„Megdöbbentőnek
gondolom azt, amit a Telekom megengedett magának. Ez egy vélemény- és
ízlésdiktatúra, ami elképzelhetetlen egy demokratikus jogállamban. Lehet, hogy a Telekomnak ez a meggyőződése,
de attól, hogy valaki másképp gondolkodik a világról, vagy van véleménye, ezért
nem szabad büntetni.
Pont egy német cégnek tudnia
kellene, hogy mit jelent a diktatúra, és mit jelent a vélemény- és
ízlésdiktatúra.”
Bocsánat, hogy már megint ilyesmivel zaklatom önöket, de muszáj
egy ilyen bájos dokumentumot iderakni, hátha voltak illúzióik, hogy ez a
miniszterelnökségi minisztériumi miniszter esetleg valamivel okosabb a többi
fideszesnél, dehát mint tudjuk, akkor nem volna ott, ahol van. Egy gyerekszoba
illúzióját keltő krétavonal a konyha hátsó sarkában elég lett volna annyi ízlés
valamint erudíció kifejlődéséhez, ami már megakadályoz valakit abban, hogy csatlakozzék a világ leggusztustalanabb
rablóbandájához. Dehát mit tegyünk, még ilyen krétavonal sem volt.
Ilyenformán a miniszterelnökségi
minisztériumi miniszter hirtelen irtó liberális lett, és e roham következtében
jogállamnak vizionálta (vízió = lázálom) ezt a szerencsétlen, ostoba és
tehetségtelen diktatúrába süppedt országot, majd ugyanezzel a lendülettel vélemény-
és ízlésdiktatúra alkalmazásával vádolta meg a Telekomot, amiért az nem akar
ezentúl pénzt adni egy büdös bunkónak. Akit nem szabad azért büntetni, mert másképp
gondolkodik a világról. Azaz a miniszterelnökségi minisztériumi miniszter
gondolkodásnak minősíti azt a böfögést, amit egy szórakoztatóipari (a
közepesnél valamivel gyengébb képességű) munkás kibocsátott magából, midőn a
nőkkel kapcsolatos kérdésre kellett volna válaszolnia.
Majd miután a miniszterelnökségi
minisztériumi miniszter a szokásos kültelki eleganciával hódolt a liberalizmus
eszméje előtt, elérkezettnek látta az időt, hogy Németországot lenácizza.
Sunyin és émelyítő gyávasággal említve a hitleri diktatúrát, ami szerinte
vélemény- és ízlésdiktatúra lehetett – ezt a fordulatot próbáltam értelmezni,
nem sikerült.
Utóbbit teszi egy olyan országban, ami az
emlegetett hitleri nácizmusnak az utolsó, lihegve hűséges csatlósa volt, és ami
néhány évtizednyi bolsevista kitérő után most ugyanazokat a náci „eszméket”
eleveníti föl.
Már régen nem olvasok újságot, nem hallgatok
rádiót (nincs is olyan, amit rádiónak lehetne nevezni), nem nézek híradót
(nincs is olyan, amit híradónak lehetne nevezni), a neten a főcímeket nézem
végig.
Úgy látszik, ezt sem kellene.
