Azt írtam tegnap, hogy el kellene már számolnom az anyám emlékével. Voltaképpen egyszer már elkezdtem, az előző könyvemben, a Menon Clubban róla mintáztam Klementine-t, szinte pontos mása ez az alak az anyámnak:
A hercegnő
Zsigmond kezét nézte, hogy a nagy szelet kuglóf milyen kicsinek látszik benne.
Zsigmond mamája vékony kislány volt, öreg szülők második, már nem remélt
gyereke, talán ötéves lehetett, amikor először megérkezett Ranshofenbe.
Nyaralni vitték, de sokkal inkább azért, hogy megerősödjön a jó dunai, falusi
levegőn. Klementine-t először idegesítette a csenevész penészvirág, de olyan
csendes, ijedt és visszahúzódó volt, hogy az akkor már tizenöt éves nagylányban
először szánalmat keltett, aztán valami furcsa, addig sosem érzett
gyengédséget. Kicsit szégyellte. A szolganépnél tapasztalt ilyesmit. A
szolgáknál, akik alázatosak. A gyengédség, a simogatás, a szeretet az
alázatosságból fakad, ezek nem emberi érzések, ezek a természeti lények
megnyilvánulásai.
Huszonnyolc éves
volt, amikor a fia megszületett, azt is szégyellte. Az anyaság ösztönös
állapot, az anya elrepül, és táplálékot visz a fiókájának, rosszabb esetben
megszoptatja, tejet ad neki a saját testéből. Ember ilyet nem tesz. Ha mégis,
az szörnyű. És ha fölgerjednek benne animális érzemények, ha félteni, óvni,
magához ölelni akarja a gyerekét, az katasztrófa, akkor el kell bújni, és csak
akkor előjönni, amikor mindez elmúlt.
A hercegnő
nézte, ahogy Zsigmond eszik, és ugyanazt érezte, mint amikor Lindának, Zsigmond
mamájának először mondta azt reggeli után, hogy jöhet vele a patakhoz, ha akar.
Meg mint amikor a saját fia evett, vagy a fa alatt ülve az ölébe hajtotta a
fejét és elaludt.
Nézte
Zsigmondot, mert egy jó ideje már túl volt azon, hogy szégyellje, ha úgy érez,
mint a szolganép. Azt gondolta, ezt ő olykor már megengedheti magának.
És így tovább, mondtam, a többi magánügy, de ez már megjelent egy regényben, az meg nem magánügy. Ha egyszer valamely irodalomtudós elemzi majd a Menon Clubot, és a hercegnő modelljét keresi, legalább egyenesen tőlem kaphatja a megerősítést, Klementine tényleg minden vonásában az anyám.
Az imádkozásról volt szó tegnap, az amerikai vezérkupec reggelijéről jutott eszembe.
Volt egy másik hír is a szokásos válogatásban, Heidegger antiszemitizmusáról. Hogy ugyanis az öccsének küldött leveleiből kiderül, nincs kétség, miféle "gondolatai" voltak a zsidókról. "Eddig azt gondolták, hogy a XX. század egyik legjelentősebb filozófusának zsidógyűlölete inkább személyes jellemvonás volt, mintsem filozófiájának meghatározó eleme." Tessék nekem megmondani, mi a nyavalya különbség van a személyes jellemvonás és a filozófiájának meghatározó eleme között? Egy ócskalelkű, bornírt lény filozófiája különbözhet a személyes jellemvonásaitól?
Nem is tudom. Tizenhat éves korom körül le voltam nyűgözve az egzisztencialista filozófia minden mondatától, már amihez itthon hozzá lehetett jutni. (Leginkább a Gorkij-könyvtárban olvastam róla, ott is csak oroszul az elítélő ismertetéseket, de azokban legalább voltak idézetek. Valószínűleg Heideggertől is - a fene emlékszik.)
Úgy vélem, azért voltam lenyűgözve, mert tiltott dolognak számított. Akkor kezdett gyanús lenni, amikor Camus Közönyét (L'Étranger - pontos fordításban Az idegen) leegzisztencialistázták, attól kezdve nagyobb távolságot kezdtem tartani, mint különben is mindenféle filozófiai "irányzatoktól". És akkor húztam ki végleg a "fontos" listámról, amikor először találkoztam már közvetlenül Heidegger mondataival, egyebek között azzal, ami az ember létét a halál-felé-való-létként írja le. Aztán jöttek a Heideggeren hízott epigonok, akiknél például ilyenek vannak: „A radikális ateizmus is csak a keresztény tradíción belül lehetséges. Mert az a nézet, hogy a világ teljesen Isten nélküli és Istentől elhagyatott, egy teremtményeinek gondját viselő, transzcendens, teremtő Istent feltételez.”
Szerencsére 1982-ben kiadták Max Webert is, aki az emberiség egyik legfontosabb céljának tekintette a világ "varázstalanítását" - és akkor valamelyest visszatért a filozófusok iránti bizodalmam, annál is inkább, mert ha jól tudom, Weber nem tekintette magát filozófusnak, mindössze okosabbakat mondott például a vallásról, mint az összes teológus és filozófus együttvéve.
Csak azt akartam mondani, hogy amíg háromezer ember lehajtott fejjel mormolja az "aki ételt italt adott" kezdetű imádságot, addig nincs remény az emberiség fejlődésére. Addig a halál-felé-való-lét marad ennek a fajnak a meghatározó elmélete.
Szedekiás lassan
leereszkedett, rátámaszkodott a kezére, leült. Megütögette maga mellett a
lépcsőt. Ültek, nézték a tavat.
- Ha istenhez szólsz, azt
mondod, Uram. Ha istenről másoknak beszélsz, azt mondod, az Úr. Azt is
mondhatnád, az Asszony. Éppen úgy nem mondanál semmit. Isten sem nem férfi, sem
nem nő. A főpap a Szentélyben sohasem mondja ki isten nevét, mert fogalma sincs
róla. Amióta áll a Templom, a hivatalban lévő főpap évente egyszer bemegy a
Szentélybe, maga elé képzel egy szakállas, hatalmas zsidót, és akkor sem merné
megszólítani, ha tudná, hogyan kell. Istennek nincs neme és nincs neve. A
Tórában az áll, és monda isten, teremtsünk embert a mi képünkre és
hasonlatosságunkra, és uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a barmokon,
mind az egész földön, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon. Amiből az
következne, hogy isten voltaképpen ember, mert olyan, amilyenek mi vagyunk,
mert mi olyanok vagyunk, amilyen ő, mert ő a saját képére és hasonlatosságára
teremtett minket. Ennél már csak az zavarosabb és érthetetlenebb, ahogyan a
Tóra szövege folytatódik. Teremté tehát az isten az embert az ő képére, isten
képére teremté őt: férfiúvá és asszonnyá teremté őket. Ami ha jól értem, azt
jelenti, hogy isten férfiú is meg asszony is. Az egésznek így nincs semmi
értelme. Az ember isteni eredete nem alaki kérdés. Azoknak, akik a Tórát írták,
fogalmuk sem volt istenről. Isten nem vezér vagy király, akihez folyamodni kell,
engedélyt kérni vagy felhatalmazást. Isten nem bíró, aki elítél vagy felment. Isten
nem felettünk van, hanem mellettünk és bennünk. Vagy nincs sehol.
- Akkor miért kellett
megépíteni a Templomot? Azért, hogy az ember bemenjen oda, és összebújva, mint
a birkanyáj oltalomért bégessen a félelmei ellen? Azért, hogy az ember, ha
fohászkodik, bűnbocsánatot nyerjen, mert az önzésével tönkre tett és halálba
kergetett másokat? Ha jól értelek, isten a mindenkiben lakozó lélek. Ami
félelemmel és önzéssel van körbezárva. És a Messiás volna a közbenjáró, aki az
embertől eljut az ember lelkéig, és megszabadítja azt a gyűlölettől,
irigységtől, féltékenységtől, felfuvalkodottságtól vagyis az önzésétől és
félelmétől. Mindenki Messiásnak születik, de senki sem lesz azzá, mert senki
sem lehet a más ember Messiása, csak a saját magáé. Az pedig nem tud, és nem
akar lenni.
