Aki nem tudja csinálni, tanítja. És aki
tanítani sem tudja, abból lesz a tornatanár – mondta Woody Allen az Annie
Hallban.
Aki nem jó újságírónak sem és sportolónak
sem, abból lesz a sportújságíró – mondom én.
Ezt olvastam kedd reggel, három
sportújságíró bírta összehozni egyesült erővel:
„Az isztambuli vereséget követően
Budapesten is kikapott a magyar válogatott Törökországtól és 1-6-os
összesítéssel bukta el a párharcot, így kiesett a Nemzetek Ligája B
divíziójába. Marco Rossi helyzete nem volt könnyű, a két meccs során ugyanis
több alapemberére sem számíthatott.
Bár felületesen szemlélve, az
eredményből kiindulva könnyen letargikus állapotba kerülhet az egyszeri magyar
szurkoló, valójában erre semmi ok, ugyanis a játék képét tekintve pariban
voltak Szoboszlaiék a törökökkel.”
Ha a butaság fájna, ülve nyalnák a Holdat.
Elemeznek. Mikroszkóp alá teszik a levéltetűt. És még így sem látják, mert
nincs az a mikroszkóp, ami ezt a tárgylemezre tett bagázst észlelhetővé volna
képes nagyítani. Nekik a „játék képe” így is döntetlent mutatott. 6:1-nél.
Tessék mondani, kinek az ánuszába tetszik nyelvvel előre közlekedni? Ugye nem a
magyar válogatott mezt viselő, a sportot meggyalázó futballipari
segédmunkásokéba?
Dehát nem is ez a baj. Hanem ennek a
förtelmes jelenségnek a puszta tudomásul vétele. Mintha a „magyar futballnak” nevezett
ócska szélhámosságnak volna valami köze ahhoz a régi játékhoz, amit huszonketten
játszanak egy labdával. A teljes magyar sportsajtó drukkol ennek a gyalázatos
szemfényvesztésnek, mintha ez valami nemzeti ügy volna, és hülyíti még
sötétebbre a tribünökre járó, az emberi fajra egyre kevésbé emlékeztető lényeket.
Leírom sokadszor: egy primitív despota
évtizedek óta önti bele az országlakosoktól elrabolt százmilliárdokat a „magyar
futball” nevű, 1956 után lassan, majd a 70-es évektől mind gyorsabban halódó
játékba. A pusztulás nemhogy nem állt meg, gyorsult. Közben az egyszemélyű
tulajdona lett a magyar történelem legtaszítóbb, kizárólag rombolni képes
figurájának. A csocsóbábújai százmilliókat kapnak, mindenféle teljesítmény
nélkül, a gazdájukhoz hasonlóan ellenszenves, prepotens, gazdagságukkal
hivalkodó brigantik. Aki ezeknek a meccseit a saját ügyének tekinti, az semmit
nem lát a Magyarországon zajló borzalomból.
Ha valakiben felmerülne a kérdés
valamiféle párhuzamról: az ötvenes évek Aranycsapata a világ legjobb
futballválogatottja volt. Az 1954-es világbajnokság végeredménye nem a sportpályán
született, hanem a politikában. Adenauernek, a németek máig legjobb
kancellárjának sokkal többet is megért volna az 54-es világbajnokság
megnyerése, mint amennyibe végül került neki, hogy visszaadja a nemnáci kisember
önbecsülését, a német múlthoz való visszatérést. Hiteles, tárgyi bizonyítékom
nincs, de az ismert körülmények felérnek bármilyen dokumentummal – talán én
vagyok az utolsó élő ember, aki a berni döntőről mást is tud, mint amiket el
lehet olvasni róla. Például én még jártam a 60-as évek első felében a
pártgarázsba (ott szevizelték az olyan nagy országos lapok szerkesztőségi
autóit, mint a Képes Újság volt), ahol a szerelő úgy mondta meg, hol találom a
miénket, hogy „ott áll a két világbajnok Mercedes mögött”. A pártgarázsban minden
szerelő és próbamester csak „világbajnok Mercedes”-nek nevezte azt a 30 autót,
ami nem sokkal az 54-es VB után érkezett oda, a Kárpát utcai pártgarázsba.
30 ilyen autó jött be Magyarországra
1954 nyarán
Kocsis Sándor, a magyar válogatott
jobbösszekötője közeli barátomnak számított, a mamája baromfiárus volt a Teleki
téri piacon, a nagymamámmal csak nála vásároltunk, ha Sanyinak volt
szabadideje, ő is beállt segíteni Kocsis néninek. Ő azt mondta, „öreg, ne
kérdezz, még neked se válaszolok”. A németeket az elődöntőben könnyen verték
8:3-ra. A döntőre Herberger sokat változtatott, de a kulcsemberek maradtak. A
védelem biztos alakjai, Liebrich, Kohlmayer és Posipal játszott a döntőben is,
ők kaptak nyolcat az előző meccsen. A csatársorban ott volt Rahn és Fritz
Walter mindkétszer, a többiek akárkik lehettek. Tetszik gondolni, hogy egy
8:3-ra elvesztett meccs után megtáltosodnak? Hogy a magyar csapat megint vezet
2:0-ra, aztán veszít 3:2-re? Ezt ők csinálták így többször is, csak fordítva.
Megverik a világ akkori két legjobb csapatát, a kétszeres világbajnok Uruguay-t
és az ezüstérmes Brazíliát, aztán kikapnak egy olyan vizesnyolcastól,
amilyennek a németeket minősítették akkor? A valamit sejtő, de semmit nem tudó
német sajtó vajon miért nevezte az eredményt „berni csodának” meg „német
csodának”?
Magyaráztak és magyaráznak mindenfélét
azóta is, a valódi történetet Rákosi Mátyás, Farkas Mihály és Konrad Adenauer
meg az ő egy-két embere ismerte.
Ezeket csak a rend kedvéért írtam le, hogy
legalább valami kétség maradjon a magabiztosan hazudozók történetei mellett. A
lényeg ettől sem változik: az a magyar csapat volt a világon a legjobb,
bármelyik válogatottat akkor és úgy verték, ahogy akarták.
Ehhez képest Rákosi Mátyás inkább utálta
őket, de nem szólt, mert neki szerezték a népszerűséget. A puhagerincű, pénz-
és hataloméhes Puskáson kívül a többi nem volt az ő emberük (mellesleg – ezt is
többször leírtam már – legalább öt jobb játékos volt csak abban a csapatban,
mint Puskás, például az 54-es VB gólkirálya, Kocsis, aztán Bozsik, Lantos,
Czibor, de az országban még többen is, igaz, akkora szája viszont senkinek nem
volt, és főképp olyan pártfogója, mint a honvédelmi miniszter Farkas Mihály).
És nem voltak kirívóan gazdagok. Utazhattak, csempészhettek, de nem sokban
különböztek a nép gyermekeitől. Nekik lehetett drukkolni, ők nem a rezsimet
jelentették, hanem valami reményt, miszerint a magyar mégsem annyira alávaló.
Amilyenné a 21. század elején ez a
dagadtra hízott rabló tette Magyarországot, nem utolsó sorban a baromian
tehetségtelen és éktelenül ellenszenves futballistái hathatós közreműködésével.
