Heil Hitler! 1945.
április 30-án, 56 éves korában végleg lehunyta szemét Adolf Hitler, az ardenneki
győztes, Európa huszadik századi egyesítője, a Harmadik Birodalom megalapítója,
akit ellenfelei az osztrák káplárnak neveztek. Hatalmának csúcspontján
hadserege ellenőrzése alatt tartotta az európai kontinens nagy részét.
A szárnyaló
szellemre, a világ egyik leghíresebb hadvezérére emlékezünk, aki kiemelkedő
katonából lett kiemelkedő politikus. Persze ez utóbbi titulusra több jelentkező
is akad, de a valamikori kis piktor, ahogy fiatalkorában nevezték, ugyanolyan
fölényesen utasítja maga mögé a nyomába törekvőket, ahogy a háborúkban járatta
a bolondját ellenfeleivel közel öt éven keresztül.
Jelenléte 50 000
emberével ér fel a csatamezőn.
A fenti, kurzívval írt néhány mondatban
megváltoztattam egy nevet és néhány vele kapcsolatos eseményt, de a fellengzős szavakat
durrogtató panegirikuszon nem változtattam, azt pontosan idézem az egyik magyar
hírportálról. Idézhetném máshonnan is, attól tartok, nemcsak magyarról,
franciáról bizonyosan – az eredeti ugyanis Napóleonról szól. Ő hunyta le a
szemét 200 évvel ezelőtt.
Tetszik tudni nekem lényegi különbséget mutatni
Napóleon és Hitler között? Nagy Sándor, Batu kán, Custer – mondjak még? A
halottak számában és az „elfoglalt” területek méreteiben vannak különbségek, a
tömeggyilkos gazemberek mind egyformák.
Azt olvastam néhány napja, hogy ma kétszáz éve
halt meg Napóleon. Meg hogy a világtörténelem legzseniálisabb hadvezére volt.
Azt értem, hogy Haydn halálának a kétszázadik
évfordulójáról megemlékezünk. Meg még sok ember van, akiről meg kell emlékezni,
olyanok is vannak, akik zseniálisak voltak, legzseniálisabbról nem tudok, bár
hajlok arra, hogy Mozartot annak tartsam, de ez a magánügyem. Egyvalami
bizonyos, ezt már sokszor sokféleképpen elmondtam, leírtam, teljesen hiába,
éppen ezért újra leírom: nincs zseniális gazember, nincs zseniális
tömeggyilkos.
A franciák úgy ítélik meg az ő honfitársukat,
ahogyan akarják, de ez nem változtat azon a tényen, hogy Napóleon a
világtörténelem egyik leggyalázatosabb tömeggyilkosa volt. Én azt is
felháborítónak találom, hogy Franciaország nagyra tartja ezt az undorító gonosztevőt,
de hogy magyar tömegtájékoztató fórumokon is ilyen förtelmek jelenjenek meg,
azt végképp nagyon rosszul tűröm. Mi az, hogy kiváló, különösen zseniális
hadvezér? Mi az, hogy katonai zseni? Azt jelenti, az illető egy különösen
hatásos gyilkológép, azaz sokkal több embert képes megölni, mint a nála kevésbé
zseniálisak. Vegyük illusztrációnak Kutuzovot, akit a világtörténelem igazán
„méltán” tart katonai géniusznak, mert keleten ő állította meg Napóleont. Aha, úgy
van. És még igaza is volt, azt az iszonyatos alakot valóban meg kellett
állítani. Napóleonnak 650 000 (hatszázötvenezer) katonája halt meg az
1812-es „hadjáratban” – milyen érdekes kifejezés, nem? Egy többszázezer
áldozattal járó, borzalmas rablógyilkosság sorozat milyen más, ha hadjáratnak
nevezzük.
Nem más. Akkor is csak tömeges rablógyilkosság.
Annak a 650 000 embernek a nagy részét Kutuzov ölette meg. Igaza volt?
Hááát, nem tudom. Hogy lehetett volna-e másképp. De ha nevezett orosz
tábornokot ebben az ügyben ártatlannak kiáltjuk is ki, korábban nekiment a
lengyeleknek, aztán a törököknek. Akárhonnan nézzük, Kutuzov a cárnak rohanta
le és gyilkolta halomra a lengyeleket, és a cárnak próbálta megszerezni a meleg
tengert a törökök tömeges megölésének árán. Ez a katonai „zseni” hasonlóan
utálatos gyilkológép volt, mint francia kollégája.
Pacifista volnék? Antimilitarista? Minek tagadjam,
igen. De attól még tudom, katonákra szükség van. Valamint azt is tudom, hogy
MacArthur, Montgomery vagy Eisenhower nélkül mi lett volna a világgal. Meg azt
is, hogy különbség van a hódító háború meg a védekező között. Csak azt nem
vagyok képes felfogni, a világtörténelem miért a fent nevezettekről szól. A
nagy birodalmak dicsőségéről, a kereszténység hadvezéreinek százmilliók halálát
hozó pusztításáról. Ment-e ezek által a világ elébb – kérdezem Vörösmartyt
nagyjából idézve. Ment, hogy minél dicsőbbek népei, salakjok annál borzasztóbb
legyen, s a rongyos ember bőszült kebele dögvészt sohajtson a hír nemzetére.
Róma hatalma megfojtotta az emberiség történetének megismételhetetlenül
legnagyszerűbb szellemét, a görög kultúrát. Amit különben korábban már egy
macedón is megpróbált, majdnem sikerült is neki, amíg gyilkolta terjeszkedő
birodalma népeit, el is tűnt minden, ami az ember alkotó szelleméről szólt –
szerencsére az a világbirodalom elég gyorsan összeomlott, a tömeggyilkos
macedón meg szerencsére nem élt túl soká, de a dúlás, amit ez az Alexandrosz
nevű véghezvitt, nem múlt el nyomtalanul. Komoly lexikonokban a róla szóló
címszó alatt többször annyi szöveg van, mint amennyi mondjuk Platónról szól. „A valódi történelemben Arkhimédész, összes
tudományos felfedezésével együtt, nyilvánvalóan kevésbé
volt jelentős, mint az a katona, aki Szürakuszai bevételekor agyonütötte őt.”
Ezt Spengler írta 1918-ban. A történészek és bulvárújságírók által dicsőített
hadvezérek, akiknek a tetteivel teletömik a világ iskolásainak a fejét, soha
semmi egyebet nem tettek, mint hogy hátráltatták az emberiséget az emberré
válás folyamatában. A saját nemzetükhöz tartozókat is beleértve. Hitler
megszüntette a munkanélküliséget, autópályákat építtetett, sőt a csodálatos
Waldbühne is az ő idejében készült – és? Ugye nem kell a másik serpenyő
tartalmát is részleteznem? Code Napoleon, Becsületrend, Nemzeti Bank meg néhány
egyéb intézkedés, amit bárki megtehetett volna, ha ideje van rá, amit
kikényszerített a kor – és halottak milliói.
Az emberiség legkártékonyabb alakjai a papok, a
politikusok és a történészek. Az úgynevezett „történetírók”, akik jórészt
tényleg történeteket írnak, ahelyett, hogy a szakmájukat gyakorolva a
történelem adatait és dokumentumait rendeznék. Akik önmagát ismétlő förtelemmé
torzítják az ember históriáját, olyan eseményekre és alakokra helyezve a
hangsúlyt, amik és akik hátráltatják az életet, mert jelentéktelenné szürkítik Arisztotelészt,
Newtont, Einsteint, Mozartot, Giottót, József Attilát.
Hitler ügyében megszületett a világtörténelem első
bírói ítélete, a nürnbergi per olyan precedenst teremtett, ami elvileg
megszüntethette volna a hadvezérek dominanciáját, ami reményt adott arra, hogy a
politika attól fogva ellenőrizhető lesz a jog által. A remény elszállt, a
politika arcátlansága növekedett, a történészek tovább sorvasztják az agyakat.
A három felsorolt foglalkozási ág teremtette negyedik, a hozzájuk hasonlóan
pusztító bulvárújságírás gondoskodik róla, hogy a szerencsétlen, rohamosan
visszafejlődő ember ne maradjon hősök nélkül. Most felfrissítették Napóleon
gaztetteit, a felnövekvő ifjúság számára világossá téve: az igazi életcél, ha
tömeggyilkossá válsz. Akkor tiéd a világ és az utókor történetíróinak földig
hajló elismerése.
