A kuplerájból készülnek kidobni a bútorokat. Pedig a madámot kellene. A bútorok jók ugyanis, a lányok is, csak a kupleráj üzemeltetője alkalmatlan.
A Nemzetközi Öttusa Szövetség (UIPM) elöljárói úgy
döntöttek, hogy kidobják a lovaglást az öttusából. Tudniillik macerás. Baj van
a lovakkal. Majdnem mindig, majdnem mindenhol. A lovak pedig ugyebár lóból
vannak, azokkal nem lehet mit tenni. Kész, ennyi.
Volt nekem egy lovam, Gazsinak hívták. Pontosabban
nem az enyém volt, az alagi diplomataistállóban állt, én csak kijártam
lovagolni. A megismerkedésünk sajátosnak volt nevezhető. Elvitték a régi
lovamat, kértem egy másikat. A lovászok tudták, nincsenek különösebb igényeim,
azt szeretném – elsősorban a ló érdekében – hogy nagy legyen, erős, ne valami
kényes kis arab (akkor még 190 centi voltam és 90 kiló, ez nem olyan borzasztó,
de egy 40 kilós zsokéhoz szokott lónak mégis kicsit sok). Bementem az
istállóba, nyitogattam a boxajtókat, hamar találtam egy akkora lovat, hogy alig
bírt megfordulni a számára szűk boxban. Szóltam, hogy őt kérem. Azt mondták, ne
kérjem, vad, kezelhetetlen. Hagyja magát fölnyergelni, ki is jön az udvarra, de
ha valaki megpróbál felülni rá, azt már a fejével odébb löki, leteríti. Kétéves
korában hozták el a galopp pályáról, olyan nagyra nőtt, hogy nem fért be a
startboxba. Nem szereti az embereket.
Érdekelni kezdett az illető, gondoltam, beszélek
vele. Egy depresszióba süllyedt versenyző, aki csalódott az emberekben. Az
egyik lovász kivitte Gazsit az udvarra, én meg ahogy mindig szoktam, odamentem
bemutatkozni. Megsimogattam a homlokát, aztán a két kezembe vettem a pofáját és
eldörmögtem neki, hogy miért vagyok itt. Érdeklődve forgatta a fülét.
Fölnyergeltem. Felültem. Mondtam, na Gazsi, akkor talán menjünk. Elindult. Az
istállószemélyzet leesett állal nézett. Eddig ha netán valaki eljutott odáig,
hogy felült rá, Gazsi azzal fejezte ki tiltakozását, hogy nem indult el. Állt
az udvaron mozdulatlanul.
Végigsétáltunk az erdőn. Mikor kiértünk a rétre,
lejjebb eresztettem a szárat, és szóltam, hogy térjünk át a vágtára. Fütyült a
menetszél a fülem mellett.
Olyan nincs, hogy egy ló nem teszi meg azt, amit
az ember kér tőle. Az én szóhasználatomban ez modor, viselkedés kérdése, a
lovasemberek idomításnak nevezik. Tőlem úgy is lehet, egy a lényeg, tudomásul
kell venni, hogy a ló is ember. Sőt, olyanabb, mint bizonyos ember a megtört és
megalázott embertömegből, a ló ugyanis sosem lesz egy tömeg alkotóeleme,
megtörni és megalázni is lehetetlen, pontosabban lehet, de akkor az isten
irgalmazzon annak az embernek, aki a közelébe megy.
Ha egy lótól azt kérem, ugorjon át bizonyos
akadályokat és közben legyen az emberhez bizalommal, azt meg lehet oldani. Csak
vele kell elintézni a dolgot, tudomásul véve, hogy ő nem tizenkettő egy tucat.
És akkor az ilyen lovakból elő lehet állítani egy olyan csoportot, amelynek
minden egyes egyede alkalmas arra, hogy egy öttusaverseny lovas számában megbízható
partnere legyen a hozzá kisorsolt embernek. Ehhez persze kell olyan ember, aki
a fentiekkel tisztában van. Nem nagyon van kétségem afelől, hogy egy öttusázó
tud bánni a lovakkal.
Egy versenyen ellenszegülő ló esetében
egyvalamiben lehetünk bizonyosak: ő az egyetlen, aki az ellenszegülés
következtében beálló kudarcban abszolút vétlen. Hibás az az ember lehet,
amelyik őt felkészítette, azaz nem készítette fel, vagy az az ember, aki
kiválasztotta egy olyan feladatra, amire nincs felkészítve, vagy az az
öttusázó, aki nem ért a lóhoz, eszköznek tartja, nem tekinti társnak.
Munkaigényes dolog az olyan lóállomány
előállítása, amelyik végig tud menni egy versenyen. És nem megspórolható. Mint
ahogyan az sem megspórolható, hogy egy kiszemelt versenyhelyszínen a legnagyobb
figyelemmel és szakértelemmel a lovakat kell megszemlélni. Egyenként. Az nem
egy módszer, hogy „gazdag, megbízható lótulajdonosok lovait válogattuk össze”,
ahogyan ez állítólag a tokiói olimpián történt, mert annak az eredménye nem
lehet más, mint ami oda vezetett, hogy az esélyes német lány kiesett, minthogy
a ló nem akart menni.
Ennyit általánosságban. Dehát van még egy
szempont, amihez nem tudok hozzászólni, sosem voltam öttusaversenyen, nem
tudom, hogyan zajlik a lovaglás. Egy bizonyos, mindenki idegen, számára
ismeretlen lovon indul. Kerestem a szabálykönyvben az előírást, mennyi időt
kell adni verseny előtt, hogy az öttusázó megismerkedjen a lovával. Azaz hogy elfogadtassa
magát. Az pedig nagy baj, ha nincs ilyen előírás, mert akkor kizárólag fals
eredmény születhetik, amennyiben minden a szerencsére van bízva.
Persze nem ez a lényeg, nem ez a fontos. Ez még
talán el is jutna a sportolóagyú döntéshozók sajátos világfelfogásáig. Hanem
az, hogy mit tesz ez az elképesztő nemtörődömség a lovakkal. Ők ugyanis nem
képesek változtatni a szabályokon, ők csak az elszenvedői az ostoba ember
érzéketlen nagyképűségének, ami eszköznek tekinti a lovat a saját, alapjában
véve pitiáner céljának az eléréséhez. Az ugyancsak korlátolt fogalomértelmezés
szerint a „sportszerűség” is úgy kívánná, hogy az erősebb legyen előzékeny és
megengedő, ami persze már régen nem a „sportszerűség” ismérve, mint ahogyan
mindig is az „emberszerűség”, az emberségesség megnyilvánulásait neveztük
sportszerűségnek. Mely kifejezés már régen a kegyetlenség, a másokon való
átgázolás, a kíméletlen győzni akarás fogalomgyűjteménye.
Ez a baromi szemlélet elsősorban egy másik
élőlénnyel szemben káros, másodsorban pedig azt a primitív, beszűkült
értetlenséget mutatja, ami még azt is képtelen belátni, hogy a lónak nem célja
a verseny megnyerése. Őt kényszerítik egy sor olyan mozgásra, amire képes
ugyan, de általában maga szereti eldönteni, mikor ugrik, mikor galoppozik és
mikor sétál. Pedig különben meg lehetne oldani, hogy a ló ebben is partner
legyen. Telivérhez értő emberek tudják, hogy versenynapon a ló már
izgatottabban ébred, mint más napokon, mert tudja, hogy a győzelemért fog
futni. A lóban általában benne van a versenyszellem, a szakmájához értő idomár
ezzel tisztában van, használja is ezt a motívumot a lóval való közös munkában.
Az öttusaversenyen részt vevő lóban is könnyű volna felébreszteni ezt az
ösztönt, minthogy a ló szeret játszani, csak odáig kellene eljuttatni, hogy most
az következik, ami az ő kedvenc tevékenysége: egy kedves emberrel kettesben
fognak egy jót bolondozni, ő majd megmondja, mit mikor, a többi az én dolgom…
Na ilyesmikkel kellene foglalkozniuk azoknak a figuráknak, akik most készülnek kidobni a lovaglást, másként szólva készülnek megölni az öttusát. Nem ismerek senkit sem a nemzetközi szövetségben, sem a sunnyogó magyarban, csak egyet tudok bizonyosan: kivétel nélkül mindegyik olyan sportolóagyú lény, amilyet a minap leírtam. Elvágólag látja a világot, a világ meg nem hajlandó ezt tudomásul venni.
Az öttusában mindig a lovaglás okozta a legtöbb gondot, a legjobb lovas sem mehetett biztosra. Mert mindazzal, amit itt leírtam, emberszabású embereknek kellett volna foglalkozniuk és nem sportolóagyúaknak. Akik most végre rájöttek, hogy itt valami működési hiba van. Akik ennek reakciójaképpen úgy viselkednek, ahogyan az elvárható tőlük.
