Keresés ebben a blogban

2016. március 22., kedd

Mit ér a sportoló, ha nő?

Már megint egy három évvel ezelőtti bejegyzésemet kell idetennem, hogy csak ennyire ismételjem magamat.
Ez a Gyokovics nevű - különben rokonszenves - teniszező megnyilvánult a női nemmel kapcsolatban. Hogy ugyanis azért egy nő már ne keressen annyit, mint egy férfi, még mit nem? És hogy harcolni kell. A jobb fizetésért.
Erre mindjárt visszatérek, csak előbb ideteszem, amit 2013-ban írtam a versenysportról.

"Berlinben, a 2009. évi atlétikai világbajnokságon a maratoni futás ezüstérmese az utolsó két-három kilométert végighányta. Futva. Kicsit oldalt fordult, hogy a mezére azért viszonylag kevesebb hányadék jusson. Aztán a célba érkezve kiadta magából a maradékot. A pekingi olimpián ugyanezt tette egy nőversenyző. Ő a vert mezőnyben végzett. Még az ezüstérmesnél is vertebb mezőnyben.

Micsoda önuralom, micsoda fegyelem, hogyan sanyargatja és győzi le az ember a saját szervezetét! Ó milyen nagyszerű! Egy frászt. Értelmetlen és védhetetlen marhaság akkor is, ha aranyérem a vége. A baj az, hogy a sportolók nagy részének ezt hiába magyaráznánk. Nemcsak a kenyai maratonfutóknak, hanem az európai és amerikai „egyetemistáknak” is. (Az idézőjel nem annak az elenyészően csekélyszámú sportolónak szól, akik az agyvelejük és nem az izomzatuk teljesítménye okán kerültek be az egyetemre.) Ez ugyanis nem szellemi szint, nem IQ és nem kultúra függvénye, hanem jellemkérdés. Nevezhetjük lelki alkatnak, mentális irányultságnak, a lényeg az, hogy a jórészt érdemtelenre pazarolt tekintélytisztelet, a rajongás valami és valaki iránt (főnök, mester, Laci bácsi vagy Kati néni), az ebből fakadó hamis értékrend uniformizálja ezeket az ifjú embereket tekintet nélkül arra, hol születtek és milyen környezetben nőttek fel. A sportoló agyú ember soha nem lesz önálló gondolkodású és ízlésű ember, mindig szüksége lesz egy felettes énre, akit csodálhat, és aki sosem lehet nála bonyolultabb személyiség. A sportoló agyú ember inkább végighányja a maratonfutást, de nem áll meg, mert gyerekkorában azt mondta valaki, hogy az ember nem adja fel. Ez a valaki nagy valószínűséggel a tornatanár volt.

Nem minden versenysportoló sportolóagyú, viszont rémületesen sok sportolóagyú van azok között, akik soha semmit nem sportoltak.

(A volt, bukott köztársasági elnök például reménytelenül sportoló agyú, marad is, amíg él. Azt is mondhatnám, nem tehet róla szegény, de azért ez nem volna igaz. Egy bizonyos szellemi szint fölött mindenki maga döntheti el, milyen halmazállapotú gerinccel kívánja leélni az életét, ez nem életkortól függ, hanem jellemerőtől. Vagy mondjunk inkább jellemgyengét?)"

Sokan fel vannak háborodva (teljes joggal), amit fentebb leírtam, az nem menti Gyokovics szavait, csak magyarázza. Olyan úgynevezett élsportoló, amilyen ő, soha nem lesz okos (a szó minden értelmében okos) emberből. Alább próbálom megindokolni, miért.



"A legnagyobb tömegeket kiszolgáló népszórakoztató intézmény dermesztően jelzi az emberiség szellemi állapotát. Mit kap a versenysporttal a közönség? Militarizmust, diktatúrát és nacionalizmust. Ezért nézi hol őrjöngve, hol könnyekig meghatódva, magához ölelve a nemzethez tartozót, és (persze sportágtól függően) megvetve, lenézve, gyűlölettel eltaszítva az „idegent”, a más nemzet polgárát. Vigyázzba vágja magát, a sírás a torkát szorongatja, amíg leng a nemzeti zászló és szól a nemzeti himnusz, és közben érzi, hogy ő mennyivel különb, mint a más nemzet fia-lánya. Máskor is érzi ezt persze, mert ha máskor nem érezné, akkor most sem nézne diadalmasan a szomszédra, de a máskor az más, most ez így még diadalmasabb, és még sokkal világosabb a magasabbrendűsége, most, hogy a Peti megnyerte az aranyat. A mi Petink.

A militarizmus, a diktatúra és a nacionalizmus „szellemén” kívül mit ad még a versenysport? Gyors és felületes kielégítését az ember zsigeri szintű vágyainak a küzdés, a versengés iránt. Üzenetének lényege: ha már tenni nem tudod, legalább nézd. És példát ad fegyelemről, lemondásról, az emberi szervezet fizikai tűrőképességének határtalanságáról (a határ mögött már csak a halál van), azaz csupa olyan dologról, ami az emberiséget nem viszi előre az emberré váláshoz vezető úton, ezzel szemben viszont legalább hátráltatja. Fegyelmezett ember még soha mást nem tudott létrehozni, mint fegyelmezettséget, a lemondás és az önsanyargatás hozzátartozik egy cella magányában sínylődő szerzetes vagy egy remete alapfelszereltségéhez, de mindezekből még soha nem született zenemű, kép vagy szobor, sem regény, sem színdarab, az e=mc2 fegyelmezett, a világot elvágólagosan kezelő koponyában soha nem fogant volna meg. A sportagyú élharcosból elő lehet állítani 35-40-es pulzusszámú, 7 literes tüdejű, 45 kilós biciklistát, de soha nem lesz belőle Mozart, El Greco vagy Rodin. És viszont, Thomas Mannt, George Bernard Shaw-t vagy Albert Einsteint, Wigner Jenőt nem lehet rávenni arra, hogy másoknál nagyobbat ugorjon, vagy hátvédeket és kapusokat megszégyenítő gólokat rúgjon. Nem azért, mert nincs hozzá tehetségük, hanem mert más a mentalitásuk.

A sport és az alkotásra való képesség nem zárják ki egymást. Azaz a sport nem gátolja az alkotni képes embert, hogy létrehozzon valami maradandót, csak akadályozza addig, amíg az illető a sporttal foglalkozik és nem az alkotással. A „sokat köszönhetek a sportnak” kezdetű mondatok még a sportagy fertőző maradványai, a sportnak természetesen semmit nem „köszönhet”, legföljebb az anyagi biztonságot, ha meggazdagodott korábban.

Ment-e a versenysport által a világ elébb?

Nem."

Még a rádiós műsoromban elmélkedtem azon, rendben lévő-e, hogy ezek a fiúk-lányok olyan összegeket kapnak a produkciójukért, amiért például egy tanár Magyarországon (vigyázat, demagógia következik) egy életen át dolgozik. Egy produkcióról beszélek, nem  a sportoló havi- vagy évi jövedelméről.
Azt mondtam akkor, egy gladiátor annak idején enni kapott meg fekvőhelyet (vigyázat, ez nem demagógia, azonos fogalmakról beszélek), és boldog volt, ha életben maradt. Amikor olyan szövegeket hallok, amilyennel most Gyokovics nyilvánult meg, eszembe jutnak a gladiátorok, és a produkciójuk jutalma, úgy vélem, ennek a fiúnak az életben maradás szép fizetség lehetne.
Na jó, csak dühös vagyok. De azt komolyan gondolom, hogy az úgynevezett élsportoló sokezerszeresen van túlfizetve. Ne tessék azzal a hülye szöveggel jönni, hogy hány embert szórakoztat meg hány évig teheti, mert például Gyokovics 2015. évi jövedelme (nagyjából 5 milliárd forintnak megfelelő összeg) semmiképpen sem magyarázható. A fekvőhely és ennivaló nem volna eléggé ösztönző egy teniszezőnek vagy autóversenyzőnek, ezt elismerem. De egy értelmes közgazdász nyilván meg tudná határozni azt az összeget, ami motivál és még éppen elfogadható.
Ottlik Géza viszonylag hosszú ideig azért nem halt éhen, mert én akkor elég jól kerestem, volt miből ennivalót vennem. Ottlik Géza a világirodalom egyik legnagyobb írója, a könyvein épülni fog az emberiség évszázadokon át (ha az emberiség ki nem irtja önmagát egyebek között a szórakoztató élsport hatására), sokkal nagyobb létszámban, mint ahányan Ronaldót összesen láthatják, a teljesítménye pedig nehezen összemérhető egy gladiátoréval, de talán elhiszik nekem, abban is sok munka van.
Az emberiség értékszemléletét politikusok és kereskedők alakítják. Amíg az a színvonal, amit például a mi országunkon uralkodó vidéki futballista képvisel, addig az emberiség olyan nyilatkozatokkal szegényedik, amilyenek a sportoló agyú emberektől kitelnek. És amit a médiában garázdálkodó, a sportolóénál is szerényebben bútorozott agyú "újságírók" közvetítenek könnyekig meghatott lelkesedéssel.