Keresés ebben a blogban

2018. január 2., kedd

Eck Gyuláról

Huszonegy éves voltam, amikor megismertem az első főszerkesztőmet, akiről akkor még nem tudtam, hogy így az életem vége felé is elsőnek fogom tartani, úgy értem, első minden valaha élt újságcsinálók között. Három éve dolgoztam operatőrként  a Televízióban, akkor még olyan kevesen voltunk, hogy előfordult, a boldog emlékezetű Mahrer Emil a Népstadionban (futballmeccs közvetítés közben) rászólt a fejhallgatómra, lefújás után beülni a Volgába, repesztés be a Szabadság térre, áll a Hazai tükör felvétele, mert nincs bent fényképész. Ami azt jelentette, hogy kiküldtek értem egy Volga típusú "produkciós" kocsit (gyorsulás nulláról hetvenre, azaz végsebességre 35-40 másodperc, féktáv padlóig nyomással 80-90 méter), és rohantam be a székházba világítani, komponálni miegymás.
A Hazai tükör című monstre műsor 5 percig tartott, egy ember ült egy aszalnál, és felolvasta, amit otthon megírt. Éppen ezért a szokásos világítás mellett (egy főfény, egy derítés, egy gégen) a szereplő személy kapott még egy szuffitát is az asztal elé a padlóra, hogy a kéziratra meredő arca ne boruljon teljes sötétségbe.
Egy ilyen felvétel alkalmával ismertem meg Eck Gyulát, aki akkor éppen a Képes Újság főszerkesztője volt (hetilap színes borítóval és belső színes két oldallal, példányszám 900 000 és 1 300 000 között, jól tetszik látni, tényleg annyi volt). Mikor bemutatkoztunk, megkérdezte, én vagyok-e az, aki időnként botrányos cikkeket ír a Köznevelésbe. Beismertem, hogy én vagyok az. Megkérdezte, fölkeresném-e  Gyulai Pál utcában, ott van az ő szerkesztősége, szeretné, ha írnék a lapjába. Addig egészen normálisnak látszott, gondoltam, mire hazaér, rájön, mit tett.
Nem jött rá, komolyan gondolta.
Attól kezdve a lapnál is kaptam munkát, Eck Gyula közben arra is vigyázott, hogy ne maradjak ki az egyetemről.
Ő mondta, hogy a céltábla nem lő vissza. Amit megírtam és megjelent, az attól a pillanattól köztulajdon, mindenki azt tesz vele, amit akar, nekem azzal nincs tovább dolgom.
Ezért nincs olvasói fórum vagy minek hívják ezen a blogon. Aki nagyon akar, úgyis megtalál (mint például most is), aki meg csak piszkoskodni akar, tegye, engem nem zavarna, ha olvasnám a gyalázkodást, akkor sem, én a főváros nyolcadik kerületében nőttem fel (ezt elegánsan úgy kell mondani, hogy ott szocializálódtam) cigányok és prolik között, az ahhoz idomult ingerküszöbömhöz képest ezek a "kommentek" nagyon alacsonyan vannak - dehát ezt egyszer már elmondtam, ha kicsit másképp is.
Most viszont többen szóltak, hogy olvassak hozzászólásokat a Kolozsvári Szalonnán.
Megtettem.
Válaszolok (nem lesz benne semmi visszalövés, csak információ).
A Kolozsvári Szalonna nem másodközöl. Az én blogom olyan kicsi hozzájuk képest, hogy tekinthetjük az itt megjelenteket alapanyagnak, amiből az ő szerkesztőik azt választanak, amit jónak látnak, mint írtam már (vagy Forgács Erzsébet írta), nekem megtiszteltetés, hogy méltónak találnak az ő sokkal nagyobb nyilvánosságukra, az meg természetes joguk, hogy az én, lényegében másféle közönségnek szánt - sokszor ráadásul nem túl jó - címeimet megváltoztassák. (Különben nem tudom, az én blogomat hányan olvassák, a közönségem létszámáról televíziós, lapszerkesztői és rádiós pályafutásom alatt is csak akkor szereztem tudomást, ha valaki megmondta. Én ugyanis mindig egy embernek csinálok lapot és készítek műsort. Az én felelősségem súlya nem változik, ha másfél milliós a publikum, mert az csak azt jelenti, hogy másfél milliószor egy emberhez beszélek. Soha ne képzelj magad elé tömeget, az a néptribunok szokása, az újságot mindig csak egy ember olvassa, a Szabad Nép félórák ideje elmúlt - ezt is Eck Gyula mondta.)
Nem tudok mindenki számára használható tanácsot adni arra nézvést, "miként lehet elsajátítani azt a képességet, hogy az arrogáns bunkóra visszapattanjon a saját ízlésficama" - ahogyan azt a Grimmtestvérek nevű hozzászóló kérdezi, mert minden eset más. Az alaphelyzet a csend és az enyhén ironikus mosoly. Hagyni kell visszahallania a saját hülyeségeit. Természetesen nem annak fogja megélni, de saját magából kiindulva ordítozásra, méltatlankodásra számít, kap helyette finom, szánakozó mosolyt. Esetleg annyit, hogy "még valami? Mert ha most nincs több, mennék a dolgomra", ilyesmi. De mondom, nincs két egyforma eset, csak a büdös bunkók egyformák. Talán még annyi, tessék nagy csodálattal nézni, és közölni, mennyit tetszett tanulni ebből az ő útmutatásából, milyen jó, hogy vannak ilyen okos emberek. De a legfontosabb, amit általánosságban mondhatok: sose tessék félni. Azt megérzik. Mint a kutyák (ebben az egyben hasonlítanak, különben persze nem érnek fel hozzájuk). Ha valaki nem fél, azzal nem tudnak mit kezdeni. Lábuk közé kapják a farkukat és eloldalognak.
Zoltán Károly Varga azt írta, nem vagyok egyedül. Sokszor csepülöm elkeseredésemben ezt az én szerencsétlen népemet, de közben azért reménykedem, hogy vannak ilyenek, mint Zoltán Károly Varga. Jó, hogy írt, megerősített.
Sir Szálhasogató a kérdőjel hiányát említi (egyéb, közönségnek szóló információit köszönöm), mert az eredetiben (mármint József Attila versében) kérdőjel van. Volna értelme annak is, hogy én ezt az idézetet jelentő módban használom címként meg még sokfélét találhatnék ki - egyszerűen elfelejtettem odatenni. Sirnek meg - ha elfogad tanácsot idegentől - azt akarom mondani, hasogassa továbbra is. Azok szoktak ugyanis szőrszálhasogatással vádolni másokat, akik úgy vélik, elég az, ha körülbelül úgy van. Amennyire nem bírom elviselni az óraműként pontos embereket, annyira idegesítenek a felületesek.
Amilyen például a jelzett esetben én voltam.
Mindezt most muszáj volt, két okból. Egyrészt fontos, hogy a Szalonna nem másodközöl. Másrészt fontos, hogy ismét leírhattam Eck Gyula nevét. Szeretném nem hagyni, hogy elfelejtődjön.
A céltábla különben ezentúl sem fog visszalőni.