Keresés ebben a blogban

2018. július 24., kedd

Marching band

Szünet. Zenéljünk. Egy huszonhat éves felvétel most került föl a netre (legalábbis én eddig nem láttam, pedig kerestem), ezt látniuk, hallaniuk kell.
Minden idők legnagyobb, legjobb, leg leg leg - az így kezdődő mondatokon vagy mosolygok vagy bosszankodom, idegállapot kérdése. De tudok mondani valamit, ami így kezdődik és mégis nehéz vitatkozni vele. A Gramophone című londoni, klasszikus zenei folyóirat készített egy felmérést, 100 karmesternek küldték el a kérdőívet, azt kérték, jelöljék meg, ki volt szerintük minden idők három legnagyobb karmestere. Hans von Bülow-tól napjainkig lehetett válogatni első, második, harmadikat. Mind a száz kérdőív beérkezett a szerkesztőségbe. Mind a száz kérdőíven első helyen Carlos Kleiber neve szerepelt. Van kérdés?
Az alanti felvételen a Bécsi Filharmonikusok 1992-es Újévi Koncertjének hagyományos záró "ráadásszáma" van, Carlos Kleiber vezényel. Idősb Johann Strauss szerzeményét értelemszerűen mindenki elvezényelte már, aki valaha dirigálta ezt a koncertet. De így soha senki. Megpróbálom elmagyarázni, miért állítom ezt.
Radetzky-marsch. Azaz induló. Valószínűleg a legősibb zenei műfaj. A pyrrihche (magyar átírásban talán pürrikhe) nevű fegyvertáncról már Pindarosztól olvashatunk az időszámítás előtti hatodik században - valószínűleg krétai eredetű, de Spártában leggyakrabban alkalmazott zenei és mozgásforma, a ritmust a lándzsával vert pajzs adta, a dallamot a khitara (a gitár őse) és a különféle nádsípok (köztük a később szürinx-nek elnevezett pánsíp). A "tánc" elég poétikus meghatározása az elsősorban ugrálással végrehajtott körbevonulásnak, de arra jó, hogy az "induló" ősét fellelhessük benne. A különben nem túlságosan színes zsidó kultúrában is találunk utalást a görög fegyvertánchoz hasonló menetelésre, legtöbb formában megjelenő hangszerük a dob volt, de például a jom kipur  (engesztelés) végét jelző hét (egyéb források szerint kilenc) sófár hang egyben a dobokkal kísért ünnepi zene staccato szerű indítását is jelezte. Isten ments, hogy itt történelemórát tartsak, de annyit még meg kell említenem - főképp az induló hangszeres részének érintése céljából -, hogy a jazztörténet "őskorában" is az úgynevezett "marching band"-ek járták New Orleans utcáit, instrumentumaikkal meghatározva az általuk születő jazz hangszereit. Ha valakit megkérdeznek, melyik ezek közül a legjellemzőbb, a leginkább nélkülözhetetlen, ami a jazz hangzásának lényegét adja, valószínűleg kevesen mondanák a bőgőt. Pedig az adja azt a fundamentumot, amire az összes többi támaszkodik, ami fölött el lehet kezdeni szvingelni, azaz lebegni, hintázni... Na szóval, a bőgő akkor lett, amikor a marching bandek megálltak, és beköltöztek a kocsmákba, majd jóval később a koncerttermekbe, a bőgőt ugyanis nem lehetett vinni, csak annak a basszust adó megfelelőjét, a bombardont, más néven tubát, a XIX. század végétől meg már a szuzafont is. A mars alapja sem a dob, ahogyan mi közönséges halandók gondolnánk, hanem egy rézfúvó, ami basszust is ad, dallamot is, amihez lehet igazodni. Például a trombitának és a harsonának, az induló legújabbkori ugyancsak fontos hangszereinek. Az induló lényege az a ritmus, ami meghatározza a tömegek mozgását, lépéseinek taktusát, azt pedig a legmesszebbre hangzó instrumentumok képesek adni: a dob és a rézfúvók.
Mi legyen egy szimfonikus zenekarral, aminek a legnagyobb létszámú, leglényegesebb szekciója a vonóskar, azaz hegedűk, brácsák, csellók, bőgők?
Ezzel a kérdéssel meg is érkeztünk 1992-be, Carlos Kleiber Radetzky marsch-előadásához. Nem a pergődobbal kezd, mint mindenki más, hanem mindjárt a tuttival, azaz a teljes zenekarral. Azért teszi, mert ritmushangszernek használja nemcsak a fúvósokat, a vonósokat is. A hegedű mint ütőhangszer, méghozzá vonóval játszva, nem is pizzicato. Aztán majd figyeljék meg, mit tesz a hangsúlyokkal. A felvétel 30. másodpercétől füleljenek nagyon, mit hallanak. Annál is inkább kell a hallásukra hagyatkozniuk, mert a közvetítés vezetője, a különben kiváló, az egyik legjobb Brian Large teljesen érthetetlenül az egyenes fundamentumot fújó vadászkürtöket vágja be, és nem az egyedül Kleibernél domináns trombitákat. Aztán a 45. másodpercnél figyeljék a dallam helyett uralkodó harsonákat, amik voltaképpen a ritmust adják (tam-tam- tatatam). És így tovább. A Bécsi Filharmonikusok igazi indulózenekarrá válik Carlos Kleiber keze alatt.
Dehát milyen legyen? Indulót játszanak.




P.S.: Valami fontosat elfelejtettem. Carlos Kleiber azt írta egy ifjú karmesternek (lány az illető):
"ha megtanulja az illemet, illetlenkedhet."