Keresés ebben a blogban

2023. február 7., kedd

Melldöngetés

Megy az ünneplés. A Himnuszt és annak költőjét ünnepeljük ( a költőjével nem is volna bajom). Nem véletlen ez a harsogás. Gondoltam, ideteszek egy részletet az Ezerév című könyvemből, legalább az a néhány ember olvashassa, aki ezzel a bloggal tölti olykor az idejét.


Jöjjön a válasz ennek a könyvnek a központi kérdésére: hol veszett el a mi nemzeti nagylétünk.

Sehol. Nem volt nekünk olyanunk soha. Régi dicsőségünk sehol sem késel az éji homályban, nem is késelt soha, mert nemcsak nemzeti nagylétünk nem volt, régi dicsőségünk sem. Zalán meg soha nem futott. Legalábbis előlünk bizonyosan nem. Mellesleg a fene tudja, ki volt az. Meg aztán – bármilyen kellemetlen – bizony elronthatott minket egykoron a vad tatár khán xerxesi tábora, ami hagyján, de a világot ostromló töröknek napkeletet leverő hatalma is. Ezenkívül Árpád hős magzatjai egyrészt nem léteztek, másrészt – ebből fakadóan – sosem voltak hősök, valamint nem virágozának fel. Egyetlen másodpercre sem.

Hát igen. Az is kérdés, a baromian kártékony magyar történetírás mellett mi legyen a magyar irodalomnak ezekkel az égre író pufogásaival. Ezekkel a magasztos hazugságokat összevissza dobáló, (nem szívesen mondok ilyet) dagályos és éppen ezért meglehetősen vacak verseivel. Mit kezdjen a Szózattal Szilárd Leó, Bartók Béla, Szentgyörgyi Albert, Kármán Tódor, Munkácsy Mihály, Paál László, Goldmark Károly, László Fülöp, Víg Tamás, Doráti Antal? Meg az a néhány millió névtelen, aki önszántából ment el innen, és esze ágában sem volt (most sincs) ide visszajönni, mert semmi kedve megvárni azt a jobb kort. Buzgón imádkozni sem akar.

Fene tudja, miért, de azt hiszem, nincs lényeges különbség a hamis történelem és a rossz versek tanítása között. Legföljebb annyi, hogy előbbi köztörvényes, büntetendő cselekmény, és abban a formájában irtandó minden oktatási intézményből. Egy ostobán nyavalygó, hazug és kártékony nézeteket generáló költemény tanítása viszont lehetséges – volna, pusztán azért, hogy megmutassuk, hová vezet a fals történelemírás, olykor még egy nagy költő életművébe is belerondít. Hogy ugyanis ennek a hazug történelemírásnak a következtében születnek a Himnusz és Szózat szerű förtelmes, a magyar felsőbbrendűséget és vesztességet egyszerre sugalló, hazug versezetek, amik önmagukban szinte jóvátehetetlen dúlást vittek véghez a magyar néplélekben, nagyobbat, mint a kiváltó történelemírás (bővebbet erről Nyáry Krisztián könyvében találtok, Kölcsey véleményével a saját verséről, a könyv címe: Általad nyert szép hazát). Persze ebben az esetben is nagy a tanár felelőssége, eléggé felkészült-e ahhoz, hogy egy alapos elemzéssel rávezesse a diákokat, mi a baj az effajta véres könnyeket síró klapanciákkal. Hogy ez nem irodalom, hanem nacionalista faliújság. Hogy ilyeneket politikus ír, nem költő. Aztán a nebuló azt kezd vele, amit akar. Mindenesetre egy működő iskolarendszer kevesebb olyan gyereket képezne, aki bömbölve énekeli vagy hallgatja a Himnuszt, miközben magát szomorú és megalázott embernek képzelve gyűlöli a világ többi részét, abban a meggyőződésben, hogy ő megbűnhődte már, ennélfogva ő mindenkinél különb. Holott a múltat nem megbűnhődni kellene, hanem tudomásul venni a maga valójában, és elkezdeni azt a jövőt építeni, amit ezer évvel ezelőtt kellett volna.

Adós vagyok a jelenség (a melldöngetés, tódítás, hazudozás, kisebbrendűségből fakadó gyűlölet és bosszúvágy) okozóival, a forrásokkal, ahová beszerzésre jártak például még az olyan költők is, mint a zseni Vörösmarty, a remek Kölcsey és a kiváló Berzsenyi. Akiktől elvárhatnánk ugyan, hogy ha alaposan olvasni és kételkedni nem tanultak is meg, legalább kérdezni tudnak (ahogyan kortársuk, Széchenyi István képes volt erre), de ez a módszer nem tartozott a poétai fegyverzetükhöz. Pedig latinul természetesen valamennyien tudtak, és ha gondolkodni nem tanultak is meg Descartes-tól, a „de omnibus dubitandum est” (az eredeti mű is latinul íródott, nem franciául) legalább töprengésre késztethette volna kedves mindnyájukat. Nem késztette.

Nagy költőink (és a többiek) beszerzési forrásairól, a Hungarus-tudatos történetírókról kell néhány mondatban megemlékeznem és a hozzájuk szorosan kapcsolható meseirodalomról. Ezt azért szükséges tisztázni, mert a reformkorban élők még semmit nem tudhattak sem Anonymus, sem Kálti Márk művéről (hacsak be nem kéredzkedtek a Bécsi Udvari Könyvtárba – ennek sehol sincs nyoma), valamilyen közvetítőkre volt szükségük, akik még ismerhették a két „alapművet”, vagy legalább olyat, aki még láthatta.

Werbőczy Tripartituma legföljebb azért érdemel említést, mert az ő megállapítása, miszerint nem létezett törvénykönyv az övé előtt, legalábbis érdekes, talán tanulságos is. A két slágerszerző, ugyancsak a XV. századból (Bonfini, Marzio) meg a „barbár” Thuróczi a közvetítők közé tartoznak, az olaszok csak áttételesen, mert őket a nemzeti vagánykodás nem motiválta, nem érezték feladatuknak bizonyítani, hogy a magyar nép van olyan értékes, mint bármelyik európai, sőt. Thuróczi meg a másik véglet, őt már a kortársak is elviselhetetlennek tartották.

Van egy érdekes vonulat a XX. századi visszatekintésekben, amik úgy bontják „irányzatokra” a magyar történetírást, ahogyan a fontoskodó, magukat teoretikusoknak képzelő jazz- és cikizene „elemzők” teszik ezt a könnyűzene különfélének vélt változataival: ott, ha két hang valami módon eltér egymástól, már más besorolást kap (egyik kedvencem a gothic metal és a gothic rock, ahol már azt sem sikerült fölfedeznem, hogy bármely két egész nóta különbözne egymástól vagy bármi mástól, hóttegyforma az összes, és az illető stílus annyira emlékeztet a gótikára, mint egy földbevájt kunyhó – a szó második jelentésére, a barbárra, vadra persze annál inkább). Ezek a könnyűműfajban utazó történészek arra az eredményre jutottak, hogy a „humanista” (ez már nagyon jó) történetírás „felbomlott” a XVII. században. Addig nyilván egységes volt. Látnak ők „felekezetivé váló történetírást”, ezenkívül „erdélyi, sőt tiszántúli történetírást”. Ezen kívül van „jezsuita”, illetve „protestáns”, aztán „forrásgyűjtő” meg „forrásközlő”, valamint a Bél Mátyás-féle „honismereti iskola”. Itt is van egy kedvencem, a „tudományos történetírás”, ami ugyebár nyílt beismerése annak, hogy van nem tudományos történetírás is. Ehhez csak annyi a hozzáfűzni valóm, hogy úgyszólván csak az van, például az itt felsoroltak.

A Hungarus-tudat abból a különben reális felismerésből táplálkozott, hogy a nyugati történetírás nem vesz tudomást Magyarországról. Jónéhányan akkor úgy gondolták, ezen változtatni kell, megírták hát a maguk történelmi munkáit, és például Nadányi János Florus Hunaricus-a meg is jelent angolul (1663-ban), korabeli állítások szerint vették, mint a cukrot. Otrokocsi Fóris Ferenc, Enyedi Gáspár, Timon Sámuel, Inchoffer Menyhért szépen körbehivatkozták egymást, sorra írták a magyar múltról szóló értekezéseket – ezekkel két baj van, mindkettő súlyos. Az egyik az, hogy az ő apologetikusnak szánt munkáik nem elsősorban védekeznek, hanem nagyszerűbbnek ábrázolják a magyar történelmet helyből, mint amilyen a nyugati történelem nekifutásból. Azaz folytatják az istváni hagyományt a „pöffeszkedő külföldiek” lenézésével, hogy ugyanis hol vannak ők tőlünk. A másik pedig annak az Anonymus-tól Kálti Márkon, Küküllei Jánoson, Bonfinin, Brodaricson, Istvánffyn átívelő szokásnak a természetes átvétele, hogy mesélnek arról, amit ők magyar történelemnek képzelnek. Skrupulusok nélkül, egy pillanatig sem belegondolva abba, hogy talán nem ártana valami minimális mennyiségű konkrétum. Ne legyünk telhetetlenek, ne sóhajtozzunk az angolszász modellről, ami két különböző helyről származó hiteles forrás nélkül semmit nem fogad el létezőnek – nekünk elég volna egy is. Csak hát annyi sincs. Nem baj, mesélünk helyette. Árpádról, honfoglalásról, Vajkról, egymástól veszik át a szebbnél szebbnek tartott történeteket. És ezekből ír förtelmes verseket Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty. Olykor még Petőfi is...