Elkezdik bontani a hajdani Magyar Rádió
épületeit vagy még nem, ezen megy a huzakodás – amennyire én meg tudom ítélni,
nem sokáig, bontani fognak, pusztítani, ahogy eddig is azt tette a magyar
történelem eddigi legkártékonyabb, legvisszataszítóbb képződménye, a csúti
gyűlöletgóc.
Semmit sem tudok bizonyítani, csak
elmesélek egy történetet. Nem hosszú, viszont legalább utálatos.
2004-ben végleg eltávolítottak a Rádióból.
Egy évvel azután, hogy megkaptam a Pulitzer-díjat, és ötvenöt évvel azután,
hogy a Mária Terézia téri Gyakorló Általános Iskola gyerekkórusának tagjaként
először beléptem a Bródy Sándor utca 5-7 kapuján (a Mária Terézia térből később
Horváth Mihály tér lett, az általános iskolából még később Fazekas Mihály Gimnázium).
Hosszú volna és nem is fontos, kik győztek
meg arról, hogy indulnom kell az elnöki pályázaton. Leírtam, amit kellett,
beadtam. A nagyfene demokrácia nevében addigra már volt egy Magyar Rádió (MR)
Közalapítvány, annak egy kuratóriuma, annak is egy elnöke. Az illető korábban
riporterként vált ismertté a Politikai Adások Főszerkesztőségén (PAF) – nem nagyon
ismertté, de a futottak még kategóriában létezett Ipper Pál, Mester Ákos,
Bolgár György, Győrffy Miklós, Bölcs István és a többiek mellett. Ideírom a
nevét, ne kelljen keresgélni: Gellért Kis Gábornak hívták, már rég nem
riporterként dolgozott, az MSZP nevű párt mint e konglomerátum képviselőjét jelölte
őt a kuratórium elnökének. Telefonált, hogy menjek be hozzá, jóindulatúan
figyelmeztetett, nincs értelme az indulásomnak, megvan már a leendő rádióelnök.
Mármint az ő személyes jelöltje, akit vélhetően elfogadtatott a pártjának korifeusaival
is.
Nem vontam vissza a pályázatomat,
egyszerűen kíváncsi voltam a várható kutyakomédiára. Pedig ami következett, azt
elképzelni sem tudtam.
Ugyanennek a nagyfene demokráciának a
nevében felállítottak egy úgynevezett társadalmi kuratóriumot is. A demokrácia
(mint tudjuk) az a rendszer, amit a szakértelem totális hiányára bazíroznak,
azaz minden lényeges, az emberi életet alapvetően befolyásoló közügyben olyanok
döntenek, akiknek halvány fogalmuk sincs arról, amiben döntenek. Na ezeknek az
ügyeknek a számát duzzasztották tovább ezzel a „kuratóriummal”. Volt abban
mindenféle ember, bizonyára olyan is, aki a saját területén jó szakembernek
számított, rádiózás ügyben legjobb esetben annyi ismerettel bírtak ezek a
tagok, hogy tudták, melyik gombbal lehet bekapcsolni a rádiókészüléket,
valamint – lévén valamennyien valamilyen értelmiségi foglalkozásúak – lehetett valami
elképzelésük a „szakismeretként” definiált, halványan értelmezhető fogalomról.
Egy közös tulajdonság kötötte össze őket: valamennyien a nemrég bukott párt, a fidesz
nevű gyülekezet küldötteiként ültek ebben a testületben. Amely fidesz nevű gyülekezet
a többi „párt” elnevezésű, minden egyéb társulásnál kártékonyabb alakulat
egyikeként, a többinél is jobban gyűlölt engem, tudván, hogy finoman szólva nem
kedvelem őket. Ez a kuratórium akkor már három vagy négy „elnökválasztást”
nyilvánított eredménytelennek, minthogy nem találtak alkalmas személyt. A
pályázatokon indulók névsorát tekintve ezen olyan nagyon nem csodálkoztam.
Beültem a nagykuratóriumi meghallgatásra.
Kérdeztek. Válaszoltam. Ennek az lett a meghökkentő következménye, hogy a
kuratóriumi elnökségnek beküldött ítélet szerint én sokszor többet tudok a
rádiózásról, mint az összes többi jelölt együttvéve. Ezt az a titkárnő mondta
meg nekem, aki az ügyeket intézte a kuratóriumi elnökségen, és korábban az én
egyik munkatársam volt. Az volt a szabály, hogy pozitív nagykuratóriumi ítélet
esetén a kuratóriumi elnökségnek is meg kell hallgatnia azt, akit a népiek
alkalmasnak találtak.
Nem akarom hosszúra nyújtani, mikor
abszolút nyilvánvaló lett, hogy a pályázatomat el sem olvasták, és nem is
igazán érdekli őket, mit tennék a Rádióval, felálltam, és közöltem a nagyérdemű
konklávéval, miért nem látom értelmét, hogy tovább játsszuk ezt a szánalmas
komédiát. Azt is mondtam, hogy igazuk van, én a Magyar Rádió kivégzésében és az
épületek kiárusításában nem volnék partner.
Nem érkezett feljelentés rágalmazásért,
úgy tudom, a jegyzőkönyvbe sem került be ez a mondatom. Pedig szívesen a
szemébe néztem volna annak, aki engem megvádol alaptalan feltételezés
hangoztatásáért.
Most majd bontják a Magyar Rádió
épületeit.
