Ma délután a Duna tévén megy a Makrancos hölgy Karády Katalin és Jávor Pál számára "modernizált" (átírt) változata.
Szeretjük Shakespeare-t. Az újbarbárság korában már nem nagyon játsszuk, ha mégis, akkor eltorzítva, de tudjuk, hogy majd visszajön, hogy a világirodalom egyik legjelentősebb alakja. A Makrancos hölgy is remek darab. Én sosem szerettem. Ifjúkoromban, hogy' is mondjam, zsigerből nem bírtam, a nő mint idomítható (sőt idomítandó) lény még a Rómeó és Júlia írójától is taszító, mert bármennyire játék is, a mélyén ott lapul a "gyengébbik nem" lenézése.
Operatőrségem idejében sokat jártam vidékre. A legkisebb film leforgatásához is nagy stáb járt, általában kivétel nélkül hímneműek. A napi munka végén a kikapcsolódást az ivás és a csajokra menés jelentette. Az előbbiből azért maradtam ki, mert a sofőröket is a stábhoz tartozóknak tekintettük, a "piázás" nekik is járt, valakinek vezetni is kellett, akkor még (hatvanas évek eleje) nem volt mindenkinek jogosítványa, nekem jutott a tisztesség. A csajokra menésből meg azért... Nem tudom, nem emlékszem, az bizonyos, sosem tekintettem őket prédának, sosem gondoltam úgy, hogy a nő lehet vadásztrófea. Nem hiszem, hogy húszéves koromban tudatos lett volna, de már akkor is többre tartottam a női nemet a hímnél. Nem sorolom most, miért, sokszáz oldalas könyv megírásához meg nem vagyok elég okos. Ahhoz meg elég ostoba nem vagyok, hogy elkezdjek példákat sorolni a saját tapasztalataimból.
A tévés vidékre járás egy volt a sok közül, a programszerű "csajozás" végig kísérte az újságíró és rádiós életemet is. Viszonyom a lányokhoz nem változott. A többiekét próbáltam megérteni. A gyávaság változatait.
Nemrég jöttem rá, hogy sosem fogom megérteni (nem elfogadni, az természetes, hogy lehetetlen). A kisebbrendűség érzése evidencia, minden hímneműben munkál, és munkálni is fog, amíg anya szüli a férfit is, ezt értem, és szinte természetesnek tekintem, egy primitív ember ösztöncselekvése nem bonyolult folyamat.
Az üzekedési inger is adott, az állatvilágból éppen csak kiemelkedett faj, az embernek alig indokoltan nevezhető biológiai konstrukció önfenntartásból származó reflexe majdnem olyan természetes, mint az éhség.
Na jó, mondom, nem értem.
A Kiss László féléket érdekes módon sokkal egyszerűbb képletnek vélem, mint a csajozókat. Az úgynevezett nemi erőszak a gyilkos agresszió leggyávább kitörési formája, ugyanaz, mint a fasizmus és a nácizmus, csak ez nőneműekre korlátozódik. A Lantos-szerű gennyfakadék ezt még megtetézi azzal, hogy a férfiasságnak képzelt nemi irányultságát becsületbeli ügynek tartja, és perel, mert feltételezték róla, miszerint ő homoszexuális. Tetszik érteni? A nemi erőszak rendben van, de hogy buzi volna...
Most megjelent az áldozat. A Petrucchiók elhallgattak. Az értelmiség. Akik úgy gondolták, nem történt semmi különös, és tele szájjal mondták a magukét a lányok prédaságának magától értetődőségéről. Köztük az újságírók egyik legjelesebbike, akit eddig becsültem. És aki egy élet munkáját tiporta sárba, tett minden korábbit örökre hiteltelenné - a saját életművét.
Az embert a legrosszabb cselekedetei minősítik. Azok soha nem évülnek el. Tetszik tudni, miért is nem?
Mert a Kiss és Lantos-félék nem változnak. Mert a neves újságíró csak befogta a száját, de a mentalitása nem változott.
