Keresés ebben a blogban

2014. április 15., kedd

A magyarságról


Szóltak, hogy nézzek meg a neten egy mozgóképet, amin egy emberhez valamelyest hasonlító alakzat tátog, legalábbis úgy mozog egy bajuszra emlékeztető, túlméretezett fehér szőrkazal, mintha alatta egy szájszerű szerv volna. A térnek egy részéből a levegőt kiszorító térfogat hangokat is ad, nehezen értelmezhető, de a tagolt beszédet idéző zörejek törnek elő belőle.

Megnéztem. Semmi különös, csak a szokásos. A térfogat lényegében úgy próbálja rendszerezni a beletáplált magán- és mássalhangzókat, hogy abból megértsem, válogatott kínzások után ki fognak végezni a családommal együtt, mert én nem arra szavaztam, amire ő. Ebből a főemlős formájú gyűlöletkupacból szemmel láthatóan gázok pöfögnek elő, úgy vélem, e gázok mérgezőnek vannak szánva, de minthogy a mozgóképen látható pöfögő néhány másodperc elteltével is funkcionáló állapotban látszik maradni, miután a zörejeket kibocsátotta magából, a gázok emlősre valószínűleg ártalmatlanok. (A szőrkazal különben debreceni színész vagy valami ilyesmi, a nevét nem tudom.)

Azért mégis elgondolkoztam. Nem ennek a fiziognómiai csökevénynek a természeti környezetet szennyező megnyilvánulásán, hanem azon az általánosan elterjedt indulaton, ami fölgerjed, amint szóba kerül a határon túli magyarság. Amikoris én magamba nézek, és minden szégyenérzet nélkül kijelentem: nincsenek érzelmeim a határon túli magyarsággal kapcsolatban, éppen annyira nincsenek, amennyire a namíbiai sivatagban élő busmanok sem váltanak ki belőlem heves rokon- vagy ellenszenvet. Nincs kapacitásom rájuk, úgy is mondhatnám, nem érdekelnek, mással vagyok elfoglalva. A csoportazonosságból fakadó érdeklődésemet (amely érdeklődés különben igen csekély) teljesen lekötik annak a közigazgatási egységnek a gondjai, amiben élek, és amit jóideje Magyarországnak neveznek, 94 éve az ismert határok között, ezeknek a határoknak a 10 éve valamelyest szabadabb értelmezési lehetőségével. Itt élek, ennek az országnak a gazdasági és társadalmi meghatározottságán belül intézem az ügyeimet, nincs igényem arra, hogy ennek az országnak a határait bármi módon megváltoztassam, azt is határozottan ellenzem, hogy erre bárkinek igénye legyen, mint ahogyan elegendőnek tartom ennek a közigazgatási egységnek az intézményeit is. Nem a minőségüket, csak a létszámukat és a hatáskörzetüket. Amíg a nemzeti és a nemzetközi jog másképpen nem intézkedik, nem érzem szükségét annak, hogy beleszóljak egy másik közigazgatási egység ügyeibe, és értetlenül állok az olyan ténykedések előtt, amelyek ezeket a jogokat figyelmen kívül hagyva beleszólnak egy másik közigazgatási egység ügyeibe. Egyszerűbben szólva nincs közöm a határon túli magyarokhoz.


A határon inneniekhez sincs. Semmiféle érzelmi közösséget nem kívánok létesíteni velük, amennyire egymásra vagyunk utalva, azt elegendőnek tartom intézményi szinten kezelni. A tízmillió mínusz nyolc magyar (azaz a legszűkebb családomon kívüli többi) végzi a munkáját, eleget tesz a kötelezettségeinek és él a jogaival, ezért kölcsönösen megbecsüljük vagy megvetjük egymást, de egyelőre nincs semmi közös dolgunk, amiért szorosabban egymásra volnánk utalva. Kedvelek X számú embert, az irántuk érzett rokonszenvemben minimális szerepe sincs annak, hogy ők magyarok vagy más ország állampolgárai, ezt a körülményt egyszerűen nem tartom számon. A határon túli magyarok között is van néhány kedves ismerősöm, a magyarságuk annyiban érdekel, hogy könnyebben értem őket, nem kell másik közös nyelvet keresnünk (románul, szlovákul, szerbül sajnos nem tudok).

Közérthetően fogalmazott mondatban ez úgy hangzik: senkit nem szeretek azért, mert ő magyar. Mint ahogyan senkit nem is utálnék ugyanezért, ha képes volnék erre a teljesen érthetetlen, fölösleges és kártékony érzeményre. Emberi értékeket tudok kedvelni, olykor szeretni is – valakinek az állampolgársága, sőt a nemzetisége nem tartozik az emberi értékek közé.

Vannak közös érdekeink. Azokkal, akikkel egy közigazgatási egységben élünk, akikkel bizonyos adminisztratív szálakkal egymáshoz vagyunk kötve. De nincsenek közös érzelmeink.

A határon túli magyarok nem a véreink. Sem test-, sem egyéb. Pontosan annyira nem, amennyire nem vérünk az a dühödt, agresszív alak, aki félrelök a pesti vagy a debreceni villamoson, és azt mondja, ne tátsd a pofád, menj arrébb, és amennyire nem vérünk az a rokonszenves, mosolygó mama, aki megköszöni, hogy lesegítettük a gyerekkocsit. Pontosan annyira nem a véreink a határon túliak, amennyire a határon belüliek sem azok. Az egyik – lényegi – különbség a kettő között az, hogy a határon túliakkal nemcsak közös érzelmeink nincsenek, közös érdekeink sem.

Álságos és mint ilyen, ostoba dolog bennünk lelkiismeret furdalást ébreszteni a határon túli magyarok sanyarú sorsa iránt, mert nem tehetünk róla. Én egyszer sem hánytam szemükre újvidéki kedves ismerőseimnek az ő viszonylagos jólétüket a nálunk akkor Nyugat-Európának számító Jugoszláviában, igaz, ők sem érezték sürgős szükségét, hogy tegyenek valamit értünk. Nem érezhetünk felelősséget a határainkon túl élő magyarok iránt, mert nem vagyunk okozói a bajuknak. Trianont nem mi intéztük, Trianon régen elévült. A lánglelkűek felelősségérzetével végképp nem tudok mit kezdeni, akik olyanért is éreznek felelősséget, amihez semmi közük. Napóleon például nagy-nagy felelősséget érzett a francia nép iránt, kicsit később szeretett volna hasonló felelősséget érezni az orosz nép, sőt lehetőleg az egész földkerekség iránt is, ebben az ő nagy szerencsétlenségére megakadályozták. A hutuk és a tuszik iránt érzendő felelősségünk annyival lehet kevesebb, amennyiben nem értjük a nyelvüket, és térben távolabb vannak tőlünk. Tetszik akarni tenni valamit e népcsoportokért?

Családom egy része Máramarosból származik, élnek ott rokonaim. Örököse lehetnék hatalmas földterületeknek, családom birtoka nagy volt és állítólag gyönyörű. Családomnak Trianon óta semmi köze nincs ezekhez a földterületekhez, a rokonaim iránt való érzéseim pedig egyedül énrám tartoznak. A sok magyarországi magyar erdélyi rokonsága ugyancsak magánügy, bizonyos nemzetközi szerződések tiltó rendelkezéseinek következtében (akármilyenek is e szerződések) nem állhatnak össze egységes politikai üggyé. Legföljebb némely csoportazonosságra áhítozó fajtársak hagymázos álmaiban.

Egyek vagyunk anyanyelvünkben, kulturális gyökereinkben, valamelyest (mert fájdalom, már csak valamelyest) e gyökerek táplálta hajtásokban, de semmiféle felelősséggel nem tartozunk egymás iránt.

Nagyapám 1947-ben meghalt. Engem jelölt kizárólagos örökösévé. Az államosításokig sok egyéb között az enyém volt például Balatonföldvár nagy része. A löszfal fölötti emelkedő akkor parlag volt, azóta nyaralótelep. Az elmúlt évtizedekben senki nem jött onnan hozzám, hogy megrepedt a házfala, mert csúszik a lösz, javíttassam meg, én vagyok a felelős. De ha jönne sem tudnék mit tenni. Ha esetleg nagyon gazdag volnék, tehetnék gesztusokat. De nem vagyok gazdag.

Európa területén hajdan körülbelül húszezer ember élt, ritkán találkoztak egymással, ám e találkozások alkalmával rögtön megnyilvánult a táplálékféltésből eredő evolúciós parancs, a nyolcvan-százfős hordák egymásnak estek a csoportazonosság jegyében. A szaporodás nyomán kialakuló, mind nagyobb csoportok államokká váltak, e fejlődésnek jogi, nemzetközi jogi következményei lettek. Bármily tökéletlenek is e szabályok és törvények, nélkülük Európa nem működne. A csoportazonos fajtársak akolmeleg egymáshoz bújása, és ezáltal felbátorodott randalírozása enyhén szólva anakronisztikus. És mint ilyen, zsigeri szintű indulatokat kelt, sértődést és indokolatlan bánatot okoz.

Meg nem történtté tenni nem lehet. De nem vagyunk bűnös nép, sem közönyös, sem önző, egyszerűen nekünk, erdélyi és magyarországi magyaroknak nincs egymással semmi elszámolni valónk. Már nagyon régen nincs. A felelősségérzet folyamatos deklarálása politikusi szemforgatás, nincs neki sem jogi, sem erkölcsi alapja. Felelősséget a politikusnak az iránt kell éreznie, aki a hivatalos államhatárokon belül szerzett magának jogokat a kötelességeinek teljesítése által, ez egyelőre épp elég, lévén idehaza most még több a kötelesség, mint a jog.

Tetszik érteni? Akiket itt hörögve imádnak, és akiknek az ügyeibe folyamatosan beleavatkoznak, és akikkel kapcsolatban föl vannak háborodva, amikor őket egy másik ország állampolgáraiként kezelnek egy másik országban, azok valóban egy másik ország állampolgárai, és én az égvilágon semmiféle felelősséget nem érzek értük. Ha éreznék, akkor sem tehetnék semmit, mert nincs jogom beavatkozni egy másik ország belügyeibe. Másoknak sincs. A Magyarország miniszterelnöke büszke cím tulajdonosának sincs. Éppen ezért az ajándékozott állampolgársággal és a szavazati joggal sem tudok mit kezdeni. Előbbinek az európai uniós tagság óta jóformán semmi értelme nincs, utóbbi pedig mindenféle jogtól függetlenül teljesen erkölcstelen.

Ami pedig a fehér szőrpamaccsal éktelenített fejlődési rendellenesség gyűlöletét illeti, ha jól fejtem meg a nehezen megfejthetőt, magyarokat átkoz a magyarszeretet nevében.


És a magyar miniszterelnök odamegy és kezet fog.