Sok évvel
ezelőtt (még nem született meg Benjámin sem), telefonált valaki a Radna utcai
házból, hogy menjünk, mert ázik a kisfiamék lakása (valahol külföldön voltak
mindketten). Hagytak kulcsot a szomszédoknál, azok vették észre a beázást.
Alkonyodott, majdnem
teljesen sötét volt, amikor odaértünk a kisfiam mamájával (már a múltkor is
akartam mondani, az illetővel van egy házasságlevelünk vagy hogy hívják ezt a
papírt, a köznyelv szerint az illető a feleségem, de én eléggé utálom ezt a
szót is, a fogalmat is annak teljes terjedelmével, nem lévén az illető semmi
módon a birtokom, és hozzám sem azért tartozik, mert papírunk van róla, hanem
mert a fiaim mamája, és ezeknek a fiúknak én vagyok a papája, ez fontos, ez
rang).
Nem lehetett
tudni, a villanyvezeték is ázott-e, ezért nem volt szabad villanyt gyújtani. Az
ebédlőasztalon találtam egy kis lámpát, nyomogatni kellett, a dinamó így
töltött.
Idegen volt ez a
tárgy, még sosem láttam. Kérdeztem is a szomszédot, az övé-e. Azt mondta, nem,
itt volt.
Érdekes, nem
emlékeztem rá. Hamar rájöttem, hogy azért, mert nem én vettem. Addig mindent én
vettem a kisfiamnak.
Akkor már
jóideje nem itthon lakott. De csak ez a dinamós lámpa tudatosította bennem,
hogy elment, hogy az élete jórészt független tőlem.
Praktikus dolog
egy ilyen dinamós lámpa. De nekem nincs, és nem is lesz soha.
