Ellenzéki képviselőnő kezdte úgy a válaszát valamely "újságírónak", hogy "Szent István országában". Automatikusan szorult ökölbe a gyomrom, hogy tudhatná, ha olvasta volna a könyvemet... dehát nem olvashatta, mert ez a könyv belátható időn belül nem fog megjelenni. Éppen ezért úgy döntöttem, legalább itt hozzáférhetővé teszek bizonyos részleteket, hogy szorgalmas olvasóim megtudhassák, mitől gurulok dühbe és miért. Hogy mit kell tudni "Szent Istvánról" és az ő országáról.
Írtam egy 450-500 oldalas könyvet (körülbelül ennyi lenne kinyomtatva), Ezerév a címe, és az ezer év óta folyamatos történelemhamisításról szól, arról a primitív és ostoba hazudozásról, amit "történészeink" túlnyomó többsége művel.
Az itt következő szemelvényeket néhány naponként fogom föltenni, igyekszem valamelyest összefüggővé és így kiragadva is érthetővé tenni. Sokat ne várjanak ettől a pár oldaltól, de arra talán jó lesz, hogy megértsék, hol és hogyan élünk, minek az eredménye a förtelmes jelen...
A Henrik és István közötti „esetleges” párbeszédet inkább
színesítő stíluselemnek szántam, mint a valóságban elhangozhatott dialógnak –
aligha volt esély a két ember közötti beszélgetésre a jelzett formában. Az a
bizonyos 3000 év nyilván agyonnyomta volna ezt az eszmecserét, ha egyáltalán
létrejött, különben nem hiszem, hogy lezajlott köztük bármilyen dialógus. Nem
dolgunk a korabeli leánykérés, majd az esküvő részletes leírása, de inkább el
tudom képzelni a 11 éves Liudolf Gizella kísérőjeként a nevelőnőt meg egy-két
udvari léhűtőt, mint a már felnőtt, nyilvánvalóan a Birodalom dolgaival
elfoglalt Henriket. Akinek a jórészt Itáliában időző, a pápaság ügyeivel
bajlódó, tizenéves unokatestvére, a hivatalosan császár III. Ottó helyett
kellett foglalkoznia az uralkodással járó napi gondokkal. És akit épp eléggé
megviselt a puszta tény, hogy a birodalom érdekeiért fel kell áldoznia a húga
rendes élethez való jogát, ezért is elég valószínűtlen a személyes jelenléte
ennél az aktusnál. Megbeszélte ő azt már korábban a kislánnyal, hogy a
körülmények valamelyest kárpótolni fogják. Amennyiben nem a megszokott
királynéi szerepben kell fellépnie.
Azt el tudom képzelni, hogy Henrik az esküvőn azért ott volt, talán
adott a protokollra, és még ezt a keletről jött barbárt sem akarta megalázni,
ha már hozzáadta a húgát. Az sem lehetetlen (sőt nagyon valószínű), hogy
Istvánt elvitték a könnyen végig lovagolható távolságnyira lévő Aachenbe. Talán
ott is lakott – fel kell tételeznünk, hogy az esküvő után nem rögtön indultak
vissza. Köln akkor még, érseki székhely lévén kevésbé volt világi település,
mint a koronázó város Aachen, a Német-Római Birodalom hatalmi és (egyik)
szellemi központja. Az új rokonnak azt látnia kellett, már csak azért is, hogy
érezze azt a levegőt, amit a felesége addig magába szívott, hogy világos legyen
(esetleg szavak nélkül is), ez nem olyan feleség, amihez az ő népe szokva van,
azt az otthoni nadrágot nem István fogja viselni. A különböző szakférfiakból
összerakott sereget vélhetőleg ugyancsak Aachenben állították össze, aminek a
feladatai közé tartozott annak biztosítása, hogy a Gizellával való bánásmód megfelelő
legyen.
Mi következik ebből? Elsősorban az, hogy István olyan impulzust kapott
majdani uralkodásához, amit nem is remélhetett. Saját szemével látta mindazt,
amit a családi elbeszélésekből hallott, amiket még az apja által is kiküldött
felderítők (ideje elhagyni a „kalandozók” elnevezésű marhaságot) és az azoknál
is korábban nyugaton jártak élményeiből és az általuk itt-ott lopott holmikból
raktak össze. Majd hazajött, és az itthoni átalakításokhoz kapott egy ingyen
(mégegyszer, nem önzetlen) segítséget a vele érkezőktől. És most jön az egyik
legfontosabb, a magyar történetírás által még csak nem is említett tényező: Istvánnak volt öt éve arra, hogy a saját
életét átalakítsa, és ezenközben az országát is elkezdje felkészíteni a
gyökeres változásokra. Amikről már tudnia kellett, hogy bekövetkeznek,
felkészítették, mivel jár a királlyá koronázás és a vele együtt rászakadó
kereszténység.
Tetszik emlékezni a Nemeskürty-idézetre? A Mohács utáni 15 évre? Íme
ennek a jó 500 évvel korábbi előképe. Itt volt a mi históriánk első,
semmittevéssel eltöltött időszaka, ami valószínűleg nem pontosan 5 év, lehet
kevesebb is, több is, de nagyságrendileg vélhetően stimmel – pontos évszámokat
nem ismerünk. Még nincs királyság (az államiság fogalmára mindjárt rátérek),
sem kereszténység, sem semmiféle kötöttség. Utódlási belvillongások vannak, de
Géza halálával megszűnt a fafejű ragaszkodás a pogány törzsi szokásokhoz,
István mamája még él és felszabadult, itt van a másik értelmes nemhez tartozó
ember is, a feleség. Igaz, ő még gyerek, de hozott magával sokféle férfit,
akiket ugyancsak meg lehetne nyerni egy olyan átalakításhoz, ami legalább
valamelyest hasonlít arra, amit István a Birodalomban tapasztalt. A két nő
nyilván tudta, hogy a nép hajlandósága nélkül semmi olyan nem fog történni, ami
legalább emlékeztet a nyugaton látott életre.
A két nőt István nem kérdezte. Fogcsikorgatva teljesítette azokat a
parancsokat, amelyeket a feleségétől kapott, és amik csak arra voltak jók, hogy
a kisebbrendűségi érzéséből fakadó dühöt és bosszúvágyat a paroxizmusig
fokozzák. Az esküvője után nem ment többé sehová. Nem talált alkalmat, hogy
átfáradjon Rómába a koronáért, ha már viselni kell, hozzák ide. Nem érdekelte
többé az, amit látott (megvan még a Herzmansky áruházban tülekedő magyar a
hetvenes évekből, aki csak az izzasztó sorbaállásra emlékszik, de Bécsből semmi
más nem maradt meg?), csak az töltötte ki a napjait, hogy kit milyen mértékig
gyűlölhet annyira, ami már fájdalmat okoz, esetleg halált.
Istvánnak volt sok ideje arra, hogy felkészüljön az Európához való
csatlakozásra. Nem tudjuk, mit tett ezekben az években (Vencellin megölte neki
Koppányt), de tudnánk, ha tett volna valamit. Huszonvalahány esztendősen egy
normális agyberendezésű emberben élénken munkál a megismerés vágya, akarja az
újat, kipróbál mindent, amivel még nem találkozott. A mi Istvánunk ráadásul
abba a kiváltságos helyzetbe került, hogy rokona lett, méghozzá közeli rokona a
Szász-dinasztiának, a kor legjelentősebb és legnagyobb hatalmú uralkodóházának.
Kérhetett volna bármit, megtanulhatott volna tanulni például, hogy aztán
taníthassa, taníttathassa a népét, kérhetett volna papokat iskolaalapításra,
megnézhette volna Bolognában az akkor már működő világi jogászképzést, hogy
hasonlókat telepítsen a saját országában is. Az elkezdett oktatás első
hozadéka, amikor már valamilyen eredmény mutatkozik, harminc-ötven év. De az
iskolaalapítás elhatározása csak néhány perc, a szándéktól az indulásig néhány
hónap.
Mit tett István? Ezügyben természetesen semmit. Viszont a Vencellin
által megölt Koppány holttestét négyfelé vágatta, és az általa uralt terület
négy pontján kiszögeztette. Tessék elolvasni a mi történészeink erről szóló
leírásait. Megmagyarázzák és méltatják. Hogy az milyen nagyszerű cselekedet
volt, mert hogyan ráijesztett mindenkire. Nem azt írják, hogy ez a barbár,
minden emberi érzésből kivetkőzött, gyűlölettől és bosszúvágytól beteg alak még
a kor elemi követelményeit sem volt képes tudomásul venni, miszerint a halottat
eltemetjük. Hanem a mi történészeink a magyar történelem szép pillanatának
írják le, hogy egy példaadásra kötelezett tisztségviselő darabokra vágat egy
emberi testet, és azt kiszögezteti valamely kapukra. Hogy a napsütésben ott
rohadjon és bűzölögjön a kisgyerekek épülésére, valamint az európai kultúra
széles körű terjedésének előmozdítására.
Azt tetszik kérdezni, miért veszek ennyire komolyan valamit, amiről
nincs semmiféle megbízható dokumentumunk? Hogy mégis csak haragos és elfogult
vagyok, mert adottnak veszek valamit, amit éppen a saját módszerem alapján nem
volna szabad? A válaszom az, hogy egyrészt a meglévő, valós adatokból kiindulva
az említett trancsírozás tökéletesen belefér első nagy királyunk tulajdonság
halmazába, abszolút a sajátja ez a baromi kegyetlenség (ahogyan például a vérszerződés
is valószínűsíthető). Másrészt ennek az általam való elfogadása remek kis
jellemzés a magyar történetírás minőségére. (Arról az apróságról nem is
beszélve, hogy az ajtót sem ismerték, nemhogy a kaput, azokhoz valamely
kőépület volna szükséges.)
Na aztán itt vannak még az István által íratott törvények. Egyháziak.
Nem is volt szükség másra.
Állítólag építtetett is. Templomokat. Nyomuk nem maradt ugyan, de ezt
kivételesen elhihetjük, ennyi telt a mi első, mindmáig legnagyobb királyunktól.
Mindebből mi van nekünk előadva? A kereszténység (mindjárt mondom azt
is), valamint az államalapítás. Voltaképpen az is egyszercsak, de annak csak
az eleje, a kezdete ilyen hirtelen, utána már bőven van taglalva, hogy ugyanis
mi mennyivel járunk a világ előtt. (Államalapítás: Magyar Fejedelemség: 895
körül, Magyar Királyság: 1001. január 1.). Ezzel szemben a hülye németeknek
csak 1870-ben lett államuk, a majdnem olyan hülye olaszoknak 1861-ben – én nem
is tudom, mit képzelnek ezek magukról, hát majdnem 900 évvel vannak elmaradva
hozzánk képest. A hülye franciákról meg nem is lehet pontosan tudni. Talán
nincs is nekik államuk, de persze nem merik beismerni, mert ránéznek a
Wikipédia adatlapjára, ott meglátják a miénket, és ettől olyan inferioritási
komplexumuk támad, hogy inkább nem is közlik az államalapításuk időpontját. Ők
sem. Mindenesetre ez így, hogy „Államalapítás” egyedül Magyarországnál van
feltüntetve, hogy mindenki számára világos legyen a beosztása, hiába kapaszkodnak,
hamarabb kellett volna felébredni, he-he, hülye Európa és ezek akarnak minket
itten demokráciából… Január elsején, igen. Akkor volt a mi államalapításunk.
Tíz óra három perckor. Azért ilyen késő délelőtt, mert a mi nagy királyunk
szeretett későig ágyban lenni. És utána komótosan reggelizni. Aznap éppen sült
virslit evett, ami maradt a szilveszteri mulatságról (mármint nyersen maradt,
de frissen sütötték természetesen), valamint téliszalámit újhagymával, hozzá
lágytojást pohárban, majd vajas zsömlét, bőségesen megpakolva narancslekvárral.
És hozzá tejeskávé. Amit meisseni porcelán kávés készletből ivott. Ezért
történt az államalapítás csak tíz óra három perckor.
Ezt itt fent éppen sehol nem olvastam, de valahol nyilván ez is le van
írva. A mi „történészeinktől” mindenesetre nem volna szokatlan.
Minthogy a magyar történelemtudomány vonatkozó része nem perelhető,
kénytelen vagyok bírósági ítélet nélkül, saját hatáskörömben közölni a
helyreigazítást (az egyéb, ma még hiányzó, de múlhatatlanul szükséges, súlyos
büntetést kiszabó bírósági ítéletekről kicsit később):
A magyar történészek túlnyomó többsége azt állítja, hogy István király
államot alapított. Ezzel szemben a valóság az, hogy nevezett tisztségviselő nem alapított semmiféle államot,
sok egyéb körülményen kívül már csak azért sem, mert az államiság fogalma
a jelzett uralkodó idejében egyáltalán nem létezett. Nemcsak itt, a
Kárpát-medencében, sehol máshol sem. Ennek a könyvnek az elején már elejtettem
egy félmondatot az ügyről (…az állam közjogi kategória, a
középkori magyar társadalom berendezkedése meg magánbirtok jellegű…), most erről egy kicsit bővebb információt
akarok nyújtani. Méghozzá a remek történész, az eléggé el nem ítélhető módon 63
éves korában meghalt Engel Pál segítségével, bizonyítandó egyben azt is, hogy
nem minden magyar történész terjeszt kártékony marhaságokat, csak mi azokat
ismerjük, mert az a hivatalos, azt tolják le a torkunkon. Olyan helyről írtam
le ide Engel Pál mondatait, ahol bárki elolvashatta volna, az újságárusoknál
lehetett kapni a Rubicon című
folyóiratot, annak egy 1996-os számában jelent meg a vele készült interjú. Ezeket
a mondatokat különben a történész korábban már igazi szakmunkákban is rögzítette.
„… a 17. század
körül, amikor létrejön a tulajdonképpeni állam, vagyis az, amit ma értünk
alatta. Ekkor alakul ki az elképzelés arról, hogy milyen az ideális politikai
rendszer, s ehhez igazodik a politikai gyakorlat is. Ez a modern politikai
szervezet először Hollandiában jött létre, s az állam szó is a hollandok révén
került be a nemzetközi jogi terminológiába. Tehát a középkorban még szavunk sem
volt rá, hazánkban a nyelvújítók alkották meg az 1800-as évek elején a latin
status és a német Staat szó magyarításaként az államot.
A fogalom
használata akkor vált igazán elterjedtté, amikor az európai abszolút monarchiák
élére olyan uralkodók kerültek, mint például Magyarországon Mária Terézia, majd
II. József, akik elfogadták a modern államtan legfontosabb tanítását, miszerint
az uralkodónak az ország közjava érdekében kell tevékenykednie, és az, ami
fölött uralkodik, semmilyen értelemben nem az ő tulajdona. A modern
államfogalom a forradalmak korában jött létre. A leglényegesebb lépés a francia
forradalom idején történt, amikor eltörölték a monarchiát, és megszületett az
az elgondolás, hogy az a francia nemzet állama, amelynek tagjai az állam
polgárai, akik jogilag valamennyien egyenlők. Az állam voltaképpen az ő
államuk, amelynek az a feladata, hogy a közjót szolgálja. Végül is ezen az
elképzelésen nyugszik a modern állam – még ha az ember nem is érzi pontosan így
nap mint nap –, és ezen alapulnak az intézményei.
Ez a fajta
állameszme Európában született s az európai kivándorlók által létrehozott
Egyesült Államokban valósult meg először kiterjedt formában. S ha
végigtekintünk a történelmen, akkor azt látjuk, hogy a fáraóktól kezdve Szent
Istvánon át egészen az újkorig teljesen másfajta politikai berendezkedésekkel
találkozunk, amelyek, noha nagyon sok mindenben különböznek egymástól,
alapvetően mégis a modern államtól különböznek a leginkább. Ezek a politikai
rendszerek ugyanis az uralkodó s az uralkodó dinasztiájának uralmi rendszerei
voltak. Úgy fogták fel őket, mint egy uralkodóház vagy egy uralkodó személy
tulajdonát, amely fölött szabadon rendelkezik, és amellyel kapcsolatban
lehetnek ugyan, de nem szükségképpen vannak kötelességei. Az a gondolat fel sem
merült, hogy egy császár, király, kalifa vagy szultán valamiféle közjót
szolgáljon…”
… ha nem állam, akkor
voltaképp mi jött létre?
Ezt a latin
terminológiában regnumnak nevezték, amely a latin rex – király – szóból
származik, és voltaképpen királyságot akar jelenteni, de magyarra ugyanolyan
jól fordítható az ország szóval is. Az ország voltaképpen ”úrság”, uraság,
tehát egy úrnak az országa, tartománya, vagyis ami fölött egy úr uralkodik. A
regnum egy olyan országot, ”úrságot” jelöl, amelynek az ura a király. Szent
István és utódai, az Árpádok nem azért uralkodtak, hogy a közjót segítsék elő,
hanem mert – Isten kegyelméből – ez az ő országuk, az ő „tulajdonuk” volt. Mert
Isten úgy látta jónak, hogy Szent Istvánnak koronát küldessen, őt királlyá
koronáztassa, és utódai ezt a koronát viseljék – az Árpádok nagyobb
dicsőségére, de semmiképp sem a közjó érdekében…”
Mégegyszer: a fenti szövegnek különféle variációi már jóval 1996. előtt
is olvashatók voltak. Engel Pál csak érthetően megfogalmazta (korábban a saját
kutatásaival kiegészítette) ezeket az ismereteket (a szentistvánozást meg az
Árpádokat most csak engedjük el a fülünk mellett).
Rögzítsük mégegyszer, nem lehet elégszer hangsúlyozni: nem volt semmiféle államalapítás, a
magyar állam sem akkor nem keletkezett, sem később, a magyar államiság a
történelmünkben soha egy percig sem létezett.
És?
Érdekel ez ma valakit Magyarországon?
