Márton András azt találta ki, hogy indítsunk
bridzstanfolyamot. Remek ötletnek tartom. Nem emlékszem, kinél olvastam sok
évtizeddel ezelőtt, hogy viszonylag korán felfedezte magában a pedagógiai
izgatottságot, jobb kifejezést azóta sem találtam arra a szinte kényszeres
érzésre, miszerint ha én tudok valamit, azt át kell adnom másoknak. Ezért
akartam tanár lenni, aztán mikor eltanácsoltak a pályáról, én is úgy döntöttem,
hogy egész népemet fogom, nem középiskolás fokon – maradtam a rádiózásnál.
Évtizedeken át beszéltem irodalomról (és más efféle lomról), építészetről meg
mindenféléről, amikről úgy gondoltam, értek hozzájuk, azaz nem szélhámosság, ha
megpróbálom fölkelteni mások érdeklődését. Beszéltem lovakról és vitorlázásról,
zenéről, filmekről és színházról, de bridzsről soha. Nem tudom, miért nem.
Pedig valamelyest értek hozzá.
Annak idején a Rádióban a garázsmester
mindig nekem adta „berepülésre” az új beszerzésű autókat meg a nagyjavításon
átesetteket, mert tudta, hogy egyetemista koromban raliztam, éjszaka meg
taxisofőrként dolgoztam, és bár az autószereléshez nem értettem, de a
diagnózisaim pontosak voltak – egy profi az amatőrök között más minőséget
képvisel. Még akkor is, ha raliversenyen életem legjobb eredménye egy negyedik hely
volt.
Harmadik gimnáziumban meghívást kaptunk az
állandó bridzspartneremmel a BÜKSE (Bírók és Ügyészek Sport Egyesülete) nevű klubba.
A részletekre már nem emlékszem, gondolom, a fiatalítás lehetett az ok és a
cél, a középiskolás versenyeken elég jók voltunk mi ketten. Köpni nyelni nem
tudtunk a megtiszteltetéstől, amikor bemutatkoztunk, pedig akkor még nem hallottunk
Zánkay Péterről sem, meg a csapatáról sem. Egyedül Zempléni Kornélt ismertük a
csapattagok közül, minthogy nélkülünk nem nagyon tartottak hangversenyt a
Zeneakadémián, természetesen a kor egyik legkiválóbb zongoraművészének minden hazai
koncertjére elmentünk. Mint később kiderült, Zempléni nemcsak zongoristának,
bridzsjátékosnak is kiváló volt. „Gyuri bácsiról” és „Bandi bácsiról” való
ismereteink arra szorítkoztak, hogy elképesztő, amit a bridzsről tudnak, de
fogalmunk sem volt róla, hogy Ferenczy György és Pór Andor tagja volt az
Európa-bajnok magyar csapatnak. Rajtuk kívül egy hihetetlenül rejtélyes ember ült
még a versenyasztalnál, cukorgyári igazgatóként említették egyszer, de akkor
csúnyán nézett arra, aki ezt kimondta, gondolom, a szocializmusban nemkívánatos
elemnek minősült – ő is tagja volt annak a bizonyos bajnokcsapatnak, a nevére
sajnos nem emlékszem, és nincs is már senki, akitől megkérdezhetném.
Mi ketten tréningpartnerek lehettünk, és
bár valódi tagjai voltunk egy Európa-bajnokokkal versenyző csapatnak (úgy is
szerepeltünk a közbeszédben, mint Európa-bajnokok), mi azért bírtunk akkora
önismerettel, hogy ne tartsuk magunkat egyenrangúnak a nagy öregekkel.
Két év profi pályafutás után elsodort
minket az élet, egyetemre mentünk, én dolgoztam tovább a Rádióban (’49-ben
kezdtem a Horváth Mihály téri iskola gyerekkórusának altjaként), aztán operatőr
lettem a Televízóban, taxiztam, újságírónak álltam a Képes Újság című hetilapnál,
zenekritikákat írtam az Esti Hírlapnak, egyszóval a nap 24 órája elég kevés
volt, hogy minden munkámat tisztességesen el tudjam végezni – a bridzsre már
nem maradt időm. Különösen miután Zempléni Kornéltól megtudtam, hogy ezt a
játékot úgy soha nem lehet megtanulni, ami elegendő volna annak kijelentéséhez:
tudok bridzsezni.
Dehát valamikor profi voltam, „Európa-bajnok”,
és ez bizonyosan más minőség, mint az amatőr játék. A leggyengébb raliversenyző
is más dimenziót jelent, mint a legkiválóbb városi autós, ahogyan egy
versenybridzses sem hasonlítható össze a szalonok legünnepeltebb virtuózával
sem.
Annyi mindent „tanítottam” már, éppen azt
hagyjam ki, amit talán a legjobban tudtam valamennyi „foglalkozásom” közül?
Egy William Somerset Maugham nevű író, akinek
a könyvei nélkül nem lehet megtudni, mi az irodalom, sem azt, milyen az élet,
remek bridzsező volt, egyebek között ezt írta:
„A jó bridzsjátékos alaptulajdonságai:
az igazságosság iránti érzék, a tiszta fej, a megfontoltság, de a kockázat
vállalása is, amiben benne van annak tudása, hogy nem kesergünk azon, amit
elrontottunk és már nem lehet rajta változtatni. Ezek azok a tulajdonságok,
amelyek nélkül azt a nagyobb játékot sem lehet jól lejátszani, amit emberi
életnek nevezünk.”
Márton András és a felesége föltettek
mindenféle tudnivalót a netre, azt a kisfilmet is, amit az én Marcell fiam
készített velünk, a „tanárokkal”, Andrással és velem a főszerepekben.
Ha úgy gondolják, ahogyan mi, hogy ugyanis
az ember akkor öregszik meg, amikor már nem akar semmi újat kezdeni, vágjanak
bele. Jelentkezni ezen a címen lehet: b.benedikty@gmail.com
