A nagy
futballnemzetek mind szétestek most már – kivéve a németeket.
Kezdte Uruguay.
Folytatta Magyarország, következtek az olaszok, most a brazilok. (Engedelmükkel
nem tartottam soha futball „nemzetnek” a spanyolokat, az argentinokat végképp
nem, az angolok meg szülőatyának bizonyára jók voltak, nemzetközi szinten soha
nem számítottak, ahogyan a franciák is csak hullámvölgybe érkezve viríthattak,
a hollandok meg még úgy sem.)
Ezek közül
igazán a brazilokat sajnálom, nem a jelenlegi futballcsapatukat, azok egy magyar
vidéki sörmeccs színvonalán játszottak, hanem az országot.
Ifjúkoromban
többször készültem oda, Boglár Lajossal, minden idők legkiválóbb
néprajztudósával bújtuk volna az amazonas-i őserdőket, ő el is ment, én nem
kaptam útlevelet. Ahogy múlik az idő, mind erősebb az érzésem: ő volt a legjobb
barátom (ráadásul az egyetlen), írtam már róla többször, okosabb, műveltebb,
tökéletesebb emberpéldánnyal én soha nem találkoztam. Rengeteg és
kikezdhetetlen jóindulattal tekintett le az emberiségre a maga százkilencven
valahány centis magasságából, tizenöt nyelven beszélt (ebbe a különféle indián
nyelvjárásokat nem számítottuk bele), vendégprofesszora és díszdoktora volt a
világ jelentős egyetemeinek, olyan természetes egyszerűséggel adott elő
bármelyik világnyelven, mintha az igazán a legkevesebb volna, ami egy ember
életéhez magától értetődően hozzátartozik. Valamivel több volt harminc évesnél,
amikor megismertem, már akkor bölcsebb mindenkinél, akikkel életem során
találkoztam. Amit a dél-amerikai kultúráról tudok, tőle tudom. A dél-amerikai
zenegyűjteményem legnagyobb részét tőle kaptam, mindig hozott valamilyen
lemezt, amikor hazulról hazajött (Sao Pauloban született, ott élt
tizenegynéhány éves koráig, ott is kezdett iskolába járni), egy idő után a
kisfiaimra is gondolt, az egyik piaroa törzs varázslójával készíttetett nekik
csörgőt, tolldíszt, egyszóval mindenféle varázsszereket.
Sosem voltam
Brazíliában, de mindig szerettem őket, most már tudom, hogy ez az érzemény egy
barátság természetes hozadéka.
Néhány hét múlva
lesz tíz éve, hogy Boglár Lajos meghalt, december végén lenne 85 éves.
Tartozom
annyival az emlékének, hogy legalább jelképesen átküldjem az óceánon az
együttérzés tömjénfüstjét – ennél a 7:1-nél nagyobb tragédia aligha érhette
volna azt a népet.
Persze
kiheverik, ott van nekik a bossa nova. Az Ipanemai lány, Astrud Gilberto,
akinek az elsődleges közlési formája szerintem nem a beszéd, hanem az ének.
És ott van még
Jane Duboc. Hozzájuk a jazztörténet általam legnagyobbra tartott két muzsikusa,
Astruddal Stan Getz, Jane-nel Gerry Mulligan.
