„A magyar szabadságharcnak dicső hagyományai
vannak. 1848-ban a nemzeti függetlenség kivívása volt a vezéreszme, de a
jogegyenlőség megteremtésére is történtek bizonytalan próbálkozások… 1919-ben a
jog asztalától száműzött, kisemmizett munkásrétegek, a proletárok felemelése
nevében tombolt a terror… 1956 megint a szabadság jegyében lett a világ
lelkiismeretének ébresztője…”
Kedvelem Rónay László írásait. Okos embernek
tartom. Ilyenformán nem hervasztó, hanem tragikus a fenti sorokat olvasni.
Jó, persze, a
magyar oktatás, a magyar történelemírás és az ezek által formált közgondolkodás
egy fiatal embert beleszédíthet abba a baromi ostobaságba, amit önmagában a „dicső hagyomány” jelent, bármely
országról legyen is szó. Ez a förtelmes jelzős szerkezet még „a magyar szabadságharc” hasonlóképpen
borzasztó fogalmával együtt is elkísérhet néhány évtizeden át egy közepesen
képzett vízvezeték szerelőt vagy egy mérlegképes könyvelőt, de magára valamit
adó, írás-olvasást tanult ember öregkorára fel kell, hogy tegye a kérdést, mit
jelent a magyar szabadságharc?
Ideírok néhány
dátumot. 1848. március 15. és 1849. október 6. 1919. március 21. és július 31.
1956. október 23. és november 4. Most nem foglalkozom ezeknek a „szabadságharcoknak” az elemzésével, a
minősítésével is csak annyira, hogy felhívom a figyelmet a második dátum
jelentésére: bukás. Vége. Vér és romok. A helyzet pedig lényegesen rosszabbá
vált, mint amilyen az első dátumok előtt volt. Ez aztán a „dicső hagyomány”.
1775. április 19. A lexingtoni csata, az amerikai
függetlenségi háború kezdete. 1776. július 4. Kikiáltották az amerikai
függetlenséget.
Mondjak még
ilyeneket? Van.
A magyar
szabadságharcoknak nem dicső hagyományai vannak, a magyar szabadságharcokat
csak a magyar történetírók nevezik szabadságharcoknak. Ezeket az eseményeket
egy tanulatlan, szellemi sötétségben tartott nép szánalmas hőzöngéseinek
kellene nevezni, ha nem lett volna annyi halottja ezeknek a hadakozásoknak.
Ezek az események szomorúak és szánalmasak, a kirobbantóik, vezéreik pedig tömeggyilkosok,
köztörvényes bűnözők. Vagy legjobb esetben egy saját szerepét félreismert,
magát menthetetlenül fölösleges mártíriumba hajszolt, esetleg múltjáért eltúlzottan
vezeklő ember ismerhető fel, aki még csak nem is vezér volt, mindössze hagyta,
hogy rálökdössék egy útra, amiről tudnia kellett, hová vezet – nem utólagos
bölcselkedés, akkor is pontosan lehetett tudni, nincs más végkifejlet.
Nemzeti függetlenség kivívása, a proletárok felemelése, a világ
lelkiismeretének ébresztője. Jaj ne! Miért kell folyton pufogni? Nincs más?
Ennyit tud produkálni ez a nép? Dicsőséges szabadságharcokat és Puskás Öcsit?
A svájciaknak van egy Tell Vilmosuk, van
óragyáruk és csokoládéjuk. Meg bankjaik. Valamint Dürrenmatt és Max Frisch.
Egész jól elvannak. Ne tessék azt mondani, hogy könnyű nekik, van körülöttük
Alpok. Ez ugyanis nem földrajzi probléma.
