Keresés ebben a blogban

2017. április 13., csütörtök

Elkárhoztatás

Messalináról olvasok (Claudius felesége volt). 49 éves korában meghalt, halálának hírét hallva a férje még a vacsorázást sem szakította félbe, evett tovább. Nem nagyon szerethette az asszonyt.
A szenátus sem rajongott érte. A szenátorok már másnap intézkedtek: damnatio memoriae. Az emlékezet elkárhozása. Ennek az ítéletnek az volt a lényege, hogy mindent meg kellett semmisíteni, ami az elítéltre bármi módon emlékeztethet, képmást, írást, mindent.
Annyi mindent átvettünk a rómaiaktól, egy ilyen szép szokást miért nem? A gazembereket damnatio memoriae-re kell ítélni. Semmi ne maradjon, ami bármi módon rájuk emlékeztet. Mindenhonnan törölni kell a nevüket, megsemmisíteni tetteik következményeit.
Többször akartam már kérdezni, mi lesz a csúti stadionnal, ha a szotyolaköpködő végre oda kerül, ahová való? Mit lehet csinálni egy sokmilliárdos épülettel, ami fölösleges, használhatatlan és ráadásul egy kis ékszerdoboz? Azaz egy förtelmes giccs. Egy gazdag parasztporta, amiben futballoznak (hagyjuk, hogyan és azt hányan nézik). Egy fatornyos márvány csirkekeltető. Meg mi lesz a betonfalas másik stadionnal meg a többivel?
Damnatio  memoriae. Nem könnyű megvalósítani, mert a rombolás elég ronda dolog. Még akkor is, ha tudjuk és naponta felidézzük: ennek a csúti stadionnak minden kövébe és farönkjébe gyerekek százezreinek a kenyere van beépítve.
Szóval mi legyen?