Játsszunk egyet, ha van kedvük. Ez itt a képen egy zseni, a szónak a teljes, klasszikus értelmében, ami azt jelenti, hogy a művészetével előbbre vitte a világot, nélküle más, valószínűleg fakóbb lett volna a hangversenyek zongora stílusa, hangja, technikája. Egész ifjúkoromban az ő lemezeire vágytam (élő koncertjére? ugyan már, egy rohadt imperialista, elképzelni sem lehetett), aztán végre az enyhülés elhozta a Columbia meg a Deutsche Grammophon utánnyomásokat.
Vlagyimir Horovic orosz családba született Kijevben, a szovjet borzalom elől még idejében elmenekültek, 1989-ben halt meg New Yorkban, 86 éves korában.
Ez itt az egyik átirata, Liszt után ő volt a legszellemesebb és legtermékenyebb muzsikus, aki zongorára költött át például operát, pontosabban annak egy "keresztmetszetét". Ez itt valamennyi közül talán a legnagyobb bravúr, Bizet Carmenje.
Attól tartok, időről időre majd ide-oda kell ugrálni a fenti és az alanti felvétel között, hogy a legérdekesebb részek különbségeit alaposan lássák-hallják. Azt tudniuk kell, hogy Horowitz (Amerikában már így írta a nevét) nem utolsó sorban a fantasztikus, utolérhetetlen tempói által vált bőven életében legendává. Úgyhogy először a tempók közötti különbséget figyeljék. Ugye nem kell mondanom, Vang Judzsa ugyanazt játssza, Horowitz átiratát.
Aztán ha kicsit visszamennek az elejére, hallgassák meg azt a kopogást (staccato), ahogyan ez a világ csodája lány kezdi a darabot. Aztán mindjárt az elején azt a kitartott esz hangot, amit nem tudom, hogyan csinál, az hagyján, de Horowitz sem tudta, mert ha tudja, ő is így szólaltatja meg - legyen elég annyi, hogy ez így technikailag szinte lehetetlen. Még valami, bocsánat, hogy a saját rögeszméimmel fárasztom önöket, egy zongorista kvalitásait nagy részben a pedálhasználatán át mérem, azaz mennyit, mikor és hol zenget. Rosszul vagyok azoktól, akiknek a keze alatt zúg a zongora, mint egy katedrális harangjátéka, rögtön gyanússá is válik, vagy nem érti a darabot, amit játszik, vagy kevés hozzá a manuális felkészültsége. Na jó, mondom, senkit sem akarok befolyásolni, de hallgassák meg így is Vang Judzsa Carmenjét. A szempontom végig érvényes (gyakran látni is lehet, mikor lép a jobboldali pedálra, hallani persze végig), de különösen a végén, az általa alkalmazott auftakt után (Horowitz nem áll ki), 2 perc 25 másodpercnél érdemes nagyon figyelni, ahonnan a szerző egyáltalán nem veszi le a lábát a zengetőről, Vang meg jóformán rá sem lép.
Félreértés ne essék, Horowitz nem lett kisebb a szememben. Csak nem volna jó ezt hihetetlen lányt a természetes fejlődés egy állomásának tekinteni. Ő körülbelül olyan korszakot meghatározó zseni, amilyen Horowitz volt. Egyike azoknak a rengeteg dolgoknak, amiket sajnálok, hogy már nem fogok megérni az a pillanat, amikor ez az egész szakma számára nyilvánvalóvá válik.
