Keresés ebben a blogban

2024. május 8., szerda

A kereszténységről (részvétem az érettségizőknek)

Ahogyan az mindig nyilvánvaló volt, most is az: az alant következő, a szokásosnál valamelyest hosszabb írást az olvassa el, akinek kedve van hozzá - ahogyan a rádiót is ki lehetett kapcsolni, ha valakinek nem tetszett, amit mondtam.

A történelem érettségi egyik tétele a kereszténység elterjedésének leírását várja. Nem akarom elképzelni, milyen a jó dolgozat a mai kurzus szerint. Inkább ideteszek egy részt a nem egyhamar megjelenő Ezerév  című könyvemből, a kereszténység elterjedéséről. Hetvenöt évig vártam, hogy valahol magyarázatot kapok arra a jelenségre, amit "a középkor sötétségének" nevezünk - nem kaptam. Végül megkerestem magam ezt a magyarázatot. Sem azelőtt, sem azóta nem olvastam ilyesmit, azért ajánlom figyelmükbe, mert nem a véleményemet írtam meg (az egész Ezerév dokumentumokat, adatokat tartalmaz), hanem olyan ismert tényeket, amikről bárki tudhat, ha érdeklődik, legfeljebb ezeknek az adatoknak az egymáshoz illesztése és értelmezése lehet az új, szokatlan feladat. Ez itt egy kiragadott, az egészhez képest rövid részlet, de a lényeget tartalmazza:

Íme a kereszténység diadala a hanyatló Róma fölött. Én csak azt nem értem, akik ezt a baromi lódítást le merték írni (és merik ma is), azok tényleg ennyire szemellenzősen tudatlanok, vagy titokban tisztában vannak vele, milyen hülyeségekkel fertőzik az emberiséget, csak hát a kereszténység hatalma ugyebár…

Keresem a megfelelő kifejezést: hervasztó, szánalmas? Azt hiszem, inkább borzalmas, már-már iszonyatos az a bornírtság, amivel az egyetemes kultúrtörténet évszázadok óta elkeni a kereszténység dúlását. Iszonyatos, hogy nincs egyetlen ember ezer éve (vagy ha van, én nem ismerem, minélfogva legalábbis nem nevezhető általánosan ismertnek), aki leírná a sokszázéves űrt a világi ábrázolásban. Aki szólna, hogy az nem lehet véletlen jelenség, mely szerint minden mű, a legnagyobbaké is kizárólag a katolikus vallás témáit jelenítik meg, az ember és az ő köznapjai nem számítanak. Hogy Cimabue és Giotto születéséig nincs egyetlen említhető festő, szobrász, építész – ez bő 1200 (ezerkétszáz) év. És még ők is csak vallási történeteket festenek. Giotto bátortalan próbálkozása a Találkozás az aranykapunál civil figuráinak ábrázolásával ritka és úgyszólván észrevehetetlen kivétel. Masaccio önarcképe (bődületes képzőművészeti kultúrforrás a „kollégák”, Masolino, Leon Battista Alberti és Brunelleschi arcai a saját képmása mellett) már a quattrocento, azaz ezernégyszáz év, mire valaki le meri verni az egyházi bilincset. Ghirlandaio Nagyapa az unokájával meg már a 15. századnak is a második fele. Mégegyszer, hogy világos legyen: ezernégyszáz évig nincs világi téma a művészetekben, nincs életkép, nincs csendélet vagy tájkép, aktról már nem is beszélve.

És nincs irodalom. Semmilyen. Homérosz, Szophoklész, Aiszkhülosz, Arisztophanész, Horatius, Vergilius, Plautus után következik a néma csend, ugyancsak bő ezerkétszáz, inkább ezerháromszáz évig, Dante születéséig, Boccaccióig, Petrarcáig. A dobrudzsai Exiguus a fordításai által maradt ismert, a Theodorik szolgálatában állt Cassiodorus a másolóműhelyével vált Exiguus-hoz hasonlóan hasznossá, műveik nem tartoznak a bestsellerek közé.

Tetszik érteni? Sok évszázadon át nincs semmi, csak a fojtogató vallás, nincs az a vehemensen nyomuló politikai pártpropaganda, ami bármikor képes lett volna megközelíteni ezt a rémisztő agymosást. És persze nincs az a kultúra, ami ennek az ideológiai szökőárnak képes lett volna ellenállni. A római birodalom összeomlása szükségszerűen következett be, minthogy ez volt a kereszténység legelső célja, fontosabb bármi másnál. Megkérdezem sokadszor: hogy a fenébe’ kerülnek ide a „barbárok”, miféle érdekük fűződött volna  Róma és az ő kultúrájának elpusztításához?

Tartozom némi magyarázattal, miképpen lehetséges a fentebb látható képek közötti bődületes különbség, inkább megint csak címszavakban. Ma már divatossá vált a zsidó-keresztény párosítás, ha erről a vallásról van szó, azaz ha nehezen is, de a „tudomány” elismerte, hogy Jézus zsidó volt – az a förtelmes hiedelem, miszerint neki bármi köze lett volna a kereszténység születéséhez, eléggé nem fájlalható módon a jelen pillanatig tartja magát. Namármost. Előbb vegyük szemügyre az ókori zsidó művészetet és tudományt. Ezzel gyorsan tudunk végezni, minthogy nincs mit szemügyre venni. Azok a szánalmasan egyszerű, immár keresztény emberek, akik indíttatást éreztek a „Krisztus” és az isten ábrázolására, szembe találták magukat a hagyomány nélküliséggel, a Bibliának a tudás és a művészet iránt való végtelen megvetésével. Szellemi felkészültségük és rettegésük a földi élettől semmiben nem különbözött az altamirai barlang ősemberéjétől, aki azokat a bölényeket festette, azaz a keresztény „művészeknek” mindent elölről kellett kezdeniük, lényegében az őskorral azonos szellemi szinten, nem volt honnan tanulniuk, a bűnös Rómát megvetették – volna, ha egyáltalán ismerik.

A kereszténység az evilági élet örömeire irigy szűkagyúság ideológiája, az ember elnyomásának és megfélemlítésének nem is nagyon rafinált, primitív eszközkészlete, és mint ilyen tökéletesen illeszkedik az uralkodáshoz szükséges követelményekhez. Gondoljatok egy 21. századi, képzeletbeli alakra, aki ateistaként gúnyolja az egyházat, miközben alapfelszereltségét illetően irigy, ugyanolyan szűkagyú, mint a keresztény vallás, gyűlölettel teli és bosszúért liheg – aki politikusi vágyakat dédelget, midőn egyszercsak azt veszi észre, hogy sikerült bekönyökölnie magát az úgynevezett hatalomba. Nagyon rövid idő múlva rá kell jönnie, hogy ő alapjában véve keresztény, mindig is az volt, mert egy despota nem lehet meg a kereszténységnek az emberre kényszeríthető béklyója nélkül. (Más kérdés, hogy ez a 21. században azért már nem úgy működik, ahogyan használható volt a középkorban. Képzeletbeli politikusunk – lévén politikus, azaz hüllőagyú – ezt viszont nem tudja, ezért rengeteg pénzzel kezdi tömni az egyházat, és csak igen hosszú idő után eszmél majd, mennyire melléfogott az áporodott ájtatosságával.)

A négy evangélista és a főbűnös Saul által kitalált Jézusra, a „Krisztusra”, az ő vásári csodáira magától értetődően a legalsó népréteg volt vevő elsősorban. A legalsó és egyben legnagyobb létszámú népréteg, a göröghöz képest agyonhierarchizált római társadalom természetéből adódó szenvedők, a rabszolgák és a szegény „szabadok”. Utóbbiak elsősorban az emberi élethez szükséges javaktól voltak megszabadítva. A jóságos „Jézus Krisztus” és a hajdan a judaizmus nagyszakállú öreg zsidójának képzelt és a kereszténységben hamarosan annak ábrázolt isten, azaz az „Úr” kínálta azt a vigaszt, ami korábban csak a zsidóknak jutott (a görög és római mitológiában ilyen nem volt). A vigaszt, hogy majd odaát jó lesz és egyben a  reménytelen bizonyosságot, hogy itt a földön viszont soha. A kereszténység „tanítása” szerint. Ez a kétezer éve pusztító hiedelemvilág, a primitív pogány mítoszokra épített Biblia brutalizált változata igazán demokratikus módon indult és úgy is építkezett: az anyagi és szellemi javakat abszolút mértékben nélkülöző plebsznek is a legszánalmasabb, legtudatlanabb tömegei kezdték hinni és terjeszteni. A prüdériával ekvivalens keresztény erkölcsöt sehol nem lehetett volna jobban eladni, mint a görög test- és szépségkultuszt szabadossággá torzító római patríciusokon naponta megbotránkozó proletároknak, az időszámítás előtti 6. században élt Tullius által a VI. classis-ba sorozott capite censi tagjainak (innen származik a minden kultúrnyelvben meglévő „proletár” szavunk). Akik már Tullius idejében is a legszámosabb rétegnek számítottak, azóta a helyzetük sokat romlott, számuk meg sokat gyarapodott, ahogyan a római császárság kialakulása hozta magával a mind élesebben elválasztó rang- és vagyonkülönbségeket. Tessék csak a 20. században megismert proletárgőgre gondolni, a belőle fakadó, minden értelmet és emberi értéket elsöprő proletárdiktatúrára – ha valaki nem értené a kereszténység szökőárszerűen terjedő kegyetlenségét, csak ezt a tökéletes analógiát gondolja végig. Ebből a néprétegből kellett volna kitermelődnie annak a magas rendű tudománynak és művészetnek, amiről korábban beszéltem. Mely népréteg zsigeri gyűlölettel utasított vissza mindent, ami nem az ő vallásos hiedelmét szolgálta.

A Római Birodalmat ott helyben pusztították el, nem ment oda senki, nem kellett az idegenek segítsége, ahhoz csak a kereszténység római bölcsőjében ringó keresztények kellettek.

Cui prodest? Kinek az érdeke, kinek volt ez fontos? Annyira okos kérdés, amennyire ez bármilyen forradalommal kapcsolatban feltehető. Kinek állt érdekében a nagy francia forradalom? A római birodalmat éppúgy a saját maga által tönkretett népe döntötte össze, ahogy a világtörténelem majdnem minden forradalma a megalázottak és megszomorítottak lázadásával kezdődött. Ezúttal a gyarmaton található a kritikus pont és idő, közelebbről a Gabbatán. Emlékeztek még? Szóltam, hogy annak a bibliai résznek lesz jelentősége később – itt van. Ott a nép Jézus ellen lázadt. Pontosan úgy, ahogyan mindig szokott, azaz sosem ismeri fel a valódi ellenséget, minek folytán a forradalmak haszonélvezői úgyszólván mindig a megalázók és megszomorítók, legfeljebb más jelmezbe bújnak, ezért értelmetlen és kártékony minden forradalom.

Saul és az evangélisták a Gabbatáról indultak. Ha felidézzük Hannah Arendt meghatározását a forradalomról (…ahol az elnyomás alóli felszabadulás legalább célnak tekinti a szabadság elérését…), akkor kapjuk meg a kereszténység alapvető és legfelháborítóbb hazugságát: az általa ígért szabadságot, ami majd a mennyek országában lesz elérhető. A kereszténység úgy szabadít fel, ahogy minden forradalom – felszólít a rombolásra. Gyűlöltet és kirekeszt, ember az, aki kereszténnyé vált, a pogány irtandó. Pogány pedig például az, aki Róma isteneit ismeri el maga felettinek és nem azt az eltorzított fantomot, azt a csodatévő búcsús mutatványost imádja, amilyenné Jézust alázták. Meg az ő mennyei atyját, aki félelmetes és elképzelni is tiltott öreg zsidóból egy még félelmetesebb, nagyszakállú, haragvó, viszont már ábrázolható isten lett. Az Úr. Az uralkodó, aki ítél. Elevenek és holtak felett. A zsidók ellenszenve, amivel ellopott és meghamisított vallásuk terjesztését kísérték (teljes és alapos okkal), és ami a nocrimban[1] érte el a végpontját, meg a római nép kezdeti utálata (keresztényüldözések, amik persze nem olyanok voltak, ahogyan azt a keresztény „történetírók” elmesélik) csak még inkább elvadították a keresztényeket, és még keményebbé szilárdították a maguk felsőbbrendűségébe vetett rémületes hitüket.

A kereszténység nagy ígéretéből a mennyekben várható boldogság kevésbé tudta érdekelni az egyszerű hívőt, inkább a földi élet reménytelensége járta át az ő zsigereit, és váltotta ki belőle a heves bosszú vágyát. Bár az „új” vallás nagy tanítása, a megbocsátás szelleme ott zsongott az agyában minden nap, valahogy érezte, hogy ez az ő természetétől idegen, az Úr valami olyan emelkedettséget követel tőle, ami az ő köreiben nem annyira általános. Odacsapni, a sérelmet reflexszerűen megtorolni, az rendben van, az megy, a bűnbocsánat valószínűleg a gazdagok kiváltsága. Honnan  tudta volna, hogy azoké még sokkal kevésbé?

A zsidók vallásának egyik legrosszabb tartozékát, a papok uralmát sikerült átmentenie a kereszténységnek, ennélfogva bőven volt alkalma a szerencsétlen hívőnek meghallgatni az Újszövetség legordasabb marhaságait, amik ellen Jézus már nem védekezhetett:

Ő pedig felemelvén szemeit az ő tanítványaira, monda: Boldogok vagytok ti szegények: mert tiétek az Isten országa.  

Boldogok ti, kik most éheztek: mert megelégíttettek. Boldogok ti, kik most sírtok: mert nevetni fogtok.

Nem hiszem, hogy volt olyan olvasó, aki legalább a gyomrában ne érzett volna némi nyomást, midőn ezt hallotta vagy az ehhez hasonlókat:

Ne ítéljetek és nem ítéltettek; ne kárhoztassatok és nem kárhoztattok; megbocsássatok, néktek is megbocsáttatik.

A megbocsátás arra jó, hogy semmi ne változzék – ezt már a Bibliát író papok is tudták. És sem ők, sem keresztény utódaik nem gondoltak bele egy pillanatra sem, hogy Jézus vajon miért űzte ki a kufárokat. Vagy ha netán mégis, megnyugtatták magukat azzal, hogy a templom szentségét sérti a kereskedők jelenléte – odáig már nem terjedt a felfogóképességük, hogy Jézus az „egy bűn-egy kecske” elvet találta felháborítónak, mely szerint, ha elkövettél valamit, veszel egy állatot, annak elmetszed a torkát, és akkor máris minden rendben van, megint teljesen ártatlan leszel, a bűn meg van bocsájtva.

A világtörténelem egyik legnagyobb bűnözője, a Paulus-szá lett Saulus persze tisztában volt az alaptétellel, sőt azzal is, hogy nemcsak a megbocsátás jelenti az állandóságot, hanem a bosszú is. Minthogy a bosszú a halált kívánja és nem az élet fejlődését, a megbocsátással keverve a meglévő állapot konzerválását kapjuk, azaz a keresztény vallás lételemét.

Paulus készített is egy variációt az ismert Úr-Mózes-témára:

Mert a testnek élete a vérben van, én pedig az oltárra adtam azt néktek, hogy engesztelésül legyen a ti életetekért, mert a vér a benne levő élet által szerez engesztelést. (3.Móz.17,11)

Az ebből készült mondatnál rafináltabban aljas szentenciát még kétezer év múltán sem sikerült senkinek kitalálnia:

És csaknem minden vérrel tisztíttatik meg a törvény szerint, és vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat. (Zsid.9,22)

A „demokratikus” fejlődés mindenesetre töretlen volt, a kereszténységnek az egyre magasabb rétegekbe való felszivárgása jóval megelőzte I. Constantinus türelmi rendeletét, a 313-ban kiadott mediolanumi ediktumot, ami engedélyezte a szabad vallásgyakorlást, nem is beszélve a már említett Theodosius államvallás parancsolatáról. E két bátor császár intézkedése valami olyasmi volt, mint 1989. június 16-án a szovjet csapatok hazaküldése a Hősök teréről. Azaz post festa.

A kereszténység hihetetlenül rövid idő alatt érte el a születésekor kitűzött célt: bosszút állt, mert azt az embert, akit a görögök felfedeztek (lásd Szerb Antal), hosszú időre sikerült eltüntetnie, az Úr akarattalan szolgájává silányítania, azaz sikerült megvalósítania a voltaképpen fegyver nélkül fenntartható rémuralmat. A papok és királyok most már az Úr nevében irtották az alattvalókat, és az isten haragjával fenyegetve fékezték csaknem mozdulatlanná évszázadokra az ember szellemi fejlődését.

Az egyetemes kultúrtörténet rendszerint nagyokat csodálkozik, hogy miért lehetett olyan „sötét” a középkor, miért ez a cezúra, miért „múlt el” az ókor, és utána miért nem folytatódott az emberi fejlődés, miért kellett évszázadokat várni az újkor világosságára. Értem én, hogy a kereszténység rémuralma a különféle tudományok művelőit is megfélemlítette, és aki netán ismerte az evidens magyarázatot, az sem merte leírni, mert önmagának sem merte elhinni. Pedig a magyarázat olyan egyértelmű, hogy valójában lehetetlen kitérni előle: az ókor vége és a középkor a kereszténység születésének és terjedésének az évszázadaival telt, ennek a vallásnak sikerült kiválasztania a legprimitívebb népréteget, és azokból is kihoznia a legrosszabbat. Amint talán észrevettétek, igyekszem tartózkodni a kereszténység pusztításának a részletes bemutatásától, nem rajzoltam le azt a megszakítatlan ívet, ami az „üldözésükkel” kezdődött és az inkvizíción, keresztes hadjáratokon, vallásháborúkon át tart a Ku Klux Klan és a keresztény híd-, út- és disznóhizlalda  szentelések jelenéig, de azt azért ideírom – ha eddig nem lett volna elég érthető – az ókori görög (és római) kultúra „kihalásától” a renaissance születéséig semmi mást nem lehet kimutatni, ami ezt a szakadékszerű zuhanást, és az onnan való lassú kikapaszkodást indokolná, mint a kereszténységet. Semmilyen egyéb változás nem történt sehol a később atlanti térségnek elnevezett világban, ami összedöntötte volna az emberi civilizáció addigra felépített, gyönyörű konstrukcióját.

Egy pillanatra tessék belegondolni: a rombolás, a felégetés, az épületek és tárgyak elpusztítása soha a világtörténelem során nem jelentette az adott helyen, adott időben meglévő kultúra elpusztítását. Még a két iszonyatos (ugyancsak a kereszténység nevében vívott) huszadik századi világháború sem volt képes rá. Az újjáépítéssel együtt a romok alól mindig előbukkant a tudomány és a művészet, azonnal működni kezdett az egész társadalmi struktúra, onnan folytatódott minden, ahol korábban tartott. Azt a pusztítást, ami ki tudja irtani és évszázadokra képes eltemetni az ókori görög és római kultúrát, kizárólag egy ideológia viheti végbe, mert az nem a tárgyakat tünteti el, hanem az emberi szellemet fojtja meg, az nem a tájon söpör végig, hanem az embert fenyegeti és bünteti halállal, az egyént és a megjelölt csoportokat, társadalmi rétegeket. A kereszténység tilt és kötelez, minden vallásnál dühödtebben bilincseli meg az emberi szellemet, az alapvető, természetes emberi cselekvéseket és tulajdonság megnyilvánulásokat tiltja, és természetellenes viselkedésre kötelez (mint különben kivétel nélkül minden vallás, bár egyik sem olyan dölyfösen, ahogyan ezt a kereszténység teszi) – rajongást és gyűlöletet követel, megpróbálja szemforgató szeretetprédikálása mögé rejteni a kirekesztést, a bosszúvágyat és az ölésre uszítást. A keresztény ideológia alapja az a dogmarendszer, ami tilt és kötelez. És amely ideológia szolgái valamennyi vallás közül a legmegátalkodottabban, semmiféle ellentmondást nem tűrve ezt az ideológiát érvényesítik is, ennek nevében kiirtva az emberiség százmillióit.

A zsidótörvényeket a kereszténység „védelmében” írták és alkalmazták, a „Szentszék” deklaráltan a német katolikusok védelmében egyezett ki a náci párttal és a náci ideológiával, ezáltal hallgatólagosan hozzájárulva a világtörténelem leggyalázatosabb tettéhez, amit évtizedek óta azzal fokoz, hogy ezt az iszonyatos népirtást nem szégyelli a „holokauszt” (elégő áldozat) címszóval illetni, aminél undorítóbb, ostobán bombasztikus kifejezést nehéz lett volna találni sokmillió ember elpusztításának megnevezésére. Még egyszer: ember az égő áldozat. Akit nem felajánlanak, hanem elpusztítanak, aki nem egy primitív hiedelem áldozata egy magasabb rendűnek tartott és rettegett hatalom kiengesztelésére, hanem a beteglelkű ember zsigeri gyűlöletének tárgya. A gázkamrákban megfojtott és a krematóriumokban elégetett emberek a  bosszú dühöngésének hamuvá és füstté vált végtermékei. Az állat feláldozásának célja van, az embert nem egy célért ölik meg, hanem annak okán, hogy zsidónak született. Az állat ártatlan, az ember bűne miatt égetik el, a zsidó maga találtatik bűnösnek egy torz elme által, őt a maga „bűne” miatt gyilkolják meg. Csak reménykedni tudok, hogy az ádáz állatvédők kivételével mindenki érti, miért tartom felháborítóan stílustalannak, lealacsonyítónak a templomban feláldozott kecskéről indult kifejezést az elpusztított emberekre asszociáltatni (ha jól tudom, Eli Wieseltől származik a szó, ez a kiváló ember talán kevésbé volt érzékeny a fogalmak jelentésére – vagy én vagyok túlságosan az).

Namármost az atlanti térségben semmilyen más nézetrendszer, eszmei áramlat nem ismert az időszámítás után kezdődő években, mint a kereszténység, ami  azóta folyamatosan, kétezer éve akadályozza nemcsak egy faj (az ember) tovább fejlődését, az emberré válás folyamatát is. Ha netán nem volna eléggé érthető, mit nevezek az ideológia, azaz a kereszténység mindennél halálosabb pusztításának, ajánlom becses figyelmetekbe azt a két, a kereszténységet közel kétezer évvel követő, azt elpusztítani próbáló ideológiát, amit a mai kor embere már közelről ismerhet: a fasizmust (nácizmust) és a fasizmusnak egy  kommunizmusnak nevezett variációját (aminek persze a kommunizmus eredeti eszméjéhez semmi köze sincs). Nem véletlenül próbálta mindkettő elpusztítani mindenekelőtt azt az ideológiát, amit elsőszámú ellenségének tartott, a kereszténységet. Egyiknek sem sikerült. Hogy ebből mi a tanulság, azt az olvasó kombinációs képességére bízom. Annyit segítek, hogy ez a két ideológia megközelítőleg sem bírt annyi embert kiirtani, mint a kereszténység. Pedig nagyon igyekeztek. A „sötét középkor” kizárólag a kereszténység sötétsége – már amennyire a középkor valóban sötét, dehát azért ott voltak a „barbárok”, akiknek már a renaissance előtt is sikerült némi fényt hozniuk, és akik végülis megteremtették annak az újjászületésnek a lehetőségét, amit renaissance-nak nevezünk. Na mégegyszer, kicsit másképp, csak azért, hogy jól megjegyezhessük: a jelen civilizáció, a kultúra és tudomány léte ezeknek a „barbároknak” köszönhető. A Frank Birodalmat, a Német-Római Császárságot a „barbárok” alapították, ezek tették lehetővé, hogy a kereszténység tovább tenyésszen, mielőtt elpusztította volna önmagát. A kereszténység azokra rázza az öklét a mai napig, hogy lerombolták Rómát, akik legalább valamit megmentettek abból a dúlásból, amit a keresztények műveltek az ókori kultúrával. A mai keresztények, akik még mindig nagyra vannak a vallásukkal, azoknak a barbároknak a leszármazottai, akikről azt írják az ostoba történelemkönyveikben, hogy megsemmisítették az ókori kultúrákat. A keresztények, akik nem tudnak racionális magyarázatot adni a vallásukra és a vallásosságukra. Akik képtelenek felfogni, hogy ezzel szemben viszont észszerűen megmagyarázható, miért kártékony, retrográd, mindenféle fejlődést akadályozó az ő vallásuk. A kereszténység, ami a jelen pillanatban is förtelmes, cifra kolonc az emberi fajon, ami még mindig hinni akar, azaz nem akarja tudni, mi az igaz.



[1] őrzőket, védőket jelent. A szót eredetileg egy gnósztikus zsidó szektára, később a keresztényekre alkalmazták, a keresztények másik elnevezése a Talmudban: minim, azaz eretnekek