Vagy nem ezért alapították a legújabb gittegyletet?
"Az Emberi Erőforrások Miniszterének, Prof Dr. Kásler Miklósnak az előterjesztésére a Kormány elfogadta a Magyarságkutató Intézet létrehozásáról és az azzal összefüggő jogszabályok módosításáról szóló 206/2018. (XI. 10.) Kormányrendeletet. E jogforrás alapján 2019. január 1. napjával létrejött a Magyarságkutató Intézet. Feladatai különösen a honfoglalás előtti magyar történelem, a magyarság őstörténetének interdiszciplináris kutatása, a honfoglalással, valamint a magyar középkorral kapcsolatos komplex kutatások, a kelet-európai térség egyes részeinek VIII–X. századi történeti-földrajzi tájrekonstrukciója, a magyarság történelméből származó hazai és külföldi, elbeszélő és írott levéltári forráskutatás, néprajzi és népzenei kutatások, oktatási és képzési tevékenység, részvétel a kulturális turizmus, vallás- és zarándoklatturizmus fejlesztésében, angol és magyar nyelvű folyóirat kiadása, archeogenetikai kutatások, a korai magyar történelem helyének vizsgálata a XXI. századi magyar önazonosságtudatban, továbbá a magyar nyelv belső szerkezetének, sajátosságainak, működésének, a magyar kultúra egészével való összefüggésének kutatása és annak eredményének alkalmazása a köznevelésben."
Aha. Hát ez szép feladat. Különösen "a kelet-európai térség egyes részeinek VIII–X. századi történeti-földrajzi tájrekonstrukciója" tetszik. A Kossuth tér történeti-földrajzi tájrekonstrukciója már megvolt, sikerült a Horthy-korszak összes szemetjét előállítani, akartam is mondani már a Tisza-szobor kapcsán, hogy nem kellene itt megállni. A vezér és pártjának értelmi színvonala szinte tökéletesen ekvivalens a vérszerződést kötő törzsi vezetőkével, beleértve az olvasottságukat és a világról alkotott általános fogalmaikat, igazítsuk már ehhez a tájat is. A fakivágások már jól mennek, most a fővárost kell először elpusztítani, ez a kultúra meg ez a környezet régen hiszterizálja már a baromfiszaros udvaron felnőtt csúti büdös bunkót, le kell dózerolni az egészet, lehetőleg a lakossággal együtt. Sokan is vagyunk, minek ennyi ember?
A magyarság őstörténetének interdiszciplináris kutatása is jó, innen Kínáig ásatások a fagyott közép orosz földben már régen esedékesek, bizonyára gazdag leletanyag vár a régészekre. Aztán a levéltárakban is érdemes körülnézni, a honfoglalás előtti magyarság írásbeliségének feltárását eddig annyira elhanyagolták, ezt a bűnös mulasztást is pótolni kell, különös tekintettel az elveszettnek hitt, de nyilván fellelhető időszámítás előtti magyar hőseposzokra és nagyregényekre. A magyarok által épített városokat is ideje feltárni, nehogy azt higgyék bárhol a világon, csak pusztaságot hagytak maguk után vándorlásaik során - az egész szibériai orosz építészet is a magyarok keze nyomát őrzi. Ezt mind szépen fel kell kutatni. A vallás- és zarándoklatturizmus fejlesztésének érdekében.
Érdekes lenne még egy kicsi, rövid, sárga kígyó lila kecskeszakállal. Bár Nagy Lajos nyilván nem sejtette, midőn a Képtelen természetrajzot írta, hogy nem tud olyan kacifántosat tódítani, ami vetekedhetne jelen kormányunk ostoba, fogalomzavaros hablatyolásával.
Javaslom a fentiekhez két könyv szerzőjének a megkeresését és főtanácsadói kinevezését. Íme a könyvek címei: A magyar múlt dicső fejezetei, Magyarország dicsősége. Hadd idézzek az egyik előszóból, olyan gyönyörű, hogy szem nem maradhat szárazon:
"Igenis szép történelmünk van. Igenis van mire büszkének lenni a több mint ezeréves történelmünkben. Bár manapság mindenki inkább kesereg a bús esztendőkön, a bölcs királyainkat, a győztes csatáinkat, előretekintő, megfontolt és bátor hadvezéreinket sem szabad elfelejtenünk. Hisz a megpróbáltatások közepette, ami oly sokszor érte Magyarországot, mindig jött valaki, mindig történt valami, és az ország felállt, küzdött tovább, fejlődött, gyarapodott.
Különös ezt így átgondolni, de mennyi emberi tartás kell ahhoz, hogy néha egész birodalmakkal szembeszálljon valaki, miközben a háta mögött "csak" egy meggyötört ország áll, minden bizalmát és reményét vezérébe vagy egy eszmébe vetve. A szabadságvágy végigvezet a magyar történelmen, s a könyv fejezetein is mindig előbukkan, sokszor teret adva az alternatív elképzeléseknek, az eddig szándékosan háttérbe szorított teóriáknak.
A szöveget mindenhol gazdag képanyag övezi, hogy a távolba vesző adatokat, tényeket élettel töltse fel. A képek segítenek a hadvezér, a király mögé odagondolni az embert is. Mert a történelem már csak nekünk történelem. Azoknak, akik átélték - és nemegyszer az egész országnak -, sokszor élet-halál kérdése volt."
Na milyen?
Az a helyzet, hogy eddig bírtam az émelygést. Elmorfondíroztam, milyen esélye lehet a különben is alig létező, hiteles történelemtudománynak a nyolcszázmilliós intézettel szemben. A jellembajnok "tudósok", akik ebben az egyletben "dolgozni" fognak (mert ócskalelkű, gerinctelen alakok nyilván lesznek bőven, akik bármilyen hazugságok és tódítások gyártására kaphatók), hosszú évtizedekre készülnek a mocsárba nyomni az önismeretre vágyó, némi lélegzethez jutható fejeket, ismét, ki tudja hányadszor elrabolva az esélyt, hogy legalább közeledni kezdjünk Európához.
A Magyar Rádió elnökségén az egyik titkárnő valamiért kedvelt engem, néha beszámolt az ott hallott témákról. Vasárnap ment a Jóreggelt Európa, benne Kézdy Györggyel olvastattam fel Ady Menjünk vissza Ázsiába című, 1902-ben megjelent írását. Az azt követő hétfőn ez a titkárnő felhívott, és miután elmondta, mi a reggeli értekezlet témája, azzal fejezte be a tudósítást, hogy "éppen fontolgatják, hogyan lehetne betiltani Ady Endrét". Egykori kolléganőm, a ma már elképzelhetetlen műveltségű és felkészültségű riporter és szerkesztő Rádai Eszter tette most fel ennek az Ady-cikknek egy részletét a netre. Értelmező summázatnak a fenti förtelemhez épp jó lesz ide a teljes írás:
Az immár legbalkánibb parlamentnek ez a botránya irtózatos, kegyetlen világosságot adott a mi szemeinknek. Olyan titkot világított meg, amit jaj de jó lett volna sohasem tudni. Megtudtuk hogy a magyar parlamenti gyermekek mind egyformák: esküdjenek bár a kétfejű sas karmára, a Széll Kálmán harmatozó pattanására, Kossuth Lajos kalapjára, pápa csalhatatlan őszentsége papucsára, bármire. Obskurus agyuk velejének vastag burkát csak egy kicsit kell megkarcolni, ott zsibongnak előttünk a maguk siralmasan hasonlatos voltukban.
Kultúr-bestiákat mondott Vázsonyi? A kultúra isteni nevében vétózunk e címadományozás ellen. De a bestiák reputációja érdekében is, mert a bestiák mindig ki merik a fogukat mutatni, nem csak akkor, mikor demokrata képviselővel van dolguk.
Szeretett úri véreim, Ázsia ordított fel tegnap bennetek. A nosztalgia, a nomád, baromi ember méla vágyakozása rohamba tört ki. Nem voltam ott, de látom a képet. Középen az agyonhajszolt egyetlen intellektus. Sokat tud, sokra vágyik, merész a hite, elszánt a munkája, nagy a gyűlölete. És – óh szörnyűség – ősei a Jordánon átkeltek. Ez a kis zsidó óriás közöttük. Ezt az óriást fiatalon fölkapta szárnyaira a hír, imádja őt sok ezerek tömege, s tud… Ez, ez a legborzasztóbb! Ez az ember mer tudni közöttük, a tudatlanok között! De meg hogy ez az ember zsidó! Ott áll zavarodottan a középen. Egy harsány szitok hallszik. Lengyel Zoltán kiáltott, egy ifjú együgyű, ki hiányos intelligenciájával más, kultúr országban evőkészlet tisztító sem lehetne. Meg Leszkay úr, meg Rakovszky úr, meg a többi jólismert idióta. És Vázsonyi egy egyfogatú kocsin futtat el ebből a komédia házból, hova bekerülni idestova erkölcsi halál lesz.
Szeretett úri véreim, értsük meg egymást. Kinizsi fáj ugye és a malomkő? A keleti nomád lomhasága lázadt fel ugye, hogy semmisítsük meg ezt az embert még a Krimiából velünk hozott eszközökkel, mert tanulni, tudni, s az ő fegyvereivel állni vele szemben nem tudunk. Ugye így van szeretett úri véreim? Mert csak így lehet menteni ezt a világra szóló skandalumot.
Ha ugyan így is lehet. De aligha. Néznek bennünket kultúrnépek. Látják képtelenségünket a haladásra, látják, hogy szamojéd erkölcsökkel terpeszkedünk, okvetetlenkedünk Európa közepén, mint egy kis itt felejtett középkor, látják, hogy üresek és könnyűk vagyunk, ha nagyot akarunk csinálni, zsidót ütünk, ha egy kicsit már józanodni kezdünk, rögtön sietünk felkortyantani bizonyos ezeréves múlt kiszínezett dicsőségének édes italából, látják, hogy semmittevők és mihasznák vagyunk, nagy népek sziklavára, a parlament, nekünk csak arra jó, hogy lejárassuk. Mi lesz ennek a vége, szeretett úri véreim? Mert magam is ősmagyar volnék, s nem handlézsidó, mint ahogy ti címeztek mindenkit, aki különb, mint ti. A vége az lesz, hogy úgy kitessékelnek bennünket innen, mintha itt sem lettünk volna.
Legyünk ez egyszer számítók. Kerekedjünk föl, s menjünk vissza Ázsiába. Ott nem hallunk kellemetlenül igazmondó demokratákat. Vadászunk, halászunk, verjük a csöndes hazai kártyajátékot, s elmélkedhetünk ama bizonyos szép ezredéves álomról.
Menjünk vissza, szeretett úri véreim. Megöl itt bennünket a betű, a vasút, meg ez a sok zsidó, aki folyton ösztökél, hogy menjünk előre. Fel a sallanggal, fringiával, szentelt olvasókkal, kártyákkal, kulacsokkal, agarakkal, versenylovakkal és ősökkel! Menjünk vissza Ázsiába!…
