lényeg az, hogy a könyv szerint Szabó Éva 2005-ben halt meg.

Valamiért nem szeretem az efféle tévedéseket. Nemcsak a hányavetiséget vetem meg, azt sem értem, ha olyan jó barát volt, hogyan lehet négy évet tévedni.

Szabó Éva 2001 októberében halt meg. A Jóreggelt Európa állandó szereplője volt, sokan tudták, hogy jó barátságban vagyunk, kaptam is leveleket.

2001. november 11-én egy jegyzetemet egy ilyen levél miatt mondtam el, előtte egy egész műsor szólt Éváról. Most csak a levélről:

"Az előbbi mondanivalóm egy kicsit mérgesebbre sikerült a szokásosnál, részint mert rosszul tűröm, amikor bádogagyú gerincbajnokok fenyegetnek bárkit, lehetőleg persze náluk gyengébbet és védtelenebbet, részint mert készültem arra, hogy megköszönjem a Szabó Éva halálával kapcsolatos leveleket, és közben nem megy ki a fejemből az az egy, amit egy olyasfajta kitüremkedés írhatott, amilyen az említett főpap meg a fia. Meg a nemulasst ígérő.

            Szóba került – a szobámban, a munkatársaim között – hogy Éva volt az az ember, akit mindenki szeret, akinek nem létezhetik ellensége. Megkérdezték, min mosolygok. Mondtam azon, hogy Éva volt az az ember, akire azt mondják, hogy az isten jókedvében teremtette, akiben megvolt minden, amitől az ember embernek tekintheti magát, okos volt és jó, fényes elme, bizalmat és megértést sugárzott, szerette az esendőket és értette azokat is, akiket senki más nem értett.

Az ilyennek ne volna ellensége? Rengeteg. Minden ócskalelkű, torz alak, aki dúlni, pusztítani, megtorlást jövendölni jár a többiek közé, csak gyűlölheti a Szabó Éva körül áradó világosságot, ezek most fellélegeztek, na eggyel kevesebb. Én nem olvastam ezt a – mit tesz isten, név nélkül, nem postán, valószínűleg innen a Rádióból hozzám érkezett – levelet,  az asszisztensem elolvasta, jók az idegei, de nem is az a baj, hogy ilyesmi előfordulhat, mondom, nem lepett meg. Hanem az a baj, hogy a megalázott és megszomorított ember jobban érti a korbács csattogását, mint a csöndes elfogadó szót. Előbb meghunyászkodik, aztán mikor látja, hogy csak be kell állnia a korbács csattogtatója mögé, akkor neki nem esik bántódása, onnan már nem fogja hallani Szabó Évát. Nem fogja hallani azt a halk, figyelmeztető hangot, amely most még talán idejében szól: vigyázz, a megkorbácsolandók listáján te vagy a következő, mert a korbácsosok csak a Szabó Éváktól félnek, tőled nem." 

Egy verséből még ideteszek néhány sort, hogy értsék, miért volt nekem olyan fontos ez a mély hangú, okos, bölcs, csodálatos ember. 69 évesen halt meg.

Tudod, mi volt a hét csoda? 
egy újszülött kis homloka, 
egy falevélen az az ér, 
amely a gyökerekig ér, 
egy szó, mely idejében jött, 
egy darab ég a csönd fölött, 
egy kéz, amely utánad nyúlt, 
mikor csillagod földre hullt, 
télen egy jó meleg szoba, 
s ha szépen érkezel… Oda.

Egy magyar nőről

Mikor lő már magyar férfi ilyen gólt a Chelsea-nek?

Ez itt egy cím egy internetes újságból.

Azt akarom kérdezni, hogy miért tetszik kérdezni?

Az lenne valami, ez így semmi? Ez csak egy nő?

De van azért egy jó tulajdonsága is, hogy ugyanis magyar? Csak egy nő, de legalább magyar?

Azt akarom mondani, hogy a nyavalya törje ki az összes hímsoviniszta, nacionalista, ostoba "újságírót". Meg még azt, hogy nincs min csodálkozni.

Feltűnt a családnak

Nem találom ugyan, de határozottan emlékszem, hogy nem is olyan régen írtam egy Szabó Zsófi nevű kislányról. Akinek a papáját kedveltem, Szabó Gyulát sokszor hívtam különféle produkciókba (még rádiós koromban rendezőként), egyszer (vagy talán többször is) behozta a kislányát, nagyon édes gyerek volt.

Eszembe jutott sajnos egy idézet.

"Nem messiás-é minden újszülött,
Fénylő csillag, mely feltűnt a családnak,
S csak későbben fejlik szokott pimasszá"

Persze, hogy tudják, Az ember tragédiája, Prágai szín, Lucifer mondata.

Néhány napig nem voltam itthon, most olvastam a hírt a helikopteres lagziról, hogy ez a hajdan édes kislány milyen jóban van az egyik leggusztustalanabb fidesznyik hites feleségével.

Van az a mondás, hogy madarat tolláról, embert barátjáról. A mondásoknak egy része marhaság. Ez nem az.

Sajnálom, tévedtem. Ezennel leveszem ezt a kislányt azoknak a listájáról, akikre szívesen emlékszem.

Remélem, nincs túlvilág. Remélem, Gyuszi erről már nem tud.