Keresés ebben a blogban

2016. december 12., hétfő

Názáreti 16.

Két évvel ezelőtt kapott Nobel-békedíjat Malala Júszafzai. Emlékeznek rá? Ugye nem? Ő az a kislány, akit 2012-ben meg akartak gyilkolni a tálibok. Túlélte a támadást. Valahogy Angliába került. Nem Magyarországra. Érdekes, nem? Pedig ide is hozhatták volna, közelebb vagyunk, jók a baleseti sebészeink, akkor még itthon voltak, nem Angliában. Akkor még nem volt telepiszkolva az ország a csúti futballista idegen- és vallási gyűlöletével.
De a gyűlölet már akkor is itt volt. A vallás keltette gyűlölet természetét nehéz leírni, hőfoka vallásonként és népenként változik. A kereszténységére - különösen az utóbbi években - melldöngetően büszke magyarországi primitívek a keresztényi szeretet jegyében nem engedték volna ide Malala Júszafzait. Egy nő (a fene emlékszik a nevére) menekülteket gáncsolt el, fölrúgta a menekültek gyerekeit. Egy nő.
A jelenkori népvándorlás nyilvánvalóan a vallásról szól. A Föld emberlakóinak legförtelmesebb mételyéről. A jó Thomas Robert Malthus már a 18. században közel járt a felismeréshez, midőn leírta megnyugtató elméletét a természet gondoskodó működéséről: a népességnövekedés jótékony féken tartásáról értekezett, aminek megoldásában bizton lehet számítani a járványokra, valamint a háborúkra és a bűnre. Utóbbiról nem sikerült alapos elemzést adnia, megakadályozta benne hithű anglikán vallása, pedig nem járt messze a teljességtől. Talán tudta is, a bűn úgy járul hozzá a népesség csökkentéséhez, hogy a különféle vallások a különféle istenek nevében irtják az embereket. A gyerekeket is.
Kevés taszítóbb megnyilvánulását ismerem az emberi ostobaságnak, mint annak feltételezését, hogy Jézusnak bármi köze lehetett a kereszténység megalapításához.


A magdalai öbölben halászhajók köröztek. Ahogy lassultak, felhallatszott a szélbeálló vitorlák csattogása, a felszínre emelkedő körhálóban kevés keserűhal csillogott.
- Nagyapával szoktuk nézni a halászokat. Egyszer megkérdezte, tetszik-e nekem, amit látok. Azt mondtam, hogy nem. Pedig szép. De én azt látom, hogy küszködnek a halak. Ez olyan kislányos dolog, ugye?
- A nagyapád mit mondott?
- Semmit, csak bólogatott. Aztán később egyszer azt mondta, most nézzek a halászok szemével, akkor mit látok. Azt mondtam, sok halat vagy kevés halat. Sok munkát vagy keveset, sok pénzt vagy keveset. És azt nem, hogy sok embernek lesz mit ennie? Azt nem.
- A halász nem gondol arra, hogy sok embernek lesz mit ennie?
- Ha arra gondolna, nem halász lenne.
- Hanem mi?
- Azt nem tudom. De ha arra gondolna, akkor olyan lenne, mint a nagyapám, de olyan ember nincs. Talán csak még egy. Ha te lenézel a tóra, és látod a halászokat, mire gondolsz?
- Így már nem ér, mert már mindent elmondtál.
Ültek a lépcsőn, nézték a tavat.
- De azért megmondom. Semmire sem gondolok, csak rád. Amióta ma reggel először láttalak itt a fűben hasalni, semmire sem tudok gondolni.
- Pedig nagyon okosakat mondtál a nagyapámnak.
- Neked akartam okos lenni.
- Nem is vagy olyan okos, csak énértem lettél az?
- Nem. Vagyis igen. Nem is vagyok okos, csak teérted.
Ült a két tenyerére támaszkodva, a balkezét lassan csúsztatta a lépcsőn, amíg az ujja hegyével el nem érte Mirjam kezét. Mindketten elszántan nézték a tavat.
- Szép vagy. Lehet, hogy az is elég lett volna, hogy nagyon szép vagy, nem kellett volna okosnak is lenned.
Mirjam kicsit fölemelte a tenyerét, aztán rásimította a közeledő kézre.
A halászok átkiabáltak egymásnak. A Kafarnaum felé eső oldalon lévő három hajón meg-megbillentették a vitorlarudat, hogy a nyugati szél belekaphasson a vászonba, és közelebb sodródjanak a többiekhez. Akkor a dél felőli hajókra átdobták a húzókötelet. Mintha sok nagy dob peregne, úgy szólt a hajók oldala, mikor kiemelték a vergődő halakat.
- Nem, mégsem lett volna elég, hogy csak szép vagy. Mert akkor mindig csak ugyanolyan vagy. Holnap is szép vagy meg holnapután is.
- Amikor elmentem reggel meg amikor futottam visszafelé, mindig csak a te arcod volt előttem, és egyáltalán nem unatkoztam tőle. És Kafarnaumban a fiúkkal azért nem tudtam rendesen játszani, mert rájuk néztem, és akkor is a te arcodat láttam. Tamás azt mondta, olyan vagyok, mint egy bolond. Most még csak a tavat látom, mert nem merek még rád nézni, de azt tudom, hogy egész életemben nem szeretnék semmit sem annyira, mint a te arcodat nézni.
- Az más. Az nem a szépség miatt van, hanem a szeretettől. Mert a szeretet nem unalmas. De szeretni akkor is tudnálak, ha csúnya volnál.
- És ha buta is?
- Akkor is. Ha mostantól csúnya lennél és buta, akkor is.
- De ha csúnyán és bután jövök ide, akkor észre sem vettél volna.
- Dehogynem.
Szorították egymás kezét, és nézték a tavat. Úgy ültek.
Mirjam lassan oldalt fordult, ránézett. Átkarolta a nyakát, magához húzta a fejét, megpuszilta a homlokát. Két tenyerébe vette az arcát.
- Kicsit vérzett. Mostantól már nem fog. Ha majd vérzel, mindig csak megpuszilom a sebedet, és akkor eláll a vérzés, és soha többet nem tud majd vérezni. Soha többet.
Délire fordult a szél. A halászhajók elindultak Kafarnaum felé.
- Gyorsan veszed a levegőt.
- Te is. Egyszerre vesszük gyorsan.
- Akkor is, ha idehajtom a fejemet a válladra?
- Akkor én biztos még gyorsabban.
- Jó, én is.
Két karral ölelte magához Mirjamot, arcát a kislány fejére fektette, és nagyra nyitott szemekkel, erősen nézte a tavat.
- Most is félek. Hogy egyszer el kell engednelek.
- Sosem kell, hogy elengedj. Most már mindig így maradunk. Nézd.
Mirjam kicsit odébb ült.
- Látod? Most is itt van az arcod a kezemben. Érzem. Ha felállok és elmegyek a kert végébe, akkor is itt van az arcod a kezemben. És ha sokkal messzebbre megyek, akkor is.
- Azért ha visszatennéd a fejedet ide a vállamra, akkor azért jobb lenne.
Mirjam nevetett, közelebb csúszott, átölelte a derekát, a vállára hajtotta a fejét.
- Így?
- Igen, így.
Átkarolták és szorították egymást.
Elengedte Mirjamot, eltolta magától, nézte. Két tenyerébe vette az arcát, ujjaival kiemelte a haját a homlokából, aztán visszaengedte. Újra elengedte, nézte.
- Soha többet nem leszek nélküled. Itt vagy benne minden gondolatomban, amíg élek, igaz. Most gyere vissza. Amikor lehet, akkor azért mindig legyél itt.
- Miért nem lehet mindig?
- Nem tudom. Mert nekem el kell menni dolgozni, mert mi szegények vagyunk. De ha nem volnánk szegények, akkor is kellene dolgoznom, mert az apám azt mondta, bizonyítanom kell, hogy okkal és céllal jöttem a világra.
- Ki az apád és mit csinál?
- Ács. Józsefnek hívják.
- Okkal és céllal? Neked semmi okod nem volt a világra jönni.
- Az ok az volt, hogy valakinek célja volt velem.
- Kinek?
- Azt nem tudom. Apám ezt szokta mondani. Talán neki volt az a célja, hogy jó ács legyek.
- Szép házat tudsz készíteni meg asztalt meg széket? Az tetszik nekem, amit az apád mond, hogy valakinek célja volt veled, de ezt nem mondaná, ha azt akarná, hogy jó ács legyél.
- Az kevés?
- Ács sok van, talán jó ács is.
- Tudom már. A cél az volt, hogy veled élhessem végig az életemet. Gyere, mutatok valamit. Szólj Adónijának, hogy lemegyünk a vízhez. Mégse, odalát, ha kijön a konyhából.
Fogta Mirjam kezét, lefutottak a tópartra.
- Biztosan te is szoktad, de biztos te is csak egyedül, úgy sokkal jobb, hogy velem vagy. Feküdjünk hanyatt a vízre, és úgy szeretném, hogy foghatnám a kezedet. Így majd csak a másik kezünkkel tudunk egyensúlyozni, de az elég lesz. Érzed? Így voltunk egyedül, és így most megint majdnem olyan.
Feküdtek a vízen, fogták egymás kezét, lassan sodródtak körbe-körbe, ahogy a partra kicsurgó és visszahúzódó hullámok himbálták őket.
- Sosem jutott eszembe – mondta és oldalt nézett Mirjamra –, hogy lehetek egyszer magamban mással. Érted?
- Azt hiszem, nem – mondta Mirjam hosszú szünet után. – Pedig nagyon szeretném érteni, mert ez most nagyon fontos volna. Azt hiszem.
- Mielőtt megszülettem, ilyen volt a világ, na jó, majdnem ilyen, de akkor egyedül voltam, és az a tökéletes, amikor te olyan vagy, mintha én lennél, én meg te lennék.
- Ezt egy kicsit értem, de az elejét nem. Hogy mielőtt megszülettél.
- Hát amilyen akkor. Hogy látod a mostaninál nagyobb és színesebb fényeket, és hallod a hangokat, amik először mindig tompán szólnak, aztán élesek lesznek. És akkor szólnak hozzád, és elmondanak mindent arról a végtelen világról, amiben lebegsz, és ami gyönyörű, és én mostanában jöttem rá, hogy az azért volt olyan gyönyörű, mert ott semminek nincs neve. Mert az nem jó már, amikor szavak jönnek, mert a szavak abban a pillanatban, mikor kimondják őket, rögtön elkezdenek harcolni egymással. Én erről még soha senkivel nem beszéltem, mert ezekkel a dolgokkal az embernek egyedül is kell maradnia, de te olyan vagy, amilyen az a világ volt. Nem jól mondtam, félreérthető volt, nem mondják, amit hallasz, hanem azok csak hangok, de sokkal jobban tudod, mit kell érteni, mintha mondanák. Nem tudom jól elmagyarázni, dehát te ezt úgyis jobban tudod.
Érezte, hogy Mirjam megszorítja a kezét és magához húzza. Oldalt fordultak, szorították egymást. Azt nem lehetett eldönteni, hogy Mirjam szeme könnyes volt-e vagy csak vizes, de eléggé csillogott. Valószínűleg nem lehetett könnyes, mert nevetett, az arca is meg a szeme is. És nagyon magához ölelte, aztán kicsit elengedte, aztán megint jobban magához húzta.
- Erről még soha senkinek nem beszéltél? – kérdezte Mirjam.
- Nem. És nem is fogok soha.

Adónija jött ki a konyhából.