Keresés ebben a blogban

2018. május 31., csütörtök

Gyarmatáru

El kellett ugranom az EDEKA nevű élelmiszerboltba. Ez olyan közértféle, otthon is van hasonló, méretre nagyjából megegyezik a mi falunkéval. Méretre. Utánanéztem (mindent az olvasó tájékoztatásáért), ezt itt 1898-ban alapították, gondolom, ez a német Meinl, a nevében, amiből a betűszó lett, benne is van a gyarmatáru (Kolonialwarenhändler), ezt a szót nagyon kedvelem, ez olyan békebeli, gyerekkoromban a nagymamám a Petőfi Sándor utcai "Meinlhöz" küldött le babkávéért. Ezt a szót is kedvelem, mind a két nagymamám használta, ezt a "békebelit". Amire én mondom, hogy békebeli, az a negyvenes évek vége, ötvenesek eleje. Jó, mi? Rákosi elvtárs mint békebeli...
Na szóval EDEKA. Pár perccel zárás előtt estem be, mentem a polcok között, bámészkodtam. Egyszerűen azért, mert egy ilyen helyen jó bámészkodni, különben tudtam, hol van, aminek a beszerzésével megbízott az unokám mamája. Az egyik folyosóról előbukkant egy szép, finom eleganciával öltözött szőke lány (na jó, hát nekem lány, különben olyan negyvenvalahány éves lehetett), jókedvűen rámmosolygott és köszönt. Barátságosan és vidáman, ahogy régi barátok között szokás. Kicsit zavarba jöttem, hogy nem emlékszem, ez nálam nem az öregség jele, én húszévesen is simán elmentem ismerősnek tűnő emberek mellett, inkább, mint hogy be kelljen ismernem, fogalmam sincs, ki ő. 
Most itt visszaköszöntem, és közben pörgettem az agyamat, hol találkozhattunk, dehát az én idegenbe szakadt fiacskámék nemrég költöztek ebbe a faluba (bocsánat, lehet, hogy város, bár kevesebben laknak benne, mint az otthoni falumban), egyszer már voltam itt februárban, de akkor csak két és fél napra, ki sem mentem a lakásból, na mindegy, lesz ahogy lesz, egy bizonyos, egy ilyen kedves szép lánynak én meg nem mondom, hogy nem tudom, ki ő.
Ott hagyott. Ezt megúsztam.
Mire a pénztárhoz értem, már csak én voltam a boltban. Meg az előbbi lány. Ő bent ült a pénztárgép mögött. Kérdezte, mindent megtaláltam-e, amiért jöttem. Aztán azt mondta, bocsánat, de a többiek takarítanak, ilyenkor ő látja el az egyéb teendőket. Elég hülyén állhattam ott, talán még érdeklődtem is, hogy itt dolgozik-e. Ő a területi igazgató vagy valami ilyesmi (nálunk nincs ilyen funkció).
Egy olyan kis vicces fogkrémet kellett vennem, amin mindenféle mesefigurák vannak. A pici (a legkisebb unokám) ezt szereti legjobban. Mondta a mamája, hogy ezért le ne menjek, van másik, több is.
Dehát ha egyszer ezt szereti.












2018. május 30., szerda

Galambokról

Tartok egy kis szünetet. Eljöttem egy országba. Ülök a loggián, nézem a szemközti domboldalban  a teheneket. Ide-oda vonulnak, nyírják a füvet. Mikor elfáradnak, leheverednek az erdőszélen az árnyékba. Galambpár érkezik, leszállnak egy ház tetejének a sarkára. Az egyik futni kezd a kúpcserepeken, a másik utána. Gondolom, egy fiú meg egy lány. De hogy melyik a menekülő, melyik az üldöző, nem tudom. Ilyenkor úgy szokás gondolni, hogy a fiú fut a lány után, de tőlem fordítva is lehet. Messze vannak, meg aztán különben sem értek a galambokhoz. Úgy tudom, ilyen távolságból nem is lehet meghatározni, melyik milyen nemű. Hajdan a vasárnapi Jóreggelt Európa című műsoromban volt egy riport a Hortobágyról, többek között egy ornitológus beszélt valamiről, közben megemlítette, hogy egy nőstény sólyom köröz odafent, vadászik. A riporterem kikapcsolt mikrofonnál megkérdezte, honnan tudta, hogy nőstény. Dehogy tudta, mondta az ornitológus, csak így olyan jól hangzott.
A galambok szaladnak még egy kicsit, aztán az egyik elrepül. Majdnem bizonyos vagyok benne, hogy a lány. A másik ugyanis, a fiú ott marad a tetőn, néz az elrepült lány után, aztán mikor az már nem látható, olyan messze van, akkor elkezd nyavalyogni. Tipikus férfitempó. Jajnekem, itt hagytak, egyedül maradtam, most mi lesz velem. Nyújtogatja a nyakát, visszalapul, mintha elájult volna, csinálja a szcénát, pedig a kutya sem törődik vele, a lány már ki tudja, hol jár, ez meg csak harsogja, hogy tutútu, komolyan mondom, el-elcsuklik a hangja, annyira szenved. Menj már utána, pipogya.
Nem megy. Eltelik jó tíz perc, az én síró vadgalambom egyszercsak felágaskodik, elrepül. A lányt már csak akkor látom meg, amikor a fiú mellé ér. Aztán eltűnnek. Most akkor?
Á, lehet, hogy a lány csak beszerző körútra ment, ez meg itt megvárta, és közben koncertezett nekem. Én meg itt rosszindulatúan dramatizálok egy egyszerű helyzetet. Ahelyett, hogy hálás lennék a régen hallott gerledalért.
Persze az is lehet, hogy amíg szegény asszony a család élelméről gondoskodni volt, a jellemtelen, sunyi férj itt a szeretőjét hívta, csak az éppen nem ért rá.
Este, amikor az unokám elalszik (ez nem olyan egyszerű, most hogy végre nem csak szkájpon látja a nagyszüleit), és már megbízhatóan szuszog a pici lány, bekapcsolom a televíziót, nézek mindenféle vacakot, egyebek között híradókat, országost is, regionálist is. Az elmúlt öt estéből eddig egyszer láttam Angela Merkelt, fejkendős nőkkel ment valami évfordulót ünnepelni. Emberek között ment, mindenféle idegenek vették körül. Volt más is. Belföld, külföld, de főképp az, hogy mi történt Hamburgban, lesz holnap hangverseny az Elbphilharmonie Laeszhalléban (fantasztikus épület, sajnos csak a tévében láttam), mekkora eső esett Wuppertalban, ilyesmi. Érdekes ám. Szeretem nézni.
Tanulság? Nincs.
Ez a legjobb az egészben.

2018. május 26., szombat

Hozz világra még egy magyart

Láttam egy rendkívüli hozzáértéssel elkészített videót. Egyszerűen tökéletes. Minden egyes részlet a lehető legjobban lett megválasztva. Vegyük például a helyszínt. Egy semleges út, lakott területen kívül, útpadka nincs, pontosabban kétoldalt van valami poros gazzal benőtt földsáv, szemét is bőven, az egész tájon az elhanyagoltság, a kosz, a reménytelen szegénység uralkodik - egyszóval ennél tepedtebb, lehangolóbb, szánalmasabb terepet szinte lehetetlen találni.
Aztán a klip szereplője. A dramaturgia szabályai szerint egy jellemet a környezete képes a legvilágosabban kialakítani. Soha nem tud valaki igazán tenyérbemászó, taszító és gusztustalan lenni, ha a többi szereplő ezt el nem játssza. III. Richárd sosem tudná egyedül kiváltani a közönség heves ellenszenvét, ha mondjuk Lady Anna nem undorodik tőle annyira. Ennek az általam most magasztalt videónak a beszélője ezt egyedül megoldja. Szinte hihetetlen, hogy teljesen egyedül hogyan tud egyszerre hányingert keltő szörnyeteg, mindenkit lenéző és megvető gyűlölethalmaz lenni - jó persze nagy segítség, hogy semmit nem kell eljátszania, azért az átjön a képernyőn, ez a nő ilyen. Persze kell ehhez a tésztaszerű archoz, a drabális testalkathoz (amiről lerí a rossz ízlés, az elemi kultúra hiánya, így természetesen nem lehet megakadályozni a slampos széthízottságot), egyszóval kell ehhez a sújtásos díszmagyar, az ápolatlan, fésületlen, zsíros haj és ahogy már mondtam, a kietlen táj, ez így együtt maradéktalanul adja a visszataszító alaphelyzetet.
Mi kell még? Magától értetődően a szöveg. Az pedig elképesztő. Be kell ismernem, én hiába próbálkoztam volna, így soha nem tudtam volna megírni. Ebben minden benne van, minden olyan motívum, amik közül egy is elég ahhoz, hogy bárkinek elmenjen még az életkedve is. Hihetetlen. Ebben a viszonylag rövid felhívásban sikerült úgy összesűríteni mindent, ami az elmúlt néhány évben felkavarta az ember gyomrát, hogy akárhogyan igyekszem, nem találok hiányzó komponenst (na, talán Soros, az mintha nem hangzana el, de az is inkább az alkotók szakértelmét dicséri: a hallgató számít valamire, már felajzottan várja, és nem jön, kiváló, na).
Egy ilyen anyagot tényleg demonstrációs filmnek kell használni: ha azt akarjuk elérni, hogy a fiataloknak eszébe ne jusson a gyerekszülés, ha irtani akarjuk a nacionalista megnyilvánulásokat, undort akarunk kelteni a “magyar” fogalma iránt, azt így kell csinálni.
Tökéletes na!


2018. május 23., szerda

Nemzeti bárgyú

Idén január 10-én tettem föl a Jóreggelt Európa című blogomra az alanti néhány sort és a hozzávaló képet:

Láttam egy képet, idetettem. Harmadszor írom le, amit először májusban rögzítettem. 2017. május 20-án.

"Eddig egymillió-ötszázhatvanezren küldték vissza a nemzeti konzultációs kérdőívet, ami minden eddiginél magasabb részvételt jelent, „ilyen még nem volt”. Ez sokkal több, mint amennyien a baloldalra szavaztak 2014-ben, és sokszorosa annak, amivel a Momentum „megfúrta az olimpiai pályázatot” – mondta a Miniszterelnöki Kabinetiroda parlamenti államtitkára pénteken Sopronban."

Ezt mondta egy parlamenti államtitkár, egy olyan párt katonája, amelyik párt évtizedek óta többet hazudik, mint ahányszor levegőt vesz, amelyiknek a kérdései is hazugságok, például ebben a bizonyos levelezésben.
De én most abból indulok ki, hogy ez igaz. Elvégeztem egy számítást, ideírom az eredményeket, azzal a megjegyzéssel, hogy természetesen tévedhetek a számokban, de nem nagyságrendileg. Azaz majdnem pontosak az adataim.
Ez a papírmennyiség nagyjából 32 tonna. Ha egymásra helyeznénk az összes levelet, az körülbelül 3150 méter magas tornyot képezne. Lévén ez képtelenség, el kell osztani, mondjuk 3 méter magas oszlopokra, ez 1050 ilyen oszlopot jelent. Préselve.


MTI Fotó: Bruzák Noémi


Ez a kétlábon álló jellemtelenséghalmaz azt állítja, hogy most 2 178 320 postai úton érkezett lapot tárolnak ott mögötte. Azaz sokkal többet, mint amennyivel a számításokat végeztem.
Lehet, hogy tévedek. Lehet, hogy nagyságrendeket. Akkor legalább valaki mutassa be a helyes számítást. De addig? Marad az arcátlanság felsőfoka.

Csak azért nem ostorozom magam, milyen lassú vagyok és mennyire nehézkes a felfogásom, mert akkor tényleg mindössze az volt a szándékom, hogy egy nyilvánvaló és ostoba hazugságra hívjam fel a figyelmet. De ez a tény sajnos nem szolgál mentségül arra, miért nem tettem föl egyszersmind a kérdést: mire jó ez. Úgy értem, kinek milyen hasznot hoz. Azt ugye bízvást kizárhatjuk, hogy ennek az akciónak a kivitelezői között volna akárcsak egyetlen egy, aki úgy gondolja, kérdéseket tesznek föl, és őket érdeklik a kérdésekre adott válaszok. Ezek kivétel nélkül rendkívülien buta emberek, de ennyire azért nem. Jó. Akkor? Népszerűbbek lesznek? Szereznek akár egyetlen újabb hívet is? Bizonyítják, hogy itt demokrácia van?
A hívők, a szerencsétlen, mélysötétségben tartott birka nép ettől a levéltől nem lesz még rajongóbb, különben is elég a rajongás eddigi mértéke. Aki eddig nem tartozott a bégető nyájhoz, ettől a levelezéstől nem fog beállni. Magyarországon az írni-olvasni tudók eddig is tisztában voltak azzal, hogy pártunk és kormányunk a magyar történelem legundorítóbb hígfolyós képződménye, a "konzultáció" nem növeli az émelygést, a külföldi politikusoknak nincsenek ugyan meghatározható reakcióik (ahhoz túl gyenge az inger), de azt ott is tudják, hogy ez az akció része egy elmebajos rendszernek.
Lehetne egy olyan okot találni, hogy az országot a hatalmas ülepe alatt tartó, betegagyú alak egyik kényszerképzete szerint rengeteg pénzt kidobálni fölösleges vagy káros dolgokra az olyan, amilyet az úri osztály csinált, ahová ő mindig tartozni szeretett volna, és ő ilyennek véli az úri viselkedést. Ez megalapozott, értelmes magyarázat lehetne, de túlságosan nyakatekert változata a dorbézolásnak, csak van valaki abban a körülötte tenyésző csürhében, aki ennél élvezhetőbbet is ki tud találni.
Szóval miért?
Lehet még az is, hogy ez belekerül nem tudom hány milliárdba, abból valamennyit valaki elzabrál, és odaadja a csúti kezdetlegesnek, ahogy az különben is mindig szokás. Ezzel nem az a baj, hogy mindenki ki tudja számolni, mert a hordóhasú kislétszámút igazából sosem foglalkoztatta, tudja-e mindenki, mennyit rabol el a mások pénzéből, hanem hogy ez tényleg sokba kerül, nem lehet elég nagy a haszon.
Mindinkább hajlok arra, hogy a puszta károkozás egy emelkedett és rafinált indoklás volna erre a tevékenységre. Ezek egyszerűen olyan baromian nyálcsorgató hülyék, hogy nem veszik észre, az akciónak még az ő végtelenül primitív világukban sincs semmilyen értékelhető következménye.









2018. május 22., kedd

A vallásról sokadszor, félek, nem utoljára

Aztán most már tényleg elég ebből a pünkösdi szószaporításból, de valamit még kell mondanom. Éjjel olvastam egy szöveget, nem értettem, gondoltam, álmos vagyok, majd reggel. Reggel sem értettem. Meg most az előbb sem. Olvassák el, hátha megértik, én reménytelennek tartom.

"Az eredeti történet lényege a korábbi, biztonságra épülő keretből való kilépés, a kockázatos keretek közé. A mai történés lényege a meglévő keretek demonstratív megerősítése, s a kockázatelhárításra való törekvés. Nem a megtérés, a megszokott felismerés átalakítása a mai pünkösd törekvése, hanem a hagyományos és rutinizált gondolkodás stabilizálása."

Az neki a címe, hogy "Posztpünkösd". Mint a posztmodern. Azt is nagyon kedvelem, olyan szellemes, azt akarja mondani, hogy nem tudjuk, mi van a modern után. Mondjuk nem csodálom, minthogy azt sem szoktuk tudni, mi a modern. A "poszt" ugye azt jelenti, után. Najó. Nincs elemzés. Csak újabb borzalom. Néhány évvel ezelőtt említettem már, hogy az osztrák acélgyáros Karl Wittgensteinnek volt két fia, az egyik zongorista, Paul, az ő jobb karját lőtték el az első világháborúban, neki írta Ravel a Zongoraverseny balkézre című valószínűtlen, zseniális művet, a zongorairodalom legkülönlegesebb és egyik legnehezebb darabját. Paulnak az öccse, a filozófus Ludwig írta: „amit el lehet mondani, azt el lehet mondani világosan, amit pedig nem lehet világosan elmondani, arról hallgatni kell”.
Ehhez én azt teszem hozzá, hogy aki olyan mondatok előállítására képes, mint ennek a pünkösdi förtelemnek a világra hozója, az egyéb gazemberségre is képes.
Elmorfondíroztam azon a sokszor hangoztatott biztatáson, hogy mindenkinek joga van vallásosnak lenni, és azon, hogy valaki vallásos, abba senkinek nincs joga beleszólni. Igaz. Nagyon igaz mondás.
Szerintem zárjuk be az iskolákat. Az összeset. Nemcsak Magyarországon, mindenhol. Az iskola ugyanis nyílt szándékú, bevallott és durva beavatkozás a jognak több paragrafusába, én ebből csak egyet említek: minden gyereknek joga van a tanulatlansághoz. Ez így expressis verbis nincs leírva, de a törvény szelleme szerint ez a jog éppúgy megillet mindenkit, mint az egyén egyéb szabadságjogai, például a szólásszabadság. Sőt, még van egy igazán magas helyről származó iránymutatásunk is (ezeket az "iránymutatásokat" volt időnk megszeretni a létező szocializmusban), valahogy így hangzott: mindenkinek joga van hülyének lenni. Nekem ez is nagyon tetszett, annyira helyesek ezek az ádázul buta emberek, ahogy ilyen proverbiumokat készítenek.
Naszóval, ahogyan ez az ostoba, széthízott főtolvaj is megmondta, semmi értelme egy rakás pénzt kidobni mindenféle tanintézetekre, mindenkinek joga van a tanulatlansághoz. Jó, hát van az a törvény is, hogy meddig tanköteles egy gyerek, de azt ki mondja meg, melyik törvény az elsődleges. A tankötelezettség ugyancsak durva beavatkozás az egyéni szabadságjogokba, tessék törölni. Az első lépéseket pártunk és kormányunk már meg is tette azzal, hogy nagyon helyesen leszállította a tankötelezettség felső határát, ezt már csak folytatni kell, nem érdemes elaprózni, legyen egyből nulla. Mit kell itt erőlködni, nem? Úgyis az a cél, csak még szólni kell majd a brüsszelieknek is. Hogy ők is töröljék a tankötelezettséget.
Persze ezáltal sérül az általános hittan, tornaóra és lőgyakorlat, de ezekre könnyen lehet kötelezni a gyerekeket egy sima kétharmadossal.
És akkor lesznek további vallásosaink is. Amihez mindenkinek joga van. Az emberiségnek is joga van ahhoz, hogy a saját fejlődését úgy akadályozza, ahogyan csak bírja. A tendencia ugyan mostanában éppen nem ez, a tudományos, technikai és társadalmi fejlődésben lassan az emberré válás útján nagyobb lépésekkel haladó országokban (mint a minap is említettem) fokozatosan kimúlik a valaha kitalált legpusztítóbb és évszázadokon át hihetetlenül virulens ideológia, a kereszténység, de ezt mi még talán meg tudjuk akadályozni. Egyrészt azzal, hogy olyan írásokat közlünk az egyik leglátogatottabb portálon, mint az a fent idézett, másrészt azzal, hogy még az okos emberek is sietnek mindig megjegyezni, mennyire joga van mindenkinek ragaszkodni a vallásához. Amit most én is sietek ismét megjegyezni. De ha bátortalanul is, azt azért hozzáteszem: ez a jog azzal is együtt jár ugyan, hogy a vallásos ember a templomban (azaz nyilvánosan) gyakorolja ezt a jogát, de azzal nem jár együtt, hogy bárkit megpróbáljon a keresztény hitre téríteni. Ennyinek elégnek kellene lenni, nem? Minden megerőltetés nélkül meg tudnám ugyan indokolni (meg is tettem néhányszor), miért szinte gyógyíthatatlanul káros az emberi társadalom egészére bármilyen vallás, hogy a szekuláris állam létrehozásában mekkora szerepe volt a pénznek, és ez hogyan aránylott a társadalom immunrendszerének működéséhez, de ezt most nem teszem. Arra szorítkozom, hogy hangosan és világosan rögzítsem: ez az ország nem keresztény állam, a kereszténység folytonos hangoztatása a hatályos magyar törvényekkel is szembe megy.
Még egyszer: mindenkinek joga van ahhoz, hogy vallásos legyen, de nincs joga ahhoz, hogy nézeteinek bármekkora körben való hangoztatásával mások tekintetét a túlvilágra fordítsa, törekvése céljának a mennyországot állítsa. Senkinek nincs joga ahhoz, hogy a kereszténységet kényszerítő eszközként használja, a magyar népet hazug módon keresztény nemzetnek hirdesse, és meggyőzze arról, ebben az országban mennyire szeret mindenki mindenkit.
Befejezésképpen még egyszer (ezredszer) ideírom:  az istenhit és a vallás két külön dolog. Az istenhithez nem szükséges vallásosnak lenni, az az isten, akiről a vallásnak halvány fogalma sincs, nem a templomokban keresendő.
Záradékképpen még egy szolgálati közlemény, ezt is ezerszer leírtam már, pedig valójában senkinek nincs hozzá köze, de azért a sok okos hozzászóló rendre leírja, hogy én egy rohadt ateista vagyok: nem vagyok ateista. Az ateista ugyanis az isten létét tagadja, nem a vallást. Nekem súlyos kétségeim és indokolt fenntartásaim vannak az ateizmussal kapcsolatban.






2018. május 21., hétfő

A rohadt pünkösdi imperialisták

"Európában az emberek egy részének elméjére most sötétség borult. Vannak dolgok, amiket egyszerűen nem látnak. Magyarországot most éppen azzal vádolják, hogy itt sérül a demokrácia, vagy nincs demokrácia, sérülnek a nők jogai. Az, hogy mi van az Iszlámban, a Sharia Törvényben az nem érdekli őket. Imádkoznunk kell azért, hogy a Szentlélek világosítsa meg őket, azokat az amerikai, európai vezetőket, akik sötétségben élnek."

Ezt egy püspök mondta Pünkösd alkalmából. Ezúttal nem helyezem a levéltetűt mikroszkóp lencséje alá, egy jellemtelen és fájdalmasan buta ember maradjon csak elemzés nélkül jellemtelen és fájdalmasan ostoba, nem akarom én megmagyarázni a hozzá hasonlóknak, miért nem lehet másképp tekinteni a fenti mondatokra.
Inkább csak leírom e jeles egyházi ünnep lényegét, amitől ez a lény itt ájtatos révületbe esik.
Voltaképpen elég volna annyit ideírnom, hogy ez a Pünkösd "a Szentlélek kiáradásának ünnepe", egy bizonyos szellemi szinten ez már értelmezhetetlen, már kérdést sem érdemes föltenni. De ha még azt is hozzáteszem, hogy "ezen a napon" ünnepli az egyház ezt a bizonyos kiáradást, akkor végképp csak tanácstalanul körülnézni tudok, "ez a nap" ugyanis minden évben egy másik nap. Mert ezt onnan kell számítani... és így tovább.
Namármost. Az ötvenes évektől kezdve nem kellett ünnepelni Pünkösdöt. Kellett viszont ünnepelni november hetedikét meg április negyedikét. És akkor ehhez az ünnepeléshez kaptuk az utasítást a hős Szovjetuniótól, hogy az ünneplésen kívül lehetőleg mindennap el kell mondani mindennek a rohadt nyugati imperialistákat. És ennek kapcsán még született az a vicc is, aminek a poénja így szólt: maguk meg verik a négereket.
Namármost. Én kevés visszataszítóbb, képmutatóbb, álságosabb és agresszívabb intézményt ismerek, mint amilyen a pápaság, de nem értesültem arról, hogy Magyarországra rákényszerítették volna Pünkösd megünneplését. Ennélfogva azt is nehezen hinném el, ha valaki állítaná, hogy jó, a Pünkösdöt nem, de azt a pápaság megköveteli, hogy mondjuk el mindennek a rohadt nyugati imperialistákat. És ez a jellempocsolya, ez az egyházi méltóság mégis elmondja mindennek a rohadt nyugati imperialistákat.
Jó, tudjuk, a másik, még a püspöknél is áporodottabb és terjedelmesebb jellempocsolya, a csúti neoprimitív szívesen rohadtimperialistázik, mert neki seggnyalásilag most éppen így jön ki jól, hogy most nem kényszerítik november hetedike megünneplésére, de neki ez hiányzik, hát istenem, ebben nőtt fel, tessék neki visszaadni a vörösdrapériás november hetediki díszelnökséget, mert neki már gyerekkorában is az volt a vágya, hogy annak a közepén ülhessen, de ha már azt nem lehet, legalább a seggnyalás meglegyen, és akkor mit lehet tudni, mire lesz az még jó, esetleg összejön még az a november hetedike - már többször akartam kérdezni, meg tudja magyarázni valaki, hogy különben miért kell nyalni a Szovjetunió seggét? Csak azért, hogy legyen hová menekülni, mint Rákosi elvtársnak, ha a fejére omlik ez a trágyadomb, amivé Magyarországot rohasztotta? Lehetséges. Az kétségtelen, nyugaton is rengeteg hozzá hasonló jellemtelen selejt él politikus foglalkozás címén, de azok azért nem fogadnák be. Szóval értem én, a rohadtimperialistázásnak mostanában megint szezonja van - de hogyan egyeztethető ez össze a Pünkösddel?
A legnagyobb baj mégsem ez. Hanem hogy már olyan vicc sem születik, aminek valami olyasmi volna a poénja, hogy maguk viszont verik a négereket.







2018. május 19., szombat

Királyi esküvő

Hááát. Nem szeretnék a brit uralkodóház helyében lenni. Ezek most egy életre elvágták magukat a magyar miniszterelnöknél. II. Erzsébet mostantól ne is álmodozzon arról, hogy meghívják Magyarországra. Ilyen blamázst!
Már az is érthetetlen, hogyan fogadhattak be egy amerikai lányt. Dehát látták? Néger az anyja! És ez az asszony bement abba a kápolnába. Hagyján, de a velszi herceg kísérte ki onnan. És az a pap! Aki beszélt az ifjú párhoz. Hát az egy boxos volt! Igazi feketebőrű. Na erről az anglikán vircsaftról megvan ezek után a véleményünk. És ez nem átallott a szeretet erejéről hadovázni. Aztán a kórus!
Hát ezek nem látnak a szemüktől? Csupa migráns! Egy brit királyi kápolnában. És egy amerikai néger slágert énekeltek, biztos azért, mert azt hitték a brit uralkodóházban, hogy annak a slágernek a szerzője is király volt. Dehát annak csak a neve King!!! Ennyit sem tudnak?
Hát így őrizze az ember Európát. Drótkerítéssel. Ami mennyibe került nekünk. Hát ezért nem adtak bele! Mert a migránsokat dédelgetik.
Ha II. Erzsébet vagy bárki a leszármazottai közül ezentúl a magyar miniszterelnököt hívja telefonon, azt kell mondani neki, hogy most nem ér rá. Mert éppen kolbászt tölt. Azt mégsem lehet, hogy a migránsok miatt nem áll szóba velük. Ha a brit uralkodóháznak nincs modora, azért mi mutathatunk nekik példát. Hogyan kell finoman elhárítani egy alkalmatlan telefonhívást.
Nem is! Azt kell mondani, hogy a magyar miniszterelnök most nem ér rá, mert éppen pálinkát iszik, és azt énekeli, hogy megjöttek a fehérvári huszárok.
Ha ezt hallja ez a II. Erzsébet, már csak észreveszi magát.

2018. május 17., csütörtök

Egy papagájról

Ideteszek egy részletet egy 2016. decemberi bejegyzésemből:

"A Jézus születésének hírét hordozó angyalok anatómiailag képtelenek voltak a repülésre, állapították meg a University College London biológusai, miután megvizsgálták a középkori festmények ábrázolásait. De nem csupán az angyalok: a kerubok, tündérek és egyéb, szárnyakkal ábrázolt mitológiai lények sem tudhattak repülni.
A tudósok a festményeken ábrázolt lények testfelépítését, izomzatát, aerodinamikai jellemzőiket, és a szárnyaik felépítését vizsgálták meg, és hasonlították össze madarakéval, és olyan repülő rovarokéval, mint a szitakötő. Egyedül Giotto di Bondone, XIV. századi firenzei festő képein találtak olyan angyalábrázolást, amely talán képes lett volna a vitorlázórepülőkhöz hasonló siklórepülésre, bár a felszállás elég problémás lett volna.
A fő problémák a szárnyak méretével (főleg az emberi test tömegéhez viszonyítva), és az azokat mozgató izomzat hiányával vannak a tudósok szerint.
A kutatás eredményeit taglaló tanulmány az Opticon szakfolyóiratban jelent meg, és a szerzők megemlékeznek benne egy felmérésről, amiben 36 ezer felnőttet kérdeztek meg arról, hogy hisznek-e az angyalok létezésében. 68 százalék igennel felelt."


Ez itt egy tudósítás napjainkból. A University College London létező, jó nevű egyetem, a szakfolyóiratról még nem hallottam, de ez betudható hézagos műveltségemnek is (lehet, hogy a látszerészek szakfolyóirata?). A tudósok azt vizsgálták, az angyalok tudtak-e repülni. Gondolom, nem sikerült találniuk Jézus-korabeli, hiteles fényképfelvételeket, sőt dagerrotípiákat sem, ezért a középkori festmények ábrázolásait elemezték.
Kerestem a neten a publikált tanulmányt, mert ekkora marhaságot ritkán hall az ember, de nem sikerült megtalálnom (lehet, nem a megfelelő helyen kerestem).
Annak idején, kezdő újságíró koromban a híroldalon maradt egy üres hely, egyszerűen nem találtam több hírt (más világ volt). Kitaláltam egyet. Ez itt fönt olyan, mintha valaki kitalálta volna helykitöltőnek. Ráadásul egy nem túl elmés újságíró tehette, aki nem gondolt bele: olyan hülye "tudós" nincs, aki évszázadokkal későbbi festményeket tekint egy fiziognómiai vizsgálat forrásának.
De a fenti cikkben nem is ez az igazán mulatságos, hanem hogy a "tudósoknak" evidencia volt az angyalok léte. Nem azt vizsgálták, éltek-e angyalok (bárhol, a Földön vagy az égben), hanem hogy tudtak-e repülni.
Volna két kérdésem ennek az egyetemnek a tudósaihoz: nem lehet-e, hogy elírás van a főnix madár életkorát illetően, mert én úgy tudom, nem 15 294 évig éltek ezek a szárnyasok, hanem 15 295 évig, valamint azt szeretném még tudni, hogy a porrá égett főnix madár hamvaiból született ifjú főnix milyen balzsamot használt. Előre is köszönöm.

Ez jutott eszembe most, hogy olvastam a hvg.hu-n egy amerikai egyetem szociológiai kutatásáról. Komoly portál, komoly kutatás. Idézek belőle:

Egy hazudó demagóg politikus kiemelkedően hiteles képviselője lehet bizonyos érdekeknek...
Tehát a játékszabályok felrúgásával a hazugságokkal kampányoló demagóg politikus épp azon emberek szószólójává válik, akiket a társadalmi nyomás akadályoz meg abban, hogy véleményének hangot merjen adni...
Az amerikai kutatók szerint ez a kommunikációs stratégia két feltétel esetében működhet. Hogy ezt le tudják írni, modelleztek egy választást négyszáz valós emberrel. A teszt során arra kérték a résztvevőket, hogy válasszák meg egy képzeletbeli egyetem hallgatói önkormányzatának vezetőjét.
Két jelölt volt,
  • A) az egyik a teljes alkoholtilalomért kampányolt az egyetemi kampuszon, B) a másik pedig ellene;
  • A) a tilalom mellett kiálló eddig is vezette a diákképviseletet, B) a kihívó képviselte az ellentétes álláspontot;
  • A) az egyik nagyrészt az igazat mondta, B) a másikról viszont olyan képet alakítottak ki, hogy ő a hazugságokkal dolgozó demagóg, aki például valótlanságokat állított az alkohol veszélyeiről készített tudományos kutatásról.
A kutatók a résztvevőkkel kitöltettek egy pszcihológiai tesztet, és azt állították, ez alapján osztották be őket két csoportra. Valójában véletlenszerű volt az emberek besorolása. Ezt követően éreztették az adott csoportokkal, hogy a két jelölt egyike is közülük való. A várakozás szerint így elfogulttá váltak az emberek azzal szemben, akit azonos értékrendűnek hittek.
A kutatás kimutatta, hogy a hazugságokkal kampányoló jelölt a saját csoportjában autentikusnak tűnt, de csak abban az esetben, ha egy másik feltétel is teljesült. A hazugságokat akkor tartották elfogadhatónak a csoport tagjai, ha egy lenézett, kirekesztett csoporthoz tartozónak érezték magukat, és ezzel párhuzamosan úgy ítélték meg, hogy megkérdőjelezhető a legitimitása a hatalmon lévő diákönkormányzati vezetésnek. A tudósok két eszközzel igyekeztek megkérdőjelezni a vezetés legitimitását:
  • egyrészt az újraválasztásra törő jelöltet mutatták be úgy, mint egy bennfentest, aki nem is törődik a diákok érdekeivel, és személyes előrejutása motiválja,
  • másrészt azt sugallták, hogy az újraválasztásra törő jelölt programját egy egyetemen kívüli csoport támogatja anyagilag, és ezzel külső érdekeket szolgál.
A két imitált helyzet rímel arra, ahogy a fehér amerikai középosztály egy része saját helyzetét látja. De a kísérlet nem a meglévő politikai előítéleteket akarta modellezni. A kutatásban részt vevő 400 ember vegyesen volt demokrata és republikánus, és őket nem nézeteik szerint osztották be, hanem vegyesen (a nemek aránya is kiegyensúlyozott volt). A kutatókat csak az érdekelte, milyen reakciót vált ki egy választási versenyben az egyik fél hazugsága.
A magyar választók talán annyival kiegészítették a kutatást, hogy nem kell a kihívói szerep ahhoz, hogy valaki az "elittel" szemben magát az elfojtottak bajnokának állítsa be. Orbán Viktor lassan 30 éve Magyarország legfontosabb politikusa. A jelek szerint ő kormányról is képes tovább építeni viszonyát egy réteggel, amely úgy érzi, hogy nem megfelelően képviselik érdekeit és elhallgattatják az elit által ráerőltetett normák...
Ez ellen harcolni is nagyon nehéz – mondta a CNN-nek Zuckerman, mert szinte bármit meg lehet indokolni a normák elleni harccal. "Nézd, én tudom, hogy elő akarják neked írni, hogyan gondolkodj, de ki mondja, hogy ehhez feltétlenül joguk is van" – ez a demagóg ajánlata a szociológus professzor szerint. A hazugság pedig felszabadít.

Valószínűleg bennem van a hiba, de én ezt az angyalokhoz hasonló nyakatekert marhaságnak tartom. Egyrészt mert olyanokról feltételezi, hogy vannak bármiféle gondolataik, akiknek még azt is nehéz megérteni, kik fogják megölni őt és megerőszakolni a családját. Arról nem beszélve, hogy egy teszt akkor lehet iskolapélda, ha én legalább körülbelül értem, miről van szó. Ezt itt fent körülbelül sem, az eredményt magyarázó szöveghez meg szerény fizetség ellenében hozzá tudok tenni még tízféle variációt, aminek a végén eljuthatunk oda, hogy a kutatás végeredménye szerint a Hársfa utcában kirepült egy papagáj az ablakon, csak ezt senki nem meri bevallani.
Másrészt - és ez az igazán nagy baj - ez a cikk végleg eljuttat abba az állapotba, amiről jó egy hónapja írtam: a választás eredménye hiteles, minden a legnagyobb rendben van, hiszen már a hvg.hu is ezt magyarázza.
Még egyszer (bár tudom, hiába hadakozom, én vagyok ostoba, amiért még mindig kötöm az ebet a karóhoz): a választás eredménye csalások sorozata után lett az, amiről most már a hitelesnek látszó médiumok is azt állítják, hogy rendben van. Valamint ezen csalások végeredménye szerint is kevesebben szavaztak a "kormánypártra", mint ellenük.







2018. május 16., szerda

Zászlónk Zadravecz

Olvastam egy néhány mondatos idézetet. Azért olvastam, mert Lázár Gergő idézte (A honvédség ereje tényleg a kereszténységben lenne? - Kolozsvári Szalonna, 2018. május 15.), az ő írásait kedvelem, ez meg itt benne volt a szövegében, ha már ő kibírta ennek az elolvasását, nekem is bírnom kell:

Kitért arra is, hogy Nyugaton napjainkra “sokan elhagyták lelküket”. Azt kell üzenni a nyugati civilizációknak, hogy erősítsék meg keresztény hitüket – mondta Simicskó István, hozzátéve: “ennek köszönhetjük megmaradásunkat”. Benkő Tibor vezérezredeshez, leendő honvédelmi miniszterhez fordulva azt kérte: lélekből dolgozzanak továbbra is, mert ezen keresztül tudnak példát mutatni a civileknek és más emberi közösségeknek.

A hetvenes években rendeztem egy dokumentumjátékot, Az út volt a címe. Egy rendkívül rokonszenves, Felvidékről Rémbe (zsákfalu Bács-Kiskun megyében) kitelepített parasztember életútjáról szólt, azaz voltaképpen a XX. század történelméről. Az önmagában is hangulatos, falusi atmoszférában fölvett elbeszéléshez ki akartam találni valamit, amivel bontani tudom a szöveget, megkértem a zenei szerkesztőmet, hozzon ki mindent a Magyar Rádió archívumából, amit jellemzőnek talál a 20-as évektől kezdve. Zenéket, beszédeket, hangképes tudósításokat, lehetőleg olyanokat, amikre pusztán az elhangzásuk alapján rá lehet ismerni, mert azt nem akartam, hogy ezek a bejátszások testidegen konferálásokkal el legyenek választva egymástól. Volt köztük egy rendkívül gusztustalan beszéd egy rendkívül ellenszenves hangú, iszonyatosan ostoba ember által füllel hallhatólag nagyszámú közönség előtt előadva, amiről nem tudtam, ki lehet, mi lehet. Összehívtam a stúdióba az okos embereket (akiket én annak tartottam, akiket referenciaszemélyként tiszteltem), Cserés Miklóst, a Rádió korábbi főrendezőjét, Boros Jánost, aki a polgári törvénykönyvből is tudott volna izgalmas műsort szerkeszteni, Lévai Bélát, a Rádióújság főszerkesztőjét, Körmendi Lászlót, a "Rádió hangját" (ő mondta 1956-ban az el nem felejthető mondatot, a "hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal"-t) - mindenkire nem emlékszem, az volt még fontos, hogy nálam 20-30 évvel idősebbnek kellett lenniük, lejátszottam nekik a felvételt, alig szólalt meg, már jött is a név: Zadravecz püspök. Szinte egyszerre mondták. Majdnem egyforma undorral az arcukon. Azt a beszédet nem sikerült előkerítenem (szerintem már a Rádióban sincs meg, ahogy én ezt a '90 óta uralgó bandát ismerem - a politikusokra gondolok), már Rádió sincs, nemhogy archívum. De találtam mást, azt hiszem, ez is megteszi:


Zadravecz tábori püspök. Ő "lelkesítette"" a katonákat, hogy menjenek csak bátran meghalni, mert akkor nekik már majd milyen jó lesz odafent a mennyországban, és egy vitéz magyar katonától azért tényleg az a legkevesebb, hogy az életét adja a hazáért.
Ez a Zadravecz Magyarország egyik legförtelmesebb korszakának a terméke, az isten nevében uszítók világtörténelmi hagyományának folytatója a kis magyar pornográfiában.
Tábori püspök. Ez egy rang, erre kineveznek valakit. Hogy kicsoda nevez ki? A Honvédelmi Minisztérium helyettes államtitkára. Ez ugyanis nemcsak egyházi rang, katonai is. Tetszik érteni? Pap katona.
Ez a Simicskó nevű szerencsétlen kirúgott miniszter még haló poraiban is hatalmas nyelvcsapásokkal nyalja a hordóhasú futballistának, közben levegőt kapkodva keresztényezik, mert az még mindig szükséges, az istennel való megfélemlítés még mindig nem működik elég széles körben, mint ahogyan Zadravecz idejében megbízhatóan hatékony volt - azt kell elérnünk.
Van egy elég rossz hírem: nem is fog működni. A tíz évvel ezelőtti statisztikai adat szerint az azt megelőző tíz év alatt 6%-kal esett azoknak a templomba járóknak a száma, akik egy hónapban egyszer eljárnak templomba. Friss adatot nem találtam, de a gyorsuló időben ez a szám nyilvánvalóan csökkent, alig hiszem, hogy a teljes népességnek a 4-5%-ánál magasabb volna. Ezenkívül csöndesen megállapítom (anélkül, hogy bizonyíthatatlan pszichologizálásba fognék): a havonta egyszer templomba járók már nem az a biztonságos bigott fajta. Az már el tudja intézni magával, hogy isten elnézi neki, ha nem megy minden vasárnap templomba. Az már alkudozik az istenével. Aminek általában az a következménye, hogy fokozatosan elmúlik az a havi egy is. Nem szívesen keveredem hitvitába senkivel, ebben az országban nemcsak a futballhoz ért mindenki, hanem a Bibliához is, én meg nem igazán értek hozzá, eddig még csak másfél könyvet írtam róla tizenöt év meglehetősen alapos kutatás alapján (ráadásul abból az egyiket, a teljesen a Bibliáról szóló könyvet még oda sem adtam a kiadómnak, mert még mindig olvasok, és mindig új dolgokra találok), annyit azért megkockáztatok, hogy én a csúti gazember helyében nem bíznék olyan nagyon a kereszténység hatásában. Egyrészt azért nem, mert a Biblia minden átkozódása és riogatása ellenére is sokan meg vagyunk győződve róla: akik azt a könyvet írták, nem igazán foglalkoztak az isten valószínűleg "valódi" természetével, azaz hallani sem akartak volna arról, hogy az általuk vágyott fenyegető és büntető isten bizonyosan nem létezik, mint ahogyan a megbocsátó sem. Valamint azt sem voltak képesek felfogni, hogy az az isten, akinek a tetteit ők érteni vélik, ennélfogva magyarázni próbálják, az nem létezhet, egyszerűen azért, mert ha már emberi ésszel felfogható, akkor nem isten.
De van egy ennél rosszabb hírem is. A "nyugati civilizációkban", akiknek üzenni akarna ez a szerencsétlen paprikajancsi, miszerint ők a kereszténységnek köszönhetik a megmaradásukat, egyre többen sejtik, hogy ennek éppen az ellenkezője igaz - az atlanti térségben működő élet és kultúra a kereszténység pusztításának ellenére maradt fenn. Sok évszázados, kegyetlen, embermilliók életét követelő küzdelemben jutott el odáig, hogy már vannak, akik mernek havonta csak egyszer templomba menni.













2018. május 14., hétfő

Hazatérés

A minap írtam egy hendiatriszról, az "Isten, haza, család" címzetű förtelemről, akkor a kereszténység volt a téma, a hármasságból csak az isten fogalmával vacakoltam kicsit, kellene már a haza nevű mélytorok öblögetéssel is foglalkozni, ne lehessen rám fogni, hogy csak ateista vagyok (nem vagyok eléggé, még az ateizmussal kapcsolatban is vannak kétségeim), vegyük hozzá az apatriotizmusomat is (úgy látszik, nincs ilyen, az ellenőrző program aláhúzta, én meg fölvetettem vele, mostantól van - legalábbis az én gépemben). A témának az ad különös aktualitást, hogy ezúttal egy Brüsszelben tenyésző seggnyaló üzente meg a Párt kizárólagosnak tekinthető hazafiságát a különben nemlétező baloldalnak.
Hazaszeretet, hazaárulás, hazafiság (érdekes, hazalányság nincs, furcsa, nem? - hogy ilyen is csak a férfiaknak van, ez nem lehet véletlen, valószínűleg azzal egyenértékű, ami még ezen kívül csak a férfiaknak van). Aztán van még a házaló, a hazárd és a házasság. Valamint a hazátlan és a házatlan. Mind a házból származó szó. A latin nyelvekben a páter a szótő (pater-tris - atya), ez is jellemző, a hazát, a melegséget, az otthont éppen attól a szülőnek (ki tudja miért) nevezett embertől származtatják, aki az esetek többségében mindent megtesz azért, hogy ezt a meghittséget szétdúlja - emlegetem sűrűn a Biblia nőgyűlöletét, onnan ered a máig kiirthatatlan hímsovinizmus, a fizikai erőfölényével minden értelmes emberit, azaz a nőkben meglévő tulajdonságokat kisebbrendűségi érzésből elnyomó hímnemű ember felmérhetetlen kártevése. A patria betűhíven megjelenik még az angolban is, amennyiben a hazafi ott is patriot, de a hazát is az apából eredeztetik, ahogyan a németek is (Vaterland), bár náluk van egy érdekes kettősség a Heimat szóban, ami elsősorban otthont jelent ugyan (sőt, a heimlich származékszóban ott van a menedék is, ha a titokzatosnak - ezt jelenti a heimlich - tulajdoníthatunk egy ilyen jelentésárnyalatot). Nem találok semmi kivetnivalót abban, hogy a magyar nyelv egy tárgyat jelölő közös főnévből származtatja a haza nemesnek vélt fogalmát, sőt még tetszik is, szívesen ajánlanám a hazaszeretet nevében dühödten vagdalkozók figyelmébe ezt a körülményt, ha az efféléknek lehetne valamilyen elemi ismeret megszerzését ajánlani.
Én nem szeretem a hazámat, hazafi sem vagyok, igaz, hazaáruló sem, mert azzal a fogalommal végképp nem tudok mit kezdeni. Ezenkívül nem vagyok hazátlan sem, de nem azért, mert ezzel szemben hazás volnék, hanem mert az általánosan elfogadott módon ezt a szót sem tudom értelmezni. A haza megszilárdult ragos alakulat, a haz szótőhöz illesztett lativus-i raggal azt jelenti, hogy valahonnan máshonnan a házam felé irányítom a lépéseimet. Az a haza, amiről itt most beszélünk, a haza határozószó főnevesüléséből keletkezett és vált magasztos, de valójában tartalmatlan, álságos, hazug érzeményeket kifejező fogalommá. A haza határozószót értem, a hazatérést szépnek tartom, bizonyos távoli tájakról való érkezés vagy legalább vágy esetén még torokszorítónak is. De a hazát mint politikai és jogi terminus technikus-t, a zászlólengető, melldöngető nacionalizmus felsőbbrendűségének manifesztációját taszítónak találom, ami csak azért nagyon kellemetlen, mert országunkban (nemcsak korunkban, most csak sokszorosan) ezt a haza "értelmezést" hallom, olvasom politikustól és közmagyartól. Nem bír érdekelni sem a hazájuk, sem a hazafiságuk.
Közel harminc éves voltam, amikor először kaptam útlevelet. A nagyapámtól rám testált örökségből még megvolt négy bérház Bécsben, anyám néhány hónappal korábban nyerte meg a pert az osztrák állammal szemben, néhány jogtechnikai eljárás után az enyém lehetett volna jogos örökségem. A négy bérház a Prinz Eugen Straßén áll, a Belvedere palotával szemben, elég jó hely, minden normális ember összetörte volna magát, hogy a tulajdonosa lehessen egy ilyen fantasztikus vagyonnak. Szocialista állampolgár voltam, ezt a tranzakciót akkor lehetett volna lebonyolítani, ha "disszidálok", azaz ott maradok Ausztriában, itt Magyarországon távollétemben börtönre ítélnek (nekem volt még egy külön záradékom is az 56-os múltam miatt), ami azt jelenti, hogy soha többé nem térhetek haza. Hogy világosabb legyen a képlet, nem volt még meg a két fiam, sőt a mamájukat sem ismertem akkor, nem érdekelt semmiféle pénz, semmiféle vagyon, a Hausanwaltomtól (ez az ügyvédeim közül az, aki a házak ügyeinek intézésével volt megbízva) kértem tizenötezer schillinget, mert könyveket és lemezeket akartam venni, de semmi nem kötött sem Magyarországhoz (senki és semmi, hogy pontos legyek), sem máshová.
Az útlevelet harminc napra kaptam, a huszonhetedik napon hazajöttem, elfogyott a pénzem, meg aztán kicsit tartottam is attól hogy a vámon majd kereskedelmi mennyiségnek ítélik a könyveimet és lemezeimet, és esetleg elkobozzák. Két dolog vezérelt azon a bizonyos huszonhetedik napon. Az egyik: kénytelen vagyok eltűrni, hogy mások határozzák meg, elhagyhatom-e azt a helyet, ahol élek, azt viszont szinte tűrhetetlennek tartanám, ha még azt is meghatároznák, mikor jöhetek haza. A másik valamivel bonyolultabb. Öt évvel ezelőtt egyszer már megpróbáltam leírni, azt most ideteszem.

Bretagne-ban nyaraltunk egy Port Manech nevű halászfaluban. Ha a nyaralás fogalmának nem a klasszikusan teljes terjedelmét használjuk, csak egy szűkített komfortfokozatút, legalább napi egyszeri étkezéssel, akkor is talán pontosabb úgy mondani, hogy Port Manech-ben töltöttünk nyolc-tíz napot 1977. nyarán. Azokon a napokon, amelyek az ennivaló vásárlás ünnepét jelentették, én jártam át a szemközti szatócshoz, minthogy a feleségem nem beszélt franciául. E rendkívüli alkalmakkor sosem tartottam előadást Racine dramaturgiájáról, ahhoz meg elég megtévesztő volt a nyelvi készségem, hogy az eladó csak a harmadik vagy negyedik beszerző napon tegye föl a kérdést: Franciaországnak melyik vidékéről származom, mert azt hallja, hogy nem vagyok breton. Mondtam, magyar vagyok. Az eladó, akiről nyomban ezután kiderült, hogy az üzlet tulajdonosa, ezen úgy meglepődött, hogy bezárta a boltot, és összehívta a személyzetet egy rögtönzött kvízjátékra: ki hallott már arról, hogy van egy Hongrie nevű ország is a világon, annyit segít (tőlem már hallotta, könnyű volt neki), hogy az illető ország ráadásul Európában van. Érdekes és tanulságos vita alakult ki, amelyben a játékszabályok szerint én csak igennel vagy nemmel válaszolhattam, egy-egy minimális segítséggel olykor kiegészítve. Az egyik péknek végül beugrott, hogy egyszer hallott valamit valahonnan messze északkeletről, a cseh tenger partjainál mintha volna egy egzotikus ország (művelt ember volt a pék, olvashatott Shakespeart) – tényleg, mondjam már, hogyan van ez a mi nyelvünkön. Mondtam, Magyarország. Tetszett nekik. Kérték, hogy meséljek róla, és ne azt mondjam, Hongrie, hanem azt, hogy Magyarország. Meséltem, és mindig úgy mondtam, hogy Magyarország.
Nem emlékszem, miket meséltem. De végül abban maradtunk, hogy ők feltétlenül el fognak jönni hozzánk, mert ez egy csodálatos ország lehet, és nagy megtiszteltetésnek tartják, hogy náluk vásárolok.
1977-ben átfogó vizsgálat folyt ellenem, amelynek a végeredményét úgy prognosztizálta a VIII. kerületi pártbizottság prominense, midőn átadta ügyemet a Pártközpontnak, hogy a mi liberális országunkban már senkit sem csuknak börtönbe a politikai nézetei miatt, de amit én megengedek magamnak, az bőven túlmegy az ő tűréshatárukon, nagyon sajnál engem, amiért nem vagyok hajlandó a nyilvános bocsánatkérésre, aminek következtében pedig csak az állásomat veszíteném el…
Abban az évben 34 éves voltam, életemben harmadszor utaztam. Addig történt velem egy és más, sokszor, sok helyen hallottam hogy nem vagyok én idevaló, bizonyos vélemények szerint 1970-ben azért kaptam meg első útlevelemet, mert a hatóságok arra számítottak, hogy kint maradok, jobb lesz úgy nekik is, nekem is.
Nem emlékszem, miket meséltem Magyarországról, de azt tudom, hogy könnyű dolgom volt, mert a hallgatóság semmit sem tudott rólunk, nem tehettek föl kínos kérdéseket.
1970-ben anyám egy kedves ismerőse látott vendégül Leoniban, a Starnbergi tó partján, Böse úr író volt és filozófus, az akkori nyugatnémet szellemi elit kiemelkedő alakja. Ő jól ismerte Magyarországot, hajnalig tartó vitákat folytattunk, időnként fölnevetett, és azt mondta, már majdnem megingattam, már majdnem elfogadta az én érveimet és leírásaimat, amelyekkel védem a védhetetlent, miért teszem ezt? Mert az az én országom. De hát nem jó, nem működik, fals az egész! Persze, tudom, de most nem erről beszéltünk, hanem Magyarországról. Diktatúra van! Tudom. Lecsuktak, agyonvertek, osztályellenségnek nyilvánítottak! Nem felejtettem el. Akkor mit akarsz ott? Az az én országom.
Ez itt egy földterület, amely különféle asztalokon különféle papírokra rajzolt vonalak által meghatározottan különféle határok között valamivel több, mint ezer éve Magyarországnak neveztetik. Különféle szláv és germán néptörzsek által körülvéve tartja a maga idegenségét, mert tartatják vele puszta etológiai alapon, amennyiben az ősember csoportazonosságra épülő önmeghatározási képessége az évezredek során annyit fejlődött, hogy az idő előrehaladtával mind nagyobb távolságokról tudjuk ölni egymást. Olykor lett volna lehetőségünk, hogy idegenek helyett kedves szomszéddá váljunk, ám azon ritka alkalmakkor, amikor mi voltunk errefelé a legerősebbek, tehát megengedhettük volna magunknak, hogy nagyvonalúak legyünk, nekiláttunk nagyképűsködni, és törvények által lenézni tótbregyót, csuest, oláhot. A világátlagnál is ostobább és felfuvalkodottabb magyar politikai élvonal (ezeknek a mostaniaknak példaképül szolgáló elődök, akik egyebek között két háborúba vitték bele az országot) ezek elhitették a néppel, hogy a magyar különb mindenkinél – és mégis itt vagyunk.
Átrajzolták a vonalakat, megszabták, mit tehetünk, hol és mikor, megaláztak és közölték, hogy alábbvalók valók vagyunk mindenkinél – és mégis itt vagyunk.
Nem vagyunk sem különbek, sem alábbvalók, csak más a nyelvünk, és kicsit más a szellemi és civilizációs kincstárunk. Én ebbe a kincstárba születtem bele. A magyar nyelvet beszélem a legjobban, és ahhoz vagyok szokva, hogy általában körülöttem ezt a nyelvet beszélik mások is. Elfogadtam ezt a valamivel több, mint ezer évet olyannak, amilyen vélhetőleg volt, és igyekszem sokmindenkinek elmondani, hogy vélhetőleg milyen volt, megpróbálván a többi ember szemének szintjére irányítani az égre emelt, öntömjénnel elhomályosított tekintetet, és kiegyenesíteni a szolgálatra görbült gerincet. Itt voltam skarlátos, itt féltem, hogy hazafelé az iskolából megvernek, aztán amikor megvertek, már nem is olyan nagyon féltem. Magyarul tanultam írni, olvasni, és bár tudok még egy néhány nyelven, némelyiken írni-olvasni is megtanultam, az azért nem olyan, mert amikor magyarul tanultam, még kisgyerek voltam, és akkor itt hatalomátvétel volt, kitelepítés, porszag és az ápolatlanság változtathatatlannak látszó, áporodott lehelete. Meg voltak aztán napsárga színű, szalmaillatú nyarak, távolból vágyott lányokkal, akik megközelíthetetlenek, pontosan olyanok, ahogyan Karinthy Frigyes leírta őket a Tanár úr kéremben. És volt Karinthy Frigyes meg a Tanár úr kérem. Jó, volt Leacock, Milne, Thomas Mann és Montaigne, akik így együtt talán kitesznek egy Karinthy Frigyest, de amiről ők írnak, az egy kicsit más. Nem nagyon, csak éppen annyira, amennyire ez a mi szellemi és civilizációs kincstárunk különbözik az angoltól, a némettől meg a franciától. Nem jobb, mint azok, szerintem nem is rosszabb, de az bizonyos, hogy legalább egy szempontból más, abból a szempontból, hogy ez az enyém, mert jobban ismerem, mert itt éltem, ahol magyarul beszélhetek, és ahol általában körülöttem ezt a nyelvet beszélik mások is. Ez az én országom.

Eddig az idézet. Ami nem a hazáról szól, hanem a szülőföldről, meg ilyesmiről. Ha valaki nagyon akarja, állíthatja azt, hogy ez a haza.
Nem ez. Itt, ebben az országban elsősorban, de attól tartok, sok más országban is, például az Egyesült Államokban valami másról beszélnek. Nem csak a politikusok.
Engem az a fajta haza nem érdekel.
















2018. május 12., szombat

Tízparancsolat

Kezd kissé elegem lenni ebből a tízparancsolat ügyből, amit a földkerekség egyik legbutább embere tart napirenden. Az illető miniszter a magyarországi kormányban, ami különben azt jelenti, hogy a helyén van, egy ilyen testületben nincs helye olyannak, aki képes közepes eredménnyel elvégezni az általános iskola második osztályát. Erről jut eszembe, volt nekem egy unokatestvérem, egy időben kórházigazgatóként vitte tovább a saját osztályát, ha csak lehetett, részt vett a nagyviziteken, olykor más osztályokon is. Egy nem túlságosan okos, ki tudja, ki által és hogyan kinevezett főorvos vizitje után lezöttyent mellém (az akkori feleségemet vártam, ő is éppen vizitelt), kifújta magát, aztán azt mondta: azt én értem, hogy ez a pali elvégezte az egyetemet, azt nem értem, hogyan tudott leérettségizni.
Szóval tízparancsolat. Olvastam egy remek cikket, amiben a szerző idézi ezt a fejhúst. Idézek néhány sort: "...sehol nem találtam olyasmit, hogy bárki emberellenesnek nevezte volna... a tízparancsolatot. Ki mikor és hol mondott olyat, hogy nem célszerű a tízparancsolat szerint élni? Senki, soha ilyet nem mondott, egyetlen elvetemült ellenzéki sajtóorgánum sem."
Én sem olvastam ilyesmit, minthogy ezt eddig én sem írtam le. Most már itt az ideje, hogy leírjam. Ennyire iszonyatosan ostoba alakokat csak elrettentő például idézek, ezúttal megteszem, ezt is a jelzett, Molnár Bálint által írt cikkben láttam, ő citálta a nem tudom, milyen minisztert (nem bírom sem kimondani, sem leírni azt a szószörnyeteget, amivel az illető intézményt nevezik): "Az józan ésszel is belátható, hogy célszerű a tízparancsolat szerint élni. Az ellenzéki sajtó heves támadásainak közepette én azt szeretném már végre valakitől hallani, hogy a parancsolatok közül melyik az, amelyik emberellenes? Melyik az, amelyik az ember hátrányát hangsúlyozza, bármiféle értelemben?"
Nem látható be józan ésszel, megmutatom, melyik emberellenes, valamint azt is, melyik hangsúlyozza az ember hátrányát mindenféle értelemben (a bigott sötétséget nem lehetséges értelemnek nevezni).
Ideteszek egy pontos másolatot a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia által hitelesített tízparancsolatból:
Isten tízparancsolata

A Sínai-hegyen Istentől adott parancsok a valláserkölcsi élet örök érvényű alaptörvényei (Kiv 20). Az embernek Isten és embertársai iránti kötelességeit összegzi. érvényessége minden időben megmarad, mivel Jézus azt mondta: "Nem megszüntetni jöttem a Törvényt, hanem beteljesíteni" (Mt 5,17). 

I. Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj! 

Istent felismerve első kötelességünk a benne való hit, a neki kijáró imádás; hódolat és dicsőítés, uralma kizárólagosságának elismerése. 

II. Isten nevét hiába ne vedd! 

Minthogy az ember gondolkodása és kimondott szava között szoros kapcsolat van, e hódolathoz hozzá tartozik Isten nevének (és általában az isteni dolgoknak) tisztelete. 

III. Az Úr napját szenteld meg! 

Istentől való függőségünket fejezzük ki azzal, hogy megtartjuk az Úr napját, ezt az időt (egész életünkkel együtt) Neki szenteljük, ugyanakkor a földi munkálkodás múlandóságát jelezve és a végső nyugalmat előlegezve munkaszünetet tartunk! 

Az első három parancs Isten uralmának elismeréséhez vezetett minket. Csak ez biztosítja az ember tökéletes szabadságát. A Tízparancsolat második része (táblája) az embertársak iránti kötelességeket tartalmazza, összhangban a természeti törvényekkel: 

IV. Atyádat és anyádat tiszteld! 

Kapcsolataink közül első az, mely szüleinkhez fűz, hiszen életünket és felnövekedésünket nekik köszönhetjük. A szülői felelősség és a gyermeki tisztelet egymástól elválaszthatatlan. 

V. Ne ölj! 

Minden ember élete szent. Az egészség is Isten ajándéka. így kell őriznünk magunk és mások életét. 

VI. Ne paráználkodj! 

Az új élet nemzése éppúgy tiszteletet és védelmet kíván, mint az ember teste, s a szerelemben a másik felé megnyíló legbensőbb rejtett valósága. 

VII. Ne lopj! 

Az embernek a munkával szerzett tulajdonhoz, az életét biztosító anyagi javakhoz való jogát szavatolja ez a parancs. 

VIlI. Ne hazudj, és mások becsületében kárt ne tégy! 

Az emberek közti kapcsolatok legfőbb munkálója az emberi beszéd. E nagy adománnyal nem élhetünk vissza, nem használhatjuk mások kárára. A parancs a nyelvvel elkövethető legnagyobb bűnt is jelzi, s általánosságban is elénk állítja az igaz beszédet, mint Istentől szabott kötelességet. 

IX. Felebarátod házastársát ne kívánd! 

X. Mások tulajdonát ne kívánd! 

Az igaz cselekedetek mellett az igaz érzések, gondolatok, vágyak is az isteni akarat teljesítéséhez tartoznak. 

A tízből kettőt látok vitathatatlanul tartandónak, az ötödiket és a hetediket. A többi vagy kifejezetten kártékony vagy egyszerűen csak szemforgató és bornírt, amilyenek azok voltak, akik ezt az "Isten tízparancsolatát" írták. Jó, tudom, rengetegen vannak, akik azt hiszik, ezt isten diktálta, azokkal nem tudok, nem is akarok mit kezdeni. Azoknak írok most, akik még sosem vették a fáradságot, hogy belegondoljanak, valójában mi is a Tízparancsolat, akik idegesen és türelmetlenül elhajtják az arra hivatkozókat: jól van, jól van, persze, a Tízparancsolat az betartandó, csak ne beszéljünk erről már annyit.
Beszéljünk. Hosszú volna a Tóra nyilvánvaló ellentmondásait taglalni, nem akarok most kérdéseket föltenni a frigyládáról meg a belé helyezett "bizonyságról", azaz a kőtáblákról, a tudomány álláspontját sem fejtem ki (a Bibliát nagyjából Jézus születése előtt 120-150 évvel kezdték írni különféle felkészültségű papok), még attól is eltekintek, hogy megkérdezzem, mi a fene köze van a Magyar Katolikus Püspöki Konferenciának a zsidó tízparancsolathoz, különösen "hitelesítésileg" (a különbségek elhanyagolhatók ugyanis, olyan "módosítások" vannak benne, amilyeneket egy plagizátor tesz bele a lopásába azt hívén, így elkerülheti a lebukást), úgy értem, mi a franctól lenne az egyszercsak "katolikus", inkább maradok az egyszerű megállapításoknál.
Az első három parancsolat mindjárt nyilvánvalóan emberellenes, nyilvánvalóan az ember hátrányát hangoztatja mindenféleképpen. Attól ugyanis, hogy valaki abban a pózban érzi jól magát, ha a földön fekve leszorítják telitalppal a nyakát, az embernek még nem természetes szükséglete a megalázkodó szolgaság akkor sem, ha istennek nevezi a maga parancsolóját és akkor sem, ha magáénak vallja a püspöki karnak azt a végtelenül aljas megjegyzését, miszerint az isten uralma "biztosítja" az ember tökéletes szabadságát. Mint tudjuk, biztosítani a különféle biztosító társaságok szoktak, a tökéletes szabadság pedig nem létezik, a fenti marhaság esetén kiváltképpen nem. "Én, az Úr a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok, aki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyedíziglen, akik engem gyűlölnek. Ásszeret hádivrót, első kőtábla, második parancsolat." Így szólt az eredeti. A zsidó vallás katolikus átiratában van ennél cifrább és kegyetlenebb is (az ásszeret hádivrót a tízparancsolat héberül).
"Atyádat és anyádat" leginkább szeretni volna jó, ami szerencsés esetben természetes érzemény, én például belebetegedtem volna, ha a két fiam "tisztel", különösen ha ezt parancsolatra teszi, még különösebben, ha egy ködös, meghatározhatatlan lénynek, különféle erkölcsű és tudású papoknak a definíciója szerint "istennek" a parancsolatára.
Azt aztán végképp kikérem magamnak, hogy olyan alakok határozzák meg nekem a szerelem mibenlétét, akik a saját, "önkéntes" fogadalmuk szerint sosem láthatnak nőt másképpen, mint az általuk diktált vallás "hívőiként", és különválasszák "az új élet nemzését" meg a "paráználkodást". Egy nő szempontjából meg aztán kiváltképpen ne intézkedjenek.
A hazugság ismét csak meghatározást igényelne, egy bizonyos, elviselhetetlen volna a világ az állandó, mindenféle faragatlan és jellemtelen emberek által "igazságnak" vélt állítások folytonos hangoztatásától, beleértve azt is, amit ezek az emberek "becsületnek" tartanak.
Ami a mások házastársának és tulajdonának kívánását illeti, azt vagy tessék egyértelműen tiltani (mint például ezt a 7. parancsolat teszi), vagy tudomásul venni, hogy a "kívánás" nem bűn (úgy különben a mások házastársával kapcsolatos tiltás is érdekesen alakítaná az emberi életet, elég csak az ebből fakadó értelmetlen szenvedésekre és életre szóló gyűlölségre gondolni).
Marad a ne ölj és a ne lopj. Ez volna annyira alapvető, amivel a betegségek 80%-a elkerülhető? Ehhez tényleg olyan iszonyatosan butának kell lenni, ami kizárólag a magyarországi kormányba való bekerülés alapfeltétele.








2018. május 10., csütörtök

Tenni

Ideírok néhány idegen szót, zárójelben mindjárt meg is adom a magyar fordításukat:
graphé paranomón (törvénytelenségi vádirat)
comitia centuriata (népgyűlés - a centuriákra osztott kerületek gyűlése)
osztrakiszmosz - (cserépszavazás)
Kitalálták, ugye? Ezek a görög és római ókorból való kifejezések.
Az első lényege: bármely görög polgár beperelhet bárkit, aki a népgyűlésben törvénytelen javaslatot tesz akkor is, ha azt a népgyűlés jóváhagyta
Tetszik érteni? Nix kétharmad és egyéb gazemberségek, nem lehet utólag legitimálni egy törvénytelenséget, az akkor is az marad, törvénytelenség. Hogy milyen törvénygyűjtemény alapján? Na innen kezdve ez egy kicsit munkás lesz, de azért leírom. Volt hajdanán egy jogász (állítólag tanítják őt a jogi egyetemeken, csak valamiért a joghallgatók nem bírják megjegyezni, és ugyancsak valamiért a tanáraik nem is kérik számon), Gustav Radbruch-nak hívták, 1946-ban publikálta az elméletét, Radbruch-formula néven ismerhető, 2014. június 24-én írtam róla itt, ebben a blogban, Jogfilozófia címen, szerintem érdemes újra elolvasni, azoknak a civil szervezeteknek, amikről itt mindjárt említést teszek, egyszerűen kötelező. Természetesen nem azért, mert én írtam, hanem mert jó sok Radbruch-ot idézek benne.
A 2010. óta regnáló pártállami törvénygyártó diktatúra telerondította a magyar törvénykönyvet mindenféle piszokkal, undorító lesz elolvasni és kipucolni, de meg kell tenni. Sok-sok civil szervezetnek kell alakulnia hozzá (ha a csúti szotyolaköpködő létre bírta hozni a maga "polgári köreit", és ezekkel lényegében már 2002-ben át tudta venni a tényleges kormányzást, akkor talán a vele ellentétes oldalon is megoldható), és ezeknek a civil szervezeteknek el kell készíteniük azt a jogi etalont, ami által feléleszthető a graphé paranomón. Ha az az ember, akinek tegnapig még leírtam a nevét, nem csatlakozott volna a többi pocsolyagerincűhöz, akkor ő képes lett volna összehozni ezeket a civil szervezeteket és ezek által azt a 7-9 emberből álló grémiumot, ami el tudná zavarni ezt a bűnöző bandát. Méghozzá igen rövid időn belül. Hogy ne kelljen megvárnunk, amíg ez az összetákolt disznóól rájuk omlik, ami persze bekövetkezik, de az megint csak a tehetetlenségből fog fakadni, és olyan jó lenne egyszer ennek az országnak a történelmében tenni valami értelmeset az emberi élet megteremtésének érdekében. Ez a volt miniszterelnök tegnap minden használható cselekedetre alkalmatlanná vált, dehát csak van még egy-két magatehető ebben a nyavalyás országban. Ajánlgattam már effélét a múltkor azoknak az ifjaknak, akik a tüntetéseket szervezik, most megint megpróbálom, mert makacsul meg vagyok győződve róla, nem feltétlenül az a megoldás, hogy lelécelünk innen. Jó, tudom (éppen erről írok könyvet), ez egy szerencsétlen nép a maga melldöngető, ostoba, hazug hőzöngéseivel, egy förtelmes és ugyancsak hazugságok tömkelegére épülő történelemmel a háta mögött, dehát innen szép nyerni. Szóltam a múltkor, hogy értelmes célok híján ki fog múlni a tüntetés sorozat, ez legutóbb lényegében már be is következett (ugye nem tetszik a jégesőre fogni?). Nem tüntetni kell, mert az is csak egy fajtája a szokásos hőzöngésnek, amit azok fognak a leghamarabb észrevenni, akikre a legnagyobb szükség volna.
Olvasok mindenféle okos és kevésbé okos elemzéseket arról, hogy ez így nem jó. Némelyik még azt is leírja, miért nem jó, meg mióta nem jó, meg hogyan nem jó. Olyat nem olvasok, ami arról szólna, mit lehet tenni, lehet, azért, mert nem jó helyeken keresem ezeket az írásokat. Ezért próbálkozom ismét, természetesen tisztában vagyok vele, nem az egyetlen jó megoldást kínálom. Inkább csak azt akarom elérni, hogy legyünk sokan, akik kitalálják, mit kell tenni. Nem szép és ingerlő jelszavakat üvöltözni, hanem tenni. Azt is akarnám, hogy lehetőleg ne én találjam ki, mit kell tenni, ez az ifjúság dolga, az értelmes fiataloké, akik nem gondolják, hogy amint hárman összejöttek, az már sokaság és akkor gyorsan pártot kell alapítani.
Odafent a felsorolásban a második a comitia centuriata, ugye nem kell ezt is részleteznem. Fölösleges folyton tízezrekben gondolkozni, minél nagyobb a tömeg, annál inkább húha, dejó, kurvasokanvagyunkmi? Elég lehet az a centum (száz), amiből a centuriata származik, sok-sok ilyen jó minőségű száz összehasonlíthatatlanul többet tud tenni, mint a Kossuth téren telefonnal világító tömeg. A csúti gazember halálra röhögi magát ezen, pedig mint tudjuk, rendkívülien buta ember, de ennyit még ő is tud: (mégegyszer) értelmes célok híján ki fog múlni a tüntetés sorozat és marad minden a régiben. Lehet majd összetrombitálni százezreket, amikor valóban szükség lesz a tömeg súlyára, majd akkor, amikor ez a tömeg tudni fogja, miért van szükség arra, hogy a sok egyes ember ott legyen.
A harmadik, az osztrakiszmosz is egy civil technika volt. A cserépre (osztrakhon) ráírtak egy nevet, az agorára kihelyezett edényekbe bedobták, ha 6000 (hatezer) cserépen egyezett a név, az illetőnek mennie kellett - tíz évre száműzték.
Hadd ne kelljen transzponálnom hordozóra és létszámra, talán anélkül is érthető: ezek a pöffeszkedő, jellemtelen kétlábúak, akik "képviselő" címszó alatt lopják kisebb nagyobb összegekben a pénzünket, egy pillanatra se érezzék magukat biztonságban. Ne higgyék, hogy négy évig érinthetetlenek. Csak semmi mentelmi jog, egy frászt. A mentelem egyedül a tisztességes munkát illeti meg, aki nem csirkefogásra használja a képviselőségét, annak nem kell efféle sanda és gyáva paragrafus mögé bújnia (az már csak jogtechnikai kérdés, hogyan lehet kiszűrni a lakossági elmebeteg szélsőségeket).
Valami ilyesmi. Önző dolog tőlem, hogy ilyeneket írok, tudom, kilóg a lóláb: szeretnék itthon maradni, és szeretném, ha a fiatalok is szeretnének itthon maradni.
Ehhez csak azt az ócskalelkű gazembert kell a megfelelő helyre zárni, ahol megkapja a szükséges orvosi ellátást, mert szeretném, ha sokáig élne, az emberi kor végső határáig. Lehetőleg annyira egészségesen, amennyire egy elmebeteg még képes felfogni, hogy ami vele történik, az a bűnhődés. Az emberi kor végső határáig.







2018. május 8., kedd

Nekrológ

Nem ismerem a politikusok szempontjait. Pontosabban nem tudok róla, hogy bármilyen politikusnak volnának bármilyen szempontjai, amiket én képes volnék értékelni.
Volt egy politikus, akinek többször leírtam a nevét, akit többször is próbáltam védeni az általam érthetetlennek tartott népharagtól.
Nem mondom, hogy lehetetlen lennie olyan szempontnak, amit én nem ismerek, éppen az is lehetséges, hogy az illető ma reggel annak az általam ismeretlen szempontnak az alapján tette le - az összes többi pocsolyagerincűvel együtt - a képviselői esküt. Csak ennek kicsi a valószínűsége.
Ha az illetőt ismerném személyesen, azt tanácsoltam volna neki, hogy ne menjen be az Országházba, tegyen nyilvános nyilatkozatot arról, ő nem hajlandó részt venni a csúti gazember legitimálásában. 2006. óta ez lett volna az első és egyetlen lehetősége a politikába való visszatérésének, a köz megbecsülésének visszaszerzéséhez.
Nem tudom elképzelni, hogy lesz még egy ilyen alkalom. Úgy is mondhatnám, lehetetlennek tartom. Ezzel a ma reggeli eskütétellel elérte, hogy most már az ő nevét sem írom le többé. Ha egy kicsit is fontos lett volna valaha, most csalódottságomnak adnék kifejezést.

Aki inkább szereti fiát és leányát, hogynem engemet, nem méltó én hozzám

Kivételesen örömtelinek nevezte, hogy az Isten, haza, család jelmondat már nem egyszerű szlogen, hanem egy olyan gondolat, amely a következő kormánynak is iránymutatást adhat. (MTI)

Ezt itt egy tisztességtelenségben megőszült, egész életét garantált kártékonyságban leélt jellembajnok mondta a "parlament alakuló ülésén".
Erről az "isten, haza, családról" eszembe jutott, hogy néhányszor felfordították már a gyomromat vele, gondoltam, felidézem azokat a mondatokat, amiket régebben írtam az ember által valaha kimondott legundorítóbb hármasságról.

Idézek egy részt Máté evangéliumából, mindjárt látni fogják, miért éppen ezt:


34. Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássak e földre; nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert. 
35. Mert azért jöttem, hogy meghasonlást támaszszak az ember és az ő atyja, a leány és az ő anyja, a meny és az ő napa közt; 
36. És hogy az embernek ellensége legyen az ő házanépe. 
37. A ki inkább szereti atyját és anyját, hogynem engemet, nem méltó én hozzám; és a ki inkább szereti fiát és leányát, hogynem engemet, nem méltó én hozzám. 
38. És a ki föl nem veszi az ő keresztjét és úgy nem követ engem, nem méltó én hozzám. 
39. A ki megtalálja az ő életét, elveszti azt; és a ki elveszti az ő életét én érettem, megtalálja azt. 
40. A ki titeket befogad, engem fogad be; és a ki engem befogad, azt fogadja be, a ki engem küldött. (Mt 10.)


Máté evangéliuma szerint ezt itt Jézus mondja. Igaz, nem a népnek, "csak" a "tanítványainak", más néven az "apostoloknak", dehát végülis mindegy. Ezt gondolja, ezt mondja.
Tetszik érteni a fenti szöveget? Elég nehéz nem érteni, ugye? Baromi mondatok. Minden bigott ájtatos, aki egyáltalán eljut idáig az olvasásban, és dermedten appercipiálja, hogy ez bizony védhetetlen és magyarázhatatlan, nekiül és elkezd magyarázkodni.
Mutatok egy ilyet is. Jelentős személyiségtől fogok idézni, az illető "szénior apostol" egy Tizenkét Apostol elnevezésű kuratóriumban, ne kérdezzék, mi az, nem tudom, nem is érdekel, nem kívánok alapos ismereteket szerezni erről a területről. Ügyvédként végzett, de volt misszionárius is. Úgy vélem, afféle prédikátor vagy mi, van belőle jó sok az amerikai földrészen, én taszítóbb emberfajtát nehezen tudok elképzelni, kártékonyabbat is körülményes találni, olyasmi lehet, mintha összegyúrnánk Göbbels-t Torquemadával, és üdvözült mosolyt ragasztanánk az ábrázatára. D.Todd Christoffersonnak hívják, és az itt következőket mondja a fenti szövegről (idejében szólok, akármilyen erősnek érzi is magát valaki, tanácsos az olvasás előtt bevenni egy Daedalont vagy valami egyéb, szédülés, hányinger ellen való pirulát):


"Azt mondani, hogy nem azért jött, hogy békét hozzon, hanem fegyvert, első benyomásra ellentétesnek tűnhet azokkal a szentírásokkal, melyek úgy utalnak Krisztusra, mint a „békesség fejedelme”, valamint a születésekor elhangzó kijelentéssel: „dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek, és e földön békesség, és az emberekhez jó akarat, illetve más ismert utalásokkal, mint amilyen a „békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek”. „Való igaz, hogy Krisztus békét hozni jött: békét hívő és Isten között, békét az emberek között. Ám Krisztus eljövetelének elkerülhetetlen eredménye az, hogy konfliktus támadjon: Krisztus és az antikrisztus, a világosság és a sötétség, Krisztus gyermekei és az ördög gyermekei között. Ez az összetűzés még egyazon család tagjai közt is felbukkanhat.”
Biztos vagyok benne, hogy e világméretű nézőközönségből sokan személyesen is megtapasztaltátok, mit fejez ki az Úr ezekben a versekben. Biztosan van közöttetek, akit az édesapja és édesanyja, vagy a saját testvérei kiközösítettek, amikor elfogadtátok Jézus Krisztus evangéliumát, és szövetségre léptetek Ővele. Így vagy úgy, de a Krisztus iránti felsőbb rangú szeretetetek megkövetelte azon kapcsolataitok feláldozását, melyek kedvesek voltak számotokra, és sok könnyet hullattatok. Mégis töretlen szeretetetekkel állhatatosan viselitek a keresztet, és nem szégyellitek Isten Fiát...
...Igen, a Jézus Krisztus Egyházához való csatlakozás ára magas lehet, de az intés, hogy Krisztust emeljük minden más fölé – még akár a legszűkebb családtagjaink fölé is –, azokra is vonatkozik, akik a szövetségben születtek. Sokan úgy lettünk az egyház tagjai, hogy nem voltak ellenzőink, talán gyermekként. A kihívás, mellyel nekünk kell szembenéznünk, az, hogy hűek maradjunk a Szabadítóhoz és az Ő egyházához az olyan szülőkkel, rokonokkal, testvérekkel vagy akár gyermekekkel szemben is, akiknek viselkedése, hite vagy döntései lehetetlenné teszik, hogy az Urat és őket egyszerre támogassuk. Ez nem szeretet kérdése. Szerethetjük és úgy is kell szeretnünk egymást, ahogyan Jézus szeret minket. Ahogy Ő mondta: „Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok.” Ám az Úr arra emlékeztet bennünket, hogy „a ki inkább szereti atyját és anyját, hogynem engemet, nem méltó én hozzám; és a ki inkább szereti fiát és leányát, hogynem engemet, nem méltó én hozzám”. Így bár a családi szeretet folytatódik, a kapcsolatok néha megszakadnak, és a körülményektől függően időnként még akár a támogatást vagy toleranciát is felfüggesztjük a magasabb rendű szeretet érdekében."
A közönség épülésére sokmindent megteszek (amint látják), higgyék el nekem, ez itt a legokosabb az összes ilyen bibliamagyarázó prédikátor közül.
Iszonyatos, nem? Amikor egy mélysötéten buta ember is eljut odáig, hogy itt valami nem stimmel, itt ezt szalonképessé kellene tenni, mert ezen még Mari néni is elálmélkodik...
Pedig Mari néni nem. És az egészben ez a legiszonyatosabb. Mari néni nem olvas bibliamagyarázót, ő egy hatalmas, homogén tömeg része, akiknek azt mondták, hogy "A ki inkább szereti atyját és anyját, hogynem engemet, nem méltó én hozzám; és a ki inkább szereti fiát és leányát, hogynem engemet, nem méltó én hozzám." Aki pedig ezt mondja, az évezredek óta a pap. A legnagyobb tekintély. Szinte az egyetlen. Mari néni és Lajos bácsi attól kezdve, hogy nekik ezt megmondták, ehhez fogják tartani magukat. Mert méltók akarnak lenni.
Abban a homályban, amiben ezek az emberek élik az életüket, nem igazán körvonalazhatók az olyasféle fogalmak, mint a gyermeki vagy szülői szeretet, az kiváltképpen zavaros, mit jelent az, hogy méltó, de körülbelül sejtik. És ebből a sejtésből hatalmas, szilárd és megmásíthatatlan meggyőződés lesz, ami egy életen át olyan is marad. Amit akár a mások élete árán is megvédenek. Halott katonák millióinak maradványai vannak elásva a tömegsírokba, akik mind meg akarták védeni ezt a meggyőződést. Méltók maradtak hozzá a mások élete árán. Meg a sajátjuk árán. (Remélem, szükségtelen mondanom, Jézus ilyet nem mondott. Hasonlót sem.)
Mindebből nyilvánvalóan következik a fentebb leírt hármasság:
Isten, haza, család. Ezt nemcsak az a nyavalyás gazember vette a szájára, aki megnyitotta az említett ülést, ez az Amerikai Egyesült Államok hadseregében szolgáló tengerészgyalogosok jelmondata is. Gyanítom, hogy a többi fegyvernemé is, de bizonyos csak a tengerészgyalogosokban vagyok, azt egy filmben hallottam, a filmet pedig a jelenkor legkiválóbb és legalaposabb forgatókönyv írója, Aaron Sorkin írta.
Ijesztő. Két megfoghatatlan és értelmetlen fogalom, amiért az amerikai katona harcba indul, hogy öljön. Hogy megöljék. Az életét adja azért az istenért, ami nem létezik máshol, csak a különféle egyházak papjainak ostoba szólamaiban (mely istennek a papok által hirdetett büntető és fenyegető munkaköreivel sokkal több köze van a papok által átkozott sátánhoz, mint ahhoz az istenhez, aki elöl az egyház zárja el mindenkori "gyülekezetét" bő ezerhatszáz éve, akitől minden pap retteg, pedig nem tud róla semmit). És az életét adja az amerikai katona azért a hazáért, ami a civilizált világnak éppen azon a részén van leöntve émelyítőre cukrozott és habosra felvert tejszínes baracklekvárral, ahol az ember a legkevésbé várná - az Egyesült Államok egy bombasztikusan felmagasztalt fogalomzavarral hajszolja bele az állampolgárait a lehető legellenszenvesebb nacionalizmusba. Teszi ezt anélkül, hogy valaha valaki megpróbálta volna meghatározni a haza fogalmát. (Ezt most én is átugrom, nem erről van szó, maradjunk az első helyen jelölt istennél.)
Ez a förtelmes hendiatrisz (az efféle jelmondatokat nevezik így, azaz "hármasságnak", mint amilyen a veni, vidi, vici vagy az ein Volk, ein Reich, ein Führer - utóbbit csak azért említem, mert engem az amerikai tengerészgyalogosok hendiatrisza erre emlékeztet legélénkebben) azért igazán ijesztő, mert lényegében egy rövidített variációja a fenti idézetnek (Mt 10. 34-40.) "A ki inkább szereti atyját és anyját, hogynem engemet, nem méltó én hozzám; és a ki inkább szereti fiát és leányát, hogynem engemet, nem méltó én hozzám."
Az amerikai tengerészgyalogos (a világ jelenleg legnagyobb hatalmának katonája) méltó az Úrhoz (a ki engem befogad, azt fogadja be, a ki engem küldött), mert atyjánál és anyjánál, fiánál és leányánál jobban szereti a vallásának papjai által rátukmált istent, és a politikusai által belé dumált hazát. A szülei és a gyerekei a harmadik helyen vannak a szeretetlistáján. Vezet egy követelődző, öntelt, közhelyekben beszélő, folyton fenyegetődző, ellenőrizhetetlen hülyeségeket ígérő fantom, második helyezett a politikusoknak az erőszakszervezetek által védett, mindenkit folyton fenyegető hatalma, amiről a sötétségben tartott állampolgár úgy tudja, hogy azt hazának hívják.
Reggel óta tudjuk, hogy az Egyesült Államok tengerészgyalogsága után a magyar kormánynak ez fogja adni az "iránymutatást". Az egyetlen különbség az amerikai hadsereg és a magyar kormány között, hogy az amerikai katonák istenfogalma zavaros és meghatározhatatlan, valószínűleg minden ottani egyenruhás másképp képzeli.
A magyar kormány nincs abban a helyzetben, hogy elképzelése legyen az istenről. Nekik ott van élőben.

2018. május 6., vasárnap

A felsőbbrendű keresztény fehér ember

Itt van ez a kereszténydemokrácia, a régivágású. Az ember nyolc körömmel mar bele a saját arcába, mert ez már tényleg elviselhetetlen. A butaságnak, a faragatlanságnak és jellemtelenségnek ez a jelzős szerkezetben való összefoglalása. Ezzel a néppel ezt is meg lehet csinálni, attól tartok, azért, mert ennek a népnek a túlnyomó többsége nem is érti, mit jelent a "régivágású kereszténydemokrácia", éppen annyira, amennyire ez a végtelenül ostoba alak sem érti, mit beszél.
Valamiért tavaly decemberben írtam erről egy nagyon szelíd, visszafogott hangú elmélkedést, ideteszem megint, hátha sikerül méregbe gurítanom olyanokat is, akik nem tudják, mi készül itt már megint.

Christlich Demokratische Union. Vagy ahogyan jobban ismerik, CDU. Kereszténydemokrata Unió. Azaz Egyesülés. Németország lakosságának körülbelül a 0,5 (fél) százaléka tagja ennek a pártnak. Nem készül ugyan statisztika a vallásosokról, sem a templomba járókról, de a becslések szerint 5 (öt) százaléka a lakosságnak, évről évre csökken.
Ausztriában egy közel tíz éves adat szerint a templomba járók aránya 4 (négy) százalék alatt van.
Nincs adat Hollandiában, Norvégiában, Svédországban, Dániában, Belgiumban, Franciaországban, nincs adat, mert nem mérik, mert nem mérhető, Nagy Britanniában kevesebb, mint 2 (kettő) százalék jár legalább egyszer havonta templomba. Olaszországban nincs adat, csak a papok kétségbeesett kiáltásaival van tele az internet és a sajtó: a fiatalok nem járnak templomba, és egyáltalán nem foglalkoznak a vallással.
Európa népességének nagy százaléka nem gyakorolja a vallását, de kereszténynek vallja magát.
Európa népességének nagy százaléka azért vallja magát kereszténynek, nem tudván, hogy ő nem keresztény, ha nem gyakorolja a vallását, mert abban a félreértésben él, hogy a kereszténység és a vallás két külön dolog. Attól tartok, Európa népességének nagy százaléka a zsidóktól és a muszlimoktól való különbözőségét véli manifesztálni annak kijelentésével, hogy ő keresztény, mintha az egy kulturális magasabbrendűséget jelentene a különbözőség hangsúlyozása mellett. Miközben a zsidó és a keresztény vallás között lényegi különbség összesen egy van, arra én a keresztények helyében nem volnék büszke: a kereszténység ugyanis gyilkol, a judaizmus meg nem. A keresztények például zsidók millióit gyilkolták meg a történelem során, a keresztények törvényeket hoztak a zsidók kirekesztésére (öt év múlva "ünnepelhetjük" a világelső zsidótörvényt magába foglaló Aranybulla megjelenésének 800. évfordulóját) hallgatólagosan szabad kezet adva ezáltal a keresztény csőcseléknek, hogy a hivatalos vallás hivatalos tömeggyilkosságai mellett a magát kereszténynek nevező csőcselék úgynevezett pogromok során jelentős számmal növelje a zsidó halottak számát.
A kereszténység a zsidókon kívül arabokat és törököket is ölt, ugyancsak a vallása nevében, az különösen érdekes, amikor két tömeggyilkos, a keresztény és a muszlim egymást vádolja, te kezdted, nem, te kezdted. Meg amikor az egyik tömeggyilkos a zsidók lerombolt temploma helyére a sajátját építi, mindenféle archeológiai (azaz vallástól független tudományos) tevékenységet ezáltal lehetetlenné téve, egyéb gátlástalanságról most nem szólva.
Dehát most csak az egyik tömeggyilkosról akarok beszélni, amelyik szép egészségesen kezdene kimúlni, de a tudatlanság még mindig életben tartja - a felsőbbrendű keresztény fehéremberről. Az atlanti térség meghatározó országaiban abszolút kisebbségben lévő, magukat keresztény vallásúnak vélő, de valójában semmilyen vallású felsőbbrendűekről, akik az ostobaságukkal életben tartják az elsöprő többségen uralkodó politikusokat, a kereszténységüket fennen hirdető örökösöket, egy erőszakos, kíméletlen, mindent és mindenkit elsöprő ideológia tovább vivőit. Akik a saját tudatlanságukból kiindulva arra a homályra bazíroznak, ami az európai választópolgár fejében honol, aminek a lényege a vallás nélküli vallási türelmetlenség, a totális kirekesztése mindenkinek, aki nem keresztény.
Van egy szörnyű gyanúm, amit még magamnak sem akartam eddig szavakba foglalni: azok az igazán veszélyes keresztények, akik jól teszik a dolgukat. Akik "keresztény" transzparens alatt művelnek mindenfélét, ami helyes, ami az emberek javára szolgál - és aminek valójában nincs köze a kereszténységhez.
Példa. Angela Merkel. Nem sokat tudok róla, de amit mégis, annak alapján nekem az egyetlen rokonszenves politikus (olykor lehetne kicsit keményebb, tudjuk mire gondolok, de ez csak a mi keserűségünk itt a csúti futballista országában). Okos, alkalmazkodásra képes, azaz intelligens, jól kezeli a munkatársait is, a német polgárokat is, értelmesen beszél és értelmesen viselkedik, mindenhol ott van, ahol ott kell lennie (elsősorban jeles koncerteken), de soha nem feltűnő, mert nem vonul, nem "viseli" a népszerűséget, inkább félrevonul, és így tovább. Tetszik tudni ezek közül egyet is mondani, ami keresztény tulajdonság? És mégis kereszténydemokrata pártnak hívják azt a csoportosulást, aminek a címfelirata alatt tevékenykedik (külön borzalom ebben a "demokrácia" fogalmának a szűkítése a "keresztény" által, amibe valószínűleg ugyancsak sosem gondolnak bele azok, akik ezt a szörnyszülött szót kitalálták, hogy ugyanis miféle "népuralom" az, amiből eleve ki vannak rekesztve azok, akik nem keresztények).
Más (ezzel végképp nem leszek kedvence a hithűknek). Iványi Gábor. Rendkívül rokonszenves ember, mélységesen tisztelem mindazért, amit tesz. De vele kapcsolatban is ugyanaz a kérdésem, mint fent: mi a keresztény abban, amit tesz? Úgy is kérdezhetném, ő alapjában véve önző, kellemetlen, a mások gondja iránt közömbös embernek született, aki a kereszténység tanainak ismeretében változott olyanná, amivé lett? És ha igen, akkor miért csak bizonyos részleteket tett magáévá?
Értik, mi a bajom? Ezek az emberek a jószándékú sokaság számára emblematikus alakok, a keresztény embertípus megtestesítői. Miközben egyrészt semmi keresztény nincs a lényegi tulajdonságaik között, másrészt kereszténységük demonstrálásával éppen a nem keresztény tulajdonságaikat állítják egy kártékony, védhetetlen eszme szolgálatába: a hit elsődlegességét a tudással szemben. A mennyország ígéretét mint végső célt, az üdvözülést (tudja valaki, mi a fene az?), az istennel való találkozást a földi lét végső jutalmául.
Elkalandoztam. A baj az, hogy majdnem mindenütt ez a kereszténynek nevezett kisebbség uralkodik a hatalmasan nagyobb többség fölött, még a tisztességesebben működő országokban is azt az illúziót keltve, miszerint ők sokan vannak, hiszen a választók is kereszténynek képzelik magukat.
Nem az a keresztény, akit valamelyik keresztény vallás hókuszpókuszával megkereszteltek, aki egy hajdan keresztény államvallású ország utódállamában született, akit az úgynevezett (a nyavalya tudja, miért így nevezett) keresztény kultúra vesz körül (ne tessék azt mondani, hogy a rengeteg keresztény templom jelenti a keresztény kultúrát). Hanem az, aki gyakorolja a vallását. Ha már kereszténynek vallja magát, akkor legyen is az: vallásos. Ha nem az, ne kereszténykedjen pusztán azért, mert azt hiszi, ezáltal egy magasrendű közösség tagjának képzelheti magát.
Nem először mondom, a keresztény vallás akkor sem volna magasabb rendű bármelyik másik vallásnál, ha történetének másfélezer éve alatt nem a tömeggyilkosság és más erőszak lett volna a legjellemzőbb tulajdonsága.
A csúti hordóhasú, széthízott gazember is a kereszténységgel riogat, mindazokat azzal a hazug maszlaggal tartja fogva, akik különben már régen otthagyták volna, de nem merik, mert a népességnek ez a kiváltképpen primitív masszája fél isten büntetésétől. És kapaszkodik abba a hitébe, hogy ezzel a kiváló vezérrel őt összeköti a naponta többször hivatkozott kereszténység.