Olvastam egy ifjú pedagógus levelét. Szomorú. Mármint a levél. Azt írja, ő gyakornok. Nem tudom, mi az, bizonyára valami új beosztásféle, az "én időmben" nem volt ilyen. Aki elvégezte az egyetemet és tanárnak állt, az tanár lett, nem gyakornok - lehet, most másképp van. Dehát az mindegy is.
Az ifjú ember keserűsége okozza a tehetetlenség érzését a magamfajta öregemberben. Nem szeretik a gyerekek, nem becsülik a szülők, a foglalkozásának nincs presztízse, mindenki azt mondja, ő csak fogja be a száját, van két hónap szabadsága. És különben is, amit egy tanár csinál, arra bárki képes.
Szegény. Tényleg sajnálom. Legfőképpen azért, mert nem érti a saját helyzetét. Nemcsak az a baj, hogy a gyerekeket és a szülőket és egyáltalán, az egész társadalmat tartja hibásnak, saját magát kicsit sem, az ilyen azért gyanús. Hanem az a baj, hogy a körülményeket adottnak veszi, a pedagógus megbecsültségének hiányát pedig a fizetések összegében látja, valamint a kor formálta gyerekek érzelmi szegénységében. Leírja a "pluszfeledatokat": dolgozat összeállítás, dolgozatjavítás, piros-feketepontozás, naplóírás, órákra készülés satöbbi.
Hagyjuk, hogy nekem mi a véleményem a dolgozatírás elnevezésű minősített gyermekkínzásról, és hogy ennek folyományaképpen milyen büntetést szabnék ki annak a tanárnak, aki ilyesféle módszerekkel sanyargatja a rábízott diákokat. Azt is hagyjuk, hogy a "piros-feketepontozás" valószínűleg a gyermek minősítésének egy végletekig leegyszerűsített változata (az egyik pont azt jelenti, jó volt a diák, a másik azt, hogy rossz), mely minősítések (lásd még: osztályzás, intő, igazgatói rovó, szülői értekezlet) minden rossz tanár repertoárjában fellelhetők.
Azt ne hagyjuk, hogy az ifjú tanerőnek fogalma sincs arról, rendben van-e az iskolarendszer, aminek a működtetéséhez a leírt eszközök használatosak. Hogy nem látja, a gyerekek őt a rendszerrel azonosítják, mert nem is teszi lehetővé, hogy másképp tekintsenek rá. Végrehajtója ugyanis annak a fegyintézetnek, amit ebben az országban iskolának, azaz oktatási intézménynek neveznek.
Nincs (nem is lehet) annyira jó tanár valaki, hogy ennek a rendszernek az elfogadásával, az eszközök használatával őszinte elismerést és szeretetet lehessen képes kivívni magának. Azok a tanárok, akik megragadtak a mi emlékezetünkben, kivétel nélkül mind tagadták valahogyan a rendszert. A társadalmit is meg az iskolait is. Azzal foglalkoztak, ami a dolga volna ma is egy tanárnak: az ismeretek megszerzésének különféle módjaira hívták fel a figyelmünket, az érdeklődésünket keltették fel. A dolgozatírás kínjainak elvetését nem én találtam ki, Tímár György nevű magyartanáromtól tanultam. A létező szocializmus legrosszabb korszakában jártam iskolába, de egy szempontból ez szerencsés helyzetnek volt tekinthető: az ország legjobb egyetemi tanárait büntették azzal, hogy általános iskolában és gimnáziumban kell tanítaniuk. Voltak persze rossz tanáraim is. Akik dolgozatot írattak, minősítettek és fegyelmeztek.
Kedves ifjú tanerők, ne tessék nyavalyogni. Ne tessék a gyerekekben keresni a hibát. Tessék nekimenni a rendszernek. Ha meg átlagosnak tetszik lenni (amilyen valószínűleg a levélíró), azok mögé tessék beállni, akik összedönthetik ezt a baromi "oktatás"ügyet.
Most még lehet. Ez az egyetlen vívmánya Gorbacsovnak, ami még megmaradt 1990. után. Még el lehet zavarni azokat, akik ezt a förtelmet hagyják létezni.
Őket tessék eltávolítani. A gyerekekkel nincs semmi baj. Őket csak hagyni kell gyereknek lenni.
