A kontraszt az esztétika alapeleme. A kontrasztjelenség a szépség forrása. Örök kérdése a filozófiának, hogy a rút kiemeli-e a szépséget vagy magához rántja. Hogy nem hagyja érvényesülni, tönkreteszi az élményt a tolakodásával, a taszításával, ellökdösi a tekintet elől. Mind bátortalanabbul teszem ide a szépet, napjaink förtelme mindent bepiszkít.
Na ezt a produkciót próbálja meg ellökdösni valamelyik undorképződmény.
A mű ugyanaz, az előadók mások csak. Azért érdekes lesz őket egymás után megnézni, meghallgatni. Patricia Janeckova tizennyolc éves volt, amikor az itt látható felvétel készült, most húsz. Ilyen korú énekesnőnek még nem illik tudnia így énekelni. És legfőképpen nem illik belevágni olyan bravúráriába, amilyen a Tavaszi hangok. Amivel a bemutatón Bianca Bianchi megbukott, mert hiába tartották a kor legjelentősebb énekesének, ehhez a műhöz kevés volt. (A korabeli kritikusok a zenén és a szövegen fanyalogtak, a korabeli kritikusok olyasfélék lehettek, mint a jelen magyar filmkritikusai - Johann Strauss zenéjéről nincs mit mondanom, ahhoz én vagyok kevés, Genée szövege meg úgy tökéletes, ahogy van, aki képes volt megírni a Denevért, akinek Millöcker könyörgött a Koldusdiák librettójáért, az aligha csap össze egy hangversenyáriát.)
A lány csodaszép (legalábbis szerintem), és ez kétségkívül emel az élményen, mert a kontraszt mellett a jelenségek harmóniája az esztétikum másik alaptétele. A hangja kicsit még nyers, én legalábbis nem tudom megállapítani teljes bizonyossággal, mi lesz belőle, most még a lírai szopránnak a koloratúrszubrettbe emelkedő élességei dominálják, de ez nemhogy nem zavaró, inkább hozzátesz a kor és a külső bájához, majd azt mondtam, pikáns árnyalatok hallhatók a felhangokban.
Kathleen Battle önmagában is egy más minőség. Először is itt negyven éves, mögötte van a legjobb new yorki énekiskola, a tanárával, Daniel Ferroval, aztán a Metropolitan tagság, és nem utolsó sorban a hangszálaknak az ápoltság adta nyugalma, legfőképpen pedig a technikája, ami ebben a ruhában még a laikus számára is látható: tessék figyelni azt a csodálatos mellkast, ahogyan emelkedik és süllyed, ahogyan Battle az egész testét használja hangszekrény gyanánt - amit tényleg csak a legnagyobbak tudnak. Persze, minden valamirevaló énektanár azzal kezdi, hogy "a gyomrodból énekelsz, fiam, nem a torkodból", de tessék ezt egyszer kipróbálni. Ismertem olyan operaénekest, akiről harminc évi gyakorlat után azt mondta a nagymamám (ő tanította és korrepetálta az operistákat), hogy még mindig azt hiszi, a tüdeje való a hangképzésre. Különben ez a hang ugyanaz a fekvés, amit az előbb a szlovák kislánytól hallottak (ha szerencséje van, neki is ilyen lesz tíz év múlva, dehát nincs kényesebb jószág, mint a lírai szoprán), viszont a lágyságot, a dinamikát így nem lehet megtanulni. Ezt csak csodálni lehet, ahogyan a felvételen Battle felfedezője, Herbert von Karajan teszi. Hogy még igazságtalanabb legyen az élet, mindehhez még ott van a világ legkiválóbb zenekara és az Újévi Koncert hangulata.
Ha mégsem vesznek észre semmi különbséget a két felvétel között, ne röstelljék, tényleg alig van. Ilyen vén róka hallja inkább, amilyen én vagyok. De figyeljék csak meg, mi lesz abból a föntebbi leánykából. Remélem, a megfelelő kezekbe kerül.
