Keresés ebben a blogban

2021. október 10., vasárnap

A jobboldali miniszterelnök-jelölt minéműségéről

Azt mondják, ne bomlasszam az ellenzék egységét. Az összefogást. Jó, nem bomlasztom.

Inkább csatlakozzam egy bornírt gyülekezethez? Akik még a struccsághoz is hülyék, amennyiben be sem kell dugniuk a fejüket a homokba, anélkül is elég sötét van körülöttük? Akik képtelenek föltenni a legegyszerűbb kérdéseket.

Azt mondják az egyik jelöltről, hogy jobboldali. Kösz, hogy szóltak.

Valahol azt olvastam, hogy a baloldal figyelmébe ajánlják, a váltógazdasághoz szükség van a jobboldalra. Nemrégen meg azt is olvastam, hogy Obama is valami ilyesmit írt. Megkerestem, íme:

„A volt amerikai elnök hangsúlyozta: a demokrácia működéséhez szükséges, hogy egyaránt legyen bal és jobboldal is.”

Aztán Barack Obama azt is mondta, hogy „…a Republikánus Párt tagadja a klímaváltozás létezését, vitatja a választási eredményeket és összeesküvés-elméletekbe kapaszkodik, amelyek közül a legőrültebbeket Donald Trump terjesztette.”

Lehet ilyeneket olvasni mindenhol, hogy a demokrácia működéséhez kell a verseny meg az eszmék ütközése. Egy pillanatra tekintsünk el attól, hogy a „demokrácia” jelen formájában egy végtelenül ostoba és kártékony módszer az emberi társadalom működtetésére, aminek úgyszólván semmi köze nincs a mintának tartott és ezáltal meggyalázott görög demokráciához, fogadjuk el alapnak a megállapítást, mely szerint szükség van a bal és jobboldalra. Ebben a pillanatban azt a megállapítást fogadtuk el, hogy mondjuk az atlétikát modellnek véve, voltaképpen nem vagyunk tisztában a futóversenyek lényegével. Mert igazi futóverseny akkor lesz az eseményből, ha bizonyos, a nép által megválasztott arányban indítunk bérgyilkosokat, kocsmai verekedőket és más bűnözőket, akik a start után elkezdik irtani a futókat. A leggyorsabbakat persze már csak hátulról agyonlőni tudják, de a „demokrácia” szabályai szerint ez rendben van, csak élénkíti a versenyt, ha azért izgulhatunk, marad-e futó, aki így is célba ér.

A közérthetőség kedvéért kissé (nem nagyon) eltúloztam a jobboldali versenyzők jellemrajzát.

Namármost. A „demokrácia” jelenkori értelmezése szerint attól a pillanattól kezdve, hogy egy köztörvényes bűnöző indul valamely közéleti választáson és ott nyer, akkor politikussá válik, és mint ilyen, automatikusan elveszíti bűnöző jellegét.

Ha elfogadjuk azt a meghatározást, miszerint a jobboldaliság az emberek közötti egyenlőtlenség erőszakos fenntartása és törvényként való helyeslése, akkor tudomásul vesszük, hogy az egyetemes történelem jelentős része a jobboldaliság történelme. Ha nem bánják, nem írom ide a jobboldaliság árnyalt jellemzőit, a lényeg itt van fent, különben nagyjából mindenki tudja, mit jelent a jobboldaliság.

A mi népünk történelme a jobboldaliság történelme, ez a nép mindig a jobboldaliságot jelentette akkor is, ha ennek a képnek a kialakulásához nem sok köze volt, rákényszerítették, elfogadta.

Mikor milyen esélye volt ennek a népnek bármire, ami legalább árnyalatnyival különbözött volna a jobboldaliságtól? Ezt kapja ezer éve. Erről tudja, hogy ebben kell élnie. Hogy mi az a másfajta? Ami Európában már sokszáz évvel ezelőtt megvolt? A szabadság kis körei (Bibó), amik még a jobboldaliság förtelmes korlátoltságát is elviselhetőbbé tették? Honnan tudná, mi az, nem volt benne része soha.

Úgy vélem, ismét kell beszélnünk kicsit a jobboldaliságról, legalább annak a legutóbbi százötven évéről, a jobboldal úgyszólván kizárólagos szerepéről ennek az országnak a mélységes mélyben tartásáról.

Ideteszek részleteket korábbi jegyzeteimből, a kompilációt egy másfajta minőség megjelenítésének szánom, hogy értető legyen, mi a bajom egy Márki-Zay nevű nyomulásával. Trianonoztunk például hosszan, sírtunk krokodilkönnyeket, a „baloldaliak” is. De valahogy egy szót sem láttam a „baloldali megemlékezések” között sem például a frankhamisításról.

A magyar „úri osztály”, azaz annak a jelentős hányadát kitevő ostoba és aljas alakjai nagyjából ugyanazt csinálták, amit 1990. óta az úgynevezett jobboldal: hergelte a náluk is ostobább (általuk butaságban tartott) köznépet. Hogy ugyanis milyen tragédia Trianon és milyen igazságtalan. Többször leírtam már, nem az. Nem tragédia ahhoz képest, amilyen tragédiának a retorziója és főképp nem igazságtalan. Dehát próbálja ezt valaki elmagyarázni egy habzó szájú mélymagyarnak.

A frankhamisítás részleteit el lehet olvasni mindenféle helyeken, én most csak a lényeget írom ide.

Windischgrätz Lajos herceg, hajdani közellátási miniszter 1922-ben saját sárospataki birtokán kezdett el – kőnyomatos technikával – előállítani ezerfrankosokat. Minthogy a hamisítványok egy vak koldus megtévesztésére is alkalmatlanok voltak, a herceg úr a fővárosba költöztette a holmiját, és az Állami Térképészeti Intézet Retek utcai épületében folytatta a munkát. Ennek az intézetnek a legfőbb korifeusa egy „nagy tudós”, bizonyos Teleki Pál buzgón vállalt részt a tevékenységből, minthogy ő is meg volt győződve Trianon igazságtalanságáról. Sőt, ő arról is meg volt győződve, hogy azt leginkább a zsidók csinálták, ezért megírta a modern kor első zsidótörvényét, amivel még Hitler Mein Kampfját is megelőzte. A nyomdagépet a Pénzügyminisztérium szerezte be. Ez csak azért lényeges adalék, mert bizonyos források a mai napig nem látják bizonyítottnak Bethlen miniszterelnök részvételét az ügyben. Ami úgy különben számos egyéb ténnyel is igazolható, dehát egy bírónak, aki hivatását a megfelelő módon gyakorolja, bőven elég egy miniszterelnök felelőssége az egyik minisztériumának működéséért.

A frankhamisítással az urak bosszút akartak állni Franciaországon. Azaz tökön akarták rúgni Franciaország lovát. Mely ország – a viccbeli jegessel ellentétben, akinek a lovát Arisztid rúgta tökön feleségének a jeges által való elcsábítása miatt – annyira sem volt bűnös a trianoni ítéletben, mint a jeges lova. De ez az urakat nem zavarta nemes bosszújuk kivitelezésében.

A sokmillió hamis frank első ezresének a beváltásával már lebukott a megbízott ezredes, azaz a végrehajtás elindításával megbízott balek. 1925-ben Hágában letartóztatták. A nyomozás gyorsan eljutott a legfőbb felelősökig, élükön Horthyval, Bethlennel és Telekivel.

És itt jön az ügy legfinomabb része. A brit és az olasz diplomácia lecsitította a franciákat. A nemzetközi jog nemhogy a fentnevezett három alakhoz nem jutott el, szóba sem kerültek mint felelősök. A magyarországi bíróság négy évre ítélte Windischgrätz Lajost, három és fél évre a budapesti főkapitányt. A herceg úr szállodákban és szanatóriumokban töltötte le „büntetését”, a főkapitány kormányzói kegyelemmel szabadulva, el sem indult a börtönkapu felé.

Nyugat-Európa úgy ítélte meg, hogy Bethlen „stabilitást” jelentő politikája, valamint a Gömbös gerjesztette fajvédő hisztéria elegendő ok a félrenézésre. Jobb a békesség. Nekik végülis semmiféle káruk nem keletkezett, az a lényegtelen apróság meg, hogy mi történik itt országon belül, kit érdekel. Szerintem baromira igazuk volt. Nem kell bolygatni ezeket a dolgokat.

Meg sem kérdezem, ismerős-e ez valahonnan.

Voltak olyanok, akik 1990-ben méltatlankodtak az osztrákok „magyar ne lopj” tábláin. A magyarság megvetése, taszító nevetségessé válása nem ott és nem akkor kezdődött.

Az a borzasztó, hogy még csak nem is a frankhamisítási botránnyal.

Annál is sokkal régebben.

Jó, nem győzöm hangsúlyozni, volt majdnem ötven év Magyarország történelmében, amikor elkezdtük magunkat otthon érezhetni Európában. De mint hamarosan bebizonyosodott, az arisztokráciának egy végtelenül ostoba része, és a hozzájuk hasonló „jobboldal” ebben nem akart részt venni, nekik jobban tetszett a „kutyaszerbia”, ezt 1878-ban már énekelték, 11 évvel a kiegyezés után, és az országnak az első világháborúba való belehajszolása.

A magyar „forradalom és szabadságharc” nem hasonlítható például a bármilyen ostoba és fölösleges, jakobinus diktatúrába, majd napóleoni császárságba torkolló, végül semmit meg nem oldó francia forradalomhoz, ami nélkül sokkal egyszerűbben és hatásosabban meg lehetett volna oldani a polgárság gondjait, de ami végülis inkább volt „baloldali”, mint a reménytelenül jobboldali magyar. A hőbörgők harca, amit csak azért nem nevezek ramazúrinak vagy felfordulásnak, mert a sok tízezer értelmetlenül meghalt ember legalább a fejet hajtó gyász tiszteletét megérdemli.

„Az egész úgy tűnik fel előttem, mint valami rossz álom! Ó, szent Nemezis! Egy lengyel és Kossuth hordják a gyúlékony anyagot a tűzre!... Nous avons vendu le pays pour deux Louis! (Eladtuk az országot két Lajosért - Batthyány és Kossuth)… Az egésznek rebellió színezete van…”

Azt tanítottam: hozzátok rendbe a vén házat; tisztítsátok meg a szennytől, mely körülveszi etc. Az érintettek nem végezték el ezt… Kossuth és társai pedig jobbnak látták felgyújtani!...”

Ez Széchenyi István naplóbejegyzése 1848. március 15-én és 16-án. Széchenyi és Deák vesztett. A főurak és köznemesek szabadságot akartak és függetlenséget – önmaguknak, a Habsburgoktól. Fogalmuk sem volt róla, mit kezdenének vele, mert a „vén ház” nem lett megtisztítva a szennytől, azzal pedig, hogy rágyújtották a népre, saját magukat is rosszabb helyzetbe lökték, mint amit el tudtak volna képzelni.

48-49 a miniszterek és hadvezérek ügye volt, a bornírt főurakból álló magyar jobboldalé. Eszükbe nem jutott a nemzetiség vagy a jobbágy sorsa, ők akartak önálló létet, ki tudja, mire alapozva. Dehát mit lehet várni egy olyan baromian ostoba alaktól, amilyen a szlovák zugügyvéd volt a hatalmasra növesztett és hazudott magyarságával, amiért bárki életét feláldozta, kivéve a magáét. Ha egyszer valaki hajlandó lesz a valóságról írni és beszélni a 48-as „emlékhelyek” helyett, akkor talán szép lassan eljutunk a felismerésig: ez a „forradalom és szabadságharc” nem a nép harca volt. Ők azt akarták, hogy hagyják őket békén – ha már az áprilisi törvények tisztességes és gyors végrehajtása helyett a hibbant nagyképűsködést választották, csinálják egyedül. Nélkülük. Dehát nem lehetett, mert a „Lajosok” úgy tartották, a népnek vannak kötelezettségei.

"Hogy tulajdonképen mit ünnepelnek martius 15-kén, midőn egy kis pesti lármánál egyéb nem történt, azt nem tudom, de hogy azon a napon, mellyen a hadsereg megmenti a hazát, lesz mit ünnepelni, azt tudom." – írta Kossuth a feleségének 1849. március 15-én.

Hááát. Ünneplés helyett lett iszkolás a kincstár maradékával, aztán sikkasztás Amerikában, aztán az a bizonyos „Cassandra-levél”. Majd a magyar jobboldal bosszúterve 48-ért, hogy majd ők most megmutatják: 1914. Hadüzenetek, kitartás az utolsó halottig, aki megint csak annak a népnek a halottja, amelyik nem akart részt venni ebben sem, de senki nem kérdezte, mely nép aztán elkezdte siratni Trianont, az ő elvesztett országát, ami nem volt az övé soha… És így tovább. Horthy, újabb világháború, a jobboldal újabb bosszúja a féleszű briganti, a nagyra tartott földrajztudós Teleki zsidótörvényeivel… Aztán Rákosi Mátyás a szovjet megszállókkal a háta mögött – ugye nem tetszik azt gondolni egy pillanatig sem, hogy ennek az „új mesének”, ennek a „fasiszta kommunizmusnak” volt valami köze a baloldalisághoz? A legsötétebbnek vélt korszak, ahol az ember kiszolgáltatottabb és megalázottabb volt minden korábbinál, amit csak a csúti szotyolahéjköpködő tudott tovább cifrázni, relatíve még sötétebb mélységekbe taszítani.

És most nagy barátsággal és örömmel konstatáljuk, hogy van egy jobboldali az ellenzéki összefogásban. Egy csizma az asztalon.

Szabad annyit mondanom, hogy én nem örülök? Hogy én nem tartom a váltógazdaság részének a jobboldalt? Különösen egy jobboldali rendszer lebontásában nem használnék „váltásnak” egy hasonlóan baromi jobboldalit a maga förtelmes nézeteivel.

Vagy én most itt bomlasztom ezt a különben is elég kelekótya „összefogást”?