Engedelmükkel gyanakodva nézek mindenkire, aki azt mondja magáról, hogy ő konzervatív.
Na jó, tudják mit? Gyanakodva sem nézek. Inkább sehogy, és az még a jobbik eset, mert igazság szerint legjobb esetben is sajnálattal vegyes csodálkozással néznék egy konzervatívra, ha különben értelmes embernek tartanám, dehát az a helyzet, hogy képtelen vagyok értelmes embernek tartani azt, aki konzervatív.
Hú mit nem mondok! És akkor például Winston Churchill? Hát ez jó kérdés. Nem tudom, nem ismerem eléggé, de két eset lehetséges: vagy nem volt elég értelmes, vagy nem volt konzervatív. Hallok róla sokmindent, remek anekdotákat is meg tényeket is, amik tetszenek, de egy embert soha nem a legjobb, hanem mindig a legrosszabb cselekedeteinek alapján ítélek meg. Viszont nem tudok Churchill rossz cselekedeteiről. Az sem feltétlenül rossz, ha valaki folyton valami ellen tesz valamit és nem valamiért, az ő hosszú életében mindig csak gonoszok álltak szemben vele, ha tetszik, egy pillanat nyugta nem volt – ezt csak azért mondom, mert nézetem szerint egyszerűbb valami ellen cselekedni, mint valamiért. Úgyhogy inkább arra gyanakszom, hogy nem volt ő konzervatív egy pillanatig sem.
Különben – ha már Churchillről esett szó – én az angol holmit többre becsülöm, mint bármelyik másikat, például ruhát, cipőt soha nem vennék mást, ha pénzem volna ilyesmire. Autót is angolt vennék, a lemezjátszóm is angol, a hifi-tornyom is, igaz, már egyiket sem használom, mert vannak újabb dolgok is, de ha volna pénzem, ilyesmiből is angolt vennék, vagy olyan ősrégi (angolok által alapított) amerikait, mint a JBL vagy a McIntosh. Tetszik gondolni, hogy én is konzervatív vagyok, csak nem ismerem be?
Tisztázzuk a fogalmat. Nem ízlésről van szó és nem különféle tárgyak minőségének mérlegeléséről. Azaz nem számít, minek tartom az olasz kék-zöld-rózsaszín csíkos (united colors) bohóctextíliát, egyáltalán, mi a véleményem bármiféle divatról, nincs ítéletem arról, akinek mindig a legújabb módi kell, és nem hiszem, hogy ez korkérdés, én húszévesen is többre becsültem egy angol klubgarnitúrát, mint a kagylófotelt és a variabútort. Mondom, ízlés dolga, arról pedig nincs mit vitatkozni, jól kinéznénk, ha mindenki az angol klubgarnitúrát szeretné.
A konzervativizmus nem az ízlésről szól, nem egyes tárgyak anyagáról és a gyártáskor rájuk fordított időről és szakértelemről, a konzervativizmus alapja a tradicionalizmus, amely a meglévő vallási, politikai, kulturális szokások és intézmények tiszteletét jelenti.
A tiszteletről már beszéltem, fentiek között semmi sincs, ami tiszteletet érdemelne, még olyan is kevés, amit érdemes volna elismerni (az úgynevezett „kulturális szokások” között esetleg lehet néhány ilyen). De mi a fenét tiszteljek bármilyen valláson és bármilyen politikán? Mit tiszteljek retrográd, az emberiséget visszahúzó, butaságban tartó, ideológiai bilincsekkel rabságba verő elméleteken és gyakorlatokon? Vagy használjuk az eredeti jelentést, az őrzést? Rendben volna, persze, bizonyos tárgyak és fogalmak méltók arra, hogy megőrizzük őket – de a konzervativizmus kötelezően őriz, mondhatnám, mindenáron, azaz elutasítja az újat, a változtatnivalót (nem minden esetben, de itt az elvről van szó, mindegy hányszor utasít el és hányszor nem).
A konzervatív gátja a fejlődésnek, mert nem is a jelen állapotot tartja őrzendőnek, hanem a múltat. Hogy minek a fejlődés? Hát igen, ez valóban tisztázandó kérdés. Csak egyvalamit mondok: eljuttatni ezt a fajt abba az állapotba, amiben már embernek mondhatja magát. Ez azért szép volna, nem? Amíg konzervatívok vannak köztünk, ez például lehetetlen, mert ők azt mondják, az elit dolga, hogy vezesse a többieket. És akkor még nagyon finoman és illedelmesen fogalmaztam meg a konzervativizmus egyik alapelvét. Ami a birkának tartott emberhordáról szól.
Mit kezdjek egy emberrel, aki 1990-ben a maga konzervativizmusát hangsúlyozza egy olyan országban, aminek a történelmében, a szokásaiban, az elméleteiben, a gyakorlati életében, a mentalitásában nincs semmi, amit meg kellene őrizni? Úgy is mondhatnám, alig van valami, ami ne volna ócska, áporodott, fertőző, kártékony, veszélyes, szemétre való. Aki a legrosszabb és leggusztustalanabb „hagyományokat” akarja feltámasztani. Aki ennek az országnak a szégyenletes korszakai közül (sok volt) a legszégyenletesebbje iránt érez nosztalgiát, aki a maga dzsentroid, azaz abszolút félreértelmezett „úriemberségét” állítja követendő példának egy olyan országban, amilyen a miénk, ahol tömegek követték Szálasit és Horthyt, ahol nem kellene túlságosan hosszú és erős propaganda egy jól fejlett patkány követésére rábírni az országlakost, ahol tudni lehet, hogy évszázadok bűneinek következtében iszonyatos tömegek élnek a legsötétebb butaságban.
Kicsit följebb már leírtam: az embert nem a legjobb, hanem a legrosszabb cselekedetei minősítik. (Hitler építtetett autópályát, sőt a Waldbühne is az ő idejében készült, és olykor megsimogatott gyerekarcokat.)
Évek óta nézem tehetetlenül, ahogy nosztalgiáznak valaki iránt, aki totálisan tönkretette ezt az országot akkor, amikor esély volt arra, hogy emberi életre alkalmas, értelmes néppé váljon egy hozzá hasonló politikusok (királyok, „nemesek”, papok) által ötszáz éven át állati sorba silányított, magyarnak nevezett tömeg. Horthy-temetés, Csúcs-féle Rádió és Nahlik-féle Televízió, Pálffy G.-szerű ájtatos manó, aki imára kulcsolt kézzel átkozódik és fenyegetődzik, Csurka „írói munkásságának a része” a legsűrűbb és legostobább nacionalizmussal dühöngő fasizmus, Göncz Árpád köztársasági elnök kifütyülése az árpádsávos zászlók alatt, majd az Egyenleg meghamisítása és betiltása, Kónya-Pető „vita” – mondjam még? Ezek közül egy elég volna, hogy egy magára valamit adó nemzet kivesse az emlékezetéből azt, aki ilyesmivel csak megpróbálkozik, nemhogy eltűri, sőt katalizálja. Miféle miniszterelnöki elhivatottság az, ami egy gödör mélyén heverő ország alatt tovább ás, még mélyebbre?
Soha ennek az országnak a történelmében nem volt olyan lehetőség, amilyen 1990-ben adódott, hangsúlyozom, adódott, mert nem kellett tennünk érte semmit, amikor elindulhattunk volna az emberré válás felé. Egymás iránt való megbecsüléssel és bizalommal, okos oktatástervvel, mindazzal, ami már ki volt találva, amit a nálunk szerencsésebb országokban „ész napvilága mellett” évszázadok alatt kidolgoztak.
És akkor jött valaki, egy konzervatív, aki egész életében miniszterelnöknek készült (már ebbe a közlésbe beleremegett a gyomrom), de évtizedekig csak kibekkelt (ez a másik dermesztő momentum), és beletaszította Magyarországot abba az állapotba, ahonnan egy lényegében egyfolytában lejtő, posványos út vezetett idáig: egy gyáva és jellemtelen bagázs előkészítette a talajt a szabályszerűen köztörvényes bűnözőknek, akik már minden skrupulus nélkül rabolnak, és viselkednek úgy, ahogyan még török, Habsburg, és szovjet sem viselkedett, mert azok legalább nem a saját népüket sanyargatták és rabolták ki, ami persze végülis mindegy, kivéve, ha valakinek dől a szájából a hazafiasság időszerűtlen, romlott kipárolgása. A hatalmi tébolynak és a bármi áron való lopásnak, rablásnak a gátlástalansága abból a felismerésből fakad, amit a konzervatív miniszterelnök kezdett tudatosítani: ezzel a néppel bármit meg lehet tenni, mert tanulatlan és gyermeteg. A konzervatív miniszterelnök tevékenysége azt bizonyította, hogy jól van ez így.
Kossuth Lajos után lesz (sőt már van) egy másik bálványa a magyarságnak, akinél kártékonyabb figura alig volt a magyar történelemben.
Vivát!
