Keresés ebben a blogban

2017. január 11., szerda

Haza

Hazament a kisfiam. A kisebbik fiam itthon volt az ünnepekre a feleségével és a kislányával, a legkisebbik unokámmal, aztán hazament. Vitte a családját. Haza, Németországba.
Haza. Nach Hause. Mert ott van otthon. Zu Hause. Vagy inkább Heim. Azaz otthon. A "ház" fogalma nélkül. A "haza", a magasztos, az elárulható németül Heimat. Otthon. Angolul native land vagy native country, azaz születési vidék - de a motherland, fatherland is jó, anyaország, apavidék, ahogy tetszik. A latin nyelvekben a "haza" az "apa" fogalmából származik - patrie franciául, patria olaszul is, spanyolul is. Oroszul is az "apa" a szótő, atyecsesztvo a haza első jelentése (azért írtam át latin betűre, mert már legalább két nemzedék nem tud cirillt olvasni), a második is a családból indul, a rógyina töve azonos a ragyítyeli azaz a "szülők" tövével (a rógyinka például anyajegyet jelent).
Fogalmakból indul ki egy fogalom meghatározása. A mi nyelvünkben egy tárgyból, egy birtokolható holmiból, a "ház"-ból. Csak mondom. Ha valakinek szent a haza fogalma. Nekem nem az. Hazamegyek, az rendben van (hazul, ebből származik a haza különféle nyelvtörténeti események folytán, a hazulról még őrzi ezt a formát), de a hazát mint fogalmat sosem szerettem. A hazaárulásra asszociálok, ha hallom. Meg a nagy öblögetésekre a hazáról olyanoknak a mosdatlan szájából, akiknek erről a szóról akkor is a birtokolandó tárgy jutott, jut eszébe, ha a fenti levezetésről nemcsak nem tud, tízszer kellene elolvasnia, akkor sem értené. Haza az, ami az enyém - ezt jelentette Rákosinak, Kádárnak, Antallnak (Borosnak és Hornnak csak azért nem, mert az előbbi ehhez is hülye, az utóbbit pedig őszintén, igazán nem érdekelte semmiféle tulajdon) és valamennyi közül leginkább a tulajdonolhatóság, birtokolhatóság jut eszébe a hordóhasú szotyolaköpködőnek, és a nép ezért imádja "a vad, csúti bolondot A gyujtogató, csóvás embert, Úrnak, magyarnak egyként rongyot. Mert ő is az Idők kiküldöttje S gyujtogat, hogy hadd hamvadjon össze Hunnia úri trágyadombja, Ez a világnak nem közösse" - ha tudják, kit idéztem, ha már fennkölt fogalmakról beszélgetünk.
Nincs közöm ahhoz a hazához, amit mifelénk hívnak annak, és semmit, senkit nem szeretek azért, mert magyar (sőt, napról napra mindinkább sőt). Ha szülőföldnek nevezzük, akkor sem érdekel, a születésem pillanatától eltelt néhány nap óta nem voltam a Knézits utcában, nem is vágyom oda (ott születtem). Semmiféle föld nem érdekel, az a néhányszázezer hold sem, amit állítólag örököltem. A Kulipintyót szerettem volna visszakapni Balatonföldváron, nem azért mert oda születtem (a Knézits utcából oda vittek), hanem mert az anyámat jelenti, aki akkor még tényleg az anyám volt, bár nem nagyon emlékszem rá, meg a keresztanyámat, bizonyos Bajor Gizi nevű színésznőt, aki állítólag imádott engem, bár őrá sem nagyon emlékszem. Meg a Balatont jelenti, a balatonságot, ami nem egy víz meg egy táj, hanem minden, ami jó az életben. Amikor először életemben útlevelet kaptam, a Balatonért jöttem vissza ebbe az országba (meg azért, hogy legalább azt ne szabhassa meg senki, mikor jöhetek haza), pedig Ausztriában még megvolt az örökölt vagyonomnak egy töredéke, a saját bérházamban laktam, a Theresianum gasse túloldalán lévő trafikban már kérés nélkül kaptam meg az újságot meg a Gauloise-t (akkor még bagóztam), ismertek a könyvesboltokban, a grabeni lemezboltban félretették azokat a lemezeket, amikről tudták, hogy az ízlésem szerint valók. Sokkal inkább otthon éreztem magam Bécsben, mint Pesten.
Azt tetszik kérdezni, akkor miért idéztem Adyt néhány sorral feljebb. Hát ez az. Ha elmegyek lakni egy másik országba, Adyt oda is elvihetem, divatos szóval élve logisztikai kérdés. Azért mennék el nehezen, mert Ady nem Adyt jelenti, itt van érzésem szerint a nagy tévedés, amikor a haza fogalmát definiálgatjuk mi írni-olvasni tudók. Hanem azt a néhány embert jelenti, akiket nem is ismerek. Hányan lehetnek? Talán százezren is vannak, lehet, hogy valamivel még többen is. Akik tudnak Adyt idézni. Meg József Attilát, Radnótit. Akik ezt a nyelvet tanulták attól kezdve, hogy megszülettek, akik tudják, hol lakott itt Vörösmarty Mihály, akkor is, ha sosem voltak Kápolnásnyéken.
Még most is meg tudnék tanulni bármilyen nyelven. Amiket beszélek, azokat bármikor életre tudom kelteni (bár - be kell ismernem - a rógyinkának utána néztem, nem voltam biztos benne, hogy jól emlékszem). De a gyerekkoromat - bármilyen szörnyű és gyalázatos volt is - nem tudom együtt kezdeni ezzel a tanulással, és azt a százezer embert nem tudom magammal vinni, akikről tudom, nagyjából ugyanarra a kőre léptek, mint én, hogy ne feleljenek aznap.
Ez volna nagyjából az, amiről beszélünk. A többi közhely. Nem undorító trivialitás, mint a csúti bolond és a hozzá idomult milliók által hazának vélt förtelem, de azért csak közhely.
Hazament a kisfiam. Remélem, ő sosem foglalkozik majd a haza fogalmának tisztázásával. Amit itt föntebb elmondtam erről a fogalomról, már engem sem érdekel különösebben. Az unokáimat annyira sem fogja.
Azt tetszik kérdezni, baj-e, hogy így van.
Azt mondom, baj, hogy eddig nem így volt. És még most sem így van. Egy primitív, buta, beteg alak még mindig azzal a borzalmas hendiatrisszal tartja fogságban ezt a szerencsétlen, visszamaradott, feudális függőségekkel fenyegetett népet, amivel az amerikai hadsereget szorítják vakfegyelemre: isten, haza, család. Az Egyesült Államok katonája ebből talán az utolsót értheti - úgy nagyjából.
A magyar polgár egyelőre annyit lát a család lényegéből, hogy az igazán sikeres família lop, csal és hazudik. A magyar polgár ezt tartja etalonnak.
Isten, haza, család. Csák Máté korában járunk.
Hazament a kisfiam.