Úgy tudom, a vétkesek közötti némaságnak nincs büntetési tétele a törvénykönyvekben. Pedig kellene lennie.
"Aki hitelt érdemlő tudomást szerez arról, hogy az alkotmányos rend erőszakos megváltoztatása, az alkotmányos rend elleni szervezkedés, lázadás, rombolás, hazaárulás, hűtlenség, ellenség támogatása, kémkedés készül, vagy még le nem leplezett ilyen bűncselekményt követtek el, és erről a hatóságnak, mihelyt teheti, nem tesz jelentést, vétséget követ el, és két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. A felsorolt bűncselekmények feljelentésének elmulasztásáért az elkövető hozzátartozója nem büntethető."
Ez itt mintha egy paragrafus volna, még hatályos is. Ha a vétkesek között cinkos, aki néma, akkor a bűnösök között bűnpártoló. Két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. Nem büntethető, meg kell büntetni.
Ez eddig világos, ugye?
Nem tudom bizonyítani, de bizonyító erejű jelenségek felsorolásával bárki könnyedén eljuthat ahhoz a létszámhoz, ami a jelenlegi kormánypárt hű és kitartó szavazóit mutatja. Még mindig milliós nagyságrendek forognak értelmesnek nevezhető fórumokon is, holott ez a szám valószínűleg nem éri el az ötvenezret - ebben a pillanatban. Szavazójuk egyelőre valamivel több van, de nem sokkal, az éveleji beszarás nem volt alaptalan, az bizonyos, hogy a csalás százezres nagyságrendű volt, hajdani riportalanyomtól tudom, számítógépben máig végső fórum. A bukás után néhány évvel meg fog állapodni néhány ezernél. Mondok egy példát (sok van), ami a most felhördülőket talán elbizonytalanítja. Tetszik emlékezni az MSZMP nevű pártra? A taglétszámára? A "szavazók" számára? Hazafias Népfront, miegymás. 98-99 százalék. Van ennek a pártnak egy vállaltan, hirdetetten bejegyzett utódja, a Magyar Munkáspárt (a többi, amiket most emlegetni méltóztatik, nem vállalt utód, az "ideológiájuk" nem is hasonlít a nagy elődre). Megmondjam, hogyan áll jelenleg szavazókkal ez a párt? 2009-ben még 27 000 körül volt az 1990. előtti sokmillióhoz képest, a 2014-es választásokon már nem indult, a szavazatok száma valószínűleg kimutathatatlan lett volna.
Ez a kiindulási alap, ebből az következik, hogy van körülbelül hét és félmillió bűnpártoló. Ha ebből levonjuk azoknak a számát, akik mindenféle minimum alatt élnek, négymillió akkor is összejön, akik többé kevésbé tényszerűen tudják, hogy ami ebben az országban folyik, az kimeríti az összes fent felsorolt tényállást, sőt azoknál sokkal többet és sokkal felháborítóbbat is. Ezeknek egyelőre nem kell attól tartaniuk, hogy a főügyész vizsgálatot indít és számon kéri a feljelentési kötelezettségük elmulasztását, de ez a tény csak súlyosbító körülmény, ami a tudat alatt mélyen lefojtott állampolgári lelkiismeret bekövetkező felbuzgását majdan fájdalmassá fogja erősíteni. Ne tessék bízni benne, hogy ebben az országban ez már régen nem működőképes reflex, mert majd tetszik látni, hogy bizony felszínre tör, és akkor majd nem tetszik győzni a másik emberre mutogatni, hogy miatta volt az egész, pedig hányszor tetszett figyelmeztetni.
Én igazából azoknak az embereknek a megnyilvánulásait követem kitüntetett figyelemmel, akik mostanában mind sűrűbben jelentik ki, hogy ők nem politizálnak, ők és az általuk képviselt intézmények nem óhajtanak részt venni semmiféle politikai vitában. Volt tapasztalatom egy könyvkiadó vezetőjével, próbálta összefogni a hajamat a tarkómon, kemény mozdulatokkal beleverendő az arcomat az ő magasztos eszményébe, amit előzőleg szétmázolt az asztalon, ami azt hirdeti, hogy az ő kiadója "politikai vitákban nem vesz részt". Tudják, ebben mi a legszörnyűbb? Hogy még büszke is rá. Maga alá piszkít gyávaságában, és ezt mint követendő példát tárja elém - legyél ugyanilyen hígfosó, akkor leszel méltó hozzánk.
Történetesen a minimális családi örökségem tartalmazott néhány könyvet, a Pallas első kiadása mellett például Thomas Mann Józsefének első kiadását (a nagymamám - azt hiszem - jobban tudott németül, mint magyarul, talán az anyám is). Az S. Fischer Verlage adta ki (nem elírás, ez a neve, Samuel Fischer alapította valamikor a XIX. század végén). Úgy elmorfondíroztam, mi lett volna, ha Fischerék azt mondják az írónak, hogy ez a József politikai vitákat fog kavarni, ne írjon zsidókról a Harmadik Birodalomban, és eltanácsolják (tényleg bezúzták a könyvet, azt nem tudom, a kiadó milyen sorsra jutott, bizonyára ők sem úszták meg szárazon, de úgy látom, ma is megvannak).
Az a baj, hogy még a "magasan kvalifikált értelmiség" sem képes különbséget tenni a politika, politikus és a politizálás fogalmak között. A politikustól való undor, a politika megvetése senkit nem ment föl a közügyekben való részvétel alól - a politizálás ugyanis ezt jelenti. Vannak kevésbé érintett foglalkozások és vannak kitüntetettek. Utóbbi művelőinek az eltartott kisujja, midőn a politikától való tartózkodásukat taglalják, valójában inkább nevetséges, mint bosszantó, engem mégis felháborít. Pedig nincs igazam, a gyávaság természetes emberi tulajdonság. Lehet, még az is természetes, hogy valaki büszke a gyávaságára. De akkor legalább mondja azt, hogy én fennen hirdetem, és dicsérem a gyávaságot, emberek, kövessetek, garantált a visszafejlődés, lehetünk alázatos rabszolgák, a gyávaságé a jövő. Sosem csináltam közügyet abból, hogy a renitens mentalitásommal kinyilvánítom, miszerint azt a rendszert még nem fedezték föl, ami nekem megfelelne, de 1994-ben mégis elég látványosra sikeredett, amit még évekkel korábban elkezdtem, mert végül 128-unkat távolítottak el a Rádióból, ez már feltűnt a közvéleménynek. Más kérdés, hogy nem történt semmi az akkori "hatalommal", folytathatták a választásokig az ostoba és szánalmasnak látszó dúlásukat (akkor még nem tudtam, milyen, máig ható károkat okoznak). Akkor odajött hozzám egy zenei szerkesztő, kifejezte együttérzését, és mentegetődzött, hogy ő behódolt, dehát neki két gyereket kell eltartania. Mondtam, semmi baj, nekem hármat, de nem vagyunk egyformák, ő képes felelősen viselkedni, én meg nem, ettől megnyugodott.
Sánta Ferenc könyvében, Az ötödik pecsétben van egy zseniális motívum (a regény különben is a magyar irodalom legtetején tartózkodik, kár, hogy ezt kevesen tudják), a szabadulás érdekében kétszer pofon kell vágni a kikötött, vérző foglyot. Ezt egyedül Gyuricza Miklós, az órás teszi meg, akiről így mindenki azt hiheti, gyáva, bármilyen aljasságra képes. Otthon sok kisgyerek várja, a sajátjai és idegenek, akiknek az élete tőle függ - a világirodalom egyik legszörnyűbb döntési kényszere. Ha Sánta soha semmi mást nem írt volna, ezzel a könyvvel akkor is a legkiválóbbak között volna a helye.
Nem én voltam mindannyiszor felelőtlen, amikor a gyerekeimet veszélyeztettem a hatalommal való szembenállásom által? Jó kérdés, mi? A válaszom az, hogy nem. Ha azt kockáztattam volna, hogy kivégeznek, más lett volna a helyzet? Erre a válaszra is van fundamentumom, 1956-ban pontosan tudtam, hogy az életemet kockáztatom, amikor a Rádiótól nem haza mentem, meg akkor is, amikor nem szálltam fel a teherautóra, amin anyám várt a Gyarmat utcában, hogy indulunk Ausztriába.
Akkor nem voltak gyerekeim, akkor nem voltam felelős senkiért.
Ezekhez képest most mi van? Mit félt a könyvkiadó és a többi ócskalelkű, gyáva alak, aki tehetne valamit azért, hogy vége legyen ennek a gyalázatnak? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy egyelőre nem az életét félti, azt még nem fenyegeti senki.
Egyelőre.
Történetesen a minimális családi örökségem tartalmazott néhány könyvet, a Pallas első kiadása mellett például Thomas Mann Józsefének első kiadását (a nagymamám - azt hiszem - jobban tudott németül, mint magyarul, talán az anyám is). Az S. Fischer Verlage adta ki (nem elírás, ez a neve, Samuel Fischer alapította valamikor a XIX. század végén). Úgy elmorfondíroztam, mi lett volna, ha Fischerék azt mondják az írónak, hogy ez a József politikai vitákat fog kavarni, ne írjon zsidókról a Harmadik Birodalomban, és eltanácsolják (tényleg bezúzták a könyvet, azt nem tudom, a kiadó milyen sorsra jutott, bizonyára ők sem úszták meg szárazon, de úgy látom, ma is megvannak).
Az a baj, hogy még a "magasan kvalifikált értelmiség" sem képes különbséget tenni a politika, politikus és a politizálás fogalmak között. A politikustól való undor, a politika megvetése senkit nem ment föl a közügyekben való részvétel alól - a politizálás ugyanis ezt jelenti. Vannak kevésbé érintett foglalkozások és vannak kitüntetettek. Utóbbi művelőinek az eltartott kisujja, midőn a politikától való tartózkodásukat taglalják, valójában inkább nevetséges, mint bosszantó, engem mégis felháborít. Pedig nincs igazam, a gyávaság természetes emberi tulajdonság. Lehet, még az is természetes, hogy valaki büszke a gyávaságára. De akkor legalább mondja azt, hogy én fennen hirdetem, és dicsérem a gyávaságot, emberek, kövessetek, garantált a visszafejlődés, lehetünk alázatos rabszolgák, a gyávaságé a jövő. Sosem csináltam közügyet abból, hogy a renitens mentalitásommal kinyilvánítom, miszerint azt a rendszert még nem fedezték föl, ami nekem megfelelne, de 1994-ben mégis elég látványosra sikeredett, amit még évekkel korábban elkezdtem, mert végül 128-unkat távolítottak el a Rádióból, ez már feltűnt a közvéleménynek. Más kérdés, hogy nem történt semmi az akkori "hatalommal", folytathatták a választásokig az ostoba és szánalmasnak látszó dúlásukat (akkor még nem tudtam, milyen, máig ható károkat okoznak). Akkor odajött hozzám egy zenei szerkesztő, kifejezte együttérzését, és mentegetődzött, hogy ő behódolt, dehát neki két gyereket kell eltartania. Mondtam, semmi baj, nekem hármat, de nem vagyunk egyformák, ő képes felelősen viselkedni, én meg nem, ettől megnyugodott.
Sánta Ferenc könyvében, Az ötödik pecsétben van egy zseniális motívum (a regény különben is a magyar irodalom legtetején tartózkodik, kár, hogy ezt kevesen tudják), a szabadulás érdekében kétszer pofon kell vágni a kikötött, vérző foglyot. Ezt egyedül Gyuricza Miklós, az órás teszi meg, akiről így mindenki azt hiheti, gyáva, bármilyen aljasságra képes. Otthon sok kisgyerek várja, a sajátjai és idegenek, akiknek az élete tőle függ - a világirodalom egyik legszörnyűbb döntési kényszere. Ha Sánta soha semmi mást nem írt volna, ezzel a könyvvel akkor is a legkiválóbbak között volna a helye.
Nem én voltam mindannyiszor felelőtlen, amikor a gyerekeimet veszélyeztettem a hatalommal való szembenállásom által? Jó kérdés, mi? A válaszom az, hogy nem. Ha azt kockáztattam volna, hogy kivégeznek, más lett volna a helyzet? Erre a válaszra is van fundamentumom, 1956-ban pontosan tudtam, hogy az életemet kockáztatom, amikor a Rádiótól nem haza mentem, meg akkor is, amikor nem szálltam fel a teherautóra, amin anyám várt a Gyarmat utcában, hogy indulunk Ausztriába.
Akkor nem voltak gyerekeim, akkor nem voltam felelős senkiért.
Ezekhez képest most mi van? Mit félt a könyvkiadó és a többi ócskalelkű, gyáva alak, aki tehetne valamit azért, hogy vége legyen ennek a gyalázatnak? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy egyelőre nem az életét félti, azt még nem fenyegeti senki.
Egyelőre.
