Keresés ebben a blogban

2018. december 28., péntek

A megélhetésiekről

Azt olvastam, hogy az írást megjelentető hozzátartozója, aki külföldre ment és ott él, nem "megélhetési" meg nem is kalandvágyó, mert ottani polgárral házasodott. Amiből arra következtetek, hogy a többiek viszont azok, mind, akik elmentek, megélhetésiek vagy kalandvágyók.
Ezen a megélhetésin elgondolkodtam. Pejoratívak a kifejezés felhangjai, mintha a bejegyzés szerzője is úgy értelmezte volna. A "megélhetési" először politikussal volt kapcsolatos. Akkor sem tetszett, mert rossz, erőszakolt szócsinálmány, de a politikushoz valamennyire illik, még akkor is, ha a jelentése ki van forgatva. Most azokat, akik elmentek, azt a sok százezer, közel egymillió embert megélhetésinek hívjuk? A széttépett családok, a telefonon, skype-on (vagy úgy sem) elérhető gyerekek, unokák ezzel a szótorzszüleménnyel írhatók le?
Megélni az képes, akinek van pénze arra, hogy ennivalót vegyen és számlát fizessen. Másra többnyire nem jut vagy alig. Ez a megélhetés. A létfenntartáshoz szükséges minimum. Aki pénzért megy politikusnak, nem a megélhetésére elérhető pénzért megy, hanem zabrálni. Befektetett munka nélkül gazdagodni, elszedni mások pénzét. Ez a világon mindenütt így van, némely helyen talán kevésbé arcátlanul kivitelezve, mint Magyarországon.
Nem tudom, ki milyen körülmények közül választotta az esetek többségében bizonytalant. De amennyire a velük foglalkozó statisztikákat és szociológiai irodalmat ismerem, úgy vélem, a többség nem a létminimum alatt nyomorgók tömegéből ment el, azok itthon vannak.
Azt sem tudom, a "kitántorgók" közül mennyien gondoltak bele abba, hány százalékot képvisel a vágyaikban a több pénz és hányat az emberi méltósághoz közelítő élet. Úgy értem, nem tudom, mennyire tudatosodott bennük az itthoni folyamatos megaláztatás, a naponta izzóra hevített gyűlölet, a szüntelen hazugságáradat. Hogy nemcsak a reménytelen anyagi helyzetükből menekültek, hanem azért is, mert nem akarták látni tovább a magyar történelem eddigi legundorítóbb és legostobább figurájának  a tombolását. A seggnyalók rajongását. Az ország és a nép lassú, de biztos pusztulását. De abban majdnem bizonyos vagyok, hogy már látják, mitől szabadultak meg. Hogy a többség már nem akar hazajönni. Hogy egyre pontosabban körvonalazódik előttük a saját jövőjük és a gyerekeiké. Hogy ők sosem lesznek angollá vagy németté, de a gyerekeik már most azok. És még mindig jobb kisebb-nagyobb honvággyal, darabokra szaggatott magyarságtudattal emberi körülmények között élni, mint ebben az országban eltűrni, hogy idegennek, hazaárulónak nyilvánítsák azokat, akik soha nem is akartak foglalkozni a "hazafiság" fogalmával, mert magától értetődőnek tartották a magyarságtudatukat, nem attól függőnek, hogy ócskalelkű emberi selejtek miképpen ítélkeznek róluk.
Egyvalami talán elgondolkodtató, de az is lehet, hogy csak a saját fájdalmam miatt kapaszkodom valami messze lebegő reményfoszlányba: ha ezt a beteg, fertőző gócot, a csúti primitívet sikerülne nagyon rövid időn belül eltakarítani, akkor itt olyan újjáépítésbe kell fogni, amilyen 45-ben volt (azt most hagyjuk, mi lett belőle, az most nem szükségszerű). Az új élet teremtéséért sok áldozatra lehetünk képesek, azért talán hazajönni is érdemes...
Áááá, ugyan már.