Keresés ebben a blogban

2018. november 7., szerda

Ünnepeljük meg a forradalmat leverő hősöket

Volt egy igazságügyi szakértő társam. Bírósági "kirendelések"-kor (így nevezik azt, amikor felkérik a szakértőt, nehogy embernek merje érezni magát) az a gyakorlat, hogy ha a feladat összetett, több területről hívják össze a szakértőket - a szakértőnek is jogában áll maga mellé kérni valakit, akinek a tudására szükség lehet. Ha könyvszakértő kellett valamely ügyhöz, mindig ezt a most meg nem nevezhető kollégát hívtam (vagy ő engem, ha kommunikáció volt a per tárgya), annál is inkább őt, mert miközben könyveléssel foglalkozott, remekül értett a közgazdaság tudomány más részeihez is.
Néhány évvel ezelőtt megjelent nálam egy munkatársa, bizonyos dokumentumok kellettek neki - a főnöke ugyanis öngyilkos lett. Kérdeztem, mit lehet tudni az okáról, a fiú széttárta a karját, és azt mondta, hát tudod, Pécs meg a többi ilyen.
Akkor úgy elmorfondíroztam, mi lesz itt. Kiket fog még magával rántani, tudtam évek óta, hogy ő foglalkozik Pécs pénzügyeivel. De csak ennyit, azt nem, milyen természetűek a gondjai. A hírekből értesültem a többiről, a sokmilliárdos városi adósságokról, a kormány nyújtotta segítségről. De nem lett semmi baj. Az én néhai kollégám vitte el a balhét egyedül? Vagy nem is ez volt az öngyilkosság oka? Mondom, nem tudom, csak most eszembe jutott, hogy a város polgármestere megünnepelte a forradalom leverőinek hősiességét. Lehet, hogy megint tud valamit? A túlélés művészetének alapja az értesülések helyes és jól időzített használata - ezt egy maffiavezérről szóló könyvben olvastam.
Tényleg, gondoljanak bele. Szeretheti a szovjet elöljáró (oppardon, orosz) a mi ötvenhatunkat? Különös tekintettel a november negyedikén történtekre. A szovjet tankönyvekben a magyar álláspont változásának hatására nyilván nem írták át az ötvenhatos történelmet. Ahogyan Ausztriában sem a mi dicsőséges szabadságharcunkról írnak az iskolásoknak.
Ez az ember ott lenn délen tudhat valamit. Voltaképpen mi is tudhattuk volna. Az nem megy csak úgy, hogy a csúti kertiszobor csak nyalja, nyalja cáratyuska felséges seggét, ötvenhat megítélése meg marad úgy, ahogy most lassan 30 éve van. Ellenforradalom volt az, én mondom. Különben is, az egész forradalomügy másképp marhaság, mint ahogyan én beszélek róla évtizedek óta, hogy ugyanis nehezen menthető bármilyen indulatból és gyűlöletből fakadó tömeggyilkosság, bármilyen eszme jegyében. Nem erről van szó. Hanem hogy a forradalmak azért elítélendők, mert különféle despotikus hatalmak ellen irányulnak. Tessék csak azokat békén hagyni. A csúti beteg hatalmát akarná például valaki megdönteni? Aztán miért? Meg milyen jogon? Olvassák csak el az Ultimátum című bejegyzésem "kommentjeit" a Szalonnán. Legalább élünk, biztonságban. Örüljünk, mit kell itt hepciáskodni. Különben is, a forradalmakat általában leverik. Ha meg nem, akkor lesz belőle szovjethatalom. És akkor meg az úgy van jól. Ünnepeljük csak meg november negyedike leverő hőseit.
Volt egy epizódja az életemnek, valahol a IX. kerületben, a Vendel utca valamelyik sarkán. A városi utcai harcról azt kell tudni, hogy a tankok (a kisebb, fordulékony típusok, amilyen a T28-as volt, legfeljebb a 34-es) a legveszélyesebb és egyben a legveszélyeztetettebb harci eszközök. A tank személyzete ezt természetesen tudja, éppen ezért az egyik legfontosabb támadó (és egyben védekező) akció minden sarkon a torony irányba fordítása után a keresztutcába való belövés. A 34-essel még azt is lehet, hogy a fedélzeti golyószóróval (géppuskával) is beküldenek egy sorozatot, különösen ha valami mozgás tapasztalható. Ha többen voltunk, tanktámadáskor többfelé futottunk, a személyzetnek választania kellett. A meggyőződéses pusztítókkal volt a legtöbb bajunk, azok ugyanis úgy törtek a teljes megsemmisítésünkre, hogy legalább egy, de inkább több katona kimászott, és gyalog, kézifegyverrel cserkészett utánunk. Azt ne kérdezzék, melyik típusban hányan voltak, nem tudom, sosem néztem meg az általunk felrobbantott és kiégett tankokat.
Egy ilyen meggyőződéses gyalogkatonát taposott el a saját tankja. Amikor odaértem, még élt. Melléültem (elég jól beszéltem oroszul), amikor kérte, odaadtam a saját fegyveremet, azzal lőtte fejbe magát. Nem voltam büszke soha erre a cselekedetemre, most inkább nem magyarázom el, miért.
Mit gondolnak, a pécsi polgármester mire használná ezt az eseményt, ha vele történt volna?