Keresés ebben a blogban

2018. november 29., csütörtök

Lovakrul

Mottó: A napokban megjelent sajtóhírekkel szemben – ahogy arról korábban már tájékoztatást adtunk -, az intézmény koraszülött osztálya nem zár be. Kapacitáshiány miatt – az illetékes tárcával folyamatosan egyeztetve – a PIC előre láthatóan 2018. december 16-tól kezdődően rövid időre, átmenetileg elsődlegesen a Semmelweis Egyetem és a Szent János Kórház azonos profilú osztályaira intézményekbe irányítja a veszélyeztetett kismamákat és a koraszülött csecsemőket.
                                                    (Idézet a Kolozsvári Szalonna egyik hírrészletéből)

Kaptam egy meghívást a nagycenki Ménösszpontosító Állomás megnyitó ünnepségére. Nem most, negyvenvalahány évvel ezelőtt, nem emlékszem pontosan, mikor, kerestem a neten, nem találtam, nyilván már nem létezik az intézmény, a fiaim születése óta nem követem az eseményeket. Minap egy barátomat kellett felhívnom, mert nem jutott eszembe két ló származása, egyszerűen elfelejtettem Telstar és Kleon papájának és mamájának a nevét (pedig ezeket valamikor azonnal soroltam, ha valaki kérdezte, még a külföldről hozottakat is). Bocsánat, a Méneskönyvben ez a sorrend, a lótenyésztésben is dühöng a hímsovinizmus. Valamikor a hatvanas években egy idomárral (tréner, tetszik tudni, a legközelebbi lóismerő, "gazdája", tanítója, ápolója, felettes énje a lónak, elvileg mindentudó), egyszóval egy trénerrel beszélgettünk futam előtt az esélyekről, azt mondta, nyerni fog a lova. Én meg azt mondtam, esik az eső. Nem baj, mondta ő, jó az ő lova ilyen időben is. Igenám, mondtam én, de ott van a mezőnyben elfelejtettemhogyhívták, annak a mamája kiváló sártaposó volt (a mama nevére emlékszem, Tamariscus tényleg széles patájú, vékony csuklójú kanca, mély talajon verhetetlennek számított). A tréner nézett rám, na és aztán. Az apja viszont elsüllyedt. Aha. És ha valaki jól örökít, az a papa, mi? Úgy mondják. És tényleg úgy mondták. Szerintem jórészt még ma is úgy mondják. Szépek voltak például a Seebirk-csikók, sőt gyönyörűek, Seebirk jól örökített. Igaz, Seebirk majdnem minden versenyét megnyerte, a fekete, karcsú csodaszép csikói meg egy agárversenyen is utolsók lettek volna. Azaz Seebirk a küllemét örökítette remekül. A nem olyan csodaszép feketék, akikben volt kicsi a mamájukból is, azok viszont jók voltak.
Naszóval Ménösszpontosító Állomás. A kancák meg szanaszét, a rendes fedeztetési szokás szerint (ha jól emlékszem, szovjet módszer) a basa egy helyben, a lányok meg utaznak, ha a tenyésztők akarnak valami jót. Védhető persze, jó fedezőmén kevesebb van, de akkor is. Jó anyakanca meg voltaképpen még kevesebb van, miért nem építünk egy Kancaösszpontosító Állomást? Lényeg az, hogy nem sikerült rájönnöm, mi értelme van egy ilyennek, de szépen megcsinálták, a padló fakockából, az itató a megfelelő oldalon, boxajtó finoman gördül - mondom, szép volt az egész. Szerencsére korán érkeztem, azaz érkeztünk, a két fiam későbbi mamája is velem jött, e közlés nem holmi privatizálás, lesz jelentősége. Végignéztük az istállókat, aztán kitakarodtunk, jöttek az elvtársak. Nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni Burgert Róbertet, a bábolnai önálló birodalom, állam, köztársaság mindenható urát (éppen csak saját pénzt nem veretett), az egyik legkiválóbb embert, akit ismertem (ő hívott meg, pedig tudta, mert szóltam neki, hogy persona non grata vagyok, pártunk és kormányunk éppen átfogó vizsgálatot indított ellenem, azt mondta, leszarom), kimentünk a nagycenki Széchenyi-kúria kertjébe (annak a szélén álltak az istállók). A kastély bejárat fölötti erkélyén kisebb csoportosulást észleltem, közelebb menvén felismertem egyenként a konyakozó elvtársakat. Jó, hát ez bizonyára érdekesebb, mint a lovak odaát. Érkezett néhány egyszerű látogató, aki be akart menni a múzeum gyanánt közismert épületbe, de nem lehetett bemenni, mert az ajtó zárva volt. Egy papírra rá is volt írva, hogy ZÁRVA. Még jó, nem? Bemegy a plebs és megzavarja a miniszter, a nagykövet, a megyei elsőtitkár meg a nyavalya emlékszik a többire zavarhatatlan időtöltését.
Na valami ilyesmit mondtam el a szerda esti tízpercemben (szerkesztő a valószínűtlenül kiváló Balyó Mária, a Magyar Rádió jónéhány emlékezetesen nagyszerű szerkesztője közül az egyik legemlékezetesebb, attól tartok, már nem sokunknak, neki is szóltam, hogy vizsgálat van ellenem, ő azt mondta, nem érdekel).
Berendeltek a Fehér Házba. Így nevezték széles körben az MSZMP központi bizottságának a székhelyét, most képviselői irodaház - egy épület nem tehet róla, kik költöznek beléje. Azt mondták, eddig tűrték a tűrhetetlen aknamunkámat, amivel lépten-nyomon kárt okozok a szocializmus ügyének (vagy valami ilyesmi), és el is nézték volna, de hogy még hazudok is, az már valóban mindennek a teteje, hogy megvádolok olyan kiváló embereket (felsorolás), akik soha nem tennének olyat, hogy bezárnak egy múzeumot, és így akadályozzák a szocialista embertípust az ő művelődésének magasztos céljának elérésében.
Mit tehettem volna? Visszamentem a Rádióba, leadtam a magnót, kiürítettem az íróasztalomat, hazamentem. Elmeséltem otthon, mi történt. A később születendő fiaim mamája akkor megkérdezte, hová tettem azokat a fényképeket, amiket Nagycenken készítettem, neki úgy rémlik, kell lennie közöttük az erkélyről is felvételnek.
Berohantam a Gyulai Pál utcába, a Hírlapkiadó Vállalat egyik laborjába, a lányok azt mondták, csináltak kontaktot a negatívról, de nem hiszik, hogy még megvan, nem jelentkeztem. Megvolt. Adtak nagyítót, azzal szépen olvasható volt a ZÁRVA felirat, fölötte az elvtársak arcát finom kontrasztokkal rajzolta ki a csodálatos Zenit nevű szovjet fényképezőgép optikája. Több kép is volt, például egy családról, amint nem éppen barátságos arckifejezéssel nézik az erkélyen konyakozókat - életem egyik legtökéletesebb kompozíciójaként tartom számon. 13x18-as nagyításokat kaptam, a laborosok olyan gyorsan dolgoztak, mint talán soha.
Bevittem a pártközpontba az összeset, hamar fogadtak, kiterítettem az asztalra a fotókat, és mint egy triviális krimiben, közöltem, hogy a negatívok biztos helyen vannak (természetesen a laborban hagytam őket). Kiküldtek a szobából.
Két hét múlva érkezett egy levél a Rádió elnökségére, hogy az ügyemben folyó eljárást megszüntették. Tetszik érteni? Az elvtársak szembesültek a valósággal, és a maguk módján elszégyellték magukat.
Akkor percekig káromkodtam, hogy mit képzelnek ezek magukról, legalább bocsánatot kérnének.
Akkor azt hittem, annál a rendszernél nincs lejjebb.
Mondjak még valamit? Vagy kérdezzek?








2018. november 27., kedd

Nosztalgia

Láttam képeket a neten a hajdanvolt Magyar Rádióról, a Pollack Mihály téri "aulát" ábrázoló fotó alá valaki odaírta, hogy ő harminc évig dolgozott a Rádióban, és milyen jó volt, és mi mindannyian szerettük egymást.
Tényleg jó volt. Én valamivel több, mint ötven évet töltöttem el ott, jóformán megszakítás nélkül. Először a Horváth Mihály téri iskola gyerekkórusának tagjaként mentem be a Bródy Sándor utcai kapun (a Pollack akkor még terv sem lehetett), minthogy a Rádiónak csak 1954-től lett sajátja, addig mi láttuk el ezt a hatalmas élményt nyújtó feladatot, Lukin László nevű tanárunk agilitásának jóvoltából. (Élete vége felé készítettem vele egy interjút a 24-es stúdióban, a beszélgetés lezárásául elénekeltük Bach Parasztkantátáját két szólamban - próba nélkül - ő a tenort, én a basszust, a dal végén annyit közölt még a hallgatókkal, hogy az ő tanítványának második elemiben is mélyebb volt a hangja, mint az akkor huszonvalahány éves tanárának. Ennek a beszélgetésnek az alkalmával tudtam meg, hogy az Operába, a Carmen gyerekcsapatába az ő javaslatára kerültem be, pedig én azt hittem, a nagymamám protezsált, csak szemérmesen tagad - közel 50 év múltán jópofa értesülés. Különben ha van még élő ember, aki láthatta azokat az előadásokat, Tiszay Magda volt Carmen és a süvölvény Simándy József Don José, a többiekre nem emlékszem, bár Szecsődi Irén még rémlik Micaelaként és majdnem bizonyos, hogy Svéd Sándor énekelte Escamillót).
Szerettük egymást a Rádióban? Hááát, nem is tudom. Általában kedveltem azokat, akikkel együtt dolgoztam, főképp azért, mert mindig én választottam meg a munkatársaimat. De hogy szerettem volna mindenkit... 
Nem sokkal a Pollack-aula alatt van egy kép a 14-es stúdióról, az előtérben egy alakkal. Az illető nevét nem írom ide, nagyjából ugyanazért, amiért Magyarország miniszterelnökéét sem. Az illető egyike volt a MIÉP elnevezésű kreálmány leghangosabb tagjainak. Ez önmagában sem az a jelenség, amire érvényes volna a szólás- és véleményszabadság szép eszménye (sosem értettem törvénybe ütköző "ideológiájú" csoportosulások szabad randalírozását), de a Rádióban ez különösen undorítónak számított. Kiváltképp egy olyan alaktól, aki évekkel korábban végigüvöltötte a folyosót Győrffy Miklósnak címezve a mondanivalóját, hogy őt "a párt azért állította a posztjára, hogy eltávolítsa az ilyen reakciós elemeket". Nem tudom, kell-e mondanom, ez nem ugyanaz a párt volt. Úgyhogy nem értem a kép alá írót, mit köszönhet az illetőnek, egy bizonyos, én például nem olyan nagyon szerettem őt.
Mint ahogyan az ugyancsak nosztalgiázva emlegetett, és mennybe menesztett, a képen hátrább látható Rapcsányi Lászlót sem. Az ő nevét még le lehet írni, ő azért korábban jó riporternek számított, igaz, ezt az életművet egyetlen pillanat alatt sikerült porig rombolnia, és mint tudjuk, az ember jellemét a legrosszabb és nem a legjobb cselekedetei határozzák meg. Ő volt az, aki 1994-ben, a 128 rádiós kirúgatásának alkalmából félrelökdösött minket az adóstúdiókhoz vezető folyosó lezárt ajtaja elől, bekopogott, közölte a fegyveres rendésszel, hogy ő az, aki a 168 órát le fogja vezetni, majd odaszólt nekünk, hogy menjünk a francba, nem vesszük észre, hogy csak azt kapjuk, amit megérdemeltünk. (Én azért tartózkodtam a helyszínen, mert a 168 órával egyidőben, a Petőfin kezdődött volna egy kétórás élő műsorom - természetesen engem sem engedtek be, ahogyan Mester Ákos stábját nem.) Attól kezdve a Csúcs-féle Rádió (szerencsétlen, ostoba mameluk) 168 óráját Rapi vezette egészen addig, amíg a választók el nem zavarták a magyar történelem egyik legkártékonyabb kitüremkedését, a mai állapotokért elsőrendűen felelős MDF jelű bagázst.
Úgyhogy őt, Rapcsányi Lászlót sem olyan nagyon szeretem, nem tudom, él-e még, de az végülis mindegy, ha ezt már nem olvashatja, érvénybe lép a latin mondás: de mortuis nil nisi bene.





2018. november 26., hétfő

Prófétálni

Az Ezerév című könyvem írása közben természetesen sokszorosan többet olvasok, mint amennyit írok, mostanában éppen körülnézek a "honfoglalást" megelőző korokban, mi minden történt akkortájt a világon. Valahonnan előjött egy elég régi emlék, 16 éves korom táján foglalkoztatott a buddhizmus, akkor találtam az Egyetemi Könyvtárban egy írást az upanisadokról, a cédulám még megvan, de arra csak idézeteket írtam, amik tetszettek, azt nem, milyen könyvben találtam őket (csináltam ilyet máskor is, sosem voltam rendes, precíz filosz). Most utánanéztem, újabban jelentek meg mindenféle könyvek, ha szert teszek némi rendkívüli jövedelemre, meg is veszem őket, de gondolom, jó drágák, az nem mostanában lesz, hogy egy könyvesboltba vásárlóként mehetek be, nem mint bámészkodó. Naszóval, az upanisadokról annyit kell tudni, hogy jelentős részük az időszámítás előtti VIII-VII. században keletkezett, az upanisad valami olyasmit jelent, hogy ülj mellém, azaz a tanítómester és a tanítvány viszonyára utal, különben a védikus irodalom része (a Védáról csöndes véleményem szerint a legfontosabb tudnivaló az, hogy a zsidó Bibliával ellentétben nem Isten szavának közvetítője, azaz a négy Véda megszemélyesíthetetlen.) Az upanisad szépirodalmi (valóban szép) szinten tanítások sorozta, a Brahman, azaz a Legfelső Létező példabeszédekkel, versekkel, történetekkel való megjelenítése, magyarázata.
Ideteszem azt a hajdan kiírt idézetet (remélem, pontos legalább, ha már nem tudom, melyik upanisadból való):
„Fehérfényes, kedvesem, menj el tanulni, mert a mi nemzetségünkben nem lehetnek tudatlan, csak születés általi papok! Elment a fiú tizenkét évesen, és huszonnégy éves korára minden tudást megtanult. Visszatért akkor büszkén, nagyeszűnek és tanultnak gondolva magát.”
Megvan a lényeg? Nem lehetnek tudatlan, csak születés általi papok. Ezt úgy 2700 évvel ezelőtt írták le valahol Indiában.
Azt most hagyjuk, a "kereszténység" miért éppen a zsidó Bibliát vette át a saját förtelmes igéinek hirdetése céljából... tudják, mit? Ne hagyjuk. Ha már a tanulásról esett szó, hadd mutassak egy másik idézetet. Szorgalmas olvasóim (és hajdani hallgatóim) elég sokszor hallották, hogy a világtörténelem egyik legnagyobb (ha nem a legnagyobb) gonosztevőjének a Szent Pál néven bűnöző Sault tartom, nézetem szerint soha senki nem idézett elő olyan tömeghalált, amit ő okozott a "kereszténység" kierőszakolásával. Egyik "kedvencemet" rakom ide, a Pál levele a korinthusbeliekhez ádáz részletét:

14. RÉSZ
Az istentiszteletben többet ér a prófétálás, mint a nyelveken szólás. Utasítás azok használatára. Az asszony hallgasson a gyülekezetben.

Kis segítség, ha netán valaki nem tudná, mit jelent a "prófétálás" (csodálkoznék, ha valaki tudná):

prófétálás: a próféta sajátos tevékenysége, Isten szavának közvetítése. - Szoros értelemben a ~ a  jövő megmondása, tág értelemben megtérésre buzdító intés, figyelmeztetés és fenyegetés.

Tetszik látni a leglényegesebb szót? Fenyegetés. A kereszténység alapszó készletéből az egyik legfontosabb.

És akkor most a legundorítóbb mondatok egyike, amit különben a katolikusok valószínűleg abszolút rendjén valónak találnak:

Hogyha pedig tanulni akarnak valamit, kérdezzék meg otthon az ő férjüket; mert éktelen dolog asszonynak szólni a gyülekezetben.

Az alaphangot a "tanulásra" Mózes V. könyve adta meg ("...azt mondta nékem az Úr: Gyűjtsd egybe nékem a népet, hogy hallassam véle beszédeimet, hogy tanuljanak félni engem, minden időben, a míg e földön élnek, és tanítsák meg fiaikat is...")

Félni és fenyegetni. Íme a kereszténység. Ne tessék azt hinni, hogy tendenciózusan kiragadtam valamit, igazolandó a saját tézisemet. Ellenpróbaként hadd javasoljam, találjanak a fenti upanisad idézethez legalább egy kicsit hasonlót.

2018. november 24., szombat

A beszélő nevekről

Általános iskolában volt egy tanárnőnk, őt Szagos Néninek hívtuk, mert kölni illata volt. Az ötvenes évek elején kevesen használtak kölnit, és hiába volt a Horváth Mihály téri Gyakorló Általános Iskola az országban a legjobb (abból lett a Fazekas), azért csak nyolcadik kerületi proligyerekek jártak oda, mi a sparheiton fővő pejsli szagához szoktunk. Úgy emlékszem, a Szagos Néni ápoltnak látszott és jól öltözöttnek, más korban, más iskolában talán nem lett volna feltűnő.
Viszont például Szabó Magdának is jó illata volt (nem kölni, inkább csak tiszta illat lehetett), és ő is ápolt benyomást keltett, de őt Magda néninek hívtuk. Meg tanárnőnek. Semmilyen gúnynevet nem adtunk neki. És Weisz Győző, a tornatanárunk is Győző bácsi volt.
Nem tudom, egy tanár tudja-e, mi a gúnyneve, szerintem tudja. Legalábbis azt, hogy van neki. Amíg tanítottam, elég ritkán mentem be a tanári szobába (több okból, ezeket most hagyjuk), de rémlik, hogy a jófej tanárok egymás között a diákok adta nevet használták a kollégáik megjelölésére. Néhány évvel később találkoztam egy lánnyal az egyetemen (visszajártam szemináriumvezetőnek a Nyelvtudományi Intézetbe), ő mondta (a "régiszépidőkről" beszélgettünk), hogy első nap, miután kimentem óra végén az osztályból, valaki azt mondta rám, hogy a "Colos", de lehurrogták, hiába védekezett a "keresztapa", hogy dehát mindenkinél nagyobb, nem maradhattam az. Az a lány azt mondta, az nem jó, ha valakit nem a nevén neveznek.
Igaza volt. Azóta értékmérőként alkalmazom a "beszélő" neveket (ezek lehetnek gúny-, csúf-, becenevek), nagyjából mindegy, általában találó szót ragasztanak arra, aki nevetséges, félelmetes, otromba, szánalmas és ki tudja még milyen, a lényeg az, hogy van valamilyen rikító tulajdonsága, ami az esetek többségében nem rokonszenvet vált ki a környezetéből. Talán nem esem túlzásba, ha azt állítom, minél több ilyen neve van valakinek, annál kevésbé tiszteletreméltó. Ha egy okos embert elneveznek mondjuk Professzornak, az társadalmi osztálytól függetlenül azt jelenti, hogy az illető valószínűleg okosabb a többieknél, de a megnyilvánulásai kellemetlenkedők, lenézők, egyszóval ellenszenvesen okos.
A csúti beteg, a falusi szájszélnyalogató futballista nevét én például még soha nem írtam le, amíg a Rádióban beszéltem, soha nem mondtam ki, egyszerűen azért, mert az illető nevének bárhol való megjelenítése bepiszkolná azt a felületet, ahová rátenném (még mielőtt valaki gyanakodni kezdene, hogy valamiféle fetisiszta vagyok, ez részemről egyszerűen a mélységes undor és megvetés kifejezése). Van egy olyan gyanúm, hogy a gúnynevek variációs mennyiségének növekedése fordítottan arányos az illető megbecsültségével.
Azt én tudom, hogy akiről itt szó van, az egy iszonyatosan buta ember (még mindig elég kevesen tudjuk, még mindig sok értelmesnek tekinthető tojásfejű van, aki fejcsóválva közli, hogy az illető  tehetséges és agyafúrt, nem antiszemita, nem diktátor, csak hát... nix, nincs csakhát, összefoglaló tulajdonságként nyugodtan megállapodhatunk a baromi butaságban, amennyiben képesek vagyunk felfogni, hogy egy nem buta ember például képtelen a gonoszságra, a gyűlöletre, a kártékonyságra, a mások megalázására és így tovább, minthogy az "okos" fogalma nem elsősorban adathalmazok használatára való képességet jelent, hanem mindenekelőtt az emberre jellemző viselkedési, erkölcsi kategória, a másokhoz és a környező világhoz való pozitív alkalmazkodóképesség megnyilvánulása, annak tudomásulvétele, hogy a saját szabadsága egy másik ember szabadságának a pereméig terjed). Egyszóval tudom én, hogy ez a baromfiszaros udvaron szocializálódott, nagyon szűk korlátok közé szorított köztörvényes kislétszámú nem lát ki a saját rögeszméinek a hulladékai alól, de vajon hallotta-e már, hogy a saját jellemtelen seggnyalóin kívül nincs írástudó, aki ne valamilyen gúnynéven emlegetné? És ha hallotta, vajon képes-e felfogni, hogy ez nem a befogadás és elismerés jele?
Nem hiszem. Ha ezt itt elolvasná, egy szót sem értene. Ha ebből itt fenn valami megérintené, akkor az volna, amire a képességei egy valamirevaló országban predesztinálhatnák: mosodai alkalmazott egy harmadosztályú futballklubban, akinek szabad belépése van az öltözőkbe, és a pálya széléről bármelyik hazai meccset végignézheti.
Arra sajnos nem telne, ha a csapat messzebbre utazik. Arról majd másnap az újságból.

2018. november 23., péntek

Grundfoci

Lehetne például piramisokat építeni. Ha jó nagy egy ilyen piramis, mint például a Kheopsz, akkor az elég drága lehet, abból már érdemes ellopni a megfelelő százalékot, mégsem filléreskedik az ember.
Aztán van még a zikkurat, abba is jó sok építőanyag kell, meg nagy területen terpeszkedik.
A masztabát nem ajánlom, nem elég drága. A diadalív nem rossz ötlet, dehát abból nyilván úgy is lesz minden városban, a csúti potrohos kertigipsz minden egyes húzása egy-egy diadal, itt van például ez a macedón csirkefogó, mit összehőbörög a sok hülye, ha csak egyvalaki agyvérzést kap miatta, már tiszta nyereség. A diadalívvel is az a baj, ami a masztabával, nem kerül sok pénzbe.
Nem nagyon tudok mást ajánlani. Ezek a fent említettek is hasznosabbak ugyan egy futballstadionnál, de alig kimutathatóan, meg aztán messze nem kerülnek annyiba, a legnagyobb hátrányukról nem is beszélve: a fenntartásuk nem költségigényes. Úgyhogy gyenge kis kísérletek ezek is arra, hogy valami hasonlóan kártékony disznóságot tudjak ajánlani a stadionok mellé. Egyszerűen nem jut eszembe semmi. Baromi nehéz ám olyat építeni, ami csak a nevében foglalja magába az építés fogalmát, valójában viszont minden egyes tégla felrakásával, minden köbcentiméter beton beöntésével a rombolást szolgálja. Na jó, van még az a Várkert, arra tényleg el lehetett költeni egy hatalmas vagyont úgy, hogy semmi hasznát nem veheti senki, viszont rohamosan emelkedik majd a fenntartási költsége, pedig csak Ybl Miklós emlékirataiból kellett volna elolvasni a vonatkozó passzust, ő sem tartotta valami nagyra ezt a meghatározhatatlan díszítményt - bár azt elismerte, nem volt könnyű kitalálni. A Kossuth tér és a többi helyrehozhatatlan rombolás, a fák tömeges kivágása hatalmas károkat okoz ugyan, de hol vannak ezek a stadionépítésektől.
Világos, ugye? Nincs semmilyen építmény, ami egy ilyen országban, mint a miénk nagyobb károkat okozhatna. És természetesen fölöslegesebb sincs, dehát ez értelemszerű. Hallhatók persze mindenféle dumák a futball nevű sport ugrásszerű fejlődéséről, azok komolyan vételéhez nemcsak mániákus elmebetegnek kell lenni, nagyon hülyének is. Írhatnék ide most egy pofás kis szociológiai elemzést a sport és a gazdasági berendezkedés, a sport és a társadalmi mentalitás viszonyáról, de ezt valószínűleg akkor sem tenném, ha értenék hozzá, így meg aztán végképp kénytelen vagyok arra szorítkozni, hogy néhány közismert, a többé kevésbé olvasott laikus szintjén lévő megállapítást tegyek.
A Copacabana és a ferencvárosi grundok közötti párhuzam két össze nem illő "toposz" együtt emlegetése volt, maradt is a mai napig, holott a brazíliai tengerparton egy jó vacsora reményében játszottak a gyerekek (Ronaldinho szíves közlése nyomán), a grundon pedig a proletárdominancia kivívásáért rúgták a rongylabdát. A "kitörés vágyának" elmélete olyan tojásfejű polgároktól származik, akik azt sem tudták, hol van a Ferencváros, milyen egy grund, és kik járnak oda. Én ott nőttem fel, talán valamivel alaposabb ismeretek birtokában jelenthetem: azt sem tudtuk, hová lehetne "kitörni". Senkinek nem volt rabszolgaság tudata, a nyomor, a piszok és a gyűlölet természetes közegünk volt a József- és Ferencvárosban, Buda létezéséről sem nagyon tudtunk, nemhogy más országokról. Én kalandornak számítottam a folytonos utazási mániámmal, amennyiben télen a Tabánba jártam szánkózni a 63-as villamossal, nyáron meg a Balatonra. A grundon az számított, ki lesz az, aki először válogathat magának csapatot. Sajátos dominancia ám az ilyen, itt az a szempont, ki rúgja a legtöbb gólt, ki tud majmot csinálni az ellenfélből, itt nyolcvankilós izompacsirták is csöndben álltak és szerényen jelentkezgettek, hogy valamelyik csapatkapitány kiválassza őket. Ez motiváció, ezért érdemes mindent megtenni (a tehetségtelenségből fakadó hiábavalóság megint csak a rózsadombi okoskodás terméke, ilyesmikkel mi nem foglalkoztunk, falábú vagy csórikám, menj anyuhoz), a gazdagságnak nincs jelentéstartalma. Jókat röhögünk Wagner úron A megkerült cirkálóban (Hurrá! Szóval húsz fontot kap az illető!... Ne mondja azt, hogy százat! Maga rosszul hallotta! Annyi font csak számtanpéldában létezik! De húsz, az van, vagy huszonnégy is lehet! Annyit már láttam!...), pedig ez egy végtelenül szomorú diagnózisa a pesti prolinak, mely társadalmi réteget az erzsébetvárosi (az sem volt sokkal elitebb hely) író mindenkinél jobban ismert. Aha, ezt kell felfogni, hogy húsz font, az van. Az ember nem vágyik olyasmire, amiről fogalma sincs. Az "aranycsapat" tagjai nejlonharisnyákat meg karórákat csempésztek haza eladásra, pedig ők már látták azokat a helyeket, ahol az emberek ilyeneket hordtak - de nem hitték el, nem hittek a saját szemüknek. Közeli barátságban, szinte napi kapcsolatban voltam Kocsissal (szerintem máig minden idők legjobb futballistájával), eszükbe se jutott ott maradni. Nem azért, mert azért itthon börtön járt, hanem mert az a száz fontos világ, azt nem tudjuk értelmezni.
Nem cél. Ma sem az. Ahonnan a futball nevű, nem éppen intellektuális felkészültséget igénylő sport rajongói, következésképpen jövendő játékosai származnak, talán már láttak Lamborghinit képen, talán már vágyni is tudnak rá, de a gazdagságról nincs értelmezhető fogalmuk, ahogyan Cristiano Ronaldónak és Messinek sincs. Ebben nincs különbség a negyvenes-ötvenes évek Magyarországa és a mai között, egyre kisebb ez a különbség, a jelen kurzus törekvése a magáéhoz hasonló szellemi sötétség szétterítésében máris olyan hatásos, hogy a proletár lassan írni-olvasni sem tud.
De a grund "értékrendje", a világosan érthető és elérhetőnek vélt cél, a többiek közül való kitűnés mindent elsöprő vágya eltűnt. Azt én nem tudom, lesz-e valaha ahhoz hasonlóan elementáris vonzerő ebben az országban, csak azt látom, hogy ma nincs, és egyhamar nem is várható ilyesmi. Kocsisok és Bozsikok akkor sem teremtek tucatszámra, de az NB II csapataiba nem lehetett volna bekerülni azzal a játéktudással, amivel ma milliókat keresnek a ki tudja, milyen elvek alapján válogatott zsúrfiúk.
A futballstadionok egy súlyosan elmebeteg despota lázálmainak szapora következményei, motivációs értékük a sport fejlődésében nincs és nem is lehet, nem egy ilyen "kultúrájú" országban, sehol.
A stadionokra elköltött pénz, és a következményként növekvő nyomor miatt kiszabandó büntetési tétel mondjuk az Egyesült Államokban háromszoros életfogytiglan vagy kétszázötven év fegyház.






2018. november 21., szerda

Agyonütni? Az is jó

Ezerféle szempont és elmélet van. És senki sem elég okos ahhoz, hogy az övére azt lehessen mondani, ez a jó. Rengeteget tévedünk. Nem adatokban persze, hanem elméletekben. A leggyengébb pontja ennek a kiábrándító folyamatnak az, hogy még csak nem is lehet tudni, mikor tévedünk és mikor van igazunk. Itt van most például ez a Tamás Gáspár Miklós interjú (TGM: Magyarország a legreakciósabb ország a Földön - Index). Én azt mondom, dermesztően igaza van. Majdnem mindenben. Amiben meg nincs igaza, abban szerintem nincs igaza, és ez kevés. Ő is egyedül van az elméleteivel, én is egyedül vagyok. Ő sem hiszi, hogy tévedhetetlen, én sem. A közelmúltban volt olvasható az Amerikai Népszavában Bartus László írása, ami nem kis szerepet játszott a kétségbeesett kísérletemben, hogy felrázzam az általam bölcsnek tartott embereket (jelentem, pillanatnyilag majdnem teljes a kudarcom), az teljesen másról szólt, mint most TGM, de nem az ellenkezőjéről, mert akkor túl egyszerű volna a képlet.
Ez itt, ebben az országban úgy borzalmas, ahogyan van. Térdig járunk a diagnózisokban. Derékig a közelmúlt elemzésében. Ezek közül TGM-é a legijesztőbb, mert abban is majdnem igaza van - de csak majdnem. Ennek a megítélésében legalább nem vagyok bizonytalan, azt bizonyosan tudom, hogy igazam van, és hogy akkor is igazam volt - mi jár annak, akinek igaza van? A szája. Mit kezdünk azzal, ha elfogadjuk azt, amit akkor is mondtam és azóta is mondok? Hogy a főbűnös Magyarország akkori miniszterelnöke, és vele azonos mennyiségű felelősséggel tartozik az SZDSZ nevű párt (közös bűnük az anakronisztikus nevetségességükkel is rengeteg kárt okozott kisgazda bagázs, ami nélkülük nyomtalanul eltűnt volna). Semmit nem kezdünk ezzel a tétellel, mert az baromi kevés, hogy ezt már TGM is tudja, mert hiába tudja, ha ennek a tudásnak az eredménye az, miszerint nincs mit tenni. Szerintem nem azért, amiért szerinte, de ettől még az ő elmélete globálisan igaznak látszik, az enyém meg lokálisan használhatatlan. TGM azt mondja: "A rendszert csak a nép változtathatja meg." Én is valami ilyesmit mondanék. Csak azt nem tisztáztuk (nem is fogjuk), mit értünk ezen a közös főnévvel kifejezett fogalmon. A népen. Én leginkább semmit. Ez a teljesen használhatatlan szavak egyike, minthogy az egyetlen jelentésével nem tudunk mit kezdeni, egy összefoglaló kifejezés, aminek nincs semmi értelme, mert nincs mögötte semmi. Megfoghatatlan. Minél fogva TGM mondatának sincs semmi értelme, hiába van igaza, mert a nép nem fog megváltoztatni semmit. A nép egy nemlétező szemiotikai jel, ami magyarul három betű és ami más nyelveken több betű, de más nyelveken sem jelent semmit, mert a nép az emberek sokasága, az ember viszont értelmezhetetlen mint sokaság. A sokaság ugyanis nem tesz semmit. A sokaság mindössze van. Ha azt kiáltja, feszítsd meg, azt már egy ember kiáltja meg egy másik, aki ugyanazt kiáltja és megint egy másik a sokaság utolsó tagjáig. De megfeszíteni nem a nép fogja. A népre való hivatkozás a hivatkozó felelősségének a kockázat nélküli áthárítása valamire (még csak nem is valakire), ami még a felelősség továbbadására is képtelen.
A nép nem fog megváltoztatni semmit. Nem azért, mert ez a mi népünk teszetosza meg ostoba és gyűlölködő, hanem mert nem az. Mert semmilyen. Ezt volna jó tudomásul vennie annak, aki itt valamit tenni akar. A népből, a sokaságból, a tömegből, a lakosságból, a statisztikai adatból le kell választani tízet, tizenötöt - nem tudom, hányat, nem tudom, melyik az a létszám, ami fölött az ember megszűnik embernek lenni és átalakul néppé, de azzal a leválasztandó néhánnyal kell elkezdeni beszélni. Nem a televízió képernyőjéről szólni hozzá, nem is az interneten, mert az onnan küldött üzenet nem neki szól, hanem a népnek, azt a televízió vagy számítógép előtt ülő nem veszi magára - az ugyanis nem személyes. Tetszik tudni még értelmezni ezt a szót?
Csak azt akarom mondani, hogy nem fog menni másképp. Ez így baromi munkaigényes, de nem megspórolható. Mikor azt dödögtem a múltkor, hogy a vének (bölcsek) tanácsa nem engedni fogja a civil szerveződéseket, hanem ösztönözni a létrejöttüket, akkor ilyesmire gondoltam. A bölcsek ugyanis tudják, hogy a nép emlegetése a hárítás eleje és vége. Akarom mondani, tudhatnák, ha hajlandók volnának belegondolni, de egyelőre nem hajlandók. Egyelőre azzal hajtanak el engem, hogy a nép nem őket akarja. Hogy majd a fiatalok. Persze. A világtörténelem legtöbb áldozatot követelő tragédiái mindig úgy kezdődtek, hogy a sok hülye öreg a fiatalokat küldte maga helyett. Akik aztán hagyták vezetni magukat az öregek közül a leghülyébbekkel. Aki öregeknek soha nem volt annyi eszük, hogy a fiatalokat visszafogják, ahelyett, hogy feltüzelnék. Cromwell, Mirabeau, LaFayette, Kossuth, Nagy Imre - jószándékú vagy gazember öreg hülyék, nem sorolom, csak a jelentősek, a "jónevűek" többszázan vannak.
Karinthy Így írtok ti-jében van egy Bródy Sándor paródia (Linolea vagy agyonütni, az is jó), amiben az egyik szereplő a Borsszem Jankó annak idején jól ismert figurája, az Ágai Székely Ferenc teremtette Seiffensteiner Salamon, a pesti zsidót megtestesítő alak. Seiffensteiner Salamon egy rovarirtóval példálódzik, midőn a tanulság levonására szólítják fel, mely rovarirtót be kell tömni a svábbogár szájába, másképp hatástalan. Hiszen akkor agyon is lehet ütni, mondja a maga sajátos akcentusával Sauerkraut.
Ha netán nem olvasták, sürgősen pótolják. Miután kiheverték a rekeszizom görcsének fájdalmait, majd gondoljanak bele: nem rossz módszer ez, csak nagy mennyiségű cselekvést követel.
Karinthy Seiffensteiner Salamon mondatával fejezi be a drámakarikatúrát:
"Oz ember, ho nem todja, mit sinálja o drámoi jellemekkel, omik o fejire nűttek, megfagja üket, és a szájukbo beletümküd az erkülcsi tonolságt, hodha von. De adjonötni... oz is jú."
Agyonütni? Az a másik megoldás.


2018. november 18., vasárnap

Tavaszi hangok

A kontraszt az esztétika alapeleme. A kontrasztjelenség a szépség forrása. Örök kérdése a filozófiának, hogy a rút kiemeli-e a szépséget vagy magához rántja. Hogy nem hagyja érvényesülni, tönkreteszi az élményt a tolakodásával, a taszításával, ellökdösi a tekintet elől. Mind bátortalanabbul teszem ide a szépet, napjaink förtelme mindent bepiszkít.
Na ezt a produkciót próbálja meg ellökdösni valamelyik undorképződmény.
A mű ugyanaz, az előadók mások csak. Azért érdekes lesz őket egymás után megnézni, meghallgatni. Patricia Janeckova tizennyolc éves volt, amikor az itt látható felvétel készült, most húsz. Ilyen korú énekesnőnek még nem illik tudnia így énekelni. És legfőképpen nem illik belevágni olyan bravúráriába, amilyen a Tavaszi hangok. Amivel a bemutatón Bianca Bianchi megbukott, mert hiába tartották a kor legjelentősebb énekesének, ehhez a műhöz kevés volt. (A korabeli kritikusok a zenén és a szövegen fanyalogtak, a korabeli kritikusok olyasfélék lehettek, mint a jelen magyar filmkritikusai - Johann Strauss zenéjéről nincs mit mondanom, ahhoz én vagyok kevés, Genée szövege meg úgy tökéletes, ahogy van, aki képes volt megírni a Denevért, akinek Millöcker könyörgött a Koldusdiák librettójáért, az aligha csap össze egy hangversenyáriát.)
A lány csodaszép (legalábbis szerintem), és ez kétségkívül emel az élményen, mert a kontraszt mellett a jelenségek harmóniája az esztétikum másik alaptétele. A hangja kicsit még nyers, én legalábbis nem tudom megállapítani teljes bizonyossággal, mi lesz belőle, most még a lírai szopránnak a koloratúrszubrettbe emelkedő élességei dominálják, de ez nemhogy nem zavaró, inkább hozzátesz a kor és a külső bájához, majd azt mondtam, pikáns árnyalatok hallhatók a felhangokban.


Kathleen Battle önmagában is egy más minőség. Először is itt negyven éves, mögötte van a legjobb new yorki énekiskola, a tanárával, Daniel Ferroval, aztán a Metropolitan tagság, és nem utolsó sorban a hangszálaknak az ápoltság adta nyugalma, legfőképpen pedig a technikája, ami ebben a ruhában még a laikus számára is látható: tessék figyelni azt a csodálatos mellkast, ahogyan emelkedik és süllyed, ahogyan Battle az egész testét használja hangszekrény gyanánt - amit tényleg csak a legnagyobbak tudnak. Persze, minden valamirevaló énektanár azzal kezdi, hogy "a gyomrodból énekelsz, fiam, nem a torkodból", de tessék ezt egyszer kipróbálni. Ismertem olyan operaénekest, akiről harminc évi gyakorlat után azt mondta a nagymamám (ő tanította és korrepetálta az operistákat), hogy még mindig azt hiszi, a tüdeje való a hangképzésre. Különben ez a hang ugyanaz a fekvés, amit az előbb a szlovák kislánytól hallottak (ha szerencséje van, neki is ilyen lesz tíz év múlva, dehát nincs kényesebb jószág, mint a lírai szoprán), viszont a lágyságot, a dinamikát így nem lehet megtanulni. Ezt csak csodálni lehet, ahogyan a felvételen Battle felfedezője, Herbert von Karajan teszi. Hogy még igazságtalanabb legyen az élet, mindehhez még ott van a világ legkiválóbb zenekara és az Újévi Koncert hangulata.
Ha mégsem vesznek észre semmi különbséget a két felvétel között, ne röstelljék, tényleg alig van. Ilyen vén róka hallja inkább, amilyen én vagyok. De figyeljék csak meg, mi lesz abból a föntebbi leánykából. Remélem, a megfelelő kezekbe kerül.


2018. november 17., szombat

A kiskanál meg a hordó

Sokszor mondtam már, azt sosem lehetett tudni, melyik lesz az a történés, mozzanat, amibe egy diktatúra belebukik. Minél magabiztosabb egy olyan kis felfuvalkodott, mint amilyen a csúti kertiszobor, minél inkább úgy gondolja, neki mindent szabad, annál közelebb jut a véghez, azaz a tendencia világos, de a banánhéj jellegű esemény nem is sejthető.
Most ez a macedón kolléga elég ígéretesnek látszik, de attól tartok, túlságosan is nyilvánvaló a törvénysértés, ilyenek nem szoktak feltűnni, sem Mari néninek, sem az Európai Parlament jórészt iszonyatosan ostoba, a saját félreismert érdekeiket is balgán védő politikusainak.
Azért ennek a balkáni szökött csirkefogónak a "befogadása" némi tűnődésre késztetett. Hogy ezt a nemzetközi méreteket öltő köztörvényes bűnözést meddig lehet csinálni. Mint tudjuk, a történelemről jónéhány alapigazság forog a tudatunkban, ezek közül az egyik úgy hangzik, hogy a megtörtént tragédiák után már nem érdemes intézkedni, mert a történelem sosem ismétli magát, a másik meg úgy, hogy a történelem mindig ismétli önmagát. Lehet választani. Én most az utóbbit ajánlanám, nem számoltam utána, hányadszor - ismét emlékeztetek Chamberlainre. Akiről annak idején úgy véltem, nála butább politikus nem elképzelhető, most meg ott ülnek Strasbourgban százával. Nem lehetne szólni nekik, hogy a Magyarország nevű Putyinbirodalom már túl van azon, miszerint fenyegetné az Európai Uniót, már elkezdte szétrohasztani?
Nem mintha bármi hozadéka lehetne a múlt figuráival való összevetésnek, de azért kerestem az emlékezetemben ehhez a mi jelenünket mérgező gazemberhez bármennyire is hasonlítható pitiáner és primitív alkatú (a "lelki" előtagot szándékosan mellőzöm) elöljárót, légyen az egyházi vagy világi állású, végülis bőséges a merítés, egy-két kivételtől eltekintve a mi históriánk ezeknek a sorából tevődik ki.
A három legkártékonyabb figura akármekkora gonosztevő volt is, más formátumot jelentett (azt mégsem mondhatom, hogy minőséget). Azért az István névre keresztelt Vajk súlya nem említhető egy napon ezzel a mi kis trógerunkkal, a szent király mégis csak lerakta a megingathatatlan szilárdságú alapokat ahhoz, hogy ez a nép szerencsétlenebb és szánalmasabb legyen az összes többinél itt a földrajzilag meghatározott Európában. Az olyan történelemszakértők, akik már két könyvet is elolvastak, fölényesen megjegyzik, midőn István sorozatgyilkosságairól esik szó, hogy az egy más kor volt, más volt az emberélet értéke. Nem volt más. Tetszik látni, pontot tettem a mondat végére, nem kiabálok, türelmesen és csöndesen közlöm, nem volt más az emberélet értéke. Csak egyes brigantik (jó, rengetegen voltak) úgy vélték, ők gyilkolhatnak rakásra, mert nincs aki megbüntesse őket, és úgy is volt - nem is büntette meg őket senki. Az István nevűt egyenesen istenként imádja egy egész nemzet, igaz, ennek az értéke olyan is, amilyen például a "szent jobb" elnevezésű végtag fetisiszta, a barbárság legalját hihetetlenül gusztustalanul jelentő imádat... tényleg, még sosem kérdeztem, belegondoltak már, mit hordoznak körbe a XXI. században egy magát európainak hirdető országban? Egy ember levágott végtagját, amitől jobb érzésű kóbor ebek is behúzott farokkal oldalognának el, azt most hagyjuk, mekkora a valószínűsége annak, hogy ez valóban a mi szentünk alkarja-e, mindegy, ez ügyben valóban elegendő a hit ereje, akkor sem volna kevésbé undorító, ha bizonyosan első királyunk testéről metszették volna le.
Ott tartottam, hogy az emberélet értékét nem a bűnöző teljhatalmúak gyakorlata határozza meg. Még csak nem is a jog. Nenene. Ne tessék, létezett ilyesmi, nagyon sokkal István előtt, ismerhető is volt. Mondjak néhányat? Hammurabi (Hamurapi, Hammurapi, többféle írásmód létezik) babilóni király törvényoszlopán több paragrafus is szól az élet védelméről. Az időszámítás előtti XVIII. században hol volt még a Tízparancsolat? Szolón timokratikus (vagyoni helyzeten alapuló) alkotmánya (i.e. VII. század) is külön kiemeli a vagyontalanok jogait, a szavazati joguk előtt említve az élethez való jogot. A Római Jogról nyilván mindenki hallott, de ha van kedvük, nézzenek utána az élet és a becsület védelméről szóló részeknek. Salvianus nevű keresztény író éppen a kereszténység gyilkosságai miatt tartotta szükségesnek idézni a XII táblás törvények egyik paragrafusát, ami arról szólt, hogy a törvény rendelkezése szerint tilos volt bárkit ítélet nélkül kivégeztetni. A XII táblás törvények képezik a Római Jog fundamentumát, az időszámítás előtt 450-ben írta ezeket tíz tekintélyes patrícius. Van ám még sok. Mint például a Sulla nevű rohadt diktátor által bevezetett intézmény, a quaestio perpetua de sicariis et veneficis, amit esetleg úgy lehetne fordítani, hogy állandó testület a gyilkosok és méregkeverők elleni panaszokra, 32 esküdtbíró vizsgált és tett javaslatot a büntetésre.

Jó régiek, mi? De az István korában még viszonylag csekély mennyiségű tudnivalók között bőven volt lehetőség a megismerésükre. Mint ahogyan azt is lehetett tudni, hogy ötszáz évvel korábban a "barbár" vizigót király, bizonyos II. Alarik (mellesleg ariánus keresztény) már tovább íratta a Codex Euricianus-t, az apja (Eurich király) által kiadott törvénykönyvet, ami egyebek között rögzítette a rómaiak és a germánok közötti jogviszonyt. Írásban. Benne a gyilkosságok megtorlásának módozataival. Meg is mutatta, miképpen gondolja, amennyiben fegyverrel zavarta szét a katolikusokat gyilkolókat. Vagyis azokat, akik az őt fenyegetőket ölték, mert nem tartotta rendjén valónak, hogy valakit a vallása miatt halállal büntetnek. Ez a barbár. 502-ben. Aztán 506-ban engedélyezte az agde-i zsinatot, mely zsinaton olyan egyházi törvényeket fogadtak el, amik ellenkeztek az ariánus vallással, amilyen például a püspöki tiszt létrehozása, amit különben előre lehetett tudni. Mit tett Alarik, akinek volt elég ereje és hatalma felkoncolni a zsinat résztvevőit? Semmit.
Na legyen elég ennyi szemelvény a jogból, de az imént azt mondtam, nem annak kellett lennie a legfontosabb gátló tényezőnek, nem az határozta meg az emberélet értékét. Még csak nem is az erkölcs, az erkölcsi érzék, az emberi tartás. Hanem egyszerűen az értelem. Hogy ugyanis miért kell embert ölni? Miért volna az praktikus? Miért jó egy uralkodónak maga ellen fordítani az alattvalókat, akik ösztönösen utasítják el a gyilkosságot - mert félnek attól, aki gyilkol. Nem baj, az a jó? Aha, igen, hallottam ilyet. Jó is az, bizony. Mint ahogyan a kereszténység "bevezetése" is milyen nagyszerűen sikerült. Az illető vallásnak az ő lenyomása az alattvalók torkán, szabályszerű és rendszeres tömeggyilkosságoktól kísérve. Remek intézkedés volt, többszáz évig lehetett észlelni a kiválóságát a kisebb nagyobb tömegű tiltakozások által, ami tovább tartott kis hazánkban, mint bárhol máshol a világon...
Kossuthról már írtam néhányszor, nem ismétlem magam, Horthy bitang rendszere meg talán most nem szorul elemzésre, csak azt akarom mondani, hogy ezek hárman azért mégis csak jelentettek némi súlyt a tömeggyilkosok mezőnyében, meg aztán a magyar történelemírás megbízható gyalázatának jegyében akkorára növekedtek a nem szűnő hazugságáradat következtében, hogy nem lesz egyszerű a helyükre tenni őket.
És mégis. Ezek hárman megelégedtek a saját népük tönkretételével, hatásuk a világtörténelemre még a szélhámosság szintjén sem észrevehető (jó, persze, Kossuth azért rászabadította Európára az oroszokat). A mi jelenünk szánalmas és jelentéktelen ócska kis tolvaja a Föld világfaluvá zsugorodásának következtében pillanatnyilag sokszázmillió ember, egész Európa lakosságának a sorsát fenyegeti. Ez a sunyi kis szélhámos a nagy demokratikus nyugat istentelen butaságának és tehetségtelenségének tulajdoníthatóan akkora károkat okozott már eddig is, amiket nehéz lesz lesz rendbe hozni, és sokáig fog tartani, de ha nem állítják meg rövid időn belül, az a harmadik világháborút fogja ránk robbantani.
Ez a kis kanál büdös szennyvíz a hatalmas hordó borban.


P.S: Sulla állandó bíróságai (a quaestio egyik jelentése a "bíróság", azért nem ezt használtam, mert ez nem fedi a mi fogalmunkat) még egy funkciót betöltöttek: két talentumot fizettek minden ellenség megöléséért - Sulla nem tagadta meg magát. Gondolom, a mi Istvánunknak ez jobban tetszett.










2018. november 14., szerda

Nekünk Mohács kell

Többször beismertem már, hogy újabban olvasok "kommenteket", önös érdekből, látni akarom ugyanis, miféle fogadtatásra számíthat az Ezerév címen megjelenendő könyvem. A jobbnál jobb és tanulságosnál tanulságosabb írások mellett van néhány megátalkodottan kiábrándító alak, akiket nem értek, mi a fenének olvassák azt a szörnyűséget, amit én írok, tudhatják, hogy szart sem ér - aztán most rájöttem. Összehasonlítanak. Ez a fajta lelkivilág halálos biztonsággal tudja kiválasztani a kártékonyat és mérgezőt, amit még éppen képes beépíteni a saját, nem túlságosan bonyolult képzeteinek rendszerébe. Mindenesetre van egy dobozkészletük, különféle címkékkel, ezekbe gyömöszölik bele a környezetükben tapasztalható dolgokat. Ami belefér, az jó, az helyes, ami nem, azt meg kell semmisíteni, ha bármely személytől eredő holmiról van szó, akkor az általa létrehozott termékkel, fogalommal együtt az illető is elpusztítandó - a jelenlegi rendszer erre majdnem jó, csak még ki kell dolgozni a koncentrációs táborok hálózatát és a hozzájuk szükséges krematórium telepítés gyakorlatát. Azt nem tudom, hogy a Kolozsvári Szalonna egyéb írásait is hasonlóképpen használják-e, mint az én Ezerévemet: keresik a gyűlölnivalót, mert ez az érzemény az éltető elemük, de itt ez nyilvánvaló. Már többször előfordult, hogy olyan "szerzők" olyan "műveit" kérik számon, amikről két sor elolvasása után egy nyolcéves gyerek is meg tudja állapítani, hogy a "szerző" vagy alkalmatlan (a vitézi rend tagja és népmesékkel foglalkozik), vagy nincs is köze a tárgyalt korszakhoz, soha nem is akart abban elmélyedni. A szittya-hun "elmélet" megbízhatóan a fundamentuma a nálam reklamált és általam nem taglalt históriának. Van olyan is, aki a szája szélét nyalogatva figyelné az ő kedvenc "szerzői" és közöttem folyó vitát, aminek során engem természetesen a talajba döngölnének. Ilyen "vita" persze esélytelen, mert valamiért nem érzem magam felkészültnek például ahhoz sem, hogy valakinek a Föld lapos tányéralakjáról szóló meggyőződését próbáljam észérvekkel megingatni.
A legszomorúbb az, hogy ezek az emberek azt az egyszerű tételt képtelenek felfogni, miszerint nem történelemkönyvet írok, hanem a magyarság szánalmas és förtelmes "történelemtudatának" a gyökereit keresem. Hogy ugyanis miért és mióta képzeli magát ez a nép nagynak és nagyszerűnek, szabadságszeretőnek és a függetlenségét mindenáron megőrzőnek, miközben a nép nem nagy és semmivel sem kiválóbb más népeknél, fogalma sincs a szabadságról és függetlenségről, mert nem volt benne része soha, lenéz és gyűlöl minden "idegent", elsősorban azokat tartva idegennek, akik a saját honfitársai. A valóban idegenektől, azaz a más országokban élőktől meg retteg, és félelmében összevissza beszél mindenfélét, közben fütyül, mint gyerek a sötétben. Meg ilyesmi. E keresés közben hihetetlen és iszonyatos tényekre bukkanok, vastag "szakmai" művekre, amik évszázados hazugságokra alapoznak, mintha tényeket közölnének, miközben nem hajlandók tudomásul venni, hogy a tárgyalt időszakról semmiféle adatunk, bármilyen módon alátámasztott dokumentumunk nincs. Amit különben az összes "szakkönyvíró" tudhatna, ha akarna, mert ezeket nem én találom ki, ezek bárki számára hozzáférhető adatok - a magyar történelemkönyvek írói, a magyar történész szakma jónevű képviselői valamiért évszázadok óta folyamatosan mégis úgy találják, hogy praktikus dolog a magyar néppel megetetni a maguk nyilvánvalóan tudott aljasságait. És okoznak ezáltal olyan károkat, amik szinte lehetetlenné teszik a korrekt önismeret alapján szervezhető társadalom születését.
Egy Fontenelle nevű esszéista, költő, akadémikus, a felvilágosodás egyik legnagyobb hatású alakja írta le először a fable convenue kifejezést, ami egyszerű és szó szerinti fordításban azt jelenti, hogy megfelelő mese. A történetírásról általában és a francia történetírásról különösen jutott eszébe ez a jelzős szerkezet (hát még ha ismerte volna a lényegében a XVIII. század elején nem is létező magyar történetírást). Tetszik érteni, ugye? P. mester, azaz Anonymus négyszáz évvel az általa leírt "esemény" után kitalálta a vérszerződés történetét, mert az volt a fable convenue a kor urainak ahhoz, hogy megteremtsék a magyar arisztokrácia változtathatatlan és megkérdőjelezhetetlen "eredetelméletét" a "honfoglaló" hősök és ősök családfájáról, ami az ő származásukat a vérszerződésből "megismert" alakokra vezeti vissza - akikről Anonymus meséjén kívül semmiféle adat nem létezik, legföljebb néhány, az említetthez hasonló hitelű mese. A megfelelő melléknév különben bízvást behelyettesíthető a kívánatos szóval, talán pontosabb is a convenue fordításaként, ha alapul vesszük a francia jövevényszót, a magyar szókészletben található konveniál kifejezést.
Fable convenue volt a kereszténység, bár ezt így sehol nem olvastam, de az Ezerévben adok róla részletes magyarázatot. Valamint bármilyen furcsán és szinte cinikusan hangzik, fable convenue Mohács is. Nemzeti nagylétünk nagy temetője. Hát nem tökéletesen illeszkedő mese? Miért van minekünk nagy nemzeti tragédiánk meg állandó sorscsapásunk? Mert Mohács. Abban ne tessék logikát keresni, hogy egy nagylétű nemzetet hogyan lehetett legyőzni Mohácsnál, és ha már a mi nemzeti tragédiánk Mohács, akkor hogyan tudtuk megvédeni a hálátlan nyugatot a török veszedelemtől, nem beszélve arról a felemelő barátságról, amit most táplál a csúti beteg a nép vérével Szulejmán szultán mai örököse iránt.
Azoknak, akik a vitézi rend tagjait és más, szomorúan elbutult, egykor szebb napokat látott szerzőket tartják a maguk számára kívánatosnak, a fable convenue kiválóan működik, mert mi lehetne mámorítóbb érzés egy különben is nagy nemzet szülöttének, mint hogy ő szittya származék, Attilának, az isten ostorának egyenesági leszármazottja, és honfitársa Jézusnak, aki pártus herceg volt ugyan, de elsősorban magyar.








2018. november 10., szombat

Ajjaj

Azt olvastam, hogy Donald Tusk nagy tapsot kapott, amikor ezt mondta:
"Aki le akarja cserélni a liberális demokráciát, az nem kereszténydemokrata."
Nekem volna egy kérdésem. Ha valaki nem akarja lecserélni a liberális demokráciát, akkor az kereszténydemokrata? Bocsánat, van még kérdésem. Ha én nem szeretnék kereszténydemokrata lenni, akkor le kell cserélnem a liberális demokráciát? És ha én mondjuk nem akarom lecserélni a liberális demokráciát, akkor azért lehetek mondjuk muzulmándemokrata vagy mindenképpen kereszténydemokratának kell lennem? Valamint még azt szeretném tudni, mi a helyzet a buddhistadmokratákkal, a sintoistademokratákkal és a taoistademokratákkal? Meg még azt is, fejlettebb-e a népidemokrácia, mint a szociáldemokrácia? És ezekhez hogyan viszonyulnak a szabaddemokraták? És hogy mi a különbség a fiataldemokraták és a nácidemokraták között? Erre a legutolsóra kapásból tudom a választ: semmi.
Ha különféle demokráciák vannak, akkor lehetséges egyáltalán foglalkozni a demokráciával mint olyannal? 
Miért nem gondolt bele még soha senki, mi a fene köze van egy vallásnak a demokráciához? Vagy netán azt képzelte a kereszténydemokrácia névadója, hogy aki keresztény, az azért erősebben demokrata, mint egy nem keresztény? Netán az igazi demokrácia egyben keresztény, aki nem keresztény, az nem is igazi demokrata? Mellesleg ha már a vallásokkal kell összerakni a demokráciát, akkor a buddhistát sokkal inkább el tudom képzelni mint a "legértelmesebb" vallást (ez természetesen csak az én véleményem, bár buddhista sem vagyok).
De a legérdekesebb kérdésem csak most következik. Ha Donald Tusk ezt a mondatot a csúti futballistának címezte, az azt jelenti, hogy ez a primitív túltáplált igazából kereszténydemokrata, csak most elbitangolt a nyájtól? És akkor most éppen nem kellene befogadni, pedig különben kereszténydemokrata volna?
Itt most inkább abbahagyom a kérdéseket. Mielőtt tovább lépnék a logikai láncon. És eljutnék a végeredményig.
Hogy ugyanis miért is nem zárják ki. Honnan?

Miért nem

Nem én adtam ultimátumot. Nem is tehetném, nem vagyok abban a helyzetben, nem is írtam le semmiféle ultimátumot. Lehet, a címadás volt szerencsétlen. Azt írtam ugyanis az első cikkben, hogy mi volna szükséges: "Mindenekelőtt a pártok és pártpolitikusok elhallgattatásával együtt egy szabályszerű kormány felállítása. Mely kormány az összes lehetséges fórumon (van még ilyen) felszólítja a jelenlegi, álfelhatalmazással, súlyos választási csalással győztes bitorlót a hatalom átadására, természetesen ultimátum megjelölésével." Itt van leírva ez a szó, sehol máshol.
Jelentem, lehiggadtam. Egyszerűen azért, mert beláttam, itt nincs mit tenni. Ha hiszik, ha nem, én is rengeteg változatot fel tudok sorolni, miért nem lehetséges azt véghezvinni, amit javasoltam, azaz miért lehetetlen ebben az országban emberhez minimálisan méltó életet teremteni.
A Szalonna szerkesztősége felrakta egy hozzászóló cikkét, Inserted Exception aláírással. Jó szándékú, nyilván okos ember írta, köszönet érte. A baj csak az, hogy nem azt olvasta, amit leírtam, hanem azt, amit elképzelt az én írásom alapján. Még egyszer: rossz a cím, én nem adtam ultimátumot, és le sem írtam, miféle ultimátum adandó, mindössze annyit közöltem, ami itt fent kivetve olvasható, hogy ugyanis meg kell jelölni egy végső időpontot, ameddig a jelenlegi bitorlónak lépnie kell. Azt nem tudom, milyen retorziója lehet a lépés elmaradásának, azt sem, milyen követeléssel kell előállni, ami megmozdíthatja a csútról származó kerti díszt, vagy ha esetleg tudom is, nem írtam le. Ezzel szemben éppen azért küldtem szét az Ultimátum (rossz) című segélykiáltást, mert ezekről a retorziókról és az azokat megelőző, megvalósítható követelésekről akartam értelmes vitát nyitni, mert szerettem volna tudatni, mennyire nincs idő nyavalyogni, és azt fejtegetni, miért nem lehet tenni semmit. Inserted Exception leír három variációt, hogy ugyanis korunkban és országunkban ezek az ultimátumok. Végtelen szomorúsággal közlöm, ezek nem ultimátumok, ezek hervasztó (mert a valóságnak tökéletesen megfelelő) megállapítások, ha tetszik, jelentések a hazai helyzetről, azaz annak taglalásai, miért nem lehet. Pontosan azt kértem, hogy ezt ne. Persze, tudom, a gyógyítás alapfeltétele a helyes diagnózis, arra is csak a legjobbak képesek, de itt nem erről van szó. Úgy értem, az ország nincs abban az állapotban, hogy gyógyítható volna, és azt már régen tudjuk, miért nem. A nép gyógyítása pillanatnyilag nem aktuális, mert nincsenek meg hozzá a feltételek. A hatalmat bitorlókat nem szeretném gyógyítani, a kényszergyógykezelés ritkán hoz gyógyulást, de ha mégis, azt csak az életfogytig tartó büntetés követheti. Úgyhogy még egyszer: köszönöm, a kór leírása túlhaladott, nincs értelme.
El tudják képzelni, milyen érzés egy megrágott, de még lágy rágógumiból tapasztott fallal szemben állni, és tudni, hogy mögötte ott van mindaz, amire vágyunk? Ezt a falat kivétel nélkül mindig olyan emberek dagasztják áthatolhatatlanra, akik pontos és részletes leírását képesek produkálni a miértnemnek. Mondok egy erős példát, jó? 1956 novemberének valahányadikáján ketten ültünk egy kapualjban, a bejárathoz vezető három lépcsőfok közül a másodikon. Több helyen is végigrepedt, halványlila műmárványból volt a lépcső, a közepe felé megsüllyedt, ahol fölmentek rajta a ház lakói évtizedek óta. Az egyik legokosabb emberrel beszélgettem, akit valaha ismertem, Angyal Istvánnak hívták. Azt mondtam, menjünk haza, ennek itt nincs semmi értelme. Azt mondta, jó, de akkor mi a fenének csináltuk mostanáig. Az ember nem csak értelmes dolgokat tesz. Ennek az egésznek az első pillanattól fogva nincs semmi értelme. Azt mondtam, nem tudom, talán nem az első pillanat óta, talán csak azóta, hogy rákényszerítettek minket a harcra. Talán nem kellett volna a ruszkit Hruscsov úrnak szólítani, mikor néhány nappal korábban még elvtárs volt, és nem kellett volna ultimátumokkal fenyegetődzni, hogy kilépünk a varsói szerződésből meg semlegesek leszünk meg a világ közvéleménye meg a franc tudja, még miféle lökdösődések voltak, amiket Imre bácsi meg a többi okos csinált. Azt kérdezte, miért nem szóltál neki, te jártál hozzá postásnak. Azt mondtam, először is sosem találkoztam vele, pontosabban egyszer az ajtóból beköszöntem, másodszor akkor már úgyis késő lett volna, akkor már lőttünk.
Azt a falat, aminek akkor nekimentünk (az már nem rágógumiból volt, hanem páncélból és robbanógolyóból, de az is rágógumiból lett), azt a falat politikusok építették. Ostoba, hőzöngő alakok, akik képtelenek voltak felmérni a valóságot, akik nem tudtak mit kezdeni azzal a hatalmas erővel, amit az utcán lévő százezer ember jelentett. Akiket akkor nem elvtársnak nevezve kellett volna hazaküldeni, hanem úgyszólván megingathatatlan támasznak tekinteni egy értelmes tárgyalás elkezdéséhez, dehát mit várjunk a politikustól - tudom, erről nem illik beszélni a magyar történelem egyik legostobább epizódjának említésekor, mert az a hősök szabadságharca volt, a magyar nép szabadságvágyának gyönyörű demonstrációja... na jó, feljött a gyomromból a savanyú.
Na erről az eseményről beszélünk úgy azóta is, mint valami fátumról, hogy ugyanis mi megpróbáltuk, dehát az eleve lehetetlen volt. Azt még sosem hallottam, hogy az úgy volt lehetetlen. Piszok jól meg tudjuk magyarázni, miért volt lehetetlen, de azt még utólag sem tudjuk, hogyan kellett volna legalább megpróbálni.
Én most sem mondtam, hogyan kell. Csak azt, hogy valahogyan meg kell próbálni, és szerintem az általam leírt módon lehet. Ha valaki veszi magának a fáradságot, láthatja, mennyi okos, megoldást kínáló javaslatot írtak le, talán már ezekből összeállítható a célravezető módszer. A baj az, hogy közben épül a rágógumifal. Ha az elkészül, akkor tényleg nincs tovább.
Angyal István azon a napon azt mondta, tudod, az a baj, ha most hazamegyünk nem a saját okos belátásunkat igazoljuk, hanem azoknak az embereknek a tetteit, akik ebbe belehajszoltak minket. Tudod, mi van, öcsi? Bármit teszünk, mi vagyunk a hülyék.







Ultimátum 3.

Singing Jungle írását elolvasva belenéztem a "kommentekbe", ismervén az író diagnózisainak pontosságát, a készülődés, utazás miatt csak most jutottam hozzá.
A legkisebb unokámmal játszunk. Egy szép új mérőszalag van az asztalon, négy-ötcentis szakaszokban összehajtogatva, azaz nem a hagyományos gurigába csavarva, ahogyan annak idején a nagymamám csinálta. Ha ezt az ember megfogja az egyik végénél és elengedi, akkor a szalag ide-oda libbenve letekeredik, nagyon érdekes látvány. Visszahajtogatni nem olyan egyszerű, mintha guriga volna, ez a feladat rám vár. A pici lány áll velem szemben, figyeli a műveletet. Amikor kész van, megfogja, összenyomja, elengedi, a szalag ismét letekeredik. Újra hajtogatok. A kicsi most szakaszonként bontja le. Amikor ez megvan, elkezdené visszaillesztgetni, de a másik végén fog hozzá, ott egy kétcentis szakaszt kellene előbb behajtani, nem sikerül, nézi egy ideig, aztán egy gyors mozdulattal a kezembe adja. Megint elölről, megint másképp - semmi különös nem történik, ennek a "szerkezetnek" is a belseje érdekes, de itt azt is látni, hogyan keletkezik a külső, amit aztán szét lehet szedni. Ahogy haladunk előbbre, mind több szeletet sikerül egymásra hajtogatni, nem mondom, hogy a kicsi lány nem türelmetlen olykor, amikor egy mozdulat nyomán szétesik a mű, de nem gyűlöli a mérőszalagot, nem vágja földhöz, mindig nekifog, hátha most jó lesz.
Akikről Singing Jungle ír, azok megragadtak a rombolás aktusánál. Őket már egy-két éves korukban sem az érdekelte, mi van belül, ők a romokat szeretik. A letekert mérőszalag látványát. Aztán azt is inkább széttépve. Gyűlölik a szalagot, gyűlölik, hogy nem tudják összehajtogatni, meg sem próbálják, széttépni könnyebb is, élvezetesebb is.
Valójában engem gyűlölnek. Ha kicsit is naivabb volnék, azt mondanám, nem értem, miért, nem bántottam őket. Dehát dehogynem bántottam. Pusztán azzal belegázoltam a lelkükbe, hogy én fel tudom tekerni a mérőszalagot.
A gyűlölet nem tett. A vesztes forradalmakat ugyanúgy a harag és a gyűlölet robbantja ki, mint a győzteseket, de a vesztes meg is marad a gyűlöletnél. Rombol, mert az állati ösztön azt sugallja, elég az ellenfelet megsemmisíteni. Amikor azokat olvasom, akik Singing Jungle-t is meg akarják semmisíteni, nem csak engem, szánalmat érzek. Meg némi undort. Idéztem már Ádám-Miltiádészt a Tragédia Athéni színéből: "Csak egyedül én voltam a bolond, Hivén, hogy ilyen népnek kell szabadság."
A szitkozódásnál csak a buta közhelyek felböfögése kiábrándítóbb: "hol vannak a fiatalok a névsorból". Ezt mindig minden szerencsétlen fiatalfóbiás gyűlöletkupac felemlegeti, amikor úgy véli, ennek most van itt az ideje, más magához hasonlónál is ilyenkor szokás számon kérni. Itt kell például dicsérni a momentum nevű kiábrándító, párttá süllyedt, üvöltően hataloméhes kirajzást, ők milyen sokat tettek. Tudom, nehéz felfogni, amit én leírtam, az a Vének Tanácsa. Ez nem korrerál a vénemberezéses epehányással, ez az idő múlásával és sehogyan máshogy nem megszerezhető bölcsességet jelenti, azt a tulajdonsághalmazt, amit egy fiatalon is okos ember képes felhalmozni az ismeretek gyarapodása és azok befogadása által - azt hittem, ez világos még az átlagosnál butább emberek számára is. Már megint tévedtem. Ezért sem tartottam fontosnak elmagyarázni, hogy a korral az ember csak öregszik, aki fiatalon is hülye volt, abból lesz a vén hülye. Mert különben az emberrel valójában nem az a baj, hogy öregszik, hanem éppen az, hogy nem öregszik. Hogy a fizikai öregedés következtében a test már nem képes követni a szellem iramát. Na jó, ez bonyolult, ezt jórészt úgy is csak azok értik, akiknek a nevét leírtam korábban. Akiket egyebek között éppen ez a tulajdonságuk tesz alkalmassá arra, hogy megvalósítsák az elképzelhetetlen társadalmi rendszert, ami sem nem demokrácia, sem nem (kiváltképpen nem) diktatúra.
Tényleg ilyen nehéz volt megérteni? Pedig a gyengébbek kedvéért odatettem egy lényegében fölösleges, mert nyilvánvaló jelentésű mondatot: "Másodszor azt ők tudják legjobban, hogy törvényekkel és intézményekkel fel kell építeni egy olyan rendszert, ami kizárja az egymásnak esést, valamint a törvényszegéseket követő büntetlenséget." A szánalmas reakciókat látva oda kellett volna írnom azt is, hogy a Vének Tanácsa nem a despoták gyülekezete, hanem ha a szemforgató demokráciarajongók szemszögéből nézzük, maga a demokrácia esszenciája - hiszen nem egy ember dönt, hanem kilenc, és mindig úgy, hogy a vitás esetekben kikéri a szakértők véleményét - az általam leírt rendszer az önigazgatás diadala, ezek az emberek nem engedik, hanem ösztönzik a civil szervezetek megalakulását, az önkormányzatoknak a szinte végtelen szabadságú működését. Ennek a szabadságnak a büntetőtörvénykönyv szab határt, az emberi jogok tisztelete - ezt a hármasságot is leírtam, a fene egye meg a lusta agyú ostobákat, menjenek vissza, keressék meg.
Ezeknek az embereknek nem kell akarni a hatalmat, mert eszük ágában sincs hatalmat gyakorolni. Tudom én, hogy abból a nézőpontból, ahonnan a betegagyúak bomlasztanak minden élethelyzetben, nehéz elképzelni, vannak emberek, akik nem akarnak uralkodni másokon. Akik nem azért tanítanak, hogy a saját "hatalmi helyzetükből" egzecíroztassák a náluk fiatalabbakat, hanem mert tudják, hogy a tanítás az egyetlen lehetőség az emberré válás útján való elinduláshoz.
Mit gondol az a sok húgyagyú, aki rám fröccsenti a baromi gyűlöletét és végtelen butaságát, én ezeket itt miért írom? Milyen hasznom származik ebből? Hogy egy kicsit messzebb menjek vissza az időben, a Magyar Rádióban eltöltött évtizedeim alatt milyen haszonnal mondtam a magamét? Vagy úgy gondolják, én direkt élvezem, hogy olyan hülyéknek beszélhetek, akik a Szalonnát bepiszkítják a csökött és beteges mentalitásuk büdös váladékával?
Nem szoktam ilyen dühösen írni, most sem magam miatt gurultam be, hanem mert olyanba próbálják törölni a szaros csizmatalpukat, aki a fentiekhez hasonlóan gondolkodik, és ezt még le is meri írni. Nem tudom, kicsoda Singing Jungle. Bizonyára képes volna megvédeni magát, ha nem ment volna el a kedve a közéleti megnyilvánulásoktól azok miatt, akik a pöcegödör mélyén tartják ezt a szerencsétlen országot.
Az meg nem kérdés, még egyszer ideírom, az általam megnevezettek vállalják-e. Ők tudják a legjobban, ez mennyire nem lehet már kérdés.









2018. november 7., szerda

Ünnepeljük meg a forradalmat leverő hősöket

Volt egy igazságügyi szakértő társam. Bírósági "kirendelések"-kor (így nevezik azt, amikor felkérik a szakértőt, nehogy embernek merje érezni magát) az a gyakorlat, hogy ha a feladat összetett, több területről hívják össze a szakértőket - a szakértőnek is jogában áll maga mellé kérni valakit, akinek a tudására szükség lehet. Ha könyvszakértő kellett valamely ügyhöz, mindig ezt a most meg nem nevezhető kollégát hívtam (vagy ő engem, ha kommunikáció volt a per tárgya), annál is inkább őt, mert miközben könyveléssel foglalkozott, remekül értett a közgazdaság tudomány más részeihez is.
Néhány évvel ezelőtt megjelent nálam egy munkatársa, bizonyos dokumentumok kellettek neki - a főnöke ugyanis öngyilkos lett. Kérdeztem, mit lehet tudni az okáról, a fiú széttárta a karját, és azt mondta, hát tudod, Pécs meg a többi ilyen.
Akkor úgy elmorfondíroztam, mi lesz itt. Kiket fog még magával rántani, tudtam évek óta, hogy ő foglalkozik Pécs pénzügyeivel. De csak ennyit, azt nem, milyen természetűek a gondjai. A hírekből értesültem a többiről, a sokmilliárdos városi adósságokról, a kormány nyújtotta segítségről. De nem lett semmi baj. Az én néhai kollégám vitte el a balhét egyedül? Vagy nem is ez volt az öngyilkosság oka? Mondom, nem tudom, csak most eszembe jutott, hogy a város polgármestere megünnepelte a forradalom leverőinek hősiességét. Lehet, hogy megint tud valamit? A túlélés művészetének alapja az értesülések helyes és jól időzített használata - ezt egy maffiavezérről szóló könyvben olvastam.
Tényleg, gondoljanak bele. Szeretheti a szovjet elöljáró (oppardon, orosz) a mi ötvenhatunkat? Különös tekintettel a november negyedikén történtekre. A szovjet tankönyvekben a magyar álláspont változásának hatására nyilván nem írták át az ötvenhatos történelmet. Ahogyan Ausztriában sem a mi dicsőséges szabadságharcunkról írnak az iskolásoknak.
Ez az ember ott lenn délen tudhat valamit. Voltaképpen mi is tudhattuk volna. Az nem megy csak úgy, hogy a csúti kertiszobor csak nyalja, nyalja cáratyuska felséges seggét, ötvenhat megítélése meg marad úgy, ahogy most lassan 30 éve van. Ellenforradalom volt az, én mondom. Különben is, az egész forradalomügy másképp marhaság, mint ahogyan én beszélek róla évtizedek óta, hogy ugyanis nehezen menthető bármilyen indulatból és gyűlöletből fakadó tömeggyilkosság, bármilyen eszme jegyében. Nem erről van szó. Hanem hogy a forradalmak azért elítélendők, mert különféle despotikus hatalmak ellen irányulnak. Tessék csak azokat békén hagyni. A csúti beteg hatalmát akarná például valaki megdönteni? Aztán miért? Meg milyen jogon? Olvassák csak el az Ultimátum című bejegyzésem "kommentjeit" a Szalonnán. Legalább élünk, biztonságban. Örüljünk, mit kell itt hepciáskodni. Különben is, a forradalmakat általában leverik. Ha meg nem, akkor lesz belőle szovjethatalom. És akkor meg az úgy van jól. Ünnepeljük csak meg november negyedike leverő hőseit.
Volt egy epizódja az életemnek, valahol a IX. kerületben, a Vendel utca valamelyik sarkán. A városi utcai harcról azt kell tudni, hogy a tankok (a kisebb, fordulékony típusok, amilyen a T28-as volt, legfeljebb a 34-es) a legveszélyesebb és egyben a legveszélyeztetettebb harci eszközök. A tank személyzete ezt természetesen tudja, éppen ezért az egyik legfontosabb támadó (és egyben védekező) akció minden sarkon a torony irányba fordítása után a keresztutcába való belövés. A 34-essel még azt is lehet, hogy a fedélzeti golyószóróval (géppuskával) is beküldenek egy sorozatot, különösen ha valami mozgás tapasztalható. Ha többen voltunk, tanktámadáskor többfelé futottunk, a személyzetnek választania kellett. A meggyőződéses pusztítókkal volt a legtöbb bajunk, azok ugyanis úgy törtek a teljes megsemmisítésünkre, hogy legalább egy, de inkább több katona kimászott, és gyalog, kézifegyverrel cserkészett utánunk. Azt ne kérdezzék, melyik típusban hányan voltak, nem tudom, sosem néztem meg az általunk felrobbantott és kiégett tankokat.
Egy ilyen meggyőződéses gyalogkatonát taposott el a saját tankja. Amikor odaértem, még élt. Melléültem (elég jól beszéltem oroszul), amikor kérte, odaadtam a saját fegyveremet, azzal lőtte fejbe magát. Nem voltam büszke soha erre a cselekedetemre, most inkább nem magyarázom el, miért.
Mit gondolnak, a pécsi polgármester mire használná ezt az eseményt, ha vele történt volna?









2018. november 4., vasárnap

Ultimátum 2.

Az idő, amit a minap megjelöltem, lejárt. Többen sürgettek is, igazuk volt. Firtatták azt is, ki lehet a két BP monogram mögött. Alább megtalálják őket, valódi betűket írtam le, tényleg voltak kormánytagok, tényleg nem pártpolitikusok - egyikük a Medgyessy-, másikuk a Bajnai-kormányban. Én kettejüket tartom alkalmasnak az alább leírandó forma létrehozására, ez persze nem jelenti azt, hogy valóban csak ők alkalmasak. Néhány hete azt mondtam volna, az is kérdés, vállalják-e. Ezt most már nem mondom, mert ez nem lehet kérdés.
Volt olyan hozzászóló a felvezető írásomhoz, aki sorolta, miért nem lehet úgy, ahogyan leírtam. Ne tessék haragudni rám, de piszkosul nem érdekel. Bizonyára ismerik az egyik legfontosabb mondatot, ami bármely emberi tevékenységgel kapcsolatban (sajnos nem elég gyakran) elhangzik, amit mindenki ismert, aki valaha velem dolgozott: azt nem akarom hallani, miért nem, azt akarom hallani, hogyan.
Tudom, sokféle okból kockázatos, amit teszek. Gondolkodtam, kitehetek-e egyetlen embert is a közvélemény esetleges nyomásának anélkül, hogy szólnék neki, mire készülök, végülis legtöbbjüket személyesen ismerem, mindegyiküket felhívhatnám és megkérdezhetném, mégsem teszem. Félreértés ne essék, nem pánikban cselekszem, csak tényleg úgy vélem, minden nap növekvő sebességgel zuhanunk a szakadékba. A csúti primitív állapota rohamosan romlik, orvos nem férhet hozzá, másoknak kell cselekedniük (engedelmükkel azt nem tartom orvosnak, aki esetleg jelenleg foglalkozik a bajával, és ahelyett, hogy kényszerkezelésre azonnal beutalná, hagyja tombolni).
Meg kell ágyaznom valamennyire azoknak a vázlatos terveknek, amiket kidolgozásra ajánlok. Visszamentem néhány évet, idézek részeket régebbi bejegyzéseimből, hogy érthetőbb legyen a mondanivalóm.

2013. június 26.

A megoldást az ország egyik legkiválóbb elméje kínálja, Kornai János, akire (éppen a dolog természetéből fakadóan) a magyar demokrácia, a népfelség által választott vezetőség sosem tartott igényt. Növekvő derűvel olvastam Hol a határ a független közgazdasági elemzés és az aktív politikai tevékenység között? című írását. Ebben leszögezi, hogy amiről ő most itt beszél, az természetesen politikai döntést kívánó kérdések sorozata. Aztán pontról pontra bizonyítja, mennyire nincs keresnivalója a politikának az emberiség életében. Ez persze politikai döntést kíván – mondja, aztán leírja, milyen érvek alapján milyen döntéssorozat kívánatos, amely érvek pontos, matematikai alapokra épített, szakszerű levezetései a feltett kérdésre adható válaszoknak, azaz ezeknek a levezetéseknek semmi közük sincs a politikához. Pontosabban a politikának nincs köze a Kornai-féle mentalitáshoz.
„Toute nation a le gouvernement qu’elle mérite” – azaz minden nemzetnek olyan kormánya van, amilyet megérdemel. Joseph de Maistre



mondata jó kétszáz éves, de még a legfátyolosabb tekintetű demokrácia rajongók sem tudták cáfolni ennek a cinikus francia royalistának az állítását (azok sem, akik Széchenyinek ajándékozták a szerzőséget). Tessék csak a népre bízni, meglesz az eredménye.
Kornai a Hol a határ… kérdésre egyszerű választ ad: a határ helyenként vékony, helyenként elmosódott. Ő nem mondja ki, én veszek egy nagy levegőt és vele a bátorságot, hogy megtegyem helyette, a felelősség vállalása volna túl a határon, amit Kornai szerint a politikusnak kell(ene) viselnie. Szerintem meg nem kellene, úgy is mondhatnám, Isten őrizz, hogy bármit rábízzunk egy politikusra, felelősséget kiváltképpen nem, azt ugyanis egészen bizonyosan nem vállalja. Alkatilag képtelen rá. Ne erőltessük, fölösleges.
Volt egy szakértői kormányunk, némelyek lesajnálóan jegyezték meg, hogy ez persze csak szakértői, egy ilyen kormány nem vállalhatja a politikai felelősséget.
Ne is! Addig jó nekünk! Miért is kell megalakítani egy szakértői kormányt? Mert a politikusok nagyon elrontottak valamit. A szakértői kormány rendbe hozza, aztán vissza a politikusoknak, hadd rontsák el megint.
A politikai felelősség elnevezésű lidércfogalom abban különbözik a felelősségtől, hogy nem felelősség, egyszerűen azért, mert a politikus tetteinek nincs semmilyen következménye, azaz a politikus felháborodottan utasítja vissza annak még a feltételezését is, hogy ő büntetőjogi felelősséggel tartozna a tetteiért. Miért is nem tartozik például elszámolni milliárdokkal, amelyeket elherdált, ellopott részben saját kasszájába helyezve az összeget, részben a pártjáéba, meg amelyeket téves, rossz döntései következtében másra, haszontalanra, kártékony dolgokra költöttek? Mindenki mást sokkal kisebb összegek helytelen használatáért börtönbe csuknak, a politikust nem, mert ő kitalálta magának a politikai felelősség nem létező fogalmát? Mert az ő politikai felelőssége azzal a szörnyű következménnyel járhat, hogy esetleg négy év múlva nem választják meg, és akkor szegénynek majd ellenzéki politikusként kell (nem is kell) bejárnia az ország házába melegedni vagy hűsölni, és további felelőtlen marhaságokat beszélni? Ez volna a felelősség és a vele járó következmény? Hogy megbukik a választásokon, és elveszti a hatalmat? És ellenzékben ott folytatja, ahol abbahagyta: drága autókon jár drága helyekre, és minden ingyen van neki, mert mi fizetjük? Szörnyű felelősség, szörnyű következmény.
Egy kis ideig játsszunk még a felelősség fogalmával. Képzeljük el, hogy a politikus hoz egy helytelen döntést, aminek következtében lezuhan. Mondjuk olyan magasról, amilyen magasan például a cirkusz kupolája van, és nincs háló. Nem képtelenségekről beszélek, hanem létező dologról, a légtornász munkakörülményeiről.
A légtornász úgy vállalja az esti fellépést, hogy tudja, ért a légtornázáshoz, tudja, hány szaltóra képes, amely szaltók kiforgása után a fogó még biztonságosan el tudja kapni, és hányat kell hintáznia a pallóra való visszaérkezéshez. Ha ezeket nem tudja, meg sem fordul a fejében, hogy fölmenjen, a saját testi épsége és a többi fellépő iránt érzett felelőssége elég ahhoz, hogy ne is gondoljon a produkcióban való részvételre.
Egy pillanatra felejtsük el, hogy a politikus döntésének pillanatában azzal sincs tisztában, mit kellene tudnia a helyes döntés meghozatalához (szaltók kiforgása, fogóhoz való kapcsolódás, hinta vissza a pallóra), csak a döntés következményeit vegyük figyelembe. És itt nem hadüzenetről beszélek (arról is mindig politikusok határoznak), ami világosan, elsődlegesen emberek millióinak kerül az életébe, hanem mondjuk egy gazdaságot érintő intézkedésről, aminek következtében összeomlik egy iparág, ellehetetlenül a mezőgazdaság valamely része, emberek tíz- és százezrei veszítik el a megélhetésüket, és mondjuk „csak” huszonöten halnak meg agyvérzésben, infarktusban. Ez a szám éppen az ötszöröse egy kis létszámú légtornász csapatnak – még mindig effektíve látható emberéletekről van szó, más, közvetve halálhoz vezető dolgokat nem említek.
Ha a politikus tudná, hogy lezuhan egy rossz döntés következtében, mint a légtornász, nem az történne, hogy esze ágában sem volna azt a döntést meghozni, hanem elgondolkodna azon, akar-e politikus lenni. És miután elgondolkodott, rájönne, hogy nem akar, mert nem vállalhat ilyen szörnyű kockázatot egy olyan dologban, amihez nem is ért (ha egyáltalán képes volna a gondolkodásra).
Rendeleteket hozni, törvényeket íratni, nagyképűsködni és mások munkáját akadályozni, össze-vissza hazudozni és ígérgetni – azaz emberek életkörülményeivel játszadozni, az életüket kockáztatni az mer, aki felelőtlenül, következmények nélkül teheti, amit tesz.
Majd’ elfelejtettem, a politikusnak nincs semmilyen felelősségérzete, de hogy a helyzet még könnyebb, ha tetszik, még linkebb legyen, van viszont mentelmi joga, hogy a politikai felelősség borzasztó súlyát könnyebb legyen elviselni. A mentelmi jog azt jelenti, hogy nem vonható semmilyen büntető eljárás alá. Egyszerűbben szólva, nem büntethető. Az elmebeteg sem büntethető. Mert aki nem beszámítható, az nem büntethető. Jó, nem?
Másfél évvel később ott folytattam, ahol 2013-ban abbahagytam:

2015. február 1.

Hallgassanak zenét és olvassanak. Rossz tanács, tudom. Nincs jobb. Mert nincs mit tenni. Királyhegyi Pál annak idején küldött egy táviratot. A címzés: Joszif Viszarionovics Sztálin, Moszkva, Kreml. A szöveg: Rendszer nem vált be, azonnal abbahagyni.
A sürgöny valószínűleg nem érkezett meg a címzetthez, mert Királyhegyi életben maradt. Az is lehet, hogy az egészet csak kitalálta, de nem tett semmit. A történet akkor is jó.
Kellene küldeni egy táviratot. Esetleg sok aláírással. Rendszer nem vált be. Addig is, amíg össze nem jön néhány fiatal fiú és lány, akik bemennek az Országházba, és kizavarják onnan azt a bűnbandát, és kinyilvánítják, hogy Magyarország a világ első pártok nélküli köztársasága, és megalakítják azt a grémiumot, amelyik mindenekelőtt bíróság elé állítja a magyar politikában 1990. óta bármi módon részt vett embereket, majd nekifog eltakarítani az elmúlt 25 év romjait.
Ugye nem értettek félre? A „bűnbandán” az összes képviselőt értem, kifelé onnan. És az összes még élő politikussal bíróság elé, esetleg lesznek olyanok, akiket bűncselekmény hiányában fölmentenek. Nem sokan. Ezt ugyanis együtt hozták létre, a legkisebb falusi futballista sosem juthatott volna el a világtörténelem leggusztustalanabb státuszába a többiek nélkül. (Minden diktatórikus hajlamú főemlős gyáva, ebben nincs semmi különös, mert mindegyik apró termetű és mint ilyen mindegyik olyan környezetből jön, ahol a domináns egyed /valamelyik felmenő/ állandó rettegésben tartotta a kis despotát, ott általában váratlanul, főképp hátulról kapta az ütést, minthogy a domináns egyed is gyáva, mondom, ebben semmi különös nincs, az alkalmazkodó képes diktátor az igazán undorító, aki hajlama szerint kínozna, verne és ölne, de kénytelen megalázkodni, közben magában fogadkozik, hogy majd bosszút áll.)
Azt tetszik kérdezni, mi az a grémium, amelyik rendbe hozza ezt az országot? Augeiasz istállójának kitakarításához Héraklész kellett, mi sem ússzuk meg alacsonyabb rangú rendrakó nélkül.
Sokszor elmondtam már, az emberi faj alkalmatlan arra a társadalmi berendezkedésre, amit demokráciának nevez, és jórészt ostoba törvényekből húz köré rideg szabályabroncsot, ami valahol mindig szakad, reped, törik, de erre az emberi faj kitenyésztett falkavezérei mindig találnak magyarázatot, ettől aztán mindenki megnyugszik, tudomásul veszi, hogy a rendszer nem tökéletes, de még mindig ez a legjobb.
Nem a legjobb. Az emberi faj történelme során találkozott már néhányszor azzal a berendezkedési formával, aminek legfejlettebb változatát felvilágosult abszolutizmusnak nevezte el. Ezt az úgynevezett társadalomtudományok fintorogva elutasítják a szerintük fejlettebb demokrácia magasából, mondván, ebben ott van az abszolutizmus, azt pedig mi demokraták mélységesen megvetjük. A demokraták azért vetik meg az abszolutizmust, mert nem ismerik a fogalmat, egyszerűbben szólva nem tudják, mit jelent a szó. Ha tudnák, tisztában volnának vele, hogy
1. A fogalom (teljesség, tökéletesség, korlátlanság) nem létezik.

2. Amit abszolutizmusnak neveznek (alaptalanul és ostobán) az a dominanciának, a vezérelvűségnek egy szűkített változata, azaz egyike a valamilyen vezetésen alapuló társadalmi berendezkedéseknek, amilyen például a demokrácia (a nép uralma vagyis a nép által „választott”, jórészt hatalmi tébolyban megbetegedett „képviselők” uralma), minthogy másfajta, mint a vezetésen alapuló társadalmi berendezkedés az emberi faj jelenlegi fejlettségi fokán nem elképzelhető.

Sokszor leírtam már, a civilizáció néhányszázezer év alatt jutott el a jelenlegi szintre néhány ember tevékenységének következtében, azaz az emberi fajnak egy matematikailag kifejezhetetlenül kis töredéke juttatta el az emberfélék (Hominidae) családját a felismeréshez, mely szerint ő egy magasabb rendszertani kategória képviselője. Viszont ez a rendszertani kategória csak a tudomány világában létező, a faj csaknem 100 százalékos többsége úgyszólván semmit nem mutat abból, hogy használná a lehetőségeit, a csaknem 100 százalékos többség rendszertani meghatározottsága az állatok (Animalia) országán belül ott lebeg valahol a főemlősök (Primates) rendje és az emberfélék (Hominidae) családja között. Ösztönlény. Az állatokra jellemző biológiai törvények szerint él.
A fejlődés azért lassú, mert ezek a biológiai lények az állatvilágban érvényes törvények alapján választják ki a domináns egyedeket (minisztereket, államtitkárokat stb.), a rövid üzekedési (választások) időszak után pedig ösztöneiknek engedelmeskedve követik a vezérbikát, és boldogan nézik, hogy az összes tehenet az hágja meg, és a legjobb és legtöbb étel-ital az övé (szolgálati autó és kastély, személyzet, ingyen fűtés-hűtés és világítás stb.), a vezérbika szerepét magának kiküzdő, látszólag az emberi fajhoz tartozó lény meg odáig már eljutott a törzsfejlődés során, hogy felismerje: az ő létének alapkövetelménye a fajtársak fejlődésének bármi áron való akadályozása, a butaság, az ösztönvezérelt lét fenntartása.
A demokrácia azért a lehető legrosszabb társadalmi berendezkedés, mert rendszerszerűvé emeli a nivellálást, éppen azokra bízza a kiválasztást, akik erre a legalkalmatlanabbak: a népre. (Szokták dicsérni a népszavazás intézményét, példának hozni a népszavazást rendszeresen használó Svájcot. Tessék egyszer alaposabban tanulmányozni a svájci elöljáróságok gyakorlatát, milyen kérdéseket terjesztenek a nép elé, és milyen eredmények születnek, természetesen a nép azt szavazza meg, amit az elöljárók akarnak – a fene tudja, melyik a rosszabb.) A demokrácia a lehetőségét is kizárja annak, hogy alkalmas emberek kerüljenek a megfelelő posztokra, azaz hatalomra, uralkodásra vágyó alakokat ültetnek azokba a székekbe, ahonnan ügyeket intézni kellene, a közt szolgálni.
Mi akkor a teendő? A 21. században még mindig (sőt mindinkább) butaságban tartott, a kereskedők érdekei által befolyásolt (leigázott) népet vezetni kell, az abszolutizmusnak azaz a dominanciának, a vezérelvűségnek különféle formái tapasztalhatók mindenütt a Földön, ilyen-olyan módon és mértékben a nyájnak vezérkolomposra van szüksége, pápára, elnökre, mindegy, minek nevezik és majdnem mindegy, a Föld melyik táján él, a csoporthoz tartozás igénye és a domináns egyed kiválasztásának parancsa mindenütt egyforma, legfeljebb a formákban (civilizációs szintekben) van eltérés.
Igyekeztem világossá tenni az abszolutizmus fogalmának félreértelmezését, a következő lépés a „felvilágosult” jelző tisztázása. A társadalomtudósokkal egyet lehet érteni, ritkán születik olyan uralkodó, aki elég értelmes ahhoz, hogy felvilágosultnak lehessen nevezni. Pedig ez a kulcsszó, a történészek mintha megbocsátóbbak volnának a felvilágosultakkal, mint a simán egyszemélyi uralomra törőkkel, igaz odáig kevesen jutottak el, hogy beismerjék, ezek a felvilágosultak több és látványosabb eredményt voltak képesek produkálni, mint bármely más társadalmi rendszer. Úgyhogy a felvilágosultság rendben volna, de egyrészt abszolutizmussal párosul, ami ugyebár nem kívánatos, másrészt túlságosan esetleges, és kiszámíthatatlanul sokat kell rá várni.
Láttuk, az abszolutizmusnak nevezett dominancia mint társadalmi forma az emberiség jelenlegi fejlettségi szintjén elkerülhetetlen és mint ilyen kívánatos, a csoportazonosság igénye, az alárendeltség biológiai parancsa még sokáig meg fog maradni az emberré válás folyamán. Az emberré válás lassú folyamat, éppen annyira, mint minden a törzsfejlődés történetében. Fentebb már említettem, a Hominidae azért gyilkosan pontos meghatározása az emberi fajnak, mert egyelőre valóban csak emberféle, útban az emberré válás felé. A fejlődésnek azt a fokát, amelyre fellépve mutatni kezdi az ember jellemző tulajdonságait, az egyszerűség kedvéért nevezhetjük felvilágosultságnak. Ez a fogalom nem tévesztendő össze a történelemtudomány által felvilágosodásnak jelölt korszakkal, annál is kevésbé, mert mint tudjuk, akkor is csak néhány ember teljesítette be a felvilágosultság értelemhalmazát, és volt újkori folytatója Lao Ce és Platón, Dante és Giotto felvilágosító munkájának (hogy csak néhány ismert nevet említsek a régmúltból – Jézust ne tessék hiányolni a sorból, ő más, ő az emberi faj túlsó végén keresendő, valószínűleg eggyel följebb annál, arra még nincs elnevezésünk). A felvilágosultság egyszerű szó, az ember jellemző tulajdonságainak összefoglalása.
A feladat mindössze az, hogy a felvilágosultságot tegyük kiszámíthatóvá, elérhetővé és működőképessé, pontosabban a felvilágosult embert találjuk meg, és teremtsünk olyan helyzetet, amiben az ő mentalitása érvényesül, az ő nézetei határozzák meg a társadalmi teendőket. Egyszerűbben: a felvilágosult ember irányít.
Van ilyen? Hogy ne volna. Arról a harsány kacajról ismerhető fel, ami akkor szakad ki belőle, amikor azt mondják neki, ő fog irányítani. Amikor hozzáteszik, hogy rajta kívül még négyen, hatan vagy nyolcan lesznek, a harsányság eltűnik, marad a mosoly, amikor pedig a névsort hallja, azok neveit, akik közül ez az öt, hét vagy kilenc ember kiválasztatik, már nem is mosolyog. Csak azt kérdezi, hogyan.
Volt egy tüntetés az oktatási minisztériumnál, pár éve, dátumokban nem mindig vagyok jó. Néhány ablakban kisgyerekek látszódtak, bölcsőde vagy óvoda lehetett azon az emeleten. Lent az utcán a tüntető diákok egyszer csak elkezdték skandálni, hogy „szervusztok, szervusztok”. Aki ezt kitalálta, az előbb utóbb rá fog jönni, hogy azok a kicsik ott az ablak mögött akkor jelentik a jövőt, ha ő meg a hozzá hasonlók egyszer tényleg bemennek az Országházba, tényleg kizavarják azt a bűnöző bandát, és elhiszik, hogy csak meg kell kérdezni Széchenyi Ágnest, Kárpáti Évát, Kornai Jánost, Mérő Lászlót, Király Júliát, Ludassy Máriát, Ferge Zsuzsát, mi legyen, ki vállalja a Bölcsek Tanácsában való részvételt, esetleg ha ő nem, kit mond maga helyett…
Tessék végre elhinni, nem kell párt, nem kell politikus, ügyintéző kell. Ilyen-olyan minőségű, ilyen olyan szintű, aki tudja, mit kell tenni, amikor baj van, és azt is tudja, mit, amikor nincs baj. Bízzunk azokban a fiatalokban ott a minisztérium előtt, rá fognak jönni, hogy a felvilágosult abszolutizmus fent leírt formája a megoldás az itt kialakult abszurd helyzetre.

Eddig a régebbi írások. Az a groteszk, hogy kis híján négy-hat évvel ezelőtt a helyzet ugyanolyan kilátástalan volt, mint ma, csak ezt akkor még nem láttam. A minapi javaslatomnak kétségkívül vannak érdekes kérdéseket felvető következményei, itt van mindjárt elsőnek az Országház épülete, egyáltalán, a sok évszázados parlamentarizmus hagyománya. Mi legyen az egyik legszebb és legnagyobb épületünkkel? Fujj, micsoda arcpirító, eretnek kérdés, mindenhol a világon működik a népképviselet, majd épp nálunk nem, micsoda hülyeség.
Tessék nekem mondani egyetlen embert, akinek ott nélkülözhetetlen szerepe van, aki hiányozna az országnak, ha nem ülne ott. Tessék nekem mondani egyetlen szervezetet, bizottságot, a fene tudja, miféle egyletet, ami tett valami jót ennek a népnek. Vagy ez nem szempont, fő a hagyománytisztelet? Grasszáljon csak az aranyozott vörösbársony folyosókon a sok büdösbunkó? Akiknek a kisöprése - ebbe is tessék belegondolni - az égvilágon semmilyen fennakadást nem okozna, ezzel szemben lehetővé válna az ország működtetése a képviselők hátramozdítása nélkül, nem beszélve azokról a súlyos milliókról, amit hetente felélnek, úgy is mondhatnám, elherdálnak, ellopnak. Miért tartjuk őket, meg tudja mondani valaki? Hogy legyen valami mozgás a házban? Hogy az arcunkba vágjanak új meg új "törvényeket", miközben a régieknek is egyre kevesebb értelmük van?
Lehet szép színházi előadásokat rendezni az üléstermekben, görög drámák és modern színművek remekül szólnának a csodaszép amfiteátrumban. Na jó, viccelek, bár nem igazán, van ebben némi komolyság is, dehát nem az én dolgom az épület hasznosítása. Mindenesetre bizonyos, sosem lesz haszontalan, mint a stadionok.
Tetszik esetleg aggódni, hogy majd az a kilenc ember (a Vének Tanácsa) nem tudja irányítani a gazdaságot, az infrastruktúrát, a társadalmat? Én nem aggódnék. A jelenlegi parlamentnél bizonyosan jobban csinálnák magukban is, dehát éppen mert annyira okosak, képesek megállapítani, elegek-e a feladat megoldásához, vagy össze kell hívniuk valamilyen testületet, ami segít szigorúan szakmai és nem politikai alapon eldönteni, melyik legyen a felmerült kérdésre adandó válasz. Van egy úgynevezett apparátus, az államigazgatásban dolgozók ezrei, akiket nem ismerünk, és nem tudjuk róluk, hogy nélkülük már régen összedőlt volna ez a nyomorult ország. Akik a sok kártékony politikus förtelmes intézkedéseinek szabotálásával, átalakításával viszik ezt a háztartást a maguk szakértelmére és bölcsességére támaszkodva. Azok végre értelmet láthatnának a munkájukban, elmondhatnák - mert megkérdeznék őket - mit hogyan és miért úgy, nem kellene lavírozniuk és naponta szoronganiuk, hogy a csülköspacalfejű meg a hozzá hasonlók mikor küldik el őket, minthogy nem bírják felfogni, minek is vannak ott.
Aztán az is kérdés, ugye, hogy mit tudnának kínálni egy kirabolt országban? Vért, verejtéket és könnyeket. Ez a helyzet, tudjuk. Ám ezek a testnedvek szép perspektívát jelentenek ahhoz a kínhoz képest, ami most van, ahhoz képest meg különösen, ami lesz, ha a csúti beteg rendszere tovább pusztít.
Mondják még, hogy majd ezek is egymásnak esnek. Nem esnek. Először is egy bizonyos szellemi szint fölött az nem tartozik a napi elfoglaltságok közé, az eddig felsorolt és az alábbiakban megnevezendő emberek nem zsigeri szinten élik az életüket. Másodszor azt ők tudják legjobban, hogy törvényekkel és intézményekkel fel kell építeni egy olyan rendszert, ami kizárja az egymásnak esést, valamint a törvényszegéseket követő büntetlenséget.
Hallottam olyat is, hogy ki ad felhatalmazást ezeknek az embereknek a szolgálatra. Úgy tetszik érteni, valami olyat, mint amilyen felhatalmazása most a futballistának van? Komolyan? A nép? A választók? Az elcsalt választásokkal az a szerencsétlen töredéktömeg, az a maroknyinak nevezhető kisebbség, amelyik helyzeténél fogva elég reménytelenül ostoba ahhoz, hogy a szájszélnyalogató fehérvári huszárt "hivatalban" tartsa? Az felhatalmazás? 
Akikről én beszélek, azok maguk jelentik személyükben a felhatalmazást, a teljesítményük, az életük, amivel eddig igazolták a létüket - az valódi felhatalmazás. Hogy fel lehet nézni rájuk. A saját eddig elvégzett munkája adja valamennyiüknek azt a hitelt, amihez képest a tudatlan és tájékozatlan idegen tömegek "választása" egyszerűen nevetséges.
Pártok nélküli köztársaság. Egy értelem vezérelte társadalom az emberséghez szükséges mennyiségű érzelemmel telítve. Utópia, mi? Nem az. Csak meg kell mozdulni, meg kell érezni és tudomásul kell venni annak a felelősségnek a súlyát, ami nyomja az írástudó tisztességesek vállát, akik tisztában vannak vele, mert eddig is ennek a hármasságnak az alapján éltek, hogy a jogbiztonság eszméjének legfontosabb elemei: az emberi méltóság, az emberi szabadságjogok tisztelete és a jogegyenlőség elve.
Ezt csak egy mélypontról lehet elkezdeni, ami után már a teljes pusztulás következik, csak egy olyan országban, aminek nincs veszteni valója. Aminek a jövője vagy egy eddig elképzelhetetlen rendszerben van vagy semmiben. Egyszerűen azért, mert nincs tovább.
Ígértem neveket. Föntebb már leírtam néhányat, mondok még, nincsenek sokan. Említettem az úgynevezett szakértői kormányt, ott voltak olyanok, akik tudták, miképpen kell támaszkodni egy államigazgatási szakapparátusra: Bajnai Gordon, Balázs Péter, Oszkó Péter Forgács Imre, Hónig Péter, Székely Tamás. Aztán a Vének Tanácsába a már felsoroltakon kívül: Szelényi Iván, Szalai Erzsébet, Pogácsa Zoltán, Bárándy Péter, Kamarás István, Sándor Zsuzsa, Vekerdy Tamás, Csaba László.
Ez a fórum a maga olvasóival már elégszer bizonyította, hogy a hozzászólóinak jelentős része összehasonlíthatatlanul többet ér, mint bármilyen közvéleménykutatás (a többieknek most szólok, ne tessék felvilágosítani, mennyiben más egy közvéleménykutatás, tudom, nem érdekel, ugyanaz róla a véleményem, mint a népfelségről). Úgyhogy ezúttal kifejezetten kérem, szóljon, aki tud a felsoroltakhoz hasonló nevet (akkor is, ha a nevezettekről valami olyat, ami miatt nemkívánatosak lehetnek).
Az utolsónak felmerülő kérdés: miért éppen én. Miért én nevezek meg embereket, mit osztom itt az észt, ki vagyok én, hogy megítéljek másokat? Egy azok közül, akik úgy vélik, nem lehet tovább hallgatni, hogy valaki majd csak. A többiektől, akik számosan vannak az különböztet meg, hogy ők még nem szóltak.