Így van jól

Ha az állam pénzt ad egy műsorra, akkor lehetnek bizonyos elvárásai – mondta a jónevű humorista (a név nem fontos, a „magasan kvalifikált értelmiségi” mentalitása az érdekes). Az igazán magasan kvalifikált volt pártelnök, akit különben kedvelek, mert tényleg nagyon okos, azt írta, nem gondolja, hogy a „fidesz-szavazó butább volna” a nem fideszre szavazónál. Megint más meg azt mondta, a leköszönő köztársasági elnök jogosan költözik a 720 négyzetméteres házba, mert az elődei is az államtól kapott lakásban laktak életük végéig.

Az „állam” egyvalamit várhat el bármilyen műsortól, hogy az szakmailag jó minőségű legyen, de ha az „állam” várakozásai kielégítetlenek maradnak, mert a műsor rossz, akkor sem tehet semmit. Nincs köze ugyanis ahhoz, hogy bármely médium bármely produktuma megfelel-e a követelményeknek. Azt a bizonyos pénzt ugyanis én adom meg például az, aki ezt itt olvassa, nekünk lehetnének „elvárásaink”, de hát persze nincsenek, soha nem is voltak, éppen azért, mert a jónevű humorista is úgy képzeli, hogy az „államnak”, azaz az ő rajongott miniszterelnökének joga van belepofázni abba, mi legyen televízióban, rádióban, újságban. Az előző pártállam főelvtársa azt mondta nekem, ne írassam ki a Rádióújságba, hogy az én műsorom az, amit éppen szóba hozott, mert az a rádió műsora. Én meg azt mondtam neki, hogy akkor intézkedjék, a délutánra foglalt stúdióba menjen le a rádió és csinálja meg a műsort. Eltartott egy ideig, amíg megértette. Akkor átváltott indulatosra, és vörös fejjel üvöltötte, hogy a rádió a műsorommal együtt a párté, és ha ezt nem vagyok képes tudomásul venni, akkor el is mehetek.

Hogy mi a különbség a hajdani főelvtárs és a fideszrajongó humorista között? Az égvilágon semmi.

A fidesz szavazó nem butább a nem fideszre szavazónál, hanem egyszerűen csak buta. De nagyon. Sötéten, mint az éjszaka. Bűnrészes ugyanis abban a förtelemben, ami tizenkét éve körülvesz minket. Őt is, a fidesz szavazót. Aki annyira buta, hogy nem is látja, miben él.

A csornai jellemtelen élete végéig szóló lakhelyét meg nem legitimálja a korábbi tisztségviselők hasonló lakhelyhez juttatása, az csak ismét, még hangosabban veti fel a kérdést: miért is? Miért jár egy köztársasági elnöknek luxusház luxuskörülményekkel élete végéig? Mit tett érte? Mivel érdemelte ki? Milyen teljesítmény van mögötte? Aha, helyes a kérdés, ez Göncz Árpádra is vonatkozik, aki a köztársasági elnökségénél sokkal régebben a barátomnak lett volna nevezhető, ha volna ilyen az ismeretségi körömben, de merthogy kényes vagyok erre a fogalomra, nevezzük őt kedves, közeli ismerősömnek. Kiváló ember volt, jól csinálta, amit csinált. Vége lett, tartsuk meg jó emlékezetünkben. De élete végéig tartó ingyen luxuslét? Miért? Bármelyik politikusnak bármiféle juttatás a hivatalból való távozása után miért?

Miért vagyunk képtelenek föltenni a legegyszerűbb kérdéseket? Miért tekintünk mindent természetesnek, ami régen úgy van?

Közel egy hónapja nem írtam ide semmit, még annyi értelmét sem láttam, mint korábban, pedig korábban sem taksáltam túl magasra annak az észszerűségét, hogy firkálgatok mindenfélét úgyszólván teljesen hatástalanul. Akkor úgy gondoltam, abba is hagyom, tényleg reménytelen, mire megyek a kérdéseimmel és az olykor megtalált válaszaimmal.

Megint felötlött bennem a világirodalom egyik legjelentősebb alapműve, Az ember tragédiája. Az ötödik szín, Athén:

 

         E gyáva népet meg nem átkozom,

Az nem hibás, annak természete,

Hogy a nyomor szolgává bélyegezze,

S a szolgaság vérengző eszközévé

Sülyessze néhány dölyfös pártütőnek.

Csak egyedül én voltam a bolond,

Hivén, hogy ilyen népnek kell szabadság.

 

Madách végtelen keserűsége Ádám mondataiban. Aztán még fokozva Lucifernél:

 

         Elmondtad a sírverset önmagadra,

S utánad illőt sok nagy síroromra.

 

A múlt hónapban én is elmondtam a sírverset, akkor a Nincstelenekből idézve. Ez a nép tényleg halálra ítélte önmagát, rövid idő kérdése, hogy nyolcezer éves vegetálás után végleg eltűnjön, ennek a primitív gazembernek, Magyarország alulmúlhatatlan miniszterelnökének a többszöri „megválasztása” a történelem olyan mélypontja, ami után csak a teljes megsemmisülés jöhet. Úgy gondoltam, némán végignézem ezt a ronda haláltusát. Aztán rájöttem, hogy a némaságom senkinek sem jó, még nekem sem. Inkább kérdezek tovább. Ja hogy ki kérdezett? Erre meg Karinthy válaszát teszem ide:

 

Ki kérdezett? Ne kérdezd – ordíts, ahogy a torkodon kifér, mert különben csönd lenne körülötted –, ordítsd magad a kérdést, s hidd el a visszhangnak, hogy ő volt, s felelj a visszhangnak, hogy legalább a magad szavát halld.

 

Elemezgették sokan sokféleképpen az újabb „választási győzelmet”, kerülget is a hányinger az összes okoskodástól, különösen amik Magyarország miniszterelnökéről mint remek politikusról szólnak. Egyvalami kétségtelennek látszik: az illető miniszterelnök valami olyasmit piszkálgat, amiről természetesen halvány fogalma sincs, amibe véletlenül beletrafált – persze nem volt nehéz, a saját nyomorult életéből kellett kiindulnia, az ösztönei, a zsigerei a megfelelő útra vezérelték.

A méltóságról elmélkedem kicsit. Az emberi méltóságról, az egyes ember méltóságérzetéről. Megtettem már korábban is, azokról a helyekről fogok idézgetni, csak azzal egészítem ki, amit évekkel ezelőtt még nem láttam világosan, hogy ugyanis ez a lényeg, minden magyarázat alapja.

A magyar nép méltósága, fontosságtudata, önértékelése a „birodalomhoz” való tartozásából ered és abban merül ki. A magyar birodalmi érzés azért groteszkebb és azért szánalmasabb az összes többi népénél, mert nemcsak a birodalom hiányzik mögüle, hanem még az a talpalatnyi föld is, amiből egy akármilyen méretű birodalom elkezdhet épülni. A magyar ember azt képzeli, hogy az ő méltósága a magyarsága, mert abban a hitben él, hogy a magyarság valami fontos és értékes dolog. Ami különben természetes, minthogy az egyik legostobább és legkártékonyabb agyszülemény, a nacionalizmus éppen az olyan nép számára a legpraktikusabb, amilyen a magyar – semmit sem kell tenni, sem érte, sem ellene, mégis itt van nekünk, csak bele kell születni. Nem kell tanulni, nem kell dolgozni, alkalmazkodni sem, még megúszni sem, mert ez örök, nem múlik el, csak ápol és eltakar.

Próbálok meghatározni egy fogalmat. Nem akar sikerülni. Úgy vagyok vele, mint a szépséggel, arról Kant azt mondta, szép az, ami érdek nélkül tetszik. Igaz. Csak nem erről van szó. Minden idők egyik legkiválóbb tanárának harmadik gimnáziumban mondtam, hogy szerintem nem jó Kant meghatározása, Bánhegyi tanár úr erre azt mondta, szerinte sem, találjunk ki együtt valami jobbat. Soha nem fogom megtudni, gúnyolódott-e vagy komolyan mondta, mindenesetre maradtunk az eredetinél, egyikünk sem talált ki használhatót. Ma már bizonyosan tudom, hogy nekem volt igazam, dehát nem könnyű Kantnál jobbnak lenni, egyelőre maradok az érdek nélkülinél.

Az most sokkal élénkebben foglalkoztat, hogy leírjak valami használhatót arról, mit jelent a méltóság. Tudjuk, persze, mindannyiunknak van valami fogalma róla, de sehol nem találtam olyat, ami úgy tudná  egyetlen mondatba foglalni, mi a méltóság, hogy semmi kétségünk ne legyen, egyazon fogalomról beszélünk.

Mint mindig, most is az érdekel, miért van így, ami van. Hogy miért lehet még mindig a nyakunkon a magyar történelem relatíve legsötétebb és legarcátlanabb rablóbandája, élén a gusztustalanra hízott falusi futballistával (ez a formátlanra dagadás, ez az áll alól induló baromi sörhas ugyancsak a nép kedvence, minden második szénhidráton élő proli magát látja benne – anélkül, hogy belegondolni volna képes, ő nem tehet mást, mert neki krumplira és kenyérre telik, kedvenc miniszterelnöke viszont a tőlünk lopott pénzből azt eszik, amit akar, mégis olyan, mint egy gönci hordó, egy angol klub portása biztosan nem engedné be).

Arthur Miller szerint a kisembernek is van tragédiája. A drámairodalom nagy hősei évezredeken át azért küzdöttek, hogy elfoglalják vagy visszaszerezzék jogos helyüket a világban. Akkor a minden különös képesség nélkül élő embernek is el kell ismernünk azt a jogát, hogy megkereshesse a maga helyét a maga világában, légyen az bármilyen szűk is. Az első kérdés ezzel kapcsolatban ugyanis az, ki ítéli meg, mennyire szűk az a hely, emberünk, akinek a tragédiáját szemléljük az irodalom vagy a filozófia magasából, szűknek találja-e a saját helyét. Vagy – nem lévén sem rálátása a saját helyére, sem kitekintése onnan – nem is foglalkozik azzal, lehetne-e tágabb az ő világa. Esetleg megelégszik azzal, hogy próbálja megismerni a környezetével való viszonyát… előre szaladtam. A mi kisemberünk alaphelyzete az, hogy meg sem próbálja, mert nem is tudja, mit kellene megpróbálnia. Csak rosszul érzi magát. Reggeltől estig. A születésétől a haláláig.

Arthur Miller azt mondja, hogy a jogos hely a társadalomban egyenlő a méltósággal. Ez nekem nagyon tetszik. Első pillantásra. De ez valami olyasmi, mint Kant szépség meghatározása. Igen, igen, valami ilyesmi, de végülis a dolog nem ilyen egyszerű. A mi magyar kisemberünknek megvan a jogos helye a társadalomban, hiszen nem is próbál változtatni rajta, azt a helyet tartja természetesnek, még sincs méltósága. Ez az ember azért nem tragikus figura, mert passzív. Nem azért passzív, mert nem mer tenni valamit, hanem mert nem is tudja, hogy kellene tennie valamit.

Azt hiszem, a méltóságot a megalázottság felől kellene keresni (a nyelvészetben bevált fogás az ellenkező értelmű szó elemzésével kezdeni). Nem lehet megalázni azt az embert, aki nem ismeri a helyét a világban. Nem, nem. Nem arról van szó, hogy ismeri-e a jogait, csak arról, hogy van-e bármilyen tudatos viszonya a környezetéhez. Hogy képes-e megítélni, a mások vele való viselkedése illeszkedik-e ahhoz a képhez, amilyennek ő látja magát.

Közeledünk. Tetszik érteni? A kérdés az, lehet-e megalázni azt, akinek nincs tudatos viszonya a környezetéhez. Vagy azt, akinek van egy hamis, torz viszonya a körülötte lévő világhoz, légyen az a világ akármilyen terjedelmű és a körülötte lévő emberekhez, legyenek azok bármilyenek, okosak, szépek, rosszak, rútak. Az utóbbi, a hamis, a torz viszony a környezethez ugyanúgy nemlétező viszonynak tekintendő, mint a tudatlanság.

Az ember tudatos, a valósághoz visszaigazoltan illeszkedő viszonya a környezetéhez – talán ez lehetne a méltóság meghatározása.

A magyarságnak nincs tragédiája, mert a passzivitás nem tragikus. A magyarság történelme úgy alakult, hogy évszázadokig természetesnek tekintette a környezetének azt a viselkedését, amit más népek megalázónak tartottak volna, és a legnagyobb része a magyarságnak ma is természetesnek tekinti.

Mert a magyarság történelme során nem alakulhatott ki a méltóságérzet (amit egy ideje annak vélünk, az hamis és torz, rosszabb a nemlétezőnél is). Nincs mit kivívnia, még kevésbé van mit visszaszereznie.

A magyarságból hiányzik a méltóság reális tudata.

Az 1990. óta dúló politikusi gazemberségre általában és a dagadt falusi futballista groteszk országlására különösen nincs más magyarázatom.

A remény rabjai című filmben van egy szereplő, a nevére nem emlékszem, James Whitmore játssza (az 1953-ban készült Kiss me Kate-ben a két énekes táncos gengszter egyike), sok évtized után szabadul, kis idő múlva felakasztja magát. Nem tud mit kezdeni a szabadságával. A film alapjául szolgáló regényt Stephen King írta, a film forgatókönyvét Frank Darabont. A könyvet nem olvastam (egyáltalán Stephen Kinghez írásos formában nem jutottam hozzá, ezt sajnálom, mert nézetem szerint mindent el kell olvasni, ami írva van), ilyenformán nem tudom, a Whitmore játszotta figura szerepel-e benne. Ha igen, leveszem a kalapom King előtt, jó az alak, jó az epizód. A forgatókönyv írója és a film rendezője is lehetne a figura kitalálója, Frank Darabont magyar származás, vihette a zsigereiben a szabadságtól irtózó ember történetét – dehát az a helyzet, hogy Whitmore voltaképpen egy lélektani alapsémát jelenít meg, nincs időm utánanézni, talán intézményfüggőségnek hívják.

Még mindig az a kérdés, hogy miért van így, ami van? Miért telepedhetett rá ez a bornírt, tehetségtelen, piti tolvajokból összeállt társaság az országra úgy, hogy a népnek szava sincs ellene? Nem veszi észre, hogy ezek gátlástalanul lopnak? Dehogynem. Vagy nem veszi észre, hogy reménytelenül tönkretették a gyerekei jövőjét, hogy nyomor van és kilátástalanság? Dehogynem.

Hát akkor?

Így van rendjén. Így van jól. Ez a nép ehhez van szokva. Nem kell itten semmit se nem változtatni, ne tessék. Sokszínűség, haladás, fejlődés – nemá! És ne jöjjön ide senki, mi se megyünk sehová. Azok, akik elmentek mostan itten, elég rosszul tették. Nem jó, hogy elment a gyerek, de meg is van róla a vélemény. Hova a francba mén? Oszt minek? Nem jó itt? Ez a hazája vagy nem? Magyar. Magyar ember meg nem mén sehova.

Miért nem zúdul fel a nép, amikor értesül róla, hogy sokszázezren elmentek? Azért nem zúdul fel, mert elítéli. Azokat ítéli el, akik elmentek. Nem mondja ki hangosan, de megveti a saját ivadékát, amiért az el mert menni innen. Pedig már a nagy költő is megmondta, itt élned halnod kell. Hát akkor? Meg volt mondva már akkor, és most ez a gyerek is azt mondja, a miniszterelnök. A mi miniszterelnökünk! Hogy ilyen a magyar. Büszke, harcos, szabadságszerető a maga ezeréves államiságával. Itt élned halnod kell, ez az érvényes. Jó itt. Megszoktuk. Akkor meg mit kell itten hepciáskodni, hogy mennyi a fizetés máshol? Annyi amennyi. De ez itt a mienk.

Tetszene merni megmondani Mari néninek, hogy államiság itt nem ezer éve nem volt, hanem egyetlen percig sem, soha? Hogy ez a nép meghunyászkodik minden hatalom előtt, hogy az 1848-as „szabadságharcban” a hadra foghatók 5 (öt) százaléka vett részt, az 56-osban meg annyi sem? Hogy annyira nem szereti a szabadságot, annyira menekül előle, mint tömjénfüsttől az ördög?

A jelenleg uraskodó falusi futballistától megkapta azt, amire húsz éve vágyott. A frászt kapja ez a nép a rendszerváltás óta, hogy felforgatják az életét, hogy esetleg majd tanulnia kellene, érdeklődni a világ dolgai iránt. Másra vágyni, mint maximum egy Trabantra, legföljebb Wartburgra. Az jó volt, ahhoz sem jutott hozzá, de legalább lehetett tudni, hogy miért. Mert kevés volt a fizetés. De legalább volt mit enni. Most az sincs, az igaz, de a mi miniszterelnökünk azt mondta, majd lesz. Akkor pedig lesz, mert amit az mond, az szentírás, mert az nem akar tőlünk semmit. Azt mondja, nem kell itten tanulni semmit se, jó munkás kell meg katonai erények, egy ilyen országban, ahol ezer éve minden csatát és minden háborút megnyertünk mi más kéne. Katona meg focista. Katonafocista. A mi miniszterelnökünk azonkívül a munkásembert szereti meg a parasztot, nem hagyja magára, hogy a sajátjával gazdálkodjon meg ilyesféle úri huncutságok, hanem megmondja, mit kell és azt hogyan és mikor. A fődet odaadja annak, akinek az jár, mink meg majd dógozunk rajta. Ha hagyják. Ha meg nem, hát akkor is lesz valahogy. Esetleg éhenhalunk. És? Eddig is így volt, ezután is így lesz. Csak szabadság ne legyen, mert azzal nem tudunk mit kezdeni, akkor kampósszöget keresünk meg kötelet.

Így van jól, ahogyan most van.

Ott van az alapvető tévedés, hogy a magyar embert folyton csak megalázzák, hogy ez a nép alattvaló.

Nem! Tessék végre megérteni, egy embert csak méltóságérzetében lehet megalázni. Akinek az nincs, az alattvalónak sem nevezhető, mert arról sem tudja, mi az. A magyar nép fogalmi szókészlete ma is olyan, amilyen ezer évvel ezelőtt volt: nincs, nem létezik. A tárgyak egy részének a nevét tudja meg foglalkozás neveket. A földművelés szavait ismeri. István, a király a kereszténység borzalmas mérgével ölte ki az emberré válás lehetőségét ebből a népből, az utána következőknek csak folytatniuk kellett.

A csúti szotyolahéjköpködő csak befejezi azt, amit István nevű baromi elődje elkezdett. Már nem is ugatunk. Csak rettegünk.