Keresés ebben a blogban

2016. január 11., hétfő

Katinka

„Be akarnák gyömöszölni a maguk szűk világába. Nem tartanak lépést a világgal. Száz évekkel vannak elmaradva, ma már az úszók ugyanolyan szabad emberek, mint a golfozók, a teniszezők, és az anyagi függetlenségükkel kivívták a rabszolga felszabadítást is. Kivéve Magyarországon. Ezek a feudalizmusban élnek. Ez itt a probléma.”
Nem akartam belekontárkodni a Hosszú Katinka-ügybe, nem tudok róla eleget, nem is igazán értek hozzá, bár én is voltam úgynevezett élsportoló, de elég hamar elmenekültem, nem az én világom, mondom, nem értek hozzá. De ez a fönti, Bartus Lászlótól származó szövegrészlet megszólalásra késztet. Sokmindenben egyetértek Bartussal, a többszáz éves elmaradással is, és ha egy kicsit piszkoskodni akarnék, még abban is egyetértenék, hogy „az úszók ugyanolyan szabad emberek, mint a golfozók, a teniszezők”, dehát itt most nem kellene szellemeskedni, a helyzet az, hogy az úszók tényleg „ugyanolyan szabad” emberek, mint a golfozók és teniszezők, azaz egyformán rabszolgák, mindannyian, ugyanúgy.
Bartus talán a pénzt azonosítja a szabadság fogalmával, azért hozza példának a golfozókat és a teniszezőket, de mondhatta volna a futballistákat és az autóversenyzőket is, mert azok is rengeteg pénzt kapnak. Hogy miért? Azért a rabszolga munkáért, amiről Bartus azt hiszi, hogy alóla a gazdag sportolók fel vannak szabadítva, sőt, hogy ők maguk vívták ki a „rabszolga felszabadítást”. Egy frászt vívtak ki. Éppen azáltal hajszolják bele őket a legkegyetlenebb rabszolga létbe, hogy sok pénzt kapnak. Nincs ebben semmi új, a mai rabszolgatartók intellektuális képességei messze vannak az ókori gladiátor iskolák tulajdonosainak rafinériájától, annyira futja nekik, hogy másolni képesek a rómaiakat. A legjobb gladiátorokat azzal tartották meg a legjobb iskolák, hogy azoknak kínálták a legtöbb kiváltságot: ennivalót, saját cellát, olykor nőt is a cellába, és a felszabadításnak a jövő homályába vesző ígéretét, utóbbira különben nem volt semmi szükség, a gladiátorok nagy részének eszébe nem jutott vágyni a felszabadítással együtt járó szürkeségre és nyomorra. A dicsőségfaktort szándékosan hagyom ki ebből az eszmefuttatásból, pedig annak is nagy szerepe van a rabszolgalét fenntarthatóságában, de itt most csak a pénzről van szó.
A pénz nem felszabadít, hanem korlátoz, amennyiben egyre több kell belőle. Az egyre több pénzhez pedig csak úgy lehet hozzájutni, ha a rabszolgarendszer egy lépcsővel magasabban szolgáló rabjainak, a kiképzőknek a kezei között mind kegyetlenebb mozgásformák gyakorlását és készséggé fejlesztését építik be az életükbe, és áldoznak fel ezért mindent, olykor a szó szoros értelmében az életüket is. Az egészségüket, a békés öregkorukat mindenképpen.
Bartus az úszószövetséget kárhoztatja meg az edzői kart – azaz azokat a rabszolgákat, akik ugyancsak nem tehetnek mást, mint amit egy szabadságától megfosztott, napi robotra és alázatra kényszerített szerencsétlen tehet: felkészíti a küzdő rabszolgákat az arénában rájuk váró harcra.
Azt írja Bartus: Cseppben a tenger. Ebben a történetben benne van az egész magyar élet nyomorúságának minden oka. Ebből érthető, hogyan lehet Európa közepén egy fasiszta diktatúra, amellyel nem véletlenül találja meg a közös hangot a feudalizmusban élő úszószövetség. Benne van kódolva a következő száz évre a magyarok veresége, kudarca és bukása. Amikor nyernek Rióban egy érmet, ami igazolni látszik a rabszolgatartó társadalom, a feudális elnyomás minden hivatkozását, akkor veszítenek a legtöbbet. Az életüket.”
Majdnem igaznak tartom minden szavát. Csak egy percig ne tessék hinni, hogy Amerikában vagy Nyugat-Európában ez másképp fest. Ott több pénz van a rabszolgatartáshoz. És nem fasiszta diktatúra veszi körül a versenysportot (mondjuk itt sem teljesen, az itt lévő rendszer a totális gazemberséghez is tehetségtelen), hanem egy demokráciának nevezett, rejtegetett, de lényegében autokratikus rendszer, amiben a különféle politikusok hajtják végre a 21. századi rabszolgatartók, a pénzoligarchia, a fegyver- és gyógyszergyárosok, nem utolsó sorban a sportszergyárosok parancsait, különös tekintettel az arénában küzdők világára mint a plebs fékentartásának máig leghatásosabb formájára. Ezeknek a minden emberi érzés nélküli gengsztereknek Amerikában és Nyugat-Európában is ugyanaz az érdeke, mint a mi falusi futballistánknak: minél sötétebb butaságban tartani minél nagyobb tömegeket (lásd a december 14-i bejegyzést, Rajongás a címe).
Hogy világos legyen, miről van szó, szükséges némi fogalmi alapozás, idemásolok néhány bekezdést egy három évvel ezelőtti bejegyzésből.

A sportoló attól a pillanattól fogva, hogy nem a saját örömére fut, úszik, labdázik, része lesz egy függési láncolatnak, egy függelmi rendszernek, aminek ő mindaddig a legalján marad, amíg sportol. Főnök, mester, Laci bácsi vagy Kati néni – mindegy, hogyan hívják, ő mondja meg, mi legyen, mikor legyen. Nincs olyan, hogy majd megbeszéljük, te miképpen látod ezt, fiam, mondd el, mert lehet, hogy én tévedtem.

A sport nem demokratikus rendszer (mondom a demokrácia híveinek). Az edző, aki nem parancsol és nem kinyilatkoztat, nem alkalmas edzőnek. Lehet persze lázadni, az asztalra csapni, hogy én ezt másképp tartom jónak, de ez a viselkedés a sportoló pályafutásának a végét jelenti. Különösen, ha sikeres, nagy tekintélyű edzőre csapja rá az ajtót.

A profi versenysport kínlódás, kegyetlen küzdés, az ellenfelet bármi áron elsöprő győzni akarás, harc az életben maradásért. Pénzt vagy életet, a szó szoros értelmében. Ha pénzt akarsz, az életedet kockáztasd, vagy menj a fenébe. Testmozgás, jó levegő, felfrissülés – beszélgess róla a nagymamáddal, nekünk te egészben kellesz, hogy feláldozhassunk lent az arénában. Nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos? Ugyan már. A háztömb körüli bajnokságban talán, de a megyei háromba már nyerő típusokat válogatnak. Vegyen egy biciglit a gyereknek, apuka, jól fogja érezni magát, de mi egy osztállyal följebb akarunk kerülni, ide olyan kell, aki gólokat tud rúgni. És az hogy’ van elképzelve a kedves szülőtől, az a vászongatya meg a tiszacipő? Nájkiba’ játszunk, apuka, van egy itthoni színünk meg egy mikor idegenbe megyünk, a nájkicuccot a kedves szülő veszi. Na viszonlátás.

A sport addig játék, amíg az a célja: a testmozgással együtt járó játék. Amint számítani kezd az eredmény és a jobb eredmény által való győzelem, a sport megszűnik eredeti értelmében sportnak lenni. Futni, úszni és labdázni azért kell, hogy az ember örömét lelje a futásban, úszásban és labdázásban (és persze az ezekkel járó versengésben), és nem azért, hogy másoknak okozzon örömet. Mások szórakoztatására futni, úszni és labdázni, a jobb eredményekkel másokat legyőzni elsősorban nem sport, hanem a rabszolgaság egyik megnyilvánulási formája. A jó Coubertin báró talán maga is elhitte, hogy nemes eszménnyel ajándékozza meg a világot, pedig csak felújította az ókori cirkuszt és annak minden elemét, a népszórakoztató intézmény világméretűvé szélesítésével nagy lehetőséget adott mindazoknak, akiknek az ő nemes eszményeihez a legkevesebb köze van: a militaristáknak és a 20-21. század legelvetemültebb rabszolgatartóinak, a kereskedőknek.


Az olimpia militarista szimbólumok sorozata, a zászló, a láng, az alakzatban vonulás, a babérkoszorú, az érmek (kitüntetések), a jelszó mind annak a rendnek és fegyelemnek a szimbólumai, amiknek semmi köze nincs a sport eredeti jelentéséhez. A citius-altius-fortius (gyorsabban-magasabbra-erősebben) éppen olyan lelkesítően hangzik, mint a hendiatris más megjelenései, a veni-vidi-vici (jöttem-láttam-győztem), a liberté-égalité-fraternité (szabadság-egyenlőség-testvériség) vagy az ein Volk-ein Reich-ein Führer (egy nép-egy birodalom-egy vezér) (bocsánatot kérek az érzékeny lelkűektől, de a hendiatris, azaz a hármasság fogalmába az utolsó is beletartozik), és éppen olyan kártékony, mint minden, ami az ösztönöket akarja feltüzelni lelkesítés céljából. A vége mindig blood-sweat and tears (vér-verejték-és könnyek, hogy egy áttételesen lelkesítő hendiatris-t is idézzek).

A militarizmus, a diktatúra és a nacionalizmus „szellemén” kívül mit ad még a versenysport? Gyors és felületes kielégítését az ember zsigeri szintű vágyainak a küzdés, a versengés iránt. Üzenetének lényege: ha már tenni nem tudod, legalább nézd. És példát ad fegyelemről, lemondásról, az emberi szervezet fizikai tűrőképességének határtalanságáról (a határ mögött már csak a halál van), azaz csupa olyan dologról, ami az emberiséget nem viszi előre az emberré váláshoz vezető úton, ezzel szemben viszont legalább hátráltatja. Fegyelmezett ember még soha mást nem tudott létrehozni, mint fegyelmezettséget, a lemondás és az önsanyargatás hozzátartozik egy cella magányában sínylődő szerzetes vagy egy remete alapfelszereltségéhez, de mindezekből még soha nem született zenemű, kép vagy szobor, sem regény, sem színdarab, az e=mc2 fegyelmezett, a világot elvágólagosan kezelő koponyában soha nem fogant volna meg. A sportagyú élharcosból elő lehet állítani 35-40-es pulzusszámú, 7 literes tüdejű, 45 kilós biciklistát, de soha nem lesz belőle Mozart, El Greco vagy Rodin. És viszont, Thomas Mannt, George Bernard Shaw-t vagy Albert Einsteint, Wigner Jenőt nem lehet rávenni arra, hogy másoknál nagyobbat ugorjon, vagy hátvédeket és kapusokat megszégyenítő gólokat rúgjon. Nem azért, mert nincs hozzá tehetségük, hanem mert más a mentalitásuk.


A sport és az alkotásra való képesség nem zárják ki egymást. Azaz a sport nem gátolja az alkotni képes embert, hogy létrehozzon valami maradandót, csak akadályozza addig, amíg az illető a sporttal foglalkozik és nem az alkotással. A „sokat köszönhetek a sportnak” kezdetű mondatok még a sportagy fertőző maradványai, a sportnak természetesen semmit nem „köszönhet”, legföljebb az anyagi biztonságot, ha meggazdagodott korábban.


Ment-e a versenysport által a világ elébb?

Nem.

Hosszú Katinka ugyanúgy összetéveszti a sok pénzt a szabadsággal, mint Bartus László, azt hiszi, ő megengedheti magának, amit tesz, mert nem függ senkitől.
Nem a fenét. A rabszolgahajcsár elnevezésű rabszolga Hosszú Katinka esetében a férje, ezért nehezebb neki észrevenni, hogy ő miképp egyik szeme annak a láncnak, amire mindannyian fel vannak fűzve, ők ketten a legaljára. Hosszú Katinka azt mondta, magyar színekben szándékozik kimenni az olimpiára. Azt is mondhatta volna, hogy amerikai színekben, mindenképpen rabszolga marad, a nacionalizmus és a militarizmus rabszolgája, a patriotizmus nyálas paravánja mögé bújó, gyáva és ócska kereskedők, oligarchák és gyárosok rabszolgája mindaddig, amíg nem indulhat a világversenyeken a saját színében.
Az egész undormányban Kiss Lászlót sajnálom. Nem ismerem személyesen, de egy volt osztálytársa azt mondja, igazi úr, már a gimnáziumban is az volt. És eddig valószínűleg nem vette észre, hogy ő is csak egy szerencsétlen rabszolga, egy ide-oda rángatható bábú, akinek még azt is ki kell mondania, hogy „a miniszterelnök úr is”, pedig ha olyan, amilyennek az osztálytársa mondja, akkor tudnia kell, hogy ő most egy közepes képességű falusi futballistát és rablóvezért volt kénytelen úrnak szólítani. Ezzel én most inkább nem foglalkoznék. A szegény, szomorú emlékezetű Overdose nevű ló jut eszembe, aki (sokszor mondtam, nekem a ló aki) megnyerte nem tudom hányadik, különben sok szóra nem érdemes versenyét („sprintereket”, azaz rövidtávú lovakat nem tart számon a lóverseny történelem), és a falusi futballista máris ott termett, mert azt mondták neki, ez egy jelentős esemény, holott csak egy felfújt lufi volt. Engem addig sem különösebben érdekelt ez a szerencsétlen kis csődör, elég szánalmas dolognak tartottam, hogy Kincsem, Kisbér, Imi és Imperiál hazájában egy ilyen ezerméteres ló több lehet, mint napi érdekesség, de amikor politikai ügy lett belőle, mert a miniszterelnök odaállt, akkor felfordult a gyomrom. Szegény Overdose.

Szegény Kiss László. Szegény Hosszú Katinka.