Azt én inkább most nem mondom el, miről szól, két okból. Az egyik az, hogy ha ezt most néhány mondatban el tudnám mondani, akkor azt a néhány mondatot kellett volna megírni. Ha egy könyv közel hatszáz oldal, abban kell egy-két dolognak lennie, ami néhány mondatba nem fér bele – ha a könyv jó. A másik meg az, amiről Ottlik Gézától értesülhettünk, egy könyvről legegyszerűbben úgy lehet megtudni, miről szól, hogy elolvassuk. Ehhez még azt teszem hozzá, hogy akkor érdemes megtudni, miről szól egy könyv, ha az első oldalon megfog. Rutinos olvasók az első bekezdés után szoktak ítéletet mondani – jobbára alaptalanul, ostobán és nagyképűen, amennyiben ugyanis valaki rutinos olvasónak képzeli magát, és nem képes minden egyes betűhöz az újdonság izgalmával közeledni, akkor jobb, ha nem vesz könyvet a kezébe. Semmilyet.
A Menon Clubban van szó zenékről, filmekről, úgy gondoltam, itt most mutatok belőlük. Azt az eljárást fogom alkalmazni, hogy kiveszek egy-két bekezdést a regényből, ideteszem, mellé meg a filmrészletet, zenét miegymást.
Itt van mindjárt egy téli nap az Áfonya utcában, 1941. február 1.
„A pincében Zsigmond telelapátolta szénnel a kazánt, aztán az alagsori mosdóban kezet mosott. A vastag tejüveg ablakot már félig belepte az angolaknába leszállingózó hó, a láng lobogni kezdett, ahogy a pislákoló parazsat felszívta a szénre a kémény huzata.
A nappaliban Zsigmond felnyitotta a zongora fedelét. Nagy puha csend volt, amilyen csak hóesésben van. Ilyenkor szól legszebben a zongora.
Harminchatban a decembert New Yorkban kellett töltenie. A CMV3 mikrofon ügyében hívták, valami nyüzsgönc amerikai félnótás „feltalálta” a kondenzátor mikrofont, azaz ellopta Neumann találmányát, és bizonykodott, hogy az sokkal jobb lesz a titkosszolgálat műszerállományában, mint amit Croy szabadalma előírt. Persze, mondta Zsigmond, az ügynök majd becsönget a megfigyelendő (lehallgatandó) személyhez, megkéri, hadd állítsa fel az állványt valahol a szoba közepén, arra fölerősíti a mikrofont, és kétségkívül szebb, élvezhetőbb hangot fog közvetíteni. A legkisebb darab, amit ebből a műszaki együttesből elő lehet állítani, az olyan 30 centi hosszú, 6-8 centi átmérőjű, 6-700 gramm súlyú lehet. A hatóköre úgy egy méter, egy rendes háromszobás lakásba kell az ilyen mikrofonból 20-25 darab. Az ügynökök imádni fogják, különösen ha egy hordárt is vihetnek magukkal.
A cégnél, ahol ez a hólyag alkalmazásban volt, Zsigmond találkozott egy édes lánnyal. Ő készítette a mérnökök és technikusok véglegesnek hitt műszaki rajzait. Bubifrizurát hordott és nadrágszoknyát, mint Ginger Rogers a Robertában, az asztala tele volt különféle illatú szappanmaradékokkal, azokkal dörzsölte a finom grafitportól fekete ujjait, mert mániákusan hegyezte a ceruzákat (ez adta különben Zsigmondnak azt az ötletet, hogy a szénpor helyett grafitport használjon, ezáltal a mikrofonok sokkal kevésbé zajosak lettek).
Diane imádta a vaníliás kiflit és a zenés filmeket. Minden este moziba mentek, nagy, félliteres űrtartalmú stanicliból vaníliás kiflit ettek, ennélfogva amikor mozi után ágyba bújtak, a párnának is vanília illata volt. Diane elszántan és minden energiáját beleadva szeretkezett, Zsigmond 1936 decembere óta valamennyi hevesebb aktus alkalmával vaníliaillatot érez.
Karácsony előtt egy nappal a Follow Fleetet látták Fred Astaire-rel, mire kijöttek a moziból, térdig érő hó esett. A taxik is megbénultak, gyalog kellett hazamenniük. Akkor vette körül őket az a csend, ami most, ’41 februárjának első napján, itt az Áfonya utcában lepi a kertet és a házat.
Zsigmond a film nagy slágerét, a Let’s Face the Music and Dance-t kezdte játszani, először közönséges nyolc nyolcadban, aztán kétnegyedes akkordokra váltott a basszus szólamban, majd egy olyan ritmust próbált ki, amit ugyanebben a filmben hallott (vagy egy másikban), itt a nyolc nyolcadon belül az 1, az 5 és a 7 hangsúlyos. Furcsán szólt így ez a szédelgő dallam, de Zsigmondnak tetszett, szélesen szállt a zene, nosztalgikusan. Közben eszébe jutott, beguine-nek hívják ezt a furcsán döccenő, aszimmetrikusnak érezhető szimmetrikus nyolc nyolcadot.”
Croy Zsigmondnak hívják a Menon Club központi alakját, itt éppen zongorázik, mindjárt mutatom, mit, de előbb lássuk a Roberta című filmet, ami meghatározta Diane öltözködését. Vagyis előbb nézzék Fred Astaire-t mint zenekarvezetőt, egy boogie-t zongorázik, aztán közli Ginger Rogers-szel, hogy nem akar táncolni.
Most jön Ginger Rogers nadrágszoknyája – egy számot próbálnak az esti előadásra.
A Roberta 1935-ben készült film, az alapja egy Broadway-musical, mint majdnem minden zenés filmnek. Majdnem, mert a Follow the Fleet – úgy tudom – nem ment színházban. A fő sláger (van több olyan, ami ettől a filmtől vált ismertté) a Let’s Face the Music and Dance. Fred Astaire és Ginger Rogers.
Mutatok egy példát, hogyan játszhatta Croy Zsigmond a Let’s Face-t. Nagyjából, ha elfogadjuk, hogy a bossa nova kialakulásában nemcsak a szamba volt inspiráló, hanem egy másik hangsúlyeltolásos szimmetrikus ritmus, a Martinique szigetről származó beguine is. Azaz hasonló a játékmód, az egyetlen jelentős különbség, hogy Croy Zsigmond nem tudott úgy zongorázni, mint Diana Krall. Megkérdezhetnek bárkit, senki nem fog mást mondani.
Ha már szóba került a beguine, fejezzük be ezt a bejegyzést minden idők leglátványosabb beguine-jével. Ezt a táncot Croy Zsigmond még nem láthatta 1936-ban, mert a Broadway Melody című film 1940-ben készült (mit tesz isten, egy Broadway-musical alapján), ezt csak úgy ideteszem (jó lezárás Fred Astaire itt már az új partnerrel, Eleanor Powel-lel táncol).
